Victor András

VERS ÉS VALÓSÁG

2009 december

VERS ÉS VALÓSÁG

Ady-elemzésében Fülep Lajos[1] így állítja egymással szembe – vagy egymás mellé – a verset és a valóságot: „a vaskos, brutális, irgalmatlan valóság mellett a vers mégiscsak szavak zengése”.
Költészet és valóság összevetésekor szinte elkerülhetetlen, hogy eszünkbe jusson Arany János verse, a Vojtina ars poétikája, ahol ezt olvassuk:

Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa.

A való(ság) önmagában nem költészet, nem vers. A valóság (számunkra) jel. A környezet hatásai képezik az elsődleges jeleket. Ezeket az érzékszerveinkkel észleljük. A valóságot kifejező szavaink is jelek – a jelek jelei – tehát másodlagos jelek. Áttétellel jelzik a valóságot. Költészet azonban csak akkor lesz ezekből a jelekből – vagyis vers akkor születik a szavakból –, ha jelképpé emelkednek, az egyedi valóság egyetemes jelentésű szimbólumává válnak. A nyers valóság égi másává. Talán ezt értette Fülep is azon, hogy a vers „szavak zengése”. Zengése – mondja –, azaz nem egyszerűen hallhatósága, hanem „nyelvi muzsikává” nemesülése.

Lelkemben ágaskodó kérdés azonban, hogy Fülep vajon miért állítja egyértelműen szembe a valóságot és a verset. Márpedig kifejezetten ellentétet érzékeltetnek szavai. A valóság nála „vaskos, brutális és irgalmatlan”, a vers viszont „zengés”. Vagyis ég és föld. Azt gondolom, hogy Fülep itt – a mondanivaló erőteljes hangsúlyozása érdekében – túloz. Félrebillen a mérlege. Hiszen a valóság nem feltétlenül brutális. Van szelíd, angyali valóság is. És a szavak is lehetnek kegyetlenek. A skála itt is, ott is nagyon széles.

shutterstock 1825296590A brutális rokon értelmű szavai a Magyar szókincstár szerint: állati, állatias, vadállati, bestiális, kegyetlen, kíméletlen, embertelen, barbár, vad, vérengző, vérszomjas, baromi, könyörtelen, hidegvérű, durva, nyers, borzalmas, irgalmatlan.

Ilyen lenne a valóság? Néha igen. A házakat romba döntő földrengés, az atombomba tízezreket elpusztító robbanása, a pestis gyilkos járványa, a tűzvész mindent elemésztő rohanása, a teljesen reménytelen elhagyatottság, a kilátástalan és tehetetlen vénség, a hányingert okozó kibírhatatlan bűz, a gyilkos szadizmus valóban ilyen.

De minden erdőjáró találkozhat a szelíd természettel is: a simogató szellővel, az enyhet adó árnyékkal, a mélyen beszívott virágillattal, a fű növésének csendjével, a patak csobogásával és a tücsökciripelés éjszakai nyugalmával. Bárhol felütünk egy Áprily-kötetet, szinte árad belőle a természet valóságának szépsége, áhítata, fensége. Így imádkozik az Úrhoz „A csavargó (is), aki a halálra gondol”:

… ha tavaszod jő, enyém az erdő,
és jó hozzám az erdő, ennem ad,
rigószavaddal kelt a kora-reggel
s odvamba surran este sün-fiad…
S ha kóborolni küld a nyugtalanság
s nótázva fut mellettem patakod,
kurjantással köszöntöm kék lakásod,
s fütyörészem, s Uram, te hallgatod.

Az emberi társadalom valósága sem feltétlenül brutális. Lehet szelíd is. Az anya ölelése, a kedvesünk simogatása, a tanító néni óvó szeme, a kórházi nővér gondoskodása, a templomi gyülekezet énekének magasztossága mind-mind az emberi valóság szépségéről szól. Az emberi lélek zengéséről.

S hasonlóképpen vagyunk a szavakkal is. A szavak lehetnek simogatók és bántók is. A gyógyíthatatlan kutyával kapcsolatban azt mondjuk, hogy „elaltatták”, s nem azt, hogy megölték, mert ez utóbbi szó bántó a nyersesége miatt a bánatos gazdi fülének. S nem azt mondjuk, hogy „megdöglött” a kutya, hanem valahogy szelídebben. Az udvarias szóhasználat kerüli a kegyetlen szavakat. Jóérzésű ember nem mondja a felségének, hogy pocsék a főztöd, legfeljebb körülírja, „csomagolva” adja tudtára, hogy nem ízlik. Kulturált férfi nem közli a nővel, hogy „szeretnélek megb…ni”, még akkor sem, ha mindketten ugyanarra gondolnak, mert ilyen nyers, direkt, durva közeledés csakis elriaszthatja a partnert.

shutterstock 1875271966És vannak egyértelműen szelídséget jelentő szavaink: csend, béke, liget, áhítat, ringatás, csók, boldogság, öröm, szeretet, simogatás, ölelés stb.

Megjegyzendő egyébként, hogy igazából sohasem maga a szó szelíd vagy brutális, hanem mindig a valóság. A természet valósága és a beszélő ember valósága. A szavaink csak tükrözik a durvaságot vagy éppen a szelídséget. Jelzik. Versben pedig jelképpé magasítják; ahogyan Ady írja:

Pogány rímek, muzsikák között
Szomjazok valami örököt.

(Pap vagyok én)

  1. Az írás egy Fülep Lajos-idézethez kapcsolódik. Az idézet: „Amit tudok, és amiről tanúskodhatok: Ady valóban az egyáltalán lehetséges legjózanabb valaki volt, ha a józanságnak is úgy vannak fokozatai, mint az élesenlátásnak… lehet, hogy olyan valóságlátással, amilyen az övé, nem lehetett verset írni – lényének egyik felét el kellett kábítania, hogy a másik fölszabaduljon, az, amelyik még hinni tudott a cselekvés értelmében, a többi között és a többivel együtt a verscselekvés értelmében, és hogy egyálta¬lán a vers játékához nyúljon – hiszen a vaskos, brutális, irgalmatlan valóság mellett a vers mégiscsak szavak zengése, nem ágyúé, vagy harcba menők ‚harci Jézus-Máriá’-ja, neki meg nem volt más fegyvere, se harci serege.” (Ady éjszakái és éjszakája)
    kép | shutterstock.com