KOSZTOLÁNYI DEZSŐ VERSÉRŐL
1994 február
Februári óda
Jaj, mily gödörbe buktat e február,
mily mély homályba? Csillagaim hunyó
világa hamvad. Földre ver le
szörnyű betegség.
Sorsom, mely eddig tétova ködbe bújt,
egyszerre itt van, szőnyeges és meleg
szobámba sétál, mint a farkas,
rám vicsorogva.
Ijedve futnék, ámde hová lehet?
Nincsen menekvés, zörgetek esztelen,
kemény kilincsen és vasajtón
koppan a szándék.
Csupán te állsz itt, kedvesem, árny gyanánt,
távolba mosva, sápatag és merőn,
már mint az özvegy, kit halott férj
hűtlenül elhágy.
Még sincs üres szó ajkadon, és hazug
vigaszt se súgsz te. Mint a csodálatos
józan való vagy, és a hűség
s mint a halál nagy.
El is felejtem a szanatórium
pálmáit és a téli-sötét delet,
s a mélyből a fényes magasba
fölkiabálok.
Jó volt tevéled járni a sárgolyó
üröm-vidékét, a keserű mezőt,
ó boldogságom édesanyja,
társam a rosszban.
Én nem szerettem önmagamat soha.
De te szerettél. Egyszerű és igaz
jóságod oly gyors, lángoló volt,
hogy utolértél.
Ha fújt a szél, még át se cikázhatott
a gondolat, hogy „meghűlök”, amikor
önzésem is előzve: „meghűlsz”,
már te kimondtad.
Lásd, így dicsérlek szakszerű, tárgyias,
pontos szavakkal, úgy, ahogy illet ez,
mert köznapi voltál te mindég,
mint a verőfény.
Kések között, a végzet a vállamon,
téged dalollak, még nyomorékul is,
száj nélkül is, szájamba sebbel,
emberi nagyság.
Utolsó, életében megjelent kötete, a Számadás végakkordjaiban, a búcsúzás magaslatára ért költő nagy versei némiképp beárnyékolják a Februári ódát. Közvetlen szomszédságában, előtte A vad kovács pörölye döng, utána pedig a káprázatosan-ijesztő gazdagságú Száz sor a testi szenvedésről a nyers iszonyatot varázsolja tiszta művészetté. Ebben a környezetben szerényebbnek, köznapibbnak hat ez a szándékosan lefojtott hangú óda: józan, mint a valóság, mellyel oly hosszan szembenézve a költő rádöbben sorsára s nevén nevezi.
A vers indulatszóval, a fájdalom jajával üti le a hangot, s az első három sorban szabályos lejtésű alkaiosi strófa a negyedikben váratlanul adonisira váltva kimondja a kulcsszót: szörnyű betegség.
Könyörtelenül egyszerű pillanat a fölismerésé. Nem illenék hozzá Kosztolányi pazar rím-tűzijátéka. De csaknem olyan meglepő az emelkedett, ünnepi fenséget sugalló klasszikus versforma, az ódai keret, melyben a költő a maga közvetlen, modern, kollokviális nyelvén mondja el, ami megtörtént vele. A természetes beszéd folyamatosságával szól, prózaian szabatos és hiteles; érzékletes, fogható képekben jelenít meg egy semmi máshoz nem mérhető lelkiállapotot, a szorongásét. Az antik metrum fegyelmével oltja a csapdába esett mai ember vallomását, megnövelve az ellentétes erők feszültségével.
Megjelent, itt van testi mivoltában a halálfélelem: már korai kötetében, A szegény kisgyermek panaszaiban ez a fantom kísértett. Ott bújkált legsúlyosabb verssorai mélyén, kimondva-kimondatlanul, örök lírai alapélményként, s most egyszerre megszemélyesült, „szőnyeges és meleg szobámba sétál, mint a farkas, rám vicsorogva.”
sejtelemszerű alak
A vizionált rémkép mögött árny gyanánt, távolba mosva veszi észre az egyetlent, a kedvest, aki ott áll mellette, s máris mint özvegyet látja. Mégis ez a sejtelemszerű alak győzi le a nyitó versszakok kétségbeesésének nehézkedését, hogy fölszárnyaljon vele a mélyből a fényes magasba. A feleség, Ilona, akit nem is oly rég nevének tündökletes dallamával Elmúló életem hajnala, alkonyaként ünnepelt. Ő kísérte végig a kiállt gyötrelmek stációin, kétség és reménykedés között, a sokáig rejtekező bizonyosságig. Ezt az önzetlen odaadást, a férjére szakadt csapást vállaló, okos hűséget dicséri szakszerű, tárgyias, pontos szavakkal a költemény: az asszonyt, akit Petőfi szavával boldogságom édesanyjának nevez a költő, s aki társ a rosszban lett mellette.
Hiába tiltakoznánk ellene, előbb-utóbb valahányon belekényszerülünk a keserves szerepbe: be kell nyitnunk a betegszobába, hogy eljátsszuk az együttérző látogatót egy-egy halálraítélt hozzánk tartozó mellett. És részvét, segíteni akarás, szolgálat vágya mind-mind nem segít: rendszerint megalázva, szégyenkezve, önmagunkat kifütyülve lépünk ki az ajtón. Gyáván, hamisan mosolyogtunk, ostoba, tartalmatlan vigasz-szavakat suttogtunk, vagy szánalmas igyekezettel hazudtuk el, amit ő is, mi is tudtunk. Nyomorultul megbuktunk, nem csupán színjátszásból, de őszinteségből, emberségből is.
De hogyan is kellene viselkedni ilyenkor? Az a nagyszerű orvosbarát jut eszembe, akitől, míg átkísért a röntgenhez, zavartan-kínlódva megkérdeztem: ,,És azt hogyan intézed el magaddal, mikor kegyes hazugsággal nyugtatod meg a beteget?” Nagyra nyílt meleg, barna szeme: ,,Meg kell érezni, ki mit vár, vigaszt vagy igazságot” – és mosolyogva belém karolt, hogy az illetékes ajtóhoz vezessen. De akkor nagyon fiatal voltam még.
föléemelkedni
Két ember között hosszú időn át alakul ki az a kapcsolat, amely képes föléemelkedni a félelemnek, reménytelenségnek, s magától értődőn, egyetlen lehetőségként vállalja a végzetes helyzetet, olyan biztonsággal és természetességgel, ahogyan a költő meghatározza: Mint a csodálatos józan való vagy, és a hűség, s mint a halál nagy. Csak épp olyan kivételes emberpár kell hozzá, amilyen a költő és felesége volt.
Kosztolányi Dezső betegségének szinte ártatlan jelentkezését, a költő azonnali intuitív ráérzését a valóságra, utolsó másfél esztendejének kálváriáját, a műtétek, besugárzások itthoni és stockholmi állomásait és korai halálát fájdalmas részletességgel tárja elénk Kosztolányiné férjéről írott, 1938-ban kiadott könyvében.
Ez a meghitt, pontos beszámoló mintegy epikai hitelét szolgáltatja mindannak, amit a Februári óda egyetlen költői látomásban foglal össze, megrendítő záró strófájában még nyomorékul is, száj nélkül is az emberi nagyságot dalolva.