KICSI, KEDVES VÖRÖSBEGY

Feltűnő volt, hogy a három kiskamasz már egy órája nem mozdul a sátor mellől. Mintha megdermedtek volna. Csöndben, rezzenés nélkül ültek, s kitartóan figyeltek valamit. Mi lehet olyan érdekes, hogy ez a három izgő-mozgó fiú képes egy órán át mozdulatlan szoborrá válni?

Nem akartam zavarni őket, ezért csak akkor mentem oda hozzájuk, amikor már ők is szedelőzködtek. A rejtély hamarosan megoldódott, mert a legénykék szinte egymás szavába vágva újságolták, hogy egy vörösbegyet láttak, amint sertepertélt a farakás körül.

A farakást még a tavalyi táborlakók rakhatták, erdőben összegyűjtött száraz ágakból, rönkökből. Biztosan pásztortűzrakás céljából készítették össze, de megmaradt. Elmosta volna az eső a búcsúestéjüket? Vagy csak túlságosan sok tűzifát szereztek? Akárhogy is történt, lám, a kis vörösbegy jól járt: birtokba vehette a farakást.

– Talán ott bent van a fészke! – mondta a szemüveges fiú, egyszerre kérdezve meg állítva is.

– Hát persze! Olvastam, hogy a vörösbegy sűrű bozótosba, vagy ilyen farakásokba fészkel; szóval valami védett helyre. Ja, és mindig alacsonyra – tette hozzá a kis tudókos duci, aki szemmel láthatóan élvezte, hogy végre közkinccsé teheti az ismereteit. (Eddig ugyanis nem beszélgethettek, nehogy elriasszák a kis madarat.)

De a szemüvegest sem kellett félteni! Ő is tele volt kikívánkozó mondanivalóval, így aztán szinte versengve beszélték el – hol nekem, hol egymásnak – a megfigyeléseiket.

pontos megfigyelők

El kell ismernem, mindketten pontos megfigyelők voltak. Olyan aprólékosan és érzékletesen írták le a vörösbegy viselkedését – azt, hogy hogyan szalad nekifutamodással; mit csinál a farkával, amikor hirtelen megáll; hogy „szemez” barátságos közelségből is az őt figyelőkkel – mintha fölkészültek volna Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról című könyvéből:

„A vörösbegy a legügyesebb bujkálok közül való; a földön egyet surran, aztán hirtelen megáll, nagyot bókol, leereszti szárnyát és felvágja farkincáját; aztán lángoló szemeit nagy bizalmasan rászegezi az emberre is, mintha azt mondaná: bízom benned!”

A harmadik, a szelídbarna szemű fiú, aki a legidősebbnek látszott közülük – talán már nyolcadikos lesz az ősszel! –, csendben volt, nem szólt semmit; mintha nem is hallotta volna társai lelkes élménybeszámolóját. Pislantás nélkül nézte az elhussant madárka hűlt helyét, mintha még mindig látná a kis énekest. Egészen olyan volt, mintha lélekben nem is lenne köztünk.

Aztán, sokára, mégiscsak megszólalt, halkan, szinte nem is nekünk, hanem magának:

– Ha én madár lehetnék, akkor vörösbegy szeretnék lenni.

Amíg a kis tudós és a szemüveges a hirtelen csöndben forgatták magukban ezt a gondolatot, én csendben elmentem, nehogy a fiúk észrevegyék rajtam a meghatottságot, sőt megilletődöttséget.

Mi olyan megható abban – kérdezhetné bárki, hogy egy fiú éppenséggel vörösbegy szeretne lenni?

Az átváltozás (metamorfózis), a mássá válás ősidők óta ábrándja az embereknek, s ezeknek a gondolatbeli átváltozásoknak minden korban megvolt a maguk művészi, kultikus, erkölcsi és vallásos tartalma is. Ovidiusnak – a Krisztus születésének éve körül élt római költőnek – híres elbeszélő költeménye, a Metamorphoses (Átváltozások ) nem ősforrása, inkább már akkori összefoglalása a más alakba öltözések történeteinek.

a szeme villanása

Nézzük, mivé szeretnének válni a gyerekek! József Attila „kis Balázsa” fényes egyenruhát viselő ember szeretne lenni – „Tűzoltó leszel s katona” –, aki legyőzi a tüzet és az ellenséget; de legalábbis „vadakat terelő juhász”, akinek egy intése, sőt a szeme villanása is elég, hogy a puli máris iramodjon összeterelni a nyájat.

