A VERSEN BELÜL ÉS KÍVÜL
1998 március
„Az írásnak nem célja, hanem oka van” – írta dedikációként egyik könyvébe Kassák Lajos. Szájából is hallottam ezt a mondatot, vérévé vált tapasztalata lehetett.
Aztán jóval később, már halála után ért az a derült, tiszta októberi reggel. Életem ritka, kiegyensúlyozott szakaszában jártam. Kihajoltam az ablakon, fölnéztem az égre. Tágas és telt-kék volt, mint a nagy nyári napokban. Egyenletes fény öntötte el, kései, ünnepi ragyogás. Azonnal megfogott a látvány. Különös, megszólító ereje volt, az évszakváltó üzent benne, mielőtt kioltja lángjait a nap és elhagyja tájainkat. Zsongító fájdalom és megindultság járt át, az elmúlásé.
beúszó klasszikus metrumok
Szememben a tetőkön túli panorámával ültem vissza asztalomhoz, ösztönösen nyúltam a ceruzáért, fejemben volt már az ütemet váltó nyitósor, a megtalált név. Ezen kívül alig emlékszem eltökélt tervre. Arra sem kellett vigyáznom, hogy kirekesszek bármilyen külső mozzanatot. Tökéletesen magába zárt az a másik valóság. A vizuális s az akusztikus, harmonikusan egybeforrva. Szándéktalanul alakultak ki a négysoros strófák[1], zenéjüket a szabad szólamok s a beúszó klasszikus metrumok együttese adta. A belső szerkezet furcsamód szinte készen volt, csak követnem kellett az egybefüggő monológ hullámzását. De az nem engedett kitérést, parancsoló biztonsággal kormányozta az egymást hívó mondatokat.
Meg nem mondhatnám, milyen iramban nőtt a vers, az is természetéhez igazodott, s egyszerre csak a végére értem, magától értődőn zárult a lassuló ütemek fináléjában. Törlés nem sok akadt a kéziratban, mikor végigolvastam, s meglepett az egész. Mintha magammal bújócskáztam volna, s ott akadtam rá, ahol nem is sejtettem. Hát ezt akartam? És hogyan jutottam az eredőpont Napistenétől a távlatot, értékrendet megfordító győztes zuhanásig? S egyáltalán, honnét tudtam mindezt, amiről tegnap még fogalmam sem volt?
De a kis kockás jegyzőfüzet két szemközti oldalán ott állt ismerős bolhabetűimmel az imént még nem létezett nyolc strófa – egyszerre bizonyítékul és cáfolatul. És szavaimra, egy-egy fordulatomra is ráismerek, még ha a vershelyzet egy arasszal megemelte is őket. Csak így és csak ezt írhattam le, különben érvénytelen volna. Igen, ezért kellett kihajolnom az ablakon, hogy odafönn megpillantsam a sugárzó égboltot, s az egyberántsa a szanaszét lappangó részleteket.
Akkor sűrűsödött formába a sok szilánk, mind, amit öntudatlanul őriztem – nemcsak az őszről, búcsúzásról, de időről, világról s arról a talpalatnyi helyről, amit elfoglalok benne, s egy éppilyen váratlan napon elhagyok majd.
Megtudtam. S utólag hiába gyűjteném markomba valamennyit, még egyszer el nem találnék ehhez a megvilágosodó pillanathoz. Egyedül a vers mágneses erőterében ugorhatunk önmagunk vállára, hogy sorsunkig fölérjünk.
az elmúlás bizonyossága
Tájon, történelmen túlra tartott az égboltnyi vonulás: a költözőket maga az idő viszi-hozza szárnyán. Engem súlyom nyűgöz a földre, távozásom is egyetlen, az utolsó lehet csak. Ki ismeri a búcsú megszenvedett gyönyörűségét a haláltalanok közül? Övék az örök ismétlődés, enyém az elmúlás bizonyossága. Kárpótlásul, vigaszul? Cserélnék-e velük? S vajon ők velem?
A túlélt, földrengéses múlt, az emberi arcok sűrűje s a forgó évszakok csodái közt reménykedőn s csalódva megértettem a törvényt. Szabad vagyok.
A célnál az okot már rég többre becsülöm.
S mind gyakrabban ámulok el, hogy még mindig itt vagyok.