VÉGJÁTÉK ÖRMÉNYORSZÁGBAN
2001 december
Örményföld megszentelt tájék, legalábbis az ott lakók szemében. Területén szeretik tudni a hajdani Édenkertet, árvízi hősök itt fogtak először partot, az emberiség és az élővilág az Ararátnak köszönheti, hogy egyáltalán életben van. Örményország volt az első, amelyik hivatalos államvallásává tette a kereszténységet, a hívők százmilliói számára ez önmagában kiválasztottságáról tanúskodik. A civilizáció egyik bölcsője kecsegtető álmokat ringatott egy népről, amelyik kipusztíthatatlan, a természet páratlan és kiapadhatatlan erőforrásairól. Ha úgy vesszük, az álmok örökre álmok maradtak.
disznóvá változott
Az örmények a mesés őshazakeresés során állítólag úgy jutottak földhöz, hogy zsibongva körülvették az Úristent, a többi néphez hasonlóan osszon ki nekik is valamit. A Teremtő már mindent elajándékozott, kivéve a Grúzia melletti sziklás területet: ez lett az örmények hazája. A föld örök küszködéssel sújtotta lakóit, az értelmetlen küzdelem a kövekkel a mai napig átitatja az örmény képzeletvilágot. Az örmények általános felfogás szerint a Krisztus előtti 13. században vándoroltak a Balkánról a Hettita Birodalom északkeleti tartományába, hozzájuk csatlakoztak az Eufrátesz északi részén élő népek. Ősüknek Noé fia, Jáfet leszármazottját, a bábeli torony egyik építőjét, Hajkot tartják (Örményország bennszülött neve: Hajasztán), aki a babilóni fogságból állítólag az Ararát mellé (a kis-örmény őshazába) telepítette népét, és megölte a babilóniai uralkodót. Az ókorban a Van-tó mellett virágzó városbirodalom alakult: Urartu (Ararát). A fővárost, Tuspát (a mai Vant) Szemirámisz alapította. Movszesz Horenaci, az első örmény történetíró szerint Szemirámisz akkor foglalta el a területet, amikor szemet vetett a világszép arméniai uralkodóra, a vonakodó Szép Árára. Ily ózondús levegőn, kristálytiszta források honában kell várost, palotát építni királyi lakásra, hogy az esztendők körforgásának negyedét, a nyári szakot csupa kellemetességben az örmények földjén időzzük, más három fertályát, a hűvös időt Ninivében múlassuk. E birodalom tetőpontja I. Argistis uralkodására esik, Krisztus előtt 780 körül. Utoljára Jeremiás próféta tesz említést a keresztény időszámítás kezdete előtti hatodik században lehanyatló államalakulatról. 590 körül a szkíták és a médek, valamint az asszírok vetettek véget az urartui birodalomnak. Már az asszír időkben kedvelt foglalatossággá vált a népirtás. A ninivei levéltár Szargon király urartui hadjáratáról így tudósít: „Holttesteik megtöltötték a hegyek szakadékait, a legyilkoltak vére folyóként áradt”. A médek uralma után a perzsa Kürosz terjesztette ki hatalmát a területre. Nagy Sándor is megfordult errefelé, hódító expedíciót vezetett, s az örmények e századokat hűbéres népként élték túl. A bibliai édenkert helyén terült el, élete mégis valóságos pokol volt elejétől fogva. Hogy is lehetett volna másként, amikor ez a kicsi ígéret földje Kelet és Nyugat hatalmas ókori birodalmai között feküdt, világokat összekötő kereskedőutak kereszteződésében, arra ítéltetve, hogy minden hódító legázolja! A Krisztus előtti első században II. Tigrán király erős örmény államot hozott létre, az udvar pedig egyre görögösödött, ám a század közepén az ország már a rómaiaktól függött. A kereszténység örményországi elterjedése szintén a legendák ködébe vész. Állítólag V. Abgar király, Edessza uralkodója magával Krisztussal levelezett, és a zsidók ármányai elől saját lakába hívta. Krisztus kínszenvedése után Tádé meggyógyította a bélpoklos királyt, és népével együtt megkeresztelte. Mindez persze nem ment ilyen egyszerűen: mint a római birodalom befolyási területén mindenütt, itt is komoly véráldozatokkal járt az új vallás terjeszkedése. Ez a vér nem vér, ez a halál nem halál. II. Tiridátész király, aki 300-310 körül végül is államvallássá tette a kereszténységet (néhány évvel Konsztantinosz engedélyező rendelete, és hetven-nyolcvan évvel Róma „megtérése” előtt), a hittérítő Világosító Szent Gergelyt válogatott kínzásokkal próbálta jobb („pogány”) belátásra bírni, ám az inkább a megváltó halált választotta volna. A király udvartartásával együtt disznóvá változott, s csak a sebtiben szabadon eresztett Gergely mentette meg ocsmány alakjától. A király megkeresztelkedett, és vezeklésül az épülő templom köveit saját hátán hordta le az Ararátról. Később Szent Meszrop szerzetes hatalmas munkával létrehozta az örmény ábécét, és örmény nyelvre ültette a Bibliát. A perzsákkal folytatott hitháborúba belehalt az örmény nemzeti hős, Vartan Mamikonian is, és ismét megfogyatkoztak az örmények. Hasonlatossá váltak a vért nélkülöző kabócához, mely minden élelem nélkül tengődik, egyedül cirpelésének édességéből, és a léget szörpölve marad életben, olyanok ezek tehát, mint a testtelen lények. A hetedik században az ország arab befolyás alá került, és a Bagratuni uralkodócsalád irányította. A kelet-római birodalom és a mongolok, szeldzsukok ütközőterülete lett, igen erős volt a népvesztés, a megmaradtak egy része Kilikiába, Kis-Örményországba vándorolt. A keresztes hadjáratok közül sokat Örményországon keresztül vezettek, 1095-ben II. Leó király pápai koronát is kapott. Senki sem szereti a fegyveres hittérítőket. Tervbe vették II. Leó lányának és II. András magyar király fiának menyegzőjét, ám az örmény örömapa idő előtt elhalálozott. A tatárok dúlása szavakkal leírhatatlan volt, az átutazó Marco Polo mégis termékenynek tartotta Kis-Örményországot, amely szerinte alkalmas mindenfajta állat vadászatára, ám levegője mégsem egészséges. Nagy-Örményországban Polo meglepő felfedezést tett: „És tudnotok kell, hogy itt… ma is megvan Noé bárkája egy nagy hegy csúcsán… A bárka messziről látható… De annyira nem beszélnek róla, mintha ott se volna, legfeljebb ha a látogatók szóvá teszik: akkor elmondják, hogy annak a sötét valaminek világhajó a neve”. A 14. században az önálló örmény királyság elbukott, a török birodalom teljesen beolvasztotta a területet. Az 1828-as orosz–perzsa béke értelmében Kelet-Örményországot Oroszország foglalta el. A törökök kevéssé tolerálták az erős örmény öntudatot: sorozatos vérengzések kezdődtek a kilencvenes évek közepén, és folytatódtak az 1908-as török forradalmat követően, s az első világháború alatt. 1918 után a breszt-litovszki béke nyomán az orosz területen örmény köztársaság alakult, 1922-ben a másik két transzkaukázusi országgal együtt a Szovjetunió részévé vált. 1936-ban „önállósult”. Az Ararát térsége török területen maradt, az örmény Nahicseván és Hegyi-Karabah Azerbajdzsánhoz került, ez a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján véres zavargásokat eredményezett.
