MŰHELYTÁRSAM 10.
Új rovatunkban arra kértük szerzőinket, hogy a Liget műhelyében korábban született egy-egy írás rövid részletére mai tudásuk-világérzésük szerint reflektáljanak.
„… az embernél az együttműködési hajlam, s az ezt megalapozó empátia kialakulásával párhuzamosan egy másik sajátosság is kialakul, s ez az előbbinek épp az ellenkezője. Az egyes társadalmi csoportok tagjai (és itt a társadalmi csoport fogalma a családtól a tömbházig, az utcáig, az iskoláig, a településig, régióig, országig, sőt kontinensig tágítható) hajlamosak saját csoportjuk tagjait gátlások nélkül előnyben részesíteni „idegen” csoportok tagjaival szemben. Vagyis az igazságérzet, s következésként az empátia és az önzetlenség a csoportok közti viszonyok szintjén nem működik […] számomra nyilvánvaló, hogy az emberi társadalmak fejlődése megrekedt valahol a négy-ötéves gyerek szintjén. Ami a másik csoport tagjait illeti, ritkán vagyunk képesek igazi empátiára. Ennek egyetlen oka lehet: a tényleges együttműködés hiánya. Az, hogy a modern világ a társadalmi csoportok közti együttműködést egyének közti együttműködésre próbálja szűkíteni. Ez pedig gátat szab a csoportempátia réges-rég esedékes kialakulásának. Arra ugyanis csak akkor nyílna lehetőség, ha a csoportok (a szó legtágabb értelmében) egységes (bár természetesen mindig többé-kevésbé ad hoc) entitásokként, azaz közösségi individuumokként működhetnének együtt.”
Bíró Béla: Integráció vagy asszimiláció, 2015/12
Gyakran hallom, pedig súlyos tévedés, hogy a darwini evolúció csakis a harcról szól. Ugyanis az életben maradásért folyó „gyilkos” küzdelem és a mindkét fél számára előnyös együttműködés – mint komplementáris ellentét-pár – egyszerre és egyformán jellemzi az egész élővilágot. Csak persze a harc-helyzetek látványosak, szembetűnőek, a szimbiózis (azaz ’együtt-élés’) példái viszont szelídek és rejtettebbek. (De milliónyi van ezekből is!)
Az előzőekből következik, hogy az együttműködési hajlam nemcsak a növény- és állatvilágban, hanem értelemszerűen már az ősemberben is jelen volt. És azt is tudjuk, hogy mindig is együtt járt az „idegenekkel” szembeni negatív attitűddel, agresszióval. A majomhordák is úgy működnek, hogy a csoporton belül fékezett az agresszió, a konkurens csoportokkal szemben azonban féktelen. Csányi Vilmos több könyvében is leírja, hogy evolúciós szempontból ez a kettős viselkedés hasznos és szükségszerű is volt. Az erőforrások korlátozott volta miatt egy állati, egy ősemberi vagy egy kőkorszakbeli, törzsi szerveződésű embercsoportnak ez a kettő együtt jelentett a fennmaradásához szükséges, „evolúciósan stabil” stratégiát.
Ugyanakkor – minden hasonlóság mellett – az ember esetében megjelent ebben a kettősségben valami újdonság. Nálunk ehhez a kettős viselkedéshez tudati-kulturális szint társult; ezzel megnőtt a viselkedés-komplex összetettsége és így hatékonysága is. Ez a csoport-(ön)tudat ugyanis erősítette az összetartást, a csoport-kohéziót.
a mi tetoválásunk
Ami tehát egy hangyakolóniában, vagy még egy majomhordában is csupa „biológia” – s alig szól másról, mint hogy meg kell védenünk a területünket, a nőstényeinket stb. –, az a törzsi társadalmak szintjén is ennél több és összetettebb. Erőteljes tudati-kulturális színezetet kapott a „másik” törzzsel szembeni ellenségesség; „másmilyenekkel” szembeni agresszió lett belőle. Vagyis innentől a másik törzs már nem egyszerűen „ők” (azaz „nem-mi”), hanem „másmilyenek”. Másmilyen a tetoválásuk, másképp díszítik a fegyvereiket, mások a harci kiáltásaik. Szóval: nem olyanok, mint mi. S mivel „nyilván”(?) mi vagyunk a jók, ők értelemszerűen csak rosszak lehetnek. A mi tetoválásunk az igazi; az övék idegen, utálatos és gyűlöletes. Ezért el kell őket üldözni vagy pusztítani! A másik törzs természetesen pontosan ugyanígy gondolkodik.
Az emberben tehát ez az evolúciós eredetű, nyers, biológiai („állati”) diszkrimináció nagymértékben „szublimált”, lelki jellegűvé vált; fokozatosan áttevődött tudati-kulturális szintre. Persze amellett végig megőrizte valahogyan az eredeti célt is (a fennmaradáshoz szükséges javak és erőforrások megszerzését és megőrzését), de erősen átlényegült kulturálissá. A lokálpatriotizmus, a hazafiasság, a nemzeti büszkeség, valamely egyházhoz (szektához) vagy akár sportklubhoz, zenei együtteshez tartozás lényegében a törzsi társadalmakban kialakult „csoportkohézió ↔ idegengyűlölet” kettős modern és komplexebb változata. Amelyben sajnos könnyen felborul a komplementáris egyensúly, s átmegy sovinizmusba, bigottságba, inkvizícióba, bandaháborúba, terrorizmusba, holokausztba. Lásd például a katolikus–protestáns háborúskodást; az eretnekség címen máglyára küldést, mert „ők” másképp – tehát: hibásan, sőt bűnösen – vallják és követik ugyanazt a szeretetet és szelídséget prédikáló Krisztust, mint „mi”.
A modern, civilizált társadalmakban élő ember nem abban más, mint százezer évekkel ezelőtt élt ősei, hogy benne már nem működik a „mi” összetartó erejének és az „ők” lenézésének kettőse, hanem leginkább abban, hogy megtanulta, hogyan haladhatja meg ezt a negatív zsigeri késztetést. Felülírja ésszel, kultúrával, társadalmi együttélési szabályok interiorizálásával.
Ami persze nem mindig és nem mindenkinek sikerül. Ennek szomorú tünete, hogy napjainkban sajnos megint világszerte erősödik a rasszizmus, a fajelmélet. Tévedés ne essék! Az még távolról sem rasszizmus, ha valakin furcsa idegenség érzés fut át attól, hogy fehér ember létére például egy politikai felvonuláson csupa fekete veszi körül; vagy ha itthon, gádzsóként egyszer csak azt veszi észre egy ünnepségen, hogy csupa-csupa cigány ül körülötte. Ez az idegenség érzés ugyanis benne van a génjeinkben, ösztönösen jelentkező reakciónk. Az a rasszizmus, ha valaki nem tud felülemelkedni ezen a biológiai, ösztön-érzésen.