LABIRINTUS

A kérdés^[1], ha olykor elhangzik is, mindenképp másodlagos, de szerteágazó. Nemigen szokott belülről érkezni. Legalábbis szokatlan elképzelnem olyan írót, aki álmatlan éjszakáján magának szegzi:

– Voltaképpen kinek is írok én?

Már az első személyű forma is erőltetett. Ezt inkább másvalaki kérdezheti, akit nem annyira a cselekvő szenvedély érdekel, inkább a belőle fakadt írás hatása, következménye, eredménye.

Hol naiv kíváncsiság érzik rajta – mondjuk a megszervezett író–olvasó találkozók kényszeredett igyekezete –, hol a műhelymunkától messze eső haszonelvűség. A kiadhatóság praktikuma lengi körül, buzgón szimatolva a tárgykört, a téma aktualitását, a mondanivaló fontosságát, a „szinoptikus tájékozódás” részleteit. A szinopszis az embrió jellemrajza – mondta a daliás időkben egyik kedves, korán elment pályatársam. De tapadhatnak a kérdéshez gyanúsabb szándékok is, „szent ügyek” érdekében, s merőben irodalmon kívüli okokból.

S ha valaki mindezen túl feszegetné a választ, egy Kassák-dedikáció szólal meg emlékezetemben tömören és elutasítón: „Az írásnak nem célja, hanem oka van.”

És visszakérdezném: – Ugyan kinek írta Mikes Kelemen a Törökországi leveleket?

Ennek az árva remekműnek hosszú korszakokon át a híre sem jutott el sem a kis, sem a nagy hazába. Aki papírosra vetette, „közönségről” nem is álmodhatott, hát költött hozzá egy szál olvasót, „Kedves Néném”-et.

eleven oltás

A magyar próza örök vesztesége, hogy kívül rekedt a fejlődésen: a maga idején az eleven oltás jócskán meggyorsíthatta volna a hajlékony, korszerű – tehát saját jelenét láttató –, elbeszélő nyelv kialakulását. Így száműzetésben, elszigetelve ragyog, a későn hozzájutott romantikus lelkeket inkább írójának személyes sorsa, mint írásművészete foglalkoztatta, pedig anélkül tán a nevét sem jegyezték volna meg.

Eltűnődhetünk, mire szánta a rendre gyűlő, berótt lapokat a székely nemesifjúból lett deák, aki beléöregedett a fejedelem iránti hűségbe, hazátlanná lett érte. Igaz, a franciáktól tanult levélforma határozott kompozíciós elvre, az pedig valamiféle mű elképzelésére vall. Vajon fölsandított-e munkája mellől Mikes arra a kétes jövőre, amelynek részese ő már aligha lesz?

Egyáltalán munkának tartotta-e, vagy unaloműző időtöltésnek szánta, emlékezete megtámogatására? Annyi bizonyos csupán, hogy a bujdosásban végtelenné szaporodó, hitegető évek elviselésében életfunkcióvá – vagy álom-életté? – vált számára az írás.

Múlatni az időt, a kimeríthetetlent, s közben rájönni, hogy az így meglelt elfoglaltság maga mulatságává lesz? Észrevétlenül rákapni az ösztönös pasziánszra, melyet partner nélkül is játszhatunk, és eljutni odáig, hogy már el sem lehetünk másképp? Szenvedéllyé nőtt, s már az is egyre megy, napvilágra kerül-e valaha is, ami termett? A munka elnyelte a művet?

Kérdés kérdést szül, s talán termékenyebb az el sem dönthető válasznál. A Leveleskönyv példája amúgy is rendhagyó, tragikus kivétel. A kényszerhelyzet, amelyből fakadt, inkább önmagát motiválja, mintsem azt, miféle közösséghez fordult írója. Mesebeli csoda, hogy a tizennyolcadik század vége felé fölbukkan a kézirat, rejtély, hogyan kerül kiadója, Kultsár István kezébe.

Az igazi, legnagyobb csoda azonban, hogy megíródott. A közegellenállás elsöprő túlerejével szemben is. Genezisét egyedül az alkotás lelki rugói magyarázzák.

a közösségi konszenzus hátszele

Működnek ezek olyan korokban is, mikor nem tátong ekkora szakadék keletkezés és nyilvánosságra jutás között. Még arra sem esküdhetünk, hogy a történelmi-társadalmi akadályok váltják ki a legnagyobb lendítőerőt. A fordítottja is igaz lehet: a közösségi konszenzus hátszele éppúgy megnövelheti egy-két vers, regény, dráma vagy emlékírás röppályáját. Méltán vagy érdemtelenül, ezt is csak az idő döntheti el. Az idő, mely olykor fölülbírálja az itt és most ítéletét. A könyvek sorsa sem véglegesebb írójukénál, a maradandóság nem múmia-merevség, a panteonban is emelkedik-süllyed a klasszikusok árfolyama.