Az örmény a történelem olvasatában szétszóratásra és irtásra termett nép. Egy népnek, mely nem boldog, nincs hazája. Amerikától Erdélyig új meg új örmény diaszpórák ütötték fel a fejüket, miközben az otthon maradottak a vallási-kulturális-etnikai tisztogatás örökös áldozatai lettek. A szent hegy túlontúl erősen őrizte az özönvíz emlékét: nyugtot lelni közelében senki nem tudott.
vannak vidékek hova már utat / csak romos templom s régi név mutat / örmény-kert zsidó-sors magyar-telek / örmények zsidók lakták székelyek / s akad még itt-ott ki a néhai / honosokról tud ezt-azt mondani // vannak vidékek ahol csak a hant / tudhatja már hogy ki nyugszik alant / régen kikorhadt fejtől a kereszt / a zsidók hamvát meg ne itt keresd / s ki érti már a megmohosodott / márványon az örmény föliratot // vannak vidékek hol a sírlapok / négy sarkában finoman faragott négylevelű lóhere mélyed és / századok óta nincs egy repedés / esőcsöppöt és harmatcsöppöket / gyűjtögetnek az örmény sírkövek // vannak vidékek hol a madarak / a temetőben oltják szomjukat / ha szárazság van vagy éppen aszály / a gaz-felverte mohos sírra száll / iszik s hálából mikor égre kel / a holtakért a madár énekel
rémült tekintetek
Közjáték 1. Az özönvíz az Istenre érdemtelenné vált világ eltörlésének szimbolikus gesztusa. Szimbolikus, hiszen az égi hatalom maga sem gondolja komolyan a totális genocídiumot, mindig tesz egy kis kivételt, s ezzel fizikai értelemben az egész korábbi cselekvést érvényteleníti. Morálisan azonban épp ekként teljesíti be célját, hiszen megszabadítja a földet az istentelenektől, és megsokasítja az igazakat. Az özönvíz egyetemes motívum, néhol ritkábban, másutt gyakrabban találkozhatunk vele. A végítéletről szól, az ember életképtelenségéről, elaljasodásáról vagy elárvulásáról, a mennyei uralkodó haragjáról és hatalmáról. Az ilyen-olyan okból özönvízzel sújtott emberiség elpusztul, csak egy, vagy néhány kiválasztott emberpár marad életben, akik az egész emberiség ősszülői lesznek. A vizek folyását úszó tákolmányokon vészelik át, hegyeknek ütköznek, madarakat eresztenek ki a szabadba, hogy megtudják, új életet kezdhetnek-e. A gondosan beraktározott állati, növényi életformákat saját jólétükre elterjesztik, új kultúrát, társadalmat, világkorszakot teremtenek. Az özönvíz csónakja transzcendens dimenzióval is rendelkezik: eszköze a feltámadásnak, az új, az eddigiekhez nem hasonlító életformának. Egyúttal az alvilág bejárata, amelyen keresztül a hős eljut és megmerítkezik Isten árnyékában. Szörnyű képek tárulnak szeme elé: halálra vált emberek, rémült tekintetek, nyüszítő gyermekek, ám ez mintha őt – miként Istent is – hidegen hagyná. Saját igazságába, különlegességébe kapaszkodik, az isteni választottság eszméjébe, a jövőbe, amely valamikor teljesen az ő tulajdona lesz. Kalandjával meghatározza a föld majdani szellemi középpontját, köldökét, amelyhez minden élő haláláig kötve van: önmagát, az új Embert, illetve azt a helyet, amelyet második megszületésével megszentelt – a hegy csúcsát. Ám a hal sorsáról semmit nem tudunk.
