„NEKEM A CÉL SEMMI…”

1. Lányi nagyszerűen mondja elemzésének^[1] első pontjában (ott is elsősorban a 4–5. oldalon), hogy itt mi van ma és mi történik a békés rendszerváltásban.

lesújtó vélemény

„… hogy a leköszönő élcsapat miként váltja át negyven éven keresztül felhalmozott előnyeit magántulajdonosi jogosítványokra.” Valamint a 2. pont néhány bekezdésében (7–8–9. oldal). „Megsokszorozódott jövedelmét az új elit – ugyanúgy, mint a régi – pazarló luxusfogyasztásra fordítja. Így a termelés nem nő, csak a fogyasztás, többek között ezért megállíthatatlan az infláció, amit a bérből élők fogyasztásának visszafogása sem képes ellensúlyozni.” Megtudhatjuk itt, hogy miért nem piacgazdaság születik nálunk, hanem a korrupció lesz „a gazdasági cserekapcsolatok meghatározó formájává.” – „A közösségnek pedig nem áll módjában, hogy különbséget tegyen a közélet tisztességes és tisztességtelen szereplői között, ezért lesújtó véleményt alkot annak egészéről és magánviszonyaiban is mentesítve érzi magát mindennemű erkölcsi felelősség alól.”

Tudom, hogy mindez elolvasható az eredeti helyen is, de olyan fontos jellemzésnek érzem, hogy külön is ki akartam emelni.

Lehet, hogy mégis kivackolódunk szorult helyzetünkből (a körülmények a jövőben esetleg éppen szerencsés összejátszása folytán)? Lehet.

De akkor is baj van.

Miért?

A zseniális, nagy, első revizionistát, Eduard Bernsteint idézem (akinek, ma legalábbis úgy látszik, ha a szerencsés nyugati államokat nézzük, mindenben igaza volt): „Nekem a cél semmi, nekem az út minden.” Vagyis: hogy hogyan történnek meg a dolgok, az fogja megszabni az emberi élet – az egyéni lét – minőségét és valódi lehetőségeit.

2. Shakespeare híres 66. szonettje jut eszembe, a földi, emberi lét jellemzése, az őrült, nyomorúságos létezésé, melyben „Rossz-kapitány rabja lett a Jó”. Az a rövidke szakasz, amit az emberi történésekből ismerünk, arról mesél, hogy mindig újra szörnyűségek esnek (legfeljebb néha még szörnyűbbek). De ugyanakkor arról is – és ezt manapság kevesen hiszik el –, hogy végül is két rossz – de mondhatnám úgy is: két esendő – megoldás közül a jobbik diadalmaskodik. Még sincs ma már inkvizíció. Napóleon se tudta elfoglalni Európát. Hitler is belepusztult őrületébe. Szétesett a sztálini birodalom is.

Hogy nem a „tökéletes megoldás” jött mindezek helyébe? Nem a földi paradicsom? De hiszen ezt épp a fentiek akarták elhozni nekünk, s ezért követték el a rémségeket.

kedvünk és erőnk

Hát igen. Piacgazdaság ide vagy oda, a fogyasztói társadalom abból él, hogy a reklámipar nem létező igényeket kelt fel, hogy aztán a környezetmérgező (és folyton önmaga fokozására törekvő) termelés ezeket kielégíthesse – miközben a földgolyó más részein elemi szükségletek kielégítetlenül maradnak. (Az elemi szükségleteket kielégítő mezőgazdaságot minden „fejlett” államban szubvencionálni kell – míg a fröccsöntésből vagy a céllövöldékből szerény milliomossá tudok avanzsálni, nem beszélve az autóiparról, a ,,bunkofonról” vagy az elektronikai ipar ezer más csodájáról. Egyre fantasztikusabbak az óráink és egyre kevesebb az időnk. Egyre több eszköz segíti a munkánkat és egyre apad a valódi munkához, a valódi tevékenységhez szükséges kedvünk és erőnk.)

Azt hiszem tehát, hogy mindazon nyomasztó dolog, amivel ma konfrontálódunk, nemcsak helyi specialitás, és csak annyiban következik a rendszerváltásból, hogy két rossz közül a mégiscsak jobbat választva ez az. És ez viszont itt ilyen, mert természetesen ezzel is baj van. De azzal elégedettek lehetünk, hogy végre a valódi problémákkal konfrontálódunk és nem az azok elé húzott álfalakkal.

3. Világosan kell látnunk, hogy civilizációnk – az euro-amerikai civilizáció – talán a 15. század óta szellemi válságtünetekkel küzd (miközben rengeteg értéket szabadított fel és tett valóságossá), és mára a ,,felesleges dolgok” civilizációjává vált.

Persze ez is attól függ, hogy honnan nézem. Mi a felesleges? A gótikus székesegyház vagy a még nagyobb, még több extrával szerelt autó? Az egyiptomi piramis vagy a mellényzsebben is elférő menedzserkalkulátor? Szerintem – szellemi nézőpont felől közelítve, mely az emberi létezés minőségét és dimenzióit megadja – a piramisra és a katedrálisra szükség van, a még autóbb autóra és kalkulátorra nincs.