Egy gyerekköltő verséből az derül ki, hogy hosszú életű, hatalmas fa szeretne lenni:

„Ma fának képzelem magam…
És levelek fonnak be…
És így talán sokáig élek…
És azt mondják: erős fa, szép…

Ágh István versbeli metamorfózisa a gyermek anyja iránti szeretetét nagyítja:

„Édesanyám,
virágosat álmodtam,
napraforgó
virág voltam álmomban,
édesanyám,
te meg fényes nap voltál,
napkeltétől
napnyugtáig ragyogtál.”

S vajon miféle állat szeretne lenni általában egy kamaszfiú? Nyilván olyan, amelyik erős, hatalmas vagy gyors, ügyes. Tehát föltehetően oroszlán, párduc, sas vagy sólyom. Lányok esetében esetleg szóba kerülhetnek olyan állatok is, amelyek híresen szépek – pl. kócsag, páva –, de azért a leginkább valószínű mégiscsak a „hatalmasság”, az erő, a sebezhetetlenség vágya.

Sajnos, elég gyakran látni, hogy kisgyerekek oktalanul kínozzák az állatokat; néha angyali-ártatlan csöppségek élvezettel tapossák el a bogarakat, nyomkodják agyon saját ujjukkal a hangyákat. Mély lélektani elemzés kellene annak kiderítéséhez, hogy mi ennek a viselkedésnek a bonyolult háttere; az azonban gyanítható, hogy a hatalomvágy szerepet játszik benne. Valószínűleg az állatokkal szembeni hatalomérzés a közös gyökere a hangyák szétnyomkodásának, a madarak csúzlizásának és a sportvadászatnak is. Valamiféle örömet kelt ezekben az esetekben – és ezekben az emberekben! –, hogy ő az erősebb, hogy a másik élőlény a hatalmában van.

Ilyen volt Nadányi Zoltán kislánya is, aki a lepkék fölött szeretett uralkodni: (Lepkék a dobozban)

„Katikám, hányszor mondtam már neked,
a lepkéket ne bántsd. Csak ezt ne tedd.
Mire való ez? Még csak meg se ölni,
hanem bádogdobozba gyömöszölni,
csak úgy mulatságból, szegényeket (…)
Meg kell hogy értsed, ez bűn, szörnyű nagy,
szegény lepkéket, játszva libegőket
élve temetni. És te bántod őket,
mikor magad is szép kis lepke vagy. (…)
Te engem is becsuktál most oda,
s míg ki nem nyílik az a kaloda,
míg a lepkék ki nem repültek sorra,
vissza nem szálltak a jázminbokorra,
mindaddig én se láthatom az égi
kékséget, én se lehetek a régi,
nem lehetek szabad, nyugodt, vidám.
Engedd őket szabadon, Katikám.”

Nem lehet, hogy ez a „kegyetlen, állatkínzó hatalmaskodásvágy” mindannyiunkban benne van. De akiben a szeretet öröme erősebb, mint a hatalomé, abban sohasem kerül felszínre.

Így most már talán érthetőbb, miért volt olyan megható a barna szemű fiú „álma”. Mert ő nem erőre vágyott, nem hatalomra, nem uralkodásra, hanem szelíd szépségre. Nem félelmetes tigris szeretett volna lenni, nem rettenthetetlen oroszlán, s nem utolérhetetlen sólyom, hanem kicsi, kedves vörösbegy.

„Szajkó, rigó, vörösbegy nem hagy el,
nem mond búcsút a nyár felhőivel.
Ha hóviharral ránk szakad telünk,
a völgyben itt borzongattak velünk.”
(Áprily: A hűségesek)

Bizony irigylem ezt a fiút! Irigylem szép vágyaiért, meg azért is, mert „férfihoz nem méltó” gondolatát ki merte, ki tudta mondani. S mostanában gyakran jár a fejemben, hogy ha madár lehetnék, akkor talán én is vörösbegy szeretnék lenni.

KÖSZÖNTJÜK A MA 80 ÉVES VICTOR ANDRÁST!

kép | unsplash.com