A kőnek nincs szíve, / de elfeketül az is, kínunk látva. / Könnyet hömpölyget az Araksz vize. / Az Ararát megőszült bánatában. / De Isten nem látja. Előtte fal. / Vagy, hogy ne lássa, arcát eltakarja. / Egy ősi nép kihal. A nagy örmény mészárlás a legújabb kori népirtások prototípusa. A történészek ezért a pán-iszlám elvének háttérbe szorulását, és a pán-török nacionalizmus előretörését teszik felelőssé az Ottomán Birodalomban, valamint az 1908 utáni – egy új állam megszületéséhez vezető – forradalmi szituációt. A 19. század végi vérengzések 1915 tavaszán érik el csúcspontjukat: a törökökkel együtt harcoló örmény csapatokat lefegyverezik, és kisegítő munkára fogják, április 8-án e csoportokat felosztják a török csapatok között és legyilkolják, elkezdik Zeitun és más örmény centrumok kiürítését, 24-én (az örmény gyásznapon, a népgyilkosság kezdetének jelképes időpontján) belügyminiszteri utasításra közel ezer örmény vezetőt letartóztatnak, s részben leölnek. Az örmény-lakta területeken a férfiakat a település mellett gyilkolják, a nőket és gyerekeket a kietlen szíriai sivatagba deportálják, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy útközben elpusztuljanak (felükkel ez is történik), vagy ha nem, hát a végállomáson haljanak éhen. Az embert, ki e rabságot kiötlötte, / A pokol átkai sújtsák örökre. A gyilkosságok hidegvérű kiterveléséért és lebonyolításáért a Haladás és Egység Pártjának állami rangra emelt nézetei, a vezetők, Talaat pasa belügy- és Enver pasa hadügyminiszter, a Dr. Nazim vezette Különleges Szolgálat emberei, és a nekik segédkezet nyújtó, zsákmányra, földre és bosszúra éhes török-kurd elemek a felelősek. Fordítsd el fejed, Enver pasa, / Egyetlen örmény ifjú sem maradt, / A rózsa és a fülemüle is elveszett, / Mit is mondhatnék, / Sírhatsz, kacaghatsz, nincs mit mondanom. Ebben, és az 1916 utáni három hatalmas mészárlásban, továbbá az 1918-as kaukázusiban és az 1922-es szmirnaiban összesen mintegy másfélmillió örményt irtottak ki, további félmilliót elüldöztek; a világon élő összes örmény egyharmadát megölték. A törökök egyszerűen összeszedték az összes örményt, akit otthonában, munka- vagy játszó- vagy imádkozó- vagy tanuló- vagy pihenőhelyén vagy bárhol találtak, kihajtották őket a szabadba, és addig tartották távol ételtől és víztől és menedéktől, és addig lőtték és ütötték őket, míg mind kellően halottnak nem látszott. Aztán már a kutyák és a keselyűk és rágcsálók és egyebek, végül pedig a férgek dolga volt eltakarítani a rendetlenséget. A Törökország területén élő örményeknek gyakorlatilag az emlékét is eltörölték. Nem egy egész nép kiirtása a legiszonyatosabb gonosztett, hanem az, ha egy egész nép lelkéből kiirtják a tudatot, hogy ők Isten gyermekei. Sokan a náci gyilkosságok előképének tartják az esetet, erre utal magas rangú náci vezetők pozitív hivatkozása is. Történészek szerint a hasonlóság annyiban fennáll, hogy a zsidók és az örmények is alávetett helyzetű, a 19. században gyors fejlődést elért etnovallási közösségek voltak, ez a többségi társadalomban „problémaként” jelentkezett, melynek megoldását a forradalmi helyzetben népirtással akarták elérni. Az új, nacionalista többségi ideológiában a kisebbségi etnikumokat kizárták az eszmei közösségből, háború idején a „belső ellenséggel” azonosították őket. Különbözött azonban a két áldozatnép tradicionális állapota (az örmények különálló területi csoportot alkottak, míg a zsidók Európában nem; eltért egymástól az asszimilációhoz való viszonyuk is), a kiiktatásukra irányuló ideológiák speciális tartalma, valamint a „végső megoldás” mikéntje. Az emberfölötti ember a föld értelme.
Közjáték 2. Enlil isten, a sumer panteon feje megharagudott a lármás emberekre, ezért kipusztításuk mellett döntött. Elhatározása nem találkozott az istenek osztatlan egyetértésével, ezért Enki személyében akadt, aki a kivételes hőst kiokosítsa. Ziuszudra, a „megnyúló napú életet megtaláló” a tanácsoknak megfelelő úszó építményt alkotott, hét nap és hét éjjelen keresztül hallgatta a pusztító vizek robaját, a szelek vad süvítését, majd felvirradt rá Utu fényességes napja. An-Enlil Ziuszudrát megölelte, / életet adott neki, az istenek életéhez hasonlót, / majd Ziuszudra király, / a fű, növény nevének, az emberiség magjának fenntartója, a tengerentúl országában, Tilmun Országában / ott Napkelet földjén kapott tőlük lakhelyet. Bérószosz Krisztus előtt a 4-3. században úgy értesült, hogy Ziuszudrát Kronosz megbízta, írja le minden dolgok nevét, ássa el a „Nap városában”, hogy a vízözön után az embereknek át lehessen adni a dolgok ismeretét. Egyébként ő Örményország hegyeire utal a megérkezés helyeként. A kétharmad részben isteni akkád hős, Gilgames, Uruk királya az élet s halál értelmét keresve megérkezett a „folyamok torkolatához” helyezett, halhatatlanná tett emberpárhoz, az Atram-Haszísszal, az „áradó bölcsességűvel” egyívású Um-napistihez („megtalálta a lélegzetet”) és feleségéhez. Az özönvíz hőse elmesélte nekik történetét: házát lerombolva isteni sugallatra hatfedélzetes hajót épített egykoron, a különféle állatokból egy-egy párat vitt be abba, és persze az összes hasznos kézműves mesterséget értő és egyéb szolganépet. Hat nap és éjjel fújt a szél, a víz mindent elpusztított, s mikor Um-napisti a hajó nyílását felfedte, az erős fénytől aléltan rogyott a hajó deszkájára. A hetedik napon galambot eresztett ki a Niszir hegyén fennakadt hajóból, ám az visszatért dolgavégezetlenül. Így tett a fecske is, csak a holló maradt el végleg. Az illatos égő áldozat nyomán Enlil haragra gyúlt, hogy mégis maradt túlélő, ám Éa megengesztelte. Um-napistit asszonyával együtt, a „folyamok torkolatához” (a Boldogok Szigetére) helyezték, halhatatlanul. Gilgames hasztalan próbálja utánozni őt, nem állta ki a hat nap, hét éjszakás virrasztási próbát, amellyel mágikusan megismételhette volna az özönvíz hősének cselekedetét. Az élet vizében sem merítkezett meg teljesen, a halhatatlanság füvét pedig pihenés közben egy kígyó lopta el tőle. Egyharmad embersorsa végérvényesen bezárult. A halál mindenhez hasonlít, de nem azonos semmivel sem! És a hal hol marad?