4. A Bhagavad Gíta arra tanít, hogy a bölcs meglátja a tettben a tétlenséget és a tétlenségben a legnagyobb erejű tevékenységet. Évezredek voltak azon a véleményen, hogy a szemlélődés (a kontempláció, a meditáció) az igazi világfenntartó tevékenység és érték, ami pedig a külső tevékenységet illeti, azt csak isteni indíttatásra, ihletett állapotban szabad végrehajtani, mert ha nem, tevékenységünk űrt teremt és az űrt mindig a démonok töltik ki. Évezredek látták ezt a mi materiális világunkat illúziónak, és minket ebben csak jövevénynek, valóságot egyedül a szellemi létezésnek tulajdonítva.

fejlődésfejlesztés

5. Lányi a tudásról és a hatalomról szólva leszögezi, hogy a szellemi alkotómunka és a szabad művelődés feltételeinek fenntartása politikai feladat és a közcélú költekezések elsőrendű tárgya minden civilizált országban. Igen. Engem mégis nyugtalanná tesz ez a helyzet is. Jobban szeretném, ha szuverén mecénások támogatnának szuverén alkotókat. (Ne felejtsük el: Maecenásnak nemcsak pénze volt, hanem szeme a jóra és szíve is az előkelő megosztásra, mely nem adakozás.) Persze tudom: naiv álmok ezek, ma már nem ilyen a világ. Akkor ki kell találni, hogy a gazdaság hogyan adjon le anyagi eszközöket a szellemi élet számára minden beleszólás nélkül. Ami meg a tudást illeti… Milyen tudást közvetítenek ma iskoláink és a hivatalnok-tudósok, vajon nem kiszolgálói ők is a Lányi által kárhoztatott nemzetközi tudatiparnak? Jól látja Lányi, hogy a közoktatás technicizálása több kárt okoz, mint hasznot. Mert a tanulás-tanítás – azt mondanám inkább, fejlődésfejlesztés – személyes kapcsolat kérdése, s nem „információk áttöltögetése új fejekbe”.

Személyiség és személyesség – vajon hogyan volna ez megőrizhető abban a társadalomban, amibe most csöppenünk bele, s ahol nem a kollektivista parancs gleichschaltolja az egyéniséget, hanem a kifogástalanul működő technológiai rendszerek végzik el ezt a munkát? („A technológiai rendszerek működésében testet öltő gazdasági észszerűség veszedelmes kényszerré lett: maga alá gyűrte és most lassan elpusztítja természeti és kulturális környezetét – saját létalapját.”)

Én is azt hiszem, hogy a fellendülés kihasználatlan erőforrásai a szellemi életben, a testi és lelki egészség szempontjainak érvényesítésében, a természettel – a kozmikus renddel – való együttélés újra megtalált formáiban, vagy legalábbis ezek keresésében rejlenek, és hogy ezek a „felesleges dolgok” nem halaszthatók el „újra és újra a gazdasági fellendülés sohanapjára”.

6. Mi történt 1917 és 19 között és körül? Ady szerint – és itt nemcsak az oroszországi eseményekre gondolt – egy eddig nem látott, ismeretlen gonosz erő süvített be a földi térségekbe. És azóta itt van velünk. A régi világnak vége.

7. Személyesség, mind éberebb tudat – mely helyet tud teremteni magában az álomképek világának is – és e világunkat az abszolútumhoz mérő humor (Kierkegaard) tud csak megőrizni a veszedelmekkel szemben.

földkerekség-gondok

Tudatában kell lennünk, hogy gondjaink földkerekség-gondok – vagy legalábbis azokból származnak –, és persze világosan kell látnunk azt is, hogy milyen további torzulásokon mennek át nálunk, most.

A humor nem veszi könnyen a dolgokat, és nem is hisz a propagandisztikus, mozgalmár, direkt megoldásokban. Létünket egy másik síkra emelve gyógyít – akár a „cinikus” Mikszáth humoráról van szó, akár Karinthyéról, akár P. Howardéról.

Félek, megoldáshoz csak úgy juthatunk el – természetesen mindig csak átmeneti, pillanatnyi megoldáshoz –, ha először a magunk kétségbeesését, majd közvetlen környezetünkét gyógyítjuk a látszólag mindig mindent megengedő humorral.

Ez hozzásegít ahhoz, hogy a „célt” – mely fanatikus mozgalmárrá tehet – szem elől tévesszük és ráérősen kimunkáljuk az útonjárás gyönyörűségét.

1. Lányi András: Valahol megint utat vesztettünk (Liget, 1996/2) című esszéjéhez többen kapcsolódtak, pl. Poszler György, Horgas Béla, Szilágyi Ákos, Nagy Boldizsár, Karátson Gábor, Borsos Béla, R. Várkonyi Ágnes – A márciusi számban folytatódott a különböző műfajú, témához kötődő írások közlése: Balassa Péter, Gyarmati György, B. Németh Zsolt, Zsolnai László, Levendel Júlia. ↑

kép | vecteezy.com