Kállay G. Katalin

VERBA MANENT

Balassi Bálint: Borivóknak való [2010 május]

VERBA MANENT

„Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje” – szólítja meg a tavaszi vers a jó időt, így ünnepli a szöveg az évről évre megújuló csodát. A költemény egyetlen gesztus, egy megkönnyebbült sóhajtás a nehéz tél után, mintha valaki ölelésre tárt karral fordulna a világmindenség felé. A második és harmadik sor folytatja a megszólítást – és felmutatja a pünkösdi misztérium legfontosabb jellegzetességeit: ilyenkor az ég látogatja a földet, ráadásul mindent egészséggel, vagyis teljes egészében, igaz valójában lát és látogat, a szél pedig könnyebbít – s ha magunkat „hosszú úton járók”-nak tekintjük, már a harmadik sorban megérezhetjük, hogy ilyen lehelet, ilyen könnyítő fuvallat formájában jöhet el a Szentlélek. 

A következő három soros versszak három fontos érzékre hat: az „illatozás”, a „kiáltás” és a „sokszínű ruhák” említésével megelevenedik az érzékelés, színek, hangok és szagok töltik be a levegőt – ellentétben a korábbi „steril” állapottal, amelyre különlegesen kifejező példa a „néma fülemile”. Az egyes szám második személyű megszólítás következetesen folytatódik a harmadik versszakban is: miután a dicséret felsorolta, hogy a megszólított miket tesz („te nyitod”, „te öltöztetsz”), azt veszi számba, hogy neki, benne mi minden történik („neked virágoznak”, „neked tisztulnak”, „benned vigadnak”). Ha teológiai, homiletikai szempontból nézzük, a hetedik versszak kapcsolódik közvetlenül a harmadikhoz: itt folytatódik az „újul tetőled”, „tisztul teveled” „megindul tebenned” kifejezésekben a dicsőítés, vagyis a doxológia, amit a nyolcadik versszakban az exhortáció, a buzdítás követ („dicsérjük”, „igyunk”, „lakjunk”).

mindent betöltő hálaadás

A sorozat első írásában említettem, hogy a kívülről megtanult vers leginkább az imádsághoz hasonlít, ismételgetésétől erőre kap a lélek. Talán Balassi verse az eddigi legérzékletesebb példa erre: a ritmus, a szerkezet és a tartalom egyaránt erősíti a mindent betöltő hálaadást. A „szép” és a „jó” szó egyenlő arányban, ötször-ötször szerepel a versben – úgy tűnik, a „szép” a növények, a „jó” pedig az állatok és az emberek attribútuma („szép violák”, „szép harmatos fű”, „szép szagú mező”, „szép fű”; „jó hamar lovak”, „jó vitéz katonák”, „jó lova” „jó szűbűl”), és a különleges időszakot mindkét jelző illeti: „szép Pünkösd”, „jó idő”. A „gyönyörű” szó csak egyszer hangzik el, az első sorban, így nagyobb a jelentősége – de vannak még szóismétlések: a „vígan”, a „vigadnak” és a „tisztul(nak)” szavak kétszer fordulnak elő a szövegben. Hogy az érzékek felsorolása teljes legyen, az ízlelésre (pontosabban a lovak ízlelésére) utal a „szép harmatos fűvel hizlalod” kifejezés – és a tapintásra is találunk példát, ha elfogadjuk és viszonozzuk az egész vers által felkínált ölelő gesztust. 

Ismeretlen művész, 1386

Bár a verset átjárja a harmónia, ráadásul (mint Balassi legtöbb költeménye) meglévő dallamra íródott, nem könnyű kívülről megtanulni. Az egyetem első évében – mivel tanárnak készültem – felvettem Surányi Ibolya beszédtechnika óráját, és ennek keretében gyakoroltuk a Balassi versek memorizálását. Nemcsak a régies nyelvezet miatt (pl. „füremedt tagokot”, „penig”, „jó szűbűl” stb.), hanem egy-egy meglepő szó és fordulat miatt is nehéz volt a feladat. Szavalás közben jöttem rá, hogy sokszor mást mondok, beleköltök a versbe – például a „véres” szót „fényes”-sel helyettesítem –, pedig semmi okom rá: értelmesebb és eredetibb is a „véres fegyver’” szókapcsolat. Talán tudat alatt ellenálltam annak a feszültségnek, ami a nyugalmas életkép ellenére ott vibrál a szövegben: bár békeidő van, az emberiséget a versben csak a katonák képviselik, a lovak táplálása azért fontos, hogy inaik „új erővel” épüljenek az „űzéshez”, és az a fegyver, amit a csiszárral tisztíttatnak, valahol csak „véres” lett. A negyedik-ötödik-hatodik versszak végvári képei lendületet adnak a szövegnek és a katonaélet örömeit mutatják be, mégis úgy érzem, kétféle szempontból kérdéses a korábban felvázolt egyensúly: utalások formájában megjelenik az erőszak (ez zavaró jelenlét), és a sok érzéki kép ellenére sincs megemlítve a szerelem, a női nem (ez pedig zavaró hiány). Még két aspektusa van a szövegnek, amitől akadozóbbá válik az imádság: az egyik a nótája, a másik a címe. „Az fejemet nincsen már” nótájára írta Balassi a verset, és van ugyan másik költemény is, ami ezt a dallamot követi (Morgai Kata nevére), maga a dallam nem maradt fenn. Az eredeti nóta szövegét sem találtam sehol, de a töredékes megjelölés is távol áll a versben ábrázolt vidámságtól. Az fejemet nincsen már… hova lehajtanom? hogyan megvédenem? Közvetlenül a cím alatt, ha úgy tetszik, a vers „fejlécében” találjuk ezt a  „fejetlenséget”. Maga a cím pedig mintha ironikus távlatot adna a dicséretnek: miért éppen „borivóknak való” a vers? A sok részegítő szépség végső soron valami borgőzös mámorban születik? Csak akkor tudunk ilyen szívből jövő dicséretet mondani, ha elfordulunk a valóságtól, ha kapatosan koccintgatunk: ihaj, csuhaj, sose halunk meg? Hiszen a pünkösdi történetben Péteréket is sokan így gúnyolják: „Édes bortól részegedtek meg!”(Ap.Csel. 2:13) Vagy előfordulhat, hogy Balassi jól ismeri a „borivók” lelki vívódásait és éppen az ő orvoslásukra írja az életigenlő sorokat? A „mindent egészséggel látogató” ég talán pont a borivóknak kínál pünkösdi gyógyulást. De hogyan lehet ez tartósabb, mint a pünkösdi királyság? Ha elfogadjuk az egész szöveg lüktetését adó lendületet, azt az „impetus”-t, teremtő momentumot, mozgási energia-impulzust, amivel a vers minden indulata összhangban van, az ellenállhatatlan pünkösdi gesztust, ami akár akarjuk, akár nem, minket is megindít, amelyben velünk együtt „minden teremtett állat megindul”. Ez a sor valahol megidézi a Jónás könyvének utolsó mondatát: „És ott a sok állat is!” (Jón 4:11), ahol ez a végső isteni érv a megtartatás mellett, ugyanakkor az indulat, a teremtő lendület eszünkbe juttatja a Genezis első könyvét, ahol „Isten lelke lebegett a vizek fölött” (Gen.1:2). „In laudem verni temporis” a vers alcíme, és úgy érzem, a feszültségek ellenére is dicséretre buzdít a szöveg egésze, ezt oszthatjuk meg „egymással vígan szeretetbül”.

kép | Lazzaro Bastiani: Pünkösd, wikimedia.org