KARINTHY FRIGYES VERSÉRŐL
2009 július
PITYPANG
Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mit kapkodok ?! – mindegyre kérded,
Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán –
Mért nem szelíden simogatva,
Ahogy szokás, ahogy mások teszik,
Miért kapkodva, csillogó szemekkel
És mit nevetek hozzá – szemtelenség!
Ilyen csunyán, fülsértő élesen!
Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz!
Pitypang, ne hagyj itt,
Inkább megmondom,
Megmondom – várj, füledbe súgom,
Hajtsd félre azt a tincset.
Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mi kapkod így – hát mégse jut eszedbe?
Mi kapkod így – még mindig nem tudod?
Pedig ily bosszús arccal
Próbálod elhárítani akkor is
Hajad, szemed, szoknyád lefogva.
Porzód felé
Porzód, bibéd felé
Porzód, bibéd, szárad felé
Porzód, bibéd, szárad, szirmod felé
Mi kapkod így, pitypang? – A szél!
A szél, a szél, a szemtelen bolond szél!
Vígan visítva bosszúságodon.
Pitypang, mi lesz?
Ez még csak a szellő
Ez még csak kapkod és fütyörész.
De én még nem is beszéltem neked a családomról
Hallod-e, hé!
Füttyös Zivatar Úr volt az apám – anyám az a híres arkanzaszi Tájfun
Tölcséres vihar a sógorom –
Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan – alélva
Felhőbefúró forgószél tetején?
Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.
Karinthy nem a műfajokat tiszteli, hanem saját, szent rögeszméit meg a bennük feszülő indulatot. Egyedül azok szabják meg, milyen formába önti őket. Novellái néha megfeledkeznek az illendőségről és versbe lobbannak, mint a Ballada a néma férfiakról, máskor egy-egy történet unja el a próza határait, átszökik a lírai tartományba, ahogyan a Cirkusz vagy A hegedű újra megszólal a Számadás a tálentomról soraiban.
Olyan vadász, akit néhány nemesvad izgat igazán, újra meg újra azok után veti magát. Köztük is kivált ingerlő számára a soha nem nyugvó, becserkészhetetlen férfi-nő vonzás, a lázas hajsza, mely hiába tereli a kapcsolat karámjába az áhított zsákmányt, ott sem szelídítheti meg. De legalább elejteni…!
ciróka-maróka
Ezt kísérli meg a Pitypang is, persze nem egyetlenként. Testvérdarabja a novellák közt a sötétebb tónusú Barack. Visszavillognak egymásra. A kelepce ugyanaz, csak az üldöző és üldözött helyzete változik. Itt, a szabadon szökő verssorokban még nagyon magabiztosan közelít a férfivágy. Játékos, ravasz udvarlással kezdi, finom, sejtelmes fokozatokban, melyek a bővülve ismétlődő szavakkal éreztetik izgalmukat. Inkább ciróka-maróka ez még, az ügyetlen-merev elhárító mozdulatok is elárulják. Kérlelő, cseles fülbesúgással folytatódik, találós kérdéssel. Majd a kezed, hajad, szemed, szoknyád helyett a porzód, bibéd, szárad, szirmod egyszerre tikkasztón erotizálja a jelenetet, nagyszerű leleménnyel. S a mi kapkod így?-re felelő újabb alakváltás: A szél! a következő telitalálat.
A hang most már követelővé válik, s a szellőtől a zivatar, tájfun, tölcséres vihar fenyegetéséig emelkedve egyszerre gúnyos köznapian veti oda: Jobb, ha nem ütsz a kezemre.
A mutatvány borzongatón tökéletes.
De emlékszünk a későbbi novellára. Ott kevésbé diadalmas a játék befejezése, s az utolsó szó a csipkepapirosba öltöztetett baracké: Mit gondolsz? Én tisztességes barack vagyok!
A VERSES ÖRÖKNAPTÁR című antológiából