egyenlőtlen küzdelem
Kevesen álltak ellen a törökországi gyilkosságoknak, mintha nem hitték volna el, hogy az ítélet ott fölül már kimondatott. Ha egy állat már nem hisz benne, hogy védekezésre képes, elpusztul. Így van ez a természetben, és így van ez a történelemben is. Az orosz határ közelében és a tengermelléki Musza Dagh hegyén volt csak szórványos ellenállás. Keljetek fel, Musza Dagh lakosai, keljetek! / A világ végezetéig megőrzik nevetek! Franz Werfel regényfolyamában ez utóbbit örökíti meg. Gabriel Bagradjan, a párizsi örmény értelmiségi óhazájába vetődik francia feleségével és értetlen kisfiával, ám ott ősi nemzetségének szelleme beleűzi a nem rá tartozó ellentétbe. Valamennyien őt nézik óriási örmény szemükkel. Csak azoknak van ilyen szeme, akiknek fenékig kell üríteniük a kelyhet. Jézusnak lehetett ilyen szeme a kereszten. Habozó, fontoló jellemével szakítva, szakítva az európai kultúra iránti elkötelezettségével megmerítkezik „ázsiai” népe sorsában. Az ember nem szállhat perbe a földdel, amelyen él, sem a levegővel, amelyet belélegez. Néhány falu népével felvonul Musza Dagh hegyére, fegyverrel, élelemmel látják el, és beássák magukat. Újabb és újabb török támadásokat vernek vissza, az egyenlőtlen küzdelem és az ínség megtizedeli soraikat. Örmény szemükben nemcsak a nagy, egyetemes szenvedés ült, hanem még valamilyen furcsa fájdalom is, az éjszakában lapuló, lassan újból állati létbe süllyedő lények gonosz fájdalma. Az egész hegy életre kel, hogy elüldözze a betolakodó, gyilkos ellenséget: démonok bújnak ki a földből, fák hajladoznak keservesen, szörnyű vadállatok hangja reszketteti meg a levegőt. A hírvivők végül utat találnak a szövetséges csapatokhoz, és két francia hadihajó kimenti a hegyen rekedt négyezres népet. Bagradjan megleli rendeltetését, és végső kötelékeit elszakítva (miként majdan a Perzsia helyett ide tévedő Jeszenyin) egy örmény lány fájdalmas szemébe feledkezik. Nem jártam az Aranyszarv-öbölben, / róla hát beszélni nem tudok. / Szemed nyílt ki tengerként előttem: / kéksugarú, tündöklő titok. Számára már nincs visszaút a civilizációba, a normális, érthető világba: egy török golyó végez vele fia sírjánál a hegyen.
Közjáték 3. A zsidó-keresztény Biblia Istenének szíve elnehezül az ember gonoszságától, már bánni kezdi szava alkotását. „És monda az Úr: Eltörlöm az embert, akit teremtettem, a földnek színéről; az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat, és az ég madarait; mert bánom, hogy azokat teremtettem. De Noé kegyelmet talála az Úr előtt”. És a hal? A frigyládához és a jeruzsálemi szentélyhez hasonlóan pontos utasítások szerint lát neki az ember Isten akaratának teljesítéséhez. Megépíti a bárkát, magával viszi feleségét, fiait, Sémet, Khámot és Jáfetet, s azoknak feleségeit, minden tiszta állatból hetet-hetet, minden tisztátalanból pedig egy-egy párat, nekik való étellel-itallal. „Mert hét nap múlva esőt bocsátok a földre negyven nap és negyven éjjel; és eltörlök a föld színéről minden állatot, melyet teremtettem.” A halat is? Noé így cselekszik, a bárka ajtaját maga az Úr zárja be mögöttük. És nő, egyre csak nő a víz alattuk, és mindenki odavész a külvilágban. Százötven napig gyűlik az áradat, ekkor Isten szelet bocsát a földre, és további százötven nap alatt leapasztja a vizeket. „A bárka pedig a hetedik hónapban, a hónak tizenhetedik napján, megfeneklett az Ararát hegyén”. Negyven nap múlva Noé kiereszti a hollót, és az visszatér, kibocsátja a galambot, az is visszajön. Hét nap múlva már olajággal száll a hajóra a galamb, még hét nap múlva örökre elmarad. Noé kiszáll, oltárt épít az Úrnak, és állatokat, madarakat éget az Úr gyönyörűségére. A „kedves illatot” megérezvén az Isten úgy dönt, ennek utána az ember örök birtokába adja a földet, égi és földi barmokat, madarakat, és – nem tévedés! – a tenger minden halát is. Minden mozgó állatot ezentúl megehet az ember, ha előtte illőn vérét veszi; az embervér ontása pedig állatban-emberben megtoroltatik. Az új szerződés jeleként Isten szivárványt von az égre: „Ez a jele a szövetségnek, melyet én örök időkre szerzek közöttem és ti köztetek, és minden élő állat között, mely ti veletek van.” Noé tisztaságát a tiszták új országában veszíti el: szőlőt művel, bort iszik, és lerészegedvén meztelenül fetreng sátrában. Khám így találja őt, megviszi a hírt testvéreinek, akik apjukra terítenek valami ruhát. Noé felserkenve megátkozza Khám fiát, Kánaánt: legyen szolga nagybátyái ivadékainál. Még háromszázötven esztendeig él, és kilencszázötven évesen éri el a halál. A halat pedig…
Szárnyra kapott és felröppent, időt nem / vesztegetett, röpült, amerre boldog / izgalma vitte, a turbékolás. / Tűnőben látta a néma tavat, / s nem ismert rá a hajdani vizekre. / Tárt szárnnyal úszott reggelig; hajók / köteleit pillantotta meg. Elsüllyedt fák ágait. // Az idő tájt még nem volt annyi angyal, / mint ma; kényelmesen egybegyűltek / a hírhozó feje fölött. / Féltékenyek voltak, hogy e galamb / apró szeme áttekinti a föld / mezítelenségét – persze, ha akarja. / Visszamegy, késlekedik, rajta múlik csak. // Ám ő… / … / Olajágakat köszönt; s a szelet: mert / ha szél nem fúj, hogy villogna ezüsttel / az olajfalevél? Látná-e akkor? / Így törvényszerűen letép egy ágat, / a nagy Bárka felé viszi sietve.
