VÉGTELEN, ÖRÖKKÉ
2009 július
Ha egy nagyon távoli csillagot szemlélünk – mondják a csillagászok –, a fénye olyan távolról érkezik, hogy amit látunk, valójában nem a csillag mostani, hanem évezredekkel, sőt, évmilliókkal korábbi állapotát mutatja. A csillagászati térben történő előrehaladás egyenesen arányos a csillagászati időben való visszalépéssel: minél messzebbre látunk a térben, annál inkább visszamegyünk az időben. Ezen logika szerint haladva, és figyelembe véve, hogy egyre hatékonyabb távcsöveket készít az ember – mondta egyszer egy csillagász –, megfelelő méretű távcsővel elvileg megpillanthatjuk majd a Kezdetet, az ősrobbanás pillanatát.
mindkét irányban végtelen
Már ha egyáltalán volt ilyesmi, persze. De ha volt is: az ember gyanakszik, hogy a Jóisten erre a fennkölt pillanatra is tartogat valamilyen utolsó tréfát. Felettébb valószínűtlen, hogy mi, emberek lévén, egyszeriben csak hozzáférhessünk egy ilyen alapvető információhoz. Valószínűtlen, hogy valaha is megtaláljuk a végpontot – avagy az abszolút kezdőpontot. Amennyire látjuk, a világ mindkét irányban végtelen: végtelenül tág kifelé, és végtelenül osztható befelé. A megnyugtatóan oszthatatlannak tartott és ennek megfelelően elnevezett atom mégsem oszthatatlan, sőt, az atomot alkotó elemi részecskék sem azok. Nincs olyan kicsiny pont, amelynél akár a legesleghatékonyabb mikroszkóp is megállhatna. Nincs olyan legtávolabbi pont, amelynél tovább egy elképzelhetetlenül hatalmas távcső ne láthatna.
Illetve van: éppen az időbeli Kezdet pillanata, amely egyúttal kezdete a térnek is. Elképzelhetetlenül hatalmas időn és téren átkelve, egyre távolodva a világegyetem középpontjától (hiszen egy végtelen térnek bármely pontja nevezhető középpontnak), egyszer csak visszajutunk a középponthoz, a világ és benne önmagunk kezdetéhez (miként egyesek szerint a halál pillanatában a születéséhez).
Jellemző, hogy az emberi logikával következetesen végigvitt gondolatmenet a legtisztább abszurditásba fut. Talán tényleg csak a Jóisten (vagy ha valamelyik gnosztikus irányzat hívei vagyunk, egy gonosz démon) tréfája az egész: bármennyire is azt gondoljuk, hogy egyre többet tudunk a világról, valójában egy tapodtat sem mozdulunk előre. A fizikai tér és idő abszurditását nem lehet komolyan venni. Az emberi gondolkodás, legyen természettudományos vagy metafizikai, nem léphet túl a saját körein.
Hogy az ember ne érezze a metafizikai rettegést, amelyről Pascal beszél, valahogy le kell határolnia a végtelent. Persze – mi mással? – megint csak a gondolkodása segítségével. Az ókori emberek többsége számára, még ha a kozmosz nem is volt tökéletes, legalább határolt és organikus egész volt, amelyben – már amennyire ez az anyagi világban lehetséges – a célszerűség érvényesül. A hívő ember számára az isteni örökkévalóság jelenti a végpontot, a téridőét és a gondolkodásét egyaránt: isten olyan előfeltétel, amelyen túl nem lehet menni, amelynek a létfeltételeire nem lehet rákérdezni. Ha nincs organikus egész, ha nincs isten, az ember teljességgel önmagára utalt egy olyan világban, amelynek, ha kifelé tekint, csak a végtelenségét és a hidegségét érzékeli. Azt a hidegséget, amely a kiélezett egzisztenciális helyzetekben tör rá, s amelyben megtapasztalja önnön eredendő magányosságát.
eredendő magányosság
Túlságosan patetikus lenne azt mondani, hogy éppen a végtelenség tudatában rejlik az ember szabadsága. Az ember szenved a végtelenség tudatától és az eredendő magányosságtól, amelyet különböző úton-módon próbál kompenzálni földi életében; meg kell küzdenie a tökéletesség hiányával és a mulandósággal; fájdalmat érez amiatt, hogy kiűzetett a Paradicsomból. (Jártunk-e ott egyáltalán, vagy az egész csak azokhoz az álomképekhez hasonló, amelyek annyira erősek, hogy még éber állapotban is kétségbeesetten valóságosnak tűnnek?)
Másfelől persze a kijelentésnek mégis van tartalma. Az ember többek között éppen attól ember, hogy meg kell küzdenie a végtelenség tudatával és önnön eredendő magányosságával. A Paradicsomból való kiűzetés szabadságot is ad – legalább azt eldönthetjük, hogy vissza szeretnénk-e kerülni oda, és hogy milyen lépéseket tegyünk ennek érdekében. Végső soron ez az egyetlen közös bennünk: hogy emberek vagyunk, és hogy valamennyien belevettettünk a világba, egy nem tudjuk, ki vagy mi által kijelölt térbe és időbe. Ebből a perspektívából – a végtelen perspektívájából – nézve minden kisebb-nagyobb földi dolog és esemény elveszíti jelentőségét. Pontosabban, ezáltal kerül a megfelelő helyre. Hiszen éppen ebből a perspektívából lehet örülni igazán a földi dolgoknak, amelyeket folyamatosan fenyeget a végtelen térhódítása. Örülni lehet nekik, mert nem végtelenek, mert közeliek, és olyan megdöbbentően otthonosnak tűnnek. Ezért is fáj annyira elveszíteni őket.