A teremtés szikrája mindig izgalmasabb a befejező mozdulatnál, a leleplezésnél s a fogadtatásnál, az első sejtelem a megvalósulásnál. Ezt tanúsítják a ránk maradt vallomások, emlékezések, sokszor önkénytelen rádöbbenések a legilletékesebb forrásból, ahogy egy-egy mester felidézi, hogyan pattant ki fejéből ártatlanul, mit sem sejtve…

Minden valamirevaló álom kétgyökerű: megjelenik egyfelől a váratlan látomás, mely elől nem lehet kitérni, másfelől a kínzó, megértésre szomjazó nyugtalanság, hogy nyomába eredjünk. Ez a megfejtésre ösztökélő kényszer csak akkor csillapul, ha sikerült formába fogni, ami földerengett. És a legszerencsésebb esetben magát az üldözőt is meglepi a heurisztikus ráismerés. Ez az ajándékszerű többlet, a remeklés az értelme annak a valójában természetellenes törekvésnek, hogy valaki újraélje, ami sehol sincs többé, helyre zökkentse, ami a valóságos időben és helyszínen kibicsaklott, elégtételt vegyen a szeszélyes és kegyetlen életen azzal, hogy újrakölti.

Nem ez az abszurd vágy szólal meg Karinthy szállóigévé vált két sorában: ,,Nem mondhatom el senkinek. Elmondom hát mindenkinek”? A sürgető közlés-kényszer s a belső tilalom feszültsége, a fojtogató titok, melytől úgy szabadulhatunk csupán, ha eláruljuk, de olyan széles körben, hogy ezzel tüstént meg is semmisítjük. Pusztán a kifejezés átlényegítő erejével, s egyszersmind megszerezzük vele a fölmentést is.

A mélyen átélt fájdalmat, a kollégiumba került kisdiák-Móricz Zsigmond csalódását érezzük újra Nyilas Misi némán – mert a gyerek szavaival meg sem ragadható – kiállott gyötrelmeiben, melyek a Légy jó mindhalálig lapjain fölülkerekednek a múlton, s más jelentést, elkésett, de magasabb rendű igazságot szolgáltatnak annak a már sehol sincs kisfiúnak.

Igen, a seb, mely a köznapi, ép, hibátlan idegrendszerű emberben szabályszerűen beforrad, csak a túlérzékeny, öngyötrő emlékezettel megvert-megáldott íróköltő szakítja föl untalan, hogy a visszasajgó kín gyógyító hatalmával, más szinten újraélve szervüljön alkotássá. Mint Dosztojevszkij katorga-élménye a Följegyzések a holtak házából, Kuncz Aladár civil-hadifogsága a Fekete kolostor remeklésében.

Tegyük hozzá: hány kellő lelki izomzattal született emberen karcolást sem ejt a tüske, amelynek nyomát éveken át hordják a belső vérzékenyek, míg e furcsa transzfigurációban rubinköves ékszerré nem varázsolódik. S ők maguk sem adhatnak számot róla, miért épp abban az órában, azzal a szóval, visszarémlő hanggal küldött életjelt a hajdani sérülés, hogy szilánkját az emléktároló lélek a fehér papíroson forrja ki magából.

Arany Jánosnál egy ,,dallamsejtelem” indítja el a folyamatot, mint vallja. Másnál egy alig megfogható villanás, elfoszló kép, az ismétlődés álcájában. S van, hogy utólag sem fedi föl magát az összefüggést rejtő láncszem. Titok marad. Nem egyetlen, a ködből kibukkanó teremtés transzában.

És titok az is, hogy az így létrehozott varázslat azonnal fölragyog-e, első látásra hódítja-e meg virtuális közönségét, vagy tovább lappang, míg avatott szem rá nem ámul, hogy fölmutassa, szinte-szinte második világra hozójaként nyújtsa át a köztudatnak. A sokáig észrevétlen, tetszhalott mesterművek históriája külön fejezet az irodalomtörténetben. Nemcsak a kortársi jelen, az utókor elismerése is tévedhet, olykor akkorát, hogy a kései jóvátétel beismerő bűntudattal ér föl. S a siker, melyről Ady, Juhász Gyula megvetőn szól, amilyen éltető verőfény a költőnek, ha megéri, éppúgy válhatik szégyenbélyeggé, ha nem állta ki az idő próbáját.