hétszázezer bűnös könyörög
Közjáték 4. A zsidó mitologikus hagyományban Noé születése egybeesik Ádám halálával. Noé tanítja meg népét az eke, sarló, balta használatára, tehát egyfajta kultúrhőssé válik már az özönvíz előtt. Vonakodik azonban szüzessége elvesztésétől, Isten Énókh lányát, Nahamát találja meg számára; a vízözön alatt azonban bizonyos tisztátalan elemektől (a hollótól, a kutyától és Khámtól – aki fekete bőrű lesz „büntetésül”) eltekintve emberek-állatok egyaránt megtartóztatják magukat a nemi érintkezéstől. Noé bűnbánatra szólítja föl a népet, de kinevetik. A góferfából készített bárkát 52 évig építi: lassan dolgozik, hogy minél távolabbra tolja Isten haragjának beteljesedését. A hármas tagolású hajóban alul a vad- és szelíd állatok, középen a madarak, legfelül a csúszómászók és Noé családja utazott. Vándorló lelkek is csatlakoztak hozzájuk, a hatalmas Reém például mögötte úszott, Óg, az óriás egy kötélen lógott le a hajó oldaláról. Matuzsálem 969 éves korában bekövetkezett halálával egyidejűleg az állatok összesereglettek a bárkánál. Amelyek nem hajlottak meg Noé előtt, vagy más fajtájúakkal üzekedtek, nem léphettek be a szentelt hajóba. A Midrás szerint az a nőstény állat nem fogadtatott be a bárkába, amelyik a hím után futott; fordítva megengedett volt. A rabbinikus hagyomány szerint maga a Hazugság is bebocsátást kért a hajóba, párt kellett keresnie, hogy felszállhasson: rálelt az Átokra. Így élték túl az özönvizet. Egy hászid tanítómester szerint a bárkában félelemből nem bántották egymást az állatok, az idők végén azonban ez meggyőződéssé válik. Noé még az utolsó pillanatban sem képes elhinni, hogy Isten valóban megsemmisíti művét: csak akkor lép be a bárkába, mikor azt már a vizek nyaldossák. A bárka körül hétszázezer bűnös könyörög a befogadtatásért, sokakat a kívül rekedt vadállatok tépnek szét a szent család szeme előtt. Asszonyok gyerekeiket dobálják be a vízbe, hogy emelkedését megfékezzék. Sokan úgy tartják, a pokol lángjával felmelegített tüzes víz rengeteg embert agyonégetett. Noé, akinek a bárka belsejében fényes gyöngyszem világított, családjával együtt 12 hónapig nem alszik, mert az állatokat kell minden napszakban ellátnia. Egyesek szerint viszont mindannyian kizárólag fügekenyeret ettek. A főnix Noé kímélése érdekében nem kér enni, őt az árvízi hajós megáldja: élj te örökké! Noé a negyven vagy százötven nap letelte után az Araráton a hollót akarja először kiküldeni, de az káromolja megmentőjét, és elbújik. Később többször visszatér, de végül hullákat talál, és jóllakva kívül marad. Egy rabbi szerint Noé azért a hollót küldte ki először a bárkából, mivel az tisztátalan lévén könnyebben felismerheti a gonoszt, míg a jámbor galamb erre nem képes. Az Araráton lerészegedett Noét Kánaán, Khám fia játékból zsinórral férfiatlanítja, ezért a súlyos átok, melynek okára a Biblia homályosan utal. Mások szerint ugyanez egy beteg oroszlán mancscsapásának következménye. A Midrásban Ábrahám megkérdezi Sémtől: miért menekült meg Noé családja? Azért, válaszolja Sém, mert megkönyörültünk az állatokon, madarakon, így az égiek is megkönyörültek rajtunk. A Midrás azt is tudni véli, hogy a szőlőültetésben a Sátán társult Noé mellé, bárány, oroszlán, sertés és majom vérével öntözte a szőlőtőkét: az ember is ilyen állatokká válik borivás közben. Jóval egyszerűbb lenne persze arra gondolni, hogy az özönvíz – az addig soha nem ismert világvége, emberek, állatok, javak korlátlan pusztulása – józan ésszel még a hívőnek is elviselhetetlen. Na és mi történik a hallal? A Talmud szerint a halak nem pusztulnak el az özönvízben, mégpedig azért, mert az állatok közül csak a halak nem annyira romlottak, hogy más fajtájúakkal párosodjanak.
Kurt Vonnegut Kékszakáll című regényében egy képzeletbeli örmény festő, Rabo Karabekian és az újvilági absztrakt expresszionista festőiskola „önéletrajzát” írja meg. Karabekian a fikcióban bevándorló szülőktől születik Kaliforniában: szüleinek az örmény szabadságharcos, Mamikonian nevét elbitorló ravasz kereskedő ajánlotta az új Édent, San Ignációt. „Sose bízz meg egy túlélőben… amíg meg nem tudod, mit tett az életben maradásért!” – figyelmezteti a hőst apja az eset kapcsán. Anyja a mészárlást egyébként egy drágakövekkel a szájában oszladozó hulla alá szorulva, apja a faluvégen az árnyékszék gödrében állva élte túl. A rajztehetséggel megáldott fiú segéd lesz egy felkapott örmény illusztrátor, a világ legjobb élethű rajzolója, Dan Gregorian műtermében. Onnan elbocsátva megjárja a világháború poklát, az absztrakt expresszionista festőtársak szörnyű halálát, s tengerparti házába visszahúzódva várja maga is a véget. A sok méregdrága, de hamar darabokra hulló nonfiguratív mázolmány után megfesti élete utolsó alkotását, a második világháború európai végének látképét: egy völgybe sűrítve a gyilkosok és áldozatok panoptikumát.
