EMBER ÉS TERMÉSZET
2009 május
1) „Harmóniában a természettel”
Várkonyi Nándor azt írja a Sziriat oszlopaiban, hogy mítoszaink szerint eredetileg teljes közösségben, harmóniában éltünk a természettel.
A görög harmónia szó ’eresztékek összeillesztését, szerkezeti elemek egybefoglalását, hangszerek összehangolását’ jelentette, s ezen keresztül átvitt értelemben ’egyezséget, szövetséget, összhangzatot, szép hangzást, helyes arányt’ is. Mit jelent ezek alapján a „természettel való harmónia”?
harmóniában
Helyes arányt, egyensúlyt, kiegyenlítettséget, összehangoltságot igen. Örök békét, feszültségmentességet, konfliktus-nélküliséget nem. Vajon harmóniában van-e a „természettel” egy feketerigó? Illetve: hogyan értelmezendő ez a harmónia? Mert nyilvánvalóan nem úgy, hogy totális béke és nyugalom van a feketerigó és a természet körülötte lévő többi része között. A földigiliszta, amelyet a feketerigó kemény munkával rángat kifelé a földből, nyilván nem így gondolná – ha gondolkodna. És a macska szájában vergődő rigó sem a béke jelképe. És mégis azt mondjuk, hogy az állatok és növények nyilvánvalóan harmóniában vannak a környezetükkel, hiszen mi másban is volnának, ha követik a kozmosz (= ’rend’!), vagy jelen esetben az ökológia törvényeit.
Ilyen értelemben az ember-elődök is harmóniában éltek a természettel; annak egybe-foglalt, beleillő, integráns részei voltak. Persze ebben a harmonikusságban benne voltak a konfliktusok, harcok, szenvedések, fájdalmak, a károkozások is egymásnak. De minden „helyes arányban”.
A természetre nemcsak a harc, a létért folytatott küzdelem, a vetélkedés (kompetíció) jellemző. (Amit az ökológia +/– viszonynak mond, mert ez a kapcsolat az egyik félnek előnyös, a másiknak – első lépésben – káros.)
együttműködés
A harc csak a látványosabb, izgalmasabb része a létnek. Jól lehet filmezni a gazellát üldöző oroszlánt, vagy a menekülő pocokra lecsapó ölyvet. A természetre azonban ugyanúgy jellemző az együttműködés (kooperáció; +/+ viszony) is. Csakhogy az nem olyan látványos, ezért nem beszélünk róla annyit. De pl. a baktériumfajoknak csak kb. 5%-a okoz az embernek betegséget; a fajok fele „békében” elvan az emberrel (0/0 viszony), s a kórokozó baktériumfajok számának többszöröse a számunkra (emberek számára) hasznos vagy akár nélkülözhetetlen baktérium.
Egy másik példa. A köztudattal ellentétben nemcsak némely faféle érdekes, „kivételes” jellemzője, hogy szimbiózist alkot (azaz kölcsönösen előnyös kapcsolatban él) talajlakó gombákkal, hanem a legtöbb szárazföldi növény – köztük létfontosságú termesztett növényeink is – a gyökerükben élő mikorrhiza-gombák „segítségével” jutnak elegendő tápanyaghoz.
2) „Része vagyunk-e a természetnek?”
Várkonyi úgy folytatja a gondolatot, hogy aztán ez a harmónia felbomlott, s az ember kilépett a természetből. Hogyan értelmezendő ez a „kilépés”? Valóban kiléptünk-e, vagy továbbra is része vagyunk a természetnek?
Ez a kérdés nem válaszolható meg röviden, határozott igennel vagy nemmel. Attól függ, hogyan értelmezzük, hogy „természet” meg hogy „része”.
A helyes válasz csak komplementáris látásmóddal adható meg. Valahogy úgy, hogy „igen is, meg nem is; attól függ: honnan nézzük”.
