NÉPDALÉNEKLÉSÜNK VÁLTOZATAI

Népzenei kincsünk legkorábbi rétegét a pentaton dallamok képviselik. Azok közül is főleg a kvintváltó dallamok, amelyeknek második része ugyanaz, mint az első, csak egy kvinttel (öt hanggal) lejjebb^[1]. Ilyen az ismertebbek közül pl. a „Röpülj, páva, röpülj, vármegye házára”, vagy az „Érik a szőlő, hajlik a vessző”, a „Hej, Dunáról fúj a szél”, a „Megrakják a tüzet, mégis elaluszik” stb. Ezek a dallamok több ezer évesek; alapformájukat még az Ural környéki őshazából hoztuk magunkkal.

Az Ural felől Nyugatra tartó évezredes vándorlásunk során is sokféle zenei hatás érte a magyarok éneklését, de a leginkább meghatározóak a honfoglalás utáni együttéléseink. Így az itt élő szlávok (elsősorban az akkori szlovákok) népzenéjének hatása, majd a balkáni jellegzetességeket hordozó román népzene. Vannak olyan dallamok, amelyekről bajos eldönteni, hogy inkább szlovák, vagy inkább magyar; a mezőségi (széki, palatkai) táncok jellegzetes „sánta” ritmusa (amely csak nehezen kottázható) viszont román beütés. S így szép.

elvesztette természetes közegét

Bár már a 19. század közepi Magyarországon jelentkezett a nyitott gondolkodású értelmiségiek részéről valamiféle érdeklődés – és tudományos igényű megismerés – a népköltészet és a népdalok iránt, a modernizálódással és az egyre erősebb városiasodással ez a zenei és tánckultúra elvesztette természetes közegét, itt-ott el is tűnt. Szerencsére ezzel nagyjából egy időben többen is rácsodálkoztak a népdalok zenei gazdagságára, Bartók Béla és Kodály Zoltán 1905-ben gyakorlatilag egyszerre kezdték el szisztematikusan gyűjteni a magyarlakta vidékek – és a szomszéd népek – népdalait.

A gyűjtésnek köszönhetően a népdalok dallamkincse megjelent „komolyzenei” művekben is. Bartók és Kodály 1906-ban írt Magyar népdalok című kétkötetes műve sok-sok népdal zongorakíséretes feldolgozását tartalmazza. Basilides Mária operaénekesnő nagy sikerrel népszerűsítette ezeket. (Persze ária stílusban.)

Bartók 1909-ben megjelent Gyermekeknek című zongoradarabjait 4 kötetbe sorolta – az 1. és 2. kötet magyar népdalok alapján született, a 3. és 4. kötetben szlovák népdalok feldolgozásai találhatók. A mű immár évszázadnál hosszabb ideje a zongorát tanuló ifjúság „tananyaga”. Magam is sokat és örömmel játszottam belőlük. Sokról közülük nem is igazán tudom, magyar-e vagy szlovák, minthogy a szlovák daloknak a függelékben nemcsak az eredeti szlovák szövegét adták meg, hanem énekelhető magyar fordítását is. Kodály Háry János című daljátéka (bemutató: 1926) végképp beköltöztette a népzenét a hangverseny-pódiumokra és az Operaházba – persze szimfonikus zenekarra feldolgozott népdalok formájában.

Azért hangsúlyoztam, hogy „szimfonikus zenekarra feldolgozott” népdalokról volt szó, mert a fonográffal rögzített eredeti dallamok döntő többsége csak énekhang, hangszeres háttér nagyon ritkán társult hozzá. Tudnunk kell, hogy az eredeti magyar népzene hangkészletét tekintve sem egyezik az Európában ekkor már régóta kanonizálódott dúr–moll rendszerrel. Ilyen értelemben a zongorakíséretes vagy zenekari feldolgozás elkerülhetetlenül és alapvetően más, mint az eredeti, autentikus hangzásvilág. Ugyanakkor rengeteg szépséget őriz abból, s ráadásul előnye is volt az „átöltöztetésnek”, mert új formájában ismerősebb, elfogadhatóbb, élvezhetőbb lett az akkori – és részben a mai – zenehallgatók számára.

