VERBA MANENT

Mindannyiunk számára régi ismerős. Ha másra nem is, a szállóigévé vált refrénre biztosan emlékszünk, akár nosztalgiával, akár tréfásan vagy ironikusan idézzük: Aludj el szépen, kis Balázs. Úgy emlékszünk rá, mint a gyerekkorunkra – sokan vagyunk, akiket ezzel a verssel valóban altattak a szülei. Mondhatnám úgy is: generációk nőttek fel rajta, hiszen a sok változás ellenére évtizedeken át találkozhattunk a szöveggel a különböző iskolai olvasókönyvekben. Lehetett illusztrált, kemény „leporelló”-kiadásban is kapni, nézegetni elalvás előtt, és ha kinőttünk a képeskönyvekből, tovább lehetett adni, fel lehetett olvasni a kisebbeknek… Úgy érzem, sokan vagyunk, akiknek személyes közünk van a vershez.

ráolvasásszerű bűbáj

A személyesség élménye talán abból is következik, hogy magában a szövegben annyi a megszemélyesítés – ez a vers egyik nagy varázsa. Ha mindet megszámoljuk, összesen tizenhét „személy” szerepel benne: „az ég”, „a ház” „a rét”, „a bogár”, „a darázs”, „a zümmögés” „a villamos” „a robogás” „a kabát” „a szakadás” „a lapda” „a síp” „az erdő”, „a kirándulás” „a jó cukor” – és persze „Anyuka” meg „kis Balázs”. A másik, szinte ráolvasásszerű bűbáj pedig abból ered, hogy ez a sok személy mind ugyanazt csinálja, egymástól függetlenül, de egymást erősítve, egységesen, mégis mind egyedien: alszik. A rokon értelmű igéket éppolyan jól lehet a vers szövegén keresztül tanítani, mint a megszemélyesítést: „lehunyja szemét”, „aluszik” „szendereg”, „szunnyadozik” „szundít”… – mesterien van kimérve a változatosság és az ismétlődés aránya. Az altató műfajához elengedhetetlenül hozzátartozik a monotónia: nem a „személyek” cselekszenek, hanem maga a szöveg. Ez a fajta vers vagy ének performatív, vagyis arra hivatott, hogy létrehozzon valamit: aki hallja (és néha az is, aki mondja), aludjon el.

Kisiskolás koromban szavalóversenyen szerepeltem vele, és a legfőbb gondom az volt, hányféleképpen mondjam a refrént. Lehet kérlelve, sejtelmesen, ringatva, esetleg türelmetlenül, vagy éppen álmosan – semmiképpen sem unalmasan! Persze akkor még nem tudtam, milyen az, ha az ember gyereke nem akar vagy nem bír elaludni, ha saját maga előbb belealszik a versbe, mesébe… Később rájöttem, hogy az alváshoz, altatáshoz talán leginkább azt az érzést kell megteremteni, hogy körülvesz bennünket a biztonság. József Attila ezt a hangulatot különös gusztussal hozza létre: egybefűzi azt, ami egészen nagy és ami egészen kicsi, a várost és a vidéket, az utcát és a szobabelsőt, mindazt, ami hétköznapi és ami ünnepi, a valóságos, közeli jó dolgokat és a távoli vágyakat. Olyan világgal körülvéve tényleg jó elaludni, ahol mindenhez személyes köze van az embernek. Ha néhány képet ki kéne emelnem, ami a többinél erősebben él bennem, a villamost, a szakadást, a jó cukrot és az üveggolyót választanám. A villamost, ami „álmában csönget egy picit” – mennyivel szebb ez, mint a horkolás! Csak finoman, alig észrevehetően, esendőségét felmutatva csönget álmában a villamos, és ez a sor ma is eszembe jut, valahányszor elmegyek egy remiz mellett. Aztán a szakadás: milyen jólesően, mindenfajta felelősség alól felmentve lehet kimondani: „Máma már nem hasad tovább”! Mintha a hasadás egyenesen a dolga, a napi feladata volna a megszemélyesített szakadásnak, amit végre most, a széken félre lehetett tenni… És a jó cukor, ami számomra mindig a „fogrontó”, de nagyon kívánatos gyümölcsízű „töltetlen savanyú” marad, azzal, hogy „aluszik” mintha azt ígérné, hogy reggel majd felébred. A cukor és az üveggolyó képzeletemben mindig összekapcsolódott: mindkettő sima felületű, fényes, áttetsző, kerek, és nem szabad szájba venni. Pedig pont itt, a két kép, a cukor és az üveggolyó között van a versben egy erőteljes váltás. A hatodik versszak a „távolság” képzetével kezdődik, és innentől nem lehet soronkénti természetes dallammal mondani a verset. A két „enjambement”, vagyis áthajlás (üveggolyót, illetve óriás/leszel) miatt megtörik a ritmus – és mintha itt kerülnénk egy másik dimenzióba, mintha az üveggolyó fénytörő felülete furcsa optikai jelenségeket hozna létre: ahogy a tekintetünk egyik sorról a másikra siklik, úgy csúszunk át az ébrenlétből a félálomba, illetve az alvásba. Az „óriás” szó a sorvégen másik (hasonlóan dimenzióváltó) József Attila-verset is eszünkbe juttathat, a Mamát: Most látom, milyen óriás ő – de itt nem „Mama”, hanem „Anyuka” szerepel, aki a hetedik versszakra már nagyon elálmosodik… Nem lehet tudni, hogy véletlenül, félálomban beszél-e „vadakat terelő juhász”-ról. El lehet képzelni, hogy sok olyan kisfiú van, aki óriás, tűzoltó vagy katona szeretne lenni. A mesékben furfangos, vagy éppen igazmondó juhászról is sokszor esik szó. De a „vadakat terelő” szókapcsolat kicsit bizarr, groteszk mesefigurát idéz elénk. Esetleg vadakat furulyaszóval szelídítő juhászra gondol? Vagy csak az álmosság miatt mosódik össze a sokféle mese-kép? Anyuka, aki magáról harmadik személyben beszél, az utolsó előtti sorban „elalszik”. Kis Balázs választhat: mellébújik, és azzal az érzéssel alszik el ő is, hogy nincs egyedül … vagy megriad: mégiscsak egyedül van – egyedül ő van ébren.

egy puha versszöveg

Arany János Tetemrehívása kapcsán a múltkor felmerült, hogy a jó szöveg bizonyos értelemben mindig „tetemre hívja” az olvasót. Ennek a gondolatnak az analógiájára mondhatjuk-e, hogy a jó szöveg altatónak is hatásos? Ki ne szeretne a gonosz világ elől bebújni egy puha versszövegbe, fejére húzni a refrént és a zsongító rímek között álomba merülni? Mi, olvasók is választhatunk, mint kis Balázs: nosztalgiával ismételgetjük a verssorokat, amelyek egy régi emlék-világba ringatnak bennünket, távol minden valóságtól, vagy úgy érezzük: a szöveg ismételgetésével éppen hogy ébren maradtunk, őrzünk valamit, virrasztunk. A félálomban hallott szavak mindennél jobban beleivódtak a memóriánkba: verba manent.

kép | shutterstock.com