VÉGÜL MÉGIS

A teremtés bármilyen széles
ólnál is szűkösebb…
(Pilinszky János)

Az esélyegyenlőség kedvéért lazítsunk kicsit a hívó szó, szókapcsolat, szókapocs szorításán. Az „első látásra”^[1] helyett mondjuk, hogy „első benyomás”, s már hajlik is az idő, görbül a tér, domborul-komorul, tapintásra kínálkozik a téma: egy ember, akivel még soha nem találkoztunk, s most, első látásra szimpatikus nekünk. Jó benyomást kelt, belopja magát a szívünkbe.

Hogy miként lép be az ajtón, hogy veszi le az előszobában a kabátját, egyelőre nem fontos, vagyis ezen – itt, most – túl vagyunk. Belépett. Kezet nyújtok, mondom a nevem, bemutatkozik. Nem túl széles tenyér, hosszú ujjak, ápolt bőr, muzsikus-kéz. Szorítása, fogása tárgyilagos: nem előlegez meg semmit. Nem bizalmas, nem bizalmaskodó. Kimért, a szónak abban az értelmében, hogy egyszerű, első találkozásra elég adagot mér, nem sok, nem kevés, ennyi, amit magából ad. Egy másik ember keze: tessék, nincs nálam mordály! Én is fegyvertelen vagyok, s ettől az első érintéstől mégsem kiszolgáltatott. Míg erre figyelek, elhangzik a neve, nem „fogom”. Ő tudja, kihez jött, közös ismerőstől hallott rólam, szeretne megismerni, könnyebb dolga van, mint nekem. Elbizonytalanodásomat látva, pedig csak rezdülésnyi, megmondja, hogyan szólíthatom. Hellyel kínálom, leül velem szemben. Hangja telt, enyhén borostás, mégis kellemes. Kicsit tagoltan beszél, ez a helyzetnek szól, de nem bántó. Szóról szóra araszol, látom a központozást. Vesszők, pontok, gondolat- és kérdőjelek. Nem macskakörmöz a levegőben, nem illene a helyzethez. Tudja, hogy nem látom, mégis… végig felém fordítja az arcát. Ha nem így tenne, hangja gellert kapva vázán, szekrényen, ablaküvegen, figyelmetlenségéről árulkodva, valahonnét, valamiről visszaverődve jutna el a dobhártyámig. Végig a szemembe néz. Ha nem így volna, másfelé kanyarodik, kisiklik a beszélgetés. Figyel. Mondatszerkesztése, szóhasználata szarkalábas picit, nagyjából egykorúak vagyunk. Ha a bemutatkozás volt a bekezdés, akkor ez itt a tárgyalás: bíró, ügyész, tanúk nélküli. Nem titkos, barátságos, mint egy mérkőzés: röpül a labda, pontos a passz, a játék korrekt, igazságos, jóízű. Kinn süt a nap. Az akácillat, amit érkezésével az udvarról besodort, rég elkeveredett a szoba levegőjével. Nincs kellemes illata, nincs zavarba ejtő szaga. Elég közel ül, érezhetném a dezodorát, a borotválkozóvize, a haja, a ruhája illatát, de nem. Vagyis külön, elkülöníthetően semmi. Olyan ez, mint amikor eszel. Nem tudod, hogy mitől, de jó az étel. Tele van fűszerrel, de egyik íz sem kiabál. Nem csípi a szemed, nem fut össze a nyálad, nem mar, nem éget, nem sós, nem keserű… A másik beszél. Kérdez, hagyja, hogy kedvedre reagálj. Nem sürget és nem vág a szavadba. Nem siet, rád szánta az időt. Ezt hozta, s anélkül, hogy tudná, hogy tudnád, már át is adta. Bevezetés, tárgyalás, befejezés? Legyen kerek. Kézfogás, el… ennyi!

Az esélyegyenlőség kedvéért lazítottunk kicsit a hívó szó, szókapcsolat, szókapocs szorításán. Az „első látásra” helyett mondtuk, hogy „az első benyomás”, s már hajlott is az idő, görbült a tér, domborult-komorult, tapintásra kínálkozott a téma: itt volt, tehát van ez az első találkozás. Jó érzéssel tölt el. Milyen az arca, a haja, a ruhája? Mind-mind az összkép elengedhetetlen része, részlete.

Egy született vak talán megnézte volna, neki természetes, ő kezdettől, a teremtéstől fogva így tart kapcsolatot a „látvánnyal”. Tíz ujjal, tenyérrel babrál, pásztáz, botozgat akár egy vadidegen arcon is. Befogja a koponyát, végigtappog a homlokon, ujjai közé csippenti a füleket, elidőz az orr körül, a szájzugban, tenyerébe gömbölyíti az állat… megmorzsolgatja a hajat, lesiklik tarkóra, nyakra. Szóval, megnézi a másikat. Neki ez természetes. Benned dolgozik a gátlás. Kezedet lefogja a tény: te sem örülnél, ha valaki felborzolná természetes határaidra, a köréd épült kőfalra felfutott borostyánt. Te sem örülnél, ha valaki, csak úgy, átmászna azon a falon.

Összerakható?

Veszettül hiányzik az arc, az arc látványa, a kéz, amint megkeveri a kávét… visszavonul a bemutatkozásból, azután mégis elfelejted a levegőtlen ablaksort, végül valahogy mégis, visszatérve éjszaka szobánkba, elfogadjuk az elfogadhatatlant…

BOSZORKÁNYTÁNC

úgy volna
így lenne
szalmaszálat
papírfecnit pörgetve
mezítlábas forgószél
porcsiga tekereg
a csorba járdalapok felett:
boszorkány táncol benne

minden ami körülötte van
szemfényvesztés
látszat
mit a vak soha nem láthat
nincs utolsó pillantás
ahogy első látásra sincs

minden elveszett hajtincs
érintésére megered
látod
minden szarkaláb

1. Az ezzel a címmel készült összeállításból ↑

kép | adobe.com