az egyetemes hajótörés
Közjáték 5. A kora keresztény gondolkodók az özönvíz eseményeinek szimbolikus, üdvtörténeti értelmezésében érdekeltek. Szent Ágoston szerint a keresztség és üdvösség előképe a víz általi megmenekülés. Úgy gondolja, Noé ugyan tökéletes, de nem annyira, mint amennyire Isten városának majdani lakói lesznek. „A vele jelképezett keresztség most titeket is megment” – olvasható Péter levelében. A hajó maga az egyház előképe (ezt vallja Tertullianus is), emeletei a hit, remény és a szeretet, legénysége az egyházi hierarchia egyes pozícióinak betöltői. Hippolütosz szerint sosem süllyed el, mert kapitánya Krisztus, vitorlája Krisztus szeretete, parancsolatai a vaspántok. Aszteriosz szerint eljön majd az egyetemes hajótörés ideje az egész emberiség számára. Jusztinosz a hajóban lévő emberek számát, a nyolcat összefüggésbe hozza Krisztus feltámadásának napjával, egy új nemzedék kezdetével. Azt mondom ugyanis, a víz, a hit és a fa által fognak megmenekedni Isten jövőben bekövetkező ítélete elől az előkészítettek és bűneik felett bánkódók. Mai vallásfilozófusok szerint az a tertullianusi gondolat, hogy „aki a bárkában nincs, az nincs az egyházban sem”, egyértelműen Izrael népének szimbolikus kirekesztését tartalmazza. Ireneusz Isten és a többi lény új kapcsolatára helyezi a hangsúlyt. A vízözön után Isten szövetséget kötött az egész világgal, különösképpen minden élőlénnyel és az emberrel. Az így szól: többé nem pusztít el semmit vízözönnel, ami a földből előjön. A halakkal mi a helyzet? A negyedik századi sajátos keresztény dokumentum, a szír A törzsek származásáról avagy a Kincsesbarlang szerint Noé a vízözön előtt százharminc évvel értesült a végítélet közeledtéről, ám nem szívesen hagyta ott a Barlangot, Ádám Paradicsom-közeli sírhelyét. Isten hozzád, Szent Hegy! Isten véled, angyalok réve és menedéke! Ti, atyáink, fájdalmasan kiáltsatok érettünk, minthogy a mai napon elveszítitek társaságunkat, mi pedig fájdalmasan jajveszékelünk, mert meddő földre űzettünk, hogy ott vadállatokkal legyen lakásunk. Az emelkedő vízben az Ádám testét is befogadó bárka a Paradicsom széléig jut, amely megáldja őt, majd visszafordul, hogy a földet elpusztítsa (!). A Paradicsom itt tehát nem pusztán az egyetemes vágyak elérhetetlen földje, de az átok eszköze is. A százötven napig száguldó bárka a Kardo-hegyen áll meg (ez is valahol Örményföldön van). Noé várost épít a partot érés helyén. A Kincsesbarlang felteszi a kérdést: a másnapos Noé miért Kánaánt átkozta meg atyja bűnéért? Azért, adja meg a feleletet, mivel a fiúba a Sátán bújt bele, démonok és ördögök lakoztak benne. Ivadékaiból lettek úgymond a szolganépek: egyiptomiak, kúsiták, műsziaiak és indiaiak. Noé eszméletlensége lényegében Krisztus keresztségéhez hasonló, aki feltámadva szintén átkot lehelt, és szétszórta a zsidókat a többi népek közé (!). A haldokló Noé megkéri Sémet, vigye el Ádám testét, és temesse el a Golgotán, ahol a szent tetem befogadására kereszt alakban nyílik meg a föld. Melkizedek marad ott védelmére, ám Noé és Sém ezt nem árulja el senkinek – még hazugságra is vetemednek. És a hal miért szorul ki az üdvösségből? A középkori misztériumjáték (Nóénak víz-özönnye… Chester városában) a bibliai történethez tartja magát, ám a hallgatóság lekötésére vásári eszközöket használ: a férfi–nő ellentétet generálja. Noé felesége semmi áron nem akar beszállni a bárkába, inkább a komaasszonyokkal poharazgat. „Jaj, fiam, Szem! Mírges anyád! Nézzed, hogy fú, hányja magát!” – mondja Noé, és fiaival erőszakkal hurcoltatja be nejét a hajóba, ahol az rögtön csattanós pofonnal kínálja meg urát. A hal viselkedése itt is mindvégig homályban marad.
Az Áldja meg az Isten, Dr. Kevorkian, Vonnegut másik örmény tárgyú munkája az eutanázia engesztelhetetlen hívéről fest morbid portrét: a narrátor halálon túli utazásokon vesz részt segítségével. „Dr. Kevorkian épp most oldott le a kerekes hordágyról legutóbbi halálutamat követően. Ez alkalommal nem mással, mint a néhai Adolf Hitlerrel volt szerencsém eszmét cserélni” – olvassuk. (Gevork Emin, örmény nemzeti költő szerint Hitler az SS-eket azzal a felszólítással küldte Lengyelországba: öldököljetek csak nyugodtan, az örmény mészárlásra sem emlékszik már senki.) Vonnegut másvilági tudósítója tiszteletét teszi többek között Newtonnál, Szent Péternél, John Brownnál, valamint jelképesen a kipusztított tasmánoknál és a részben kiirtott örményeknél is.
Közjáték 6. Az iszlám szent könyve, a Korán nem sok szót veszteget az özönvízre, ám Noé ott is jelképes alakká nemesedik. Ő jelenti Isten haragjának előérzetét, az elkorcsosult emberi nem bűneire figyelmeztető erőt: egyfajta élő bűnjellé válik, a hitetlenek vétkeire rávilágító mécsessé. „Mi azonban megmentettük őt s azokat, akik vele voltak a bárkán és vízbe fullasztottuk azokat, akik hazugságnak tartották a mi jeleinket. Bizony, vakok népe voltak” – olvashatjuk. Noé intésére az emberek csak legyintenek: nem vagy különb nálunk, csupán a csőcselék követ téged. Ezért maga Noé az, aki kéri Istent, hogy pusztítsa el a gonoszokat. „Uram – mondta Noé. – Ne hagyjál a földön egyetlen hitetlent sem! Ha otthagyod őket, csak félrevezetik szolgáidat, s csak bűnöst és hitetlent nemzenek. Uram! Bocsáss meg nékem és a szüleimnek… és a hívőknek…! A vétkeseknek azonban csak a pusztulását segítsd elő!” A halról egy árva szó nem esik.
számtalan kegyetlenség
Matevoszjan elbeszélésében az anyakanca élethalálharcot vív a kölykei számára eleséget kereső farkassal csikójáért, ám mivel a jó vagy rossz kérdése az élővilágban felvethetetlen, mindketten vereséget szenvednek: a kanca vérbe fagyva marad a helyszínen, a farkas a kutyák elől sebzetten oldalog vissza vackába. Zorjan novellájában a török megszállás brutalitását örökíti meg egy kis falu közösségének rezdülésein keresztül. Az örmény fiatalasszony, akit a török tiszt számtalan kegyetlenséget követően kiszemel magának, megszökik várható sorsa elől, ám társai, férje nem hisznek neki. A sorstalanságból kiutat csak a halálban lel. Petroszjan Örmény vázlataiban az egész örmény vidék kővé változik, s a nép embertelen körülmények között küzd a fennmaradásért, büszkesége azonban kőnél is keményebbé teszi. Azt szeretném, ha csoda történne, és népünk elveszítené emlékezetét, legalább ötven évre, elfelejtené, hogy ő építette fel a Garit, hogy színjátszásunk kétezer éves, hogy mi volt 1915-ben, hogy az Ararát a világ legszebb hegye. És éppenséggel arra gondolna, hogy csak most született, hogy még ezután kell mindent megalkotnia, ki kell ásnia az első csatornát, le kell raknia az első követ, le kell írnia az első mondatot az anyanyelvünkön, meg kell szülnie az első tehetséges fiút… Örmény – ez már nem kérdés, hanem fájdalom, sóhaj, vagy nem is tudom, mi.