És itt lépek a történetbe. Abban a kulturális környezetben, amelybe beleszülettem, divatos volt népi kultúra, azon belül a népdalok is. Szüleim-nagyszüleim köréhez tartozott pl. Kiss Géza református lelkész, aki összeállította és megjelentette az Ormánysági szótárt, és Ormányság című könyvében közzé tett 63 maga gyűjtötte – gyönyörűséges – helyi népdalt. Szépen éneklő édesanyámtól gyakran hallottam ezeket; sokat közülük meg is tanultam (s most is tudom). A Háry Jánost gyerekként többször is megnéztem, az összes dalát tudtam, s minthogy a dalok kottáit is tartalmazó, színes rajzokkal illusztrált szövegkönyve^[2] ott volt a polcunkon, fordulatos szövegéből (Paulini Béla és Harsányi Zsolt) rengeteg részletet – főleg a csattanós párbeszédeket – bármikor előadtam.

álmomban is énekeltem

Kodály és Bartók Magyar népdalok, Bartók Gyermekeknek köteteit hol énekeltem, hol zongoráztam. A Háry János és a szintén magyar népdalok feldolgozására épülő Székelyfonó dalait álmomban is énekeltem. Tehát népdalokon nőttem fel – de azok „klasszikus” zeneként feldolgozott változatain! Évtizedeken át kitartóan tanultam újabb és újabb népdalokat – döntően írott kották alapján, könyvekből, de hallás alapján is. Egyszer listázni próbáltam, hányat tudok fejből – 500 felé abbahagytam a számolást.

Egyetemista éveimben – és még utána is sokáig – tagja voltam az ELTE Egyetemi Koncertzenekarnak. A zenekar vezetője, Baross Gábor munkatársa volt az 1969-ben indult Röpülj páva népzenei vetélkedőnek, s némelyik versenyszámnak – vagyis népdalnak – a zenekari kíséretét is ő komponálta. Ugyanebben a stílusban vezette az ELTE Táncegyüttest is. Amikor csellistaként bekerültem a zenekarába, hosszú éveken át kottából játszottuk a fesztiválokon a táncosoknak komponált zenét. Nekem nem volt furcsa, pedig már a cselló is rendhagyó népi zenekarban.

Az ELTE népitánc-együttesének ez a korszaka úgy ért véget, hogy a 60’-as években az autentikus népzene iránt érdeklődő hangszeresek már rendszeresen jártak a széki prímásokhoz tanulni, s a ’70-es évek elején megindult táncházmozgalom néhány év alatt olyan erős és népszerű lett, hogy egyre inkább elfogadhatatlanná vált a „feldolgozott” népzene.

Autodidaktaként megtanultam furulyázni is; tulajdonképpen a társasági népdaléneklést és daltanulást segítendő. Családi találkozókon, diáktáborok estéin tábortűz körül ülve furulyaszóval is színesítettem a közös éneklést. Már nem áriázva, nem operaénekes stílusban énekeltem a népdalokat. Amikor egyszer édesanyámnak elénekeltem egyik új, mezőségi kedvencemet (tele hajlítással, s nem Basilides Mária stílusában), csak annyit mondott: „Hát, fiam, én már így soha nem fogok népdalokat énekelni!”.

Lányaim évekig a Bartók táncegyüttesbe jártak, ahol mindenki a közel-autentikus módon fújta a nótát tánc közben is, pihenésként is. S amikor hallgatom őket egy-egy népdalt énekelni, bennem is megfogalmazódik, hogy „bizony én már így soha nem fogok népdalokat énekelni”.

az út

Gyönyörűséges és boldogságos az ív, az út, amelyet a magyar népdal megtett a régi falusi természetességtől a Háry János-féle zenekari feldolgozottságon át máig, ahogyan újra megtalálta régi önmagát a táncházakban.

Őrizd és add tovább! Erről szól a történet. És arról, hogy a továbbadott üzenet változhat is; minden mondat értelmezése kettőn múlik: a küldőn és a fogadón. Nem vethetjük Kodályék szemére, hogy miért többszólamú, klasszikus európai dalokként értelmezték a több évszázados (akár évezredes) dallamokat. Ezen a zenei nyelven tudtak, ezt a nyelvet „beszélték”. Inkább örüljünk, hogy nyitottságukkal megteremtették a vevőkészséget, hogy utódaik képesek a régi-eredeti zenei nyelv elsajátítására is.

1. Ehhez lehetséges szemléltető példa: http://doktar.hagyomanyokhaza.hu/sebo_olvasokonyv/nepdalstilus_penta.html ↑

2. http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/2967049 ↑

kép | vecteezy.com