Leegyszerűsítő válasz például, hogy az ember nyilvánvalóan a természet része, hiszen a világban nem létezik más, mint a természet. És csalárd válasz is, mert lényegében elkerüli a kérdés lényegét: az ember és a többi létező különbségének értelmezését. De az sem jó válasz, hogy az ember (már) nem része a természetnek, mert az Isten őbelé lehelte a lelkét, vagy mert az evolúció során kiemelkedett az állatvilágból. Azért nem jók ezek a válaszok sem, mert redukcionisták. Olyan mértékben leegyszerűsítik – egy szempontra redukálják – a bonyolult problémát, hogy így végül nem is a kérdésre válaszolnak.
Talán jobb volna úgy föltenni a kérdést, hogy „érvényesek-e az emberre is a természet törvényei?” (ahogy a feketerigóra és a gilisztára érvényesek). Ezt a kérdést ugyanis már nem lehet olyan könnyen megkerülni. De a válasz itt sem egyszerű. Hiszen a fizikai és kémiai törvényszerűségek nyilvánvalóan minden létezőre érvényesek; a nehézségi erő vagy a savak és bázisok egymásra hatása értelemszerűen mindenhol és mindig érvényes. De hogyan vagyunk a biológiai törvényekkel? Itt már vigyáznunk kell a válasszal. A májunk működése tekintetében cseppet sem vagyunk mások, mint akármelyik emlősállat, másban azonban igen.
kivonjuk magunkat
Az egyik legfontosabb biológiai törvényszerűség – a természetes szelekció – hatása alól egyre jobban kivonjuk magunkat. Minden élőlényre maradéktalanul érvényes a természetes kiválogatódás törvénye. Az emberre azonban csak korlátozottan. Ebben a vonatkozásban tehát – bizonyos mértékig – valóban kiléptünk a természetből.
Ha egy majom – valamilyen genetikai változás miatt – rövidlátónak születik, gyakorlatilag nincs esélye, hogy felnőjön, és utódokat produkáljon, hiszen már az első hosszabb ugrást elvéti. Ha egy egér cukorbetegséggel születik, nem éri meg az ivarérett kort. A természet tehát „gondoskodik” arról, hogy a beteg gének ne nagyon terjedjenek.
Nem egészen így van ez az ember esetében. Mi ugyanis szemüveggel és inzulin-tablettával „kijavítjuk” a természet „hibáját”. A rövidlátó vagy diabeteszes embernek alig romlanak életkilátásai, családalapítási esélyei egészséges embertársaiéhoz képest. Ebből pedig az következik, hogy a betegség alapját képező „rossz” géneket értelemszerűen továbbadja utódainak. A hibás gének aránya tehát az emberiség gén-készletében lassan növekszik.
szelektálandó
Ember-voltunk miatt, az orvostudomány segítségével és emberi gondoskodással „megmentjük” biológiailag nem hibátlan embertársainkat. Hiszen az embernek nem a biológiai tökéletesség adja a lényegét. A társadalom – vagy akár az egyén – számára nagyon értékes lehet egy biológiai szempontból „hibás” ember is. Gondoljunk Toulouse-Lautrec-re, vagy napjaink egyik legnagyobb fizikusára, Stephen Hawkingra – ők a természet törvényei szerint „hibás, szelektálandó” egyedek, ugyanakkor bizonyos emberi kvalitásaik kiemelkedőek. Vagy gondoljunk a Down-kóros gyermekekre (akiknek sejtjeiben az egyik kromoszómából kettő helyett három van), akiket nem taszítunk le a „Taigetosz hegyéről”, hiszen mégiscsak a mi gyermekeink, akiknek érzései, gondolatai vannak, s mosollyal fogadnak minket.
Része vagyunk-e tehát a természetnek? Attól függ. Ne siessük el a választ! Inkább tanuljunk meg dialektikusan, sokszempontúan, komplementáris módon közelíteni a kérdésekhez.
– Mester! Mi a válasz erre a kérdésre?
– Nem tudom, fiam.
– De hát évtizedek óta foglalkozol vele.
– Igen, így van. És nem jutottam közelebb a válaszhoz. De a kérdéshez igen.