Közjáték 7. Amikor Zeusz elhatározta, hogy kiirtja a vaskori nemzetséget, Prométheusz tanácsára Deukalión bárkát ácsolt, elhelyezte benne a legszükségesebb holmikat, majd Pürrhával együtt maga is beleült. Zeusz pedig tömérdek esőt hullatott az égből, és Hellasz nagy részét elárasztotta vele, úgyhogy minden ember elpusztult, kivéve azt a néhányat, akiknek sikerült a közeli magas hegyekbe felhúzódniuk. Deukalión Prométheusz fia volt, feleségül nagybátyja, Epimétheusz és az emberiségre tudatlanságával bajok özönét zúdító Pandóra lányát vette. A bárkán kilenc nap és éjjel hánykolódott, majd a Parnasszoszon kötött ki, ahol azonnal áldozatot mutatott be a főistennek. Hálából Zeusz Hermészt küldte hozzá megtudakolni, mi a kívánsága. Deukalión embertársakat szeretett volna, isteni tanácsra háta mögé köveket hajított, ebből lettek a férfiak, Pürrha dobásai nyomán nők keletkeztek. A népi etimológiában innen származtatják az ember nevet: laas, laos ugyanis követ, laoi népeket, embereket jelent. Más hagyomány szerint kövek helyett Pandóra, illetve a Földanya csontjait dobálták fejükön keresztül. Közös gyermekük beszédes neve Hellén lett. Ez a vízözön egyébként csak az egyik volt a három közül a görög mitologikus képzetben: Ogügosz és Dardanosz szintén megélt hasonlót. Persze akik ilyen semmitmondóan írnak és bölcselkednek, azoknak nyomorúsága, istentelensége s esztelensége az elmondottakból világosan kiderült. A mi prófétánk és Isten szolgája, Mózes a világ teremtéséről szóló beszámolójában azt írta le, hogyan zajlott le a vízözön a földön, s melyek voltak a körülményei. Nem mesélgetett holmi Pürroszról, Deukaliónról vagy Klümenoszról, és hogy a víz csak a sík vidékeket árasztotta volna el, meg hogy a hegyekbe menekülők elfuthattak előle. A halról semmi hír.
Az örmény mondavilág féltékenyen őrzi a báránnyá változott fiú legendáját. Az elárvult gyerek ürünyomokból iszik, s csak nővére tudja megmenteni a mészárszéktől. A király feleségül veszi a boszorkány által aranyhajúvá változtatott leányzót, akit később egy nagy hal nyel el, a király felvágja a hasát, és kiszabadítja kedvesét. Az ármánykodó mostohaanyát lóval vonszoltatja el, ám a báránybőrbe bújt fiúért nem tesz semmit. Egy másik, templomot építő király addig nem lelhet nyugalmat, amíg csodafülemülét nem helyeztet a szentélybe. Erre csak legkisebb fia képes, aki útközben saját fivéreivel és különféle szörnyekkel is összeakaszkodik, ám legvégül célhoz ér. A beteg apjának életalmát szállító királyfi egy sasnak saját lábszárát ajánlja fel, hogy az alvilágból a felvilágra jusson. A vadász fia apja halála után a tiltás ellenére a fekete hegyre megy, s ott legyőzi a gonosz lelket, a dévet. Negyven feleségét magához veszi, ám anyja a dévet felgyógyítva saját fia életére tör. Nehéz próbatételek elé állítja, kígyók, skorpiók, fenevadak útjába taszítja, végül oroszlánkölykök mentik meg, a gonosz anyát és a dévet pedig szétmarcangolják.
az élők gyámolítója
Közjáték 8. Az óind hagyomány szerint a világnapon belül a földön 72 nagy korszak váltakozik, s mindegyik végén végítélet várható. Az egyes korszakok életét egy felsőbbrendű értelem, megannyi Manu irányítja. A legutolsó Manu-korszak éjszakája előtt élt a földön egy bizonyos Szatjavrata király, bölcs, jó, istenfélő és igazságos uralkodó. Éppen egy patak partján mutatott be vízáldozatot, amikor ujjai közé apró halacska került. Az megkérte a királyt, ne dobja őt vissza a vízbe, mert fölfalják a nagy halak. A király hazavitte, kis edénybe tette, de másnapra a hal teljesen betöltötte azt. Naponta nagyobb és nagyobb tárolót rendelt neki, de a hal mindegyiket túlnőtte. Amikor már csak a tengerben fért el, Szatjavrata király elméjében kigyúlt a felismerés: nem közönséges halról lehet szó. Az pedig így szólt hozzá: egy hét múlva víz pusztítja el mindenek életét, ám ha te bárkát építesz, és beviszed a hét ős Életfakasztót, minden állatból egy-egy párat és az összes növényi magvakat, megmenekedsz. A dolgod csupán annyi, hogy egy hosszú kígyóval hozzám kötöd a bárkát, és én átvezetlek az áron. Így is lett. A nagy hegy tetején megfeneklett hajó mellett a hal felfedte kilétét: Visnu ő, a lét fenntartója, az élők gyámolítója, az igazak megmentője. Időről időre megtestesül, hogy helyreállítsa a megbomlott rendet. Ennek a kornak a Manujává Szatjavrata királyt nevezte ki, akit „Hittel ragyogónak” mond. A hal eltűnik, Manu virágzó életet teremt, és benépesül a föld. Az isten: hal, de a hal nem isten. Állati része ugyan mivé lett?