A pillanat szülte divat-népszerűség olvadékonysága a februári hóemberé. Viszont előfordult már az is, hogy egyik-másik ponyvaírót túléltek a rémfigurái, s alattomban klasszikussá váltak helyette. Hányan értik a módját, hogy amire tolluktól nem telik, azt személyes extravaganciával, társadalmi ügyeskedéssel pótolva hívják fel magukra a közfigyelmet. Krúdy emlékezetes oldalakat szentel rá a Hét bagolyban, egész kis tanfolyamát nyújtva az önlegenda-gerjesztésnek, a szerepváltásnak, mikor az író válik regényhőssé.

optikai csalódások

Boldogtalan korszakokban a közönséget az elnyomó hatalom váltja föl, hogy az írókat propagandistáival helyettesítse, s a cenzorokat avassa kritikusokká. Remekművek ilyenkor is születnek, csak épp bújtatni kell őket. A velszi bárdok, Illyés Egy mondat...-a, Márai emigrációban írt Halotti beszéde már a kéziratos lapon magán hordta a halhatatlanság bélyegét, törvényként növesztette magasba őket a tilalom súlya, s egy ország visszafojtott közérzülete. Tágabb perspektívában azonban optikai csalódásoknak is tanúi lehettünk, nem egy-egy mű jelentőségének, inkább az olvasói érdeklődés ingatagságának bizonyítékául. Koestler Darkness at Noon, vagy Orwell 1984 regénye eredetiben, míg itthon bűnjelszámba ment, méltán vált legendává. Mire magyarul is megjelenhetett, a vártnál jóval lassabban fogyott ki a könyvesboltokból…

Az írói küldetés, bátorság, vagy viszketegebb szóhasználattal a közéletiség mint értékmérő, örök vitaforrás. Kivált nálunk, újabb kori irodalmunkban gyakran csapnak föl körülötte a szenvedélyek, a Kosztolányi-megfogalmazta ,,homo morális vagy politicus” s a ,,homo aestheticus” hívei között. Holott egyik sem minőséget, hanem milyenséget fejez ki, jellemzésre és nem osztályozásra való. Velünk született adottság, ki-ki génjeiben hordozza, hogy az egyes vagy a többes számú első személy hangját érzi sajátjának. Akarat, elhatározás éppúgy meg nem változtathatja, mint vércsoportunkat, szemünk színét. (Legföljebb a hajáét festeti meg, aki tetszeni akar.) Az egyensúly akkor bomlik csak meg, ha rendeleti úton hirdetik ki az ércesebbik egyeduralmát, a halkabbik elnémítása árán. S néha kiderül, hogy a suttogásra többen figyelnek.

Nincs az a hatalom, amely az életet kettéoszthatná szigorú határzárral elválasztott köz- és magánérdekű szférára. Az emberi lelket még kevésbé. Petőfi programja, A XIX. század költői nem némította el az egyéni gyász megrendítő hangját a Szüleim halálára strófáiban, ahogy Babits éteri magasságú lírája a Húsvét előtt kiáltásával teljes.

Akik ebben következetlenséget, szerepváltást látnak, mintegy kijátszva a költő egyik versét a másik ellen, azok odakötöznék egyetlen élménykör, hangnem cölöpéhez, holott akkor válna hűtlenné, ha lemondana szabadságáról. Azt kívánnák, hogy a szüntelenül kavargó, folyamatos valóság közepén egy álltóban ismételje, amit egy előző érzelmi forrponton sikerült megragadnia; ő azonban nem akar elmúlt önmaga foglyaként lemaradni a fölötte is elzúgó időtől. Ösztönösen követi, követnie kell saját törvényét: azért fogott tollat, fürkészve a veleszületett titkot, tanúvallomást téve a korról, a világról, melyet megélt. S a hiteles tanúvallomásban éppúgy benne foglaltatik Arany János Rendületlenül-je, mint a másik belső parancs: ,,Te mondd, ahogy Isten adta mondanod.”

Amit senki más helyette ki nem mondhat. Ez az egyetlen elkötelezettség határozza meg létformáját, erre épült művészi lelkiismerete. Ha lemondana személyiségének integritásáról, önmagát semmisítené meg. Bonyolult, a kívülálló számára megérthetetlen imperativus: a változó világban megújulva, félreismerhetetlenül ugyanannak maradni.

Ez nemcsak a legnagyobbaknak sikerült; de az igaziak csupán ezen az áron őrizték meg arcukat.

Vagy tehetségük őrizte meg őket?

1. Az indító kérdés egy Kosztolányi-idézet: „Kié a tintám?” ↑

kép | shutterstock.com