Vekerdy Tamás

GUMICSONT

MAGYAR CSALÁDI KALENDÁRIUM [1986 szeptember]

GUMICSONT

A gyerekek és a televízió? Nagyon nagy a gyerekek képéhsége. Miért? Mit jelent ez? Azt, hogy nagyok belső feszültségeik, indulataik, szorongásaik – nagy erejűek hirtelen feltörő (és sokszor kielégíthetetlen, mert irreális) vágyaik. Mindez annak a következménye, hogy még viszonylag nagyon keveset tudnak a világról és önmagukról (még nálunk is kevesebbet!), viszont nagyon kiszolgáltatottak feltörő impulzusaiknak (még nálunk is jobban!) – és ezek a belső késztetések és erők elsodorják őket. Mindebben a zűrzavarban és feszültségben a fantázia segít egyensúlyozni. A belső képalkotás, a belső képteremtés – amit a mesét hallgató gyerek éppúgy végbevisz, mint az elmélyülten játszó –, újra és újra egyensúlyt teremt, levezeti az indulatokat, kielégíti (csodaszerűen) a vágyakat – megszabadít az ismeretlen világ keltette szorongásoktól is, mert képpel – ha kell fantasztikus képpel – pótolja a fogalmi ismereteket. Felnőttkorban is belső képteremtésen át vezet a lelki feszültségek feldolgozásának – társadalmilag is értékes feldolgozásának és feloldásának – útja. A gyerek tehát igényli – éhezi és szomjazza – a képet. De nem tud különbséget tenni, nem tudja, hogy feszültségei valódi feloldását, ismeretei valódi gyarapodását csak a belső kép, a belsőleg létrehozott kép oldhatja meg.

A televízió képet kínál.

a belső szükségleteknek megfelelően

De külső, gyorsan tovagörgő, egyszeri képet. Nincs mód elidőzni a részleteknél, a belső indíttatásokat követve elkalandozni, újabb és újabb képeket teremtve a belső szükségleteknek megfelelően – nincs mód a visszaidézésre, a megállításra, az ismétlésre. (Gondoljuk csak el: egy jó mese önmagán belül is hányszor ismétel helyzeteket, fordulatokat! És aztán: a gyerek ugyanazt a mesét nagyon sokszor kéri. Esetleg: alig fejeztem be, már újra kéri és harmadszor is kéri ugyanazt! Igaza van. Az ismétlés énerősítő hatású.)

A gyerek ül – vagy sokszor áll, toporog – a televízió előtt, és – ha már nagyon rászokott – nem bír elszakadni a tévétől. De ez a kép nem hozza meg a várt kielégülést. A gyerek falja a képet – és ahelyett, hogy elcsitulna, megnyugodna, egyre idegesebb lesz. Kezét rágja, tördeli, ugrál. Olyan ez a kép számára, mint kutyának a gumicsont. Boldogan ráharap – de hiába. Igazából nem ehető.

Ne televíziózzon a gyerek?

vekerdy2 0702

Fortepan / Rádió és Televízió Újság

Hegedűs Géza például azt mondja, hogy tíz-tizenkét éves koráig ne nézzen a gyerek televíziót, mert elveszíti belső látását, ami az olvasóvá érés előfeltétele. Én kicsit engedékenyebb vagyok. Nézheti. Ritkán. Keveset. Persze: ne a nagyfilmet nézze. De olyasmit, ami állatokról vagy az emberek hétköznapjairól szól, dokumentatív erővel. Azt hiszem, ebben áll a televízió legfőbb erőssége: el tud vinni olyan helyekre – tengerek mélyére, felhők közé, távoli földrészekre –, ahová egyébként nem juthatunk el, s olyasmiket tud megmutatni – például az állatok életéből –, amiket egyébként nem láthatunk.

hiánybetegség

Ha a televízió narkotikummá válik, akkor valódi roncsolást is végezhet, teljesen megbénítja a belső képteremtő tevékenységet. Külföldi kísérletekben azt tapasztalták, hogy a családok viszonylag szívesen egyeznek bele, hogy hosszabb-rövidebb időre megfosszák őket televíziós készüléküktől, kísérleti célból. Nagy terveket készítenek, hogy mi mindent fognak majd csinálni a felszabaduló időben. Csupa olyasmit, amit azelőtt nagy kedvvel csináltak, de amitől a televízió lassan „megfosztotta” őket. És kiderült, nem tudtak visszatérni ezekhez a foglalatosságokhoz – viszont az úgynevezett hiánybetegségek tünetei léptek fel. Mély levertség, fáradtság, fejfájás, rosszullét… Mintha egy erős méregről – kábítószerről vagy gyógyszerről – hirtelen, egyszerre próbálták volna leszoktatni őket.

Próbáljuk megőrizni gyerekeinket attól a narkomániától, amit a televízió kínál.

felső kép | Fortepan / Bauer Sándor