Böröczki Tamás

VÉGTELEN, ÖRÖKKÉ

2009 július

VÉGTELEN, ÖRÖKKÉ

Ha egy nagyon távoli csillagot szemlélünk – mondják a csillagászok –, a fénye olyan távolról érkezik, hogy amit látunk, valójában nem a csillag mostani, hanem évezredekkel, sőt, évmilliókkal korábbi állapotát mutatja. A csillagászati térben történő előrehaladás egyenesen arányos a csillagászati időben való visszalépéssel: minél messzebbre látunk a térben, annál inkább visszamegyünk az időben. Ezen logika szerint haladva, és figyelembe véve, hogy egyre hatékonyabb távcsöveket készít az ember – mondta egyszer egy csillagász –, megfelelő méretű távcsővel elvileg megpillanthatjuk majd a Kezdetet, az ősrobbanás pillanatát.

mindkét irányban végtelen

Már ha egyáltalán volt ilyesmi, persze. De ha volt is: az ember gyanakszik, hogy a Jóisten erre a fennkölt pillanatra is tartogat valamilyen utolsó tréfát. Felettébb valószínűtlen, hogy mi, emberek lévén, egyszeriben csak hozzáférhessünk egy ilyen alapvető információhoz. Valószínűtlen, hogy valaha is megtaláljuk a végpontot – avagy az abszolút kezdőpontot. Amennyire látjuk, a világ mindkét irányban végtelen: végtelenül tág kifelé, és végtelenül osztható befelé. A megnyugtatóan oszthatatlannak tartott és ennek megfelelően elnevezett atom mégsem oszthatatlan, sőt, az atomot alkotó elemi részecskék sem azok. Nincs olyan kicsiny pont, amelynél akár a legesleghatékonyabb mikroszkóp is megállhatna. Nincs olyan legtávolabbi pont, amelynél tovább egy elképzelhetetlenül hatalmas távcső ne láthatna.

Illetve van: éppen az időbeli Kezdet pillanata, amely egyúttal kezdete a térnek is. Elképzelhetetlenül hatalmas időn és téren átkelve, egyre távolodva a világegyetem középpontjától (hiszen egy végtelen térnek bármely pontja nevezhető középpontnak), egyszer csak visszajutunk a középponthoz, a világ és benne önmagunk kezdetéhez (miként egyesek szerint a halál pillanatában a születéséhez).

Jellemző, hogy az emberi logikával következetesen végigvitt gondolatmenet a legtisztább abszurditásba fut. Talán tényleg csak a Jóisten (vagy ha valamelyik gnosztikus irányzat hívei vagyunk, egy gonosz démon) tréfája az egész: bármennyire is azt gondoljuk, hogy egyre többet tudunk a világról, valójában egy tapodtat sem mozdulunk előre. A fizikai tér és idő abszurditását nem lehet komolyan venni. Az emberi gondolkodás, legyen természettudományos vagy metafizikai, nem léphet túl a saját körein.

borocz10212

Hogy az ember ne érezze a metafizikai rettegést, amelyről Pascal beszél, valahogy le kell határolnia a végtelent. Persze – mi mással? – megint csak a gondolkodása segítségével. Az ókori emberek többsége számára, még ha a kozmosz nem is volt tökéletes, legalább határolt és organikus egész volt, amelyben – már amennyire ez az anyagi világban lehetséges – a célszerűség érvényesül. A hívő ember számára az isteni örökkévalóság jelenti a végpontot, a téridőét és a gondolkodásét egyaránt: isten olyan előfeltétel, amelyen túl nem lehet menni, amelynek a létfeltételeire nem lehet rákérdezni. Ha nincs organikus egész, ha nincs isten, az ember teljességgel önmagára utalt egy olyan világban, amelynek, ha kifelé tekint, csak a végtelenségét és a hidegségét érzékeli. Azt a hidegséget, amely a kiélezett egzisztenciális helyzetekben tör rá, s amelyben megtapasztalja önnön eredendő magányosságát.

eredendő magányosság

Túlságosan patetikus lenne azt mondani, hogy éppen a végtelenség tudatában rejlik az ember szabadsága. Az ember szenved a végtelenség tudatától és az eredendő magányosságtól, amelyet különböző úton-módon próbál kompenzálni földi életében; meg kell küzdenie a tökéletesség hiányával és a mulandósággal; fájdalmat érez amiatt, hogy kiűzetett a Paradicsomból. (Jártunk-e ott egyáltalán, vagy az egész csak azokhoz az álomképekhez hasonló, amelyek annyira erősek, hogy még éber állapotban is kétségbeesetten valóságosnak tűnnek?)

Másfelől persze a kijelentésnek mégis van tartalma. Az ember többek között éppen attól ember, hogy meg kell küzdenie a végtelenség tudatával és önnön eredendő magányosságával. A Paradicsomból való kiűzetés szabadságot is ad – legalább azt eldönthetjük, hogy vissza szeretnénk-e kerülni oda, és hogy milyen lépéseket tegyünk ennek érdekében. Végső soron ez az egyetlen közös bennünk: hogy emberek vagyunk, és hogy valamennyien belevettettünk a világba, egy nem tudjuk, ki vagy mi által kijelölt térbe és időbe. Ebből a perspektívából – a végtelen perspektívájából – nézve minden kisebb-nagyobb földi dolog és esemény elveszíti jelentőségét. Pontosabban, ezáltal kerül a megfelelő helyre. Hiszen éppen ebből a perspektívából lehet örülni igazán a földi dolgoknak, amelyeket folyamatosan fenyeget a végtelen térhódítása. Örülni lehet nekik, mert nem végtelenek, mert közeliek, és olyan megdöbbentően otthonosnak tűnnek. Ezért is fáj annyira elveszíteni őket.

A Kell egy jó szó című sorozatban egy Pascal-idézethez kapcsolódó jegyzet.
Az idézet: „Ha elgondolkozom rajta, milyen rövid ideig tart az előtte volt és utána következő öröklétbe vesző életem, milyen kicsi az a tér, amelyet betöltök, sőt, az is, amit látok, az általam nem ismert és rólam nem tudó terek végtelenségében elmerülve, megrémülök, és döbbenten kérdezem, miért vagyok éppen itt és nem másutt, mert ennek nincs semmi magyarázata…
E végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el.”
(Blaise Pascal: Gondolatok, 205., 206.)
kép | shutterstock.com