Az örmény mese világa sajátos: annyira kerüli a mesélő a misztikus szófordulatokat, hogy a legképtelenebb történet is természetesnek hat. Márpedig az tényleg a végsőkig képtelen. A dévek, sárkányok, boszorkányok, rossz és jó szellemek, tündérek, táltos lovak, csodamadarak, egyéb különleges állatok a mindennapos élet szerves részei – elviselni legalábbis csak így lehet. A tyúkok mérhetetlen tojást tojnak, abból a legkülönfélébb madarak sereglenek elő, a ludak hátán diófa nő, a diófán szántóföld, a szántóföldön dinnye, benne egy egész mikrovilággal: pásztorral, nyájjal, emberekkel, állatokkal, veszett fejsze nyelével. Fejszével, amely a tóba esik, amikor vadkacsára vadászik a szekerére szálfákat borító favágó, a fejszéje után a tóba gázoló embert ruhájától fosztják, kutyának nézik, és elkergetik, a kutyák vadnak nézik, és összemarják. A meseváltozat végkifejlete sem érdektelen: a feleség ura odaveszését boldogan fogadja, s szerencsétlen élete egy csapásra jóra fordul. A hajadon leány megszületendő gyermeke elképzelt halálát siratja vigasztalhatatlanul, csatlakozik hozzá két nénje, anyja, apja, ám „józan ész” csak az utóbbiban mutatkozik: javaslatára összes maradék ételükből halotti tort rendeznek, és elégedetten adják át magukat az egyértelmű éhhalálnak. A szegény ember panasszal megy az Istenhez, hogy nincs semmije, előadja neki az éhező farkas, a száradó fa, a hajadon széplány sirámait is. Az Úr minden jót ígér neki, ám a szegény nem ássa ki a fa alól a kincsesládát, nem veszi feleségül a széplányt, siet haza inkább nyomorúságát szaporítani: ostobaságáért a farkas gyomrában végzi. Három testvér fölfalja éhínség idején a király tevéjét, embereit pedig bolonddá teszi. A teherhordó visszadobja a rimánkodó halat, mondván: neki is lehetnek szülei, barátai, ő is érezhet örömet, fájdalmat. Munkáját a halásznál elveszti, már-már az éhhalál, majd a sárkány bosszúja fenyegeti, amikor a hal szép ifjú képében végül megmenti őt a gonosztól.
Közjáték 9. A Világfelügyelő-férfi találkozott egyszer egy vogullal. Gyorsan lovához szorította, és elragadta Arany-Kvoresz isten birodalmába. Így szólt a manysihoz: maradj állva az isten ezüstrúdú hajlékában, és figyelj. Sok isten összegyűlt ott, hogy megtárgyalják a főisten szándékát, a földet elpusztító özönvizet. Világfelügyelő-férfiú ellenzi: nincs még itt annak az ideje, az írásban sem lelni. Arany-Kvoresz időközben elmegy meleg fürdőt venni, a Világfelügyelő pedig elviszi a vogult a sátrába, ahol megtekintik a három forróvizes üstöt, melyekből az özönvíz a földre zúdul. A harmadszor is kifutó vizet Világfelügyelő meglegyinti kendőjével, s a forrás végleg abbamarad. Arany-Kvoresz isten nem feddi meg őt, csak szelíden megkérdezi: miért tetted ezt, fiam? Mert sajnáltam az embereket, jön a felelet. A Világfelügyelő-férfi visszaviszi a vogult a földre, s ott leteszi. Egy másik finnugor-szamojéd mondában egy öregember felszólítja a falugyűlést, készítsen nyárfa-tutajt. Mindenki így cselekszik, aki meg nem ért hozzá, felmegy a hegyekre. Ott viszont nem mind férnek el: tüzes víz égeti őket. Hét éjjel és nappal növekszik-apad az ár, a tűz ellen halzsírral védekeznek. A hal csak halva menekedhet meg a forró vízözönből. A túlélők Tórem istenhez könyörögnek: Nincs már vízi hal, nincs erdei állat. Küldj nekünk! Aki vízre száll közülünk, annak vízi halat küldjél. Fát, füvet is teremts, és segítsd elszaporodni az embert. Egy harmadik változat szerint a tűzözönben a főisten az alvilág fejedelmét akarta elpusztítani, de felesége varródobozában felvitte azt a vashajóra, így ugyan az egész föld elpusztult, ám a gonosz mégis megmenekült. A vég a halat sem kerülgette.
rosszabbodó légszennyezési adatok
Az emberpusztulásra évszázadok óta „berendezkedett” földön a történelem el nem apadó özönvize más életformákat sem védett. Ma már, ha korlátozott értelemben is, beszélhetünk ilyenről. A védett területek a jelenlegi Örményország területének 10 százalékát foglalják el, melyben a helyi fauna és flóra hatvan százaléka képviselteti magát. Több tucat védett körzet és egyetlen nemzeti park látja el Noé ökológiai bárkájának hálátlan szerepét. A tizenötezer évvel ezelőtt Arméniában is termesztett vadgabonának néhány rezervációja maradt meg az Ararát-völgyben, valamint Garni és Jereván környékén. Az erdők, melyek hajdan a Van-tótól a Szevánig beborították az örmény dimbes-dombos vidékeket, ma alig a terület egytizedén fordulnak elő. Azonban rendkívül sokfélék: a szubtropikus növényektől a havasi zöldekig a világ rengetegféle növényi formája megtalálható közöttük. Örményország növényvilága (melyből alig 106 fajta endemikus) viszonylag új, holocén eredetű. Háromezer-ötszáz fajta növénnyel rendelkezik, amely egész Európa húszezres és Észak-Amerika negyvenezres adataihoz képest (a területek nagyságával összevetve) lélegzetelállító. A növények lélegzete olykor el is áll, több mint egytizedük ugyanis veszélyeztetett. A török határnál elterülő Ararát mostanában újból jelképez valamit: ezúttal Jereván egyre rosszabbodó légszennyezési adatait.
Közjáték 10. A perui-inka legendavilágban csak az ősatyák menekülnek meg az özönvíztől úgy, hogy faházat építenek a Picsincsa-hegy tetején. Pacsa istenember három fia – nem tudván kivel birokra kelni – egy óriáskígyóval akaszkodik össze, de az özönvizet zúdít ki szájából. Az emberek a hegyre menekülnek, sok állattal és étellel egyetemben. Az áradat mindent elpusztít alant, a holló formájú lélek dögöt talál, és nem tér vissza, egy másik madár viszont zöld levelet hoz. Pacsa és családja a síkra ereszkedik, Kito helységbe, de egy napon – ugyanúgy, ahogy a Bibliában az özönvíz új nemzedéke Bábel tornyánál – hirtelen nem értik meg egymás szavát. Szétszóródnak, letelepednek az ország minden tájékán. Egy másik változatban két testvér a Huaka Inyán magas csúcsán vészeli át a katasztrófát, s mikor már semmi ennivalójuk nem marad, kilesik, hogy két nőarcú, madárformájú lény gondoskodik eledelükről. A kisebbiket a kisebb testvér elragadja, asszonyává teszi, s az hat leányt, hat fiút szül neki: a kányári nép őseit. Mások másképpen tudják: az indián fiú kikötött a hegyen egy lámát, de evés helyett az csupán jajgatott. A pásztor megfeddte őt, de az kitanította: öt napig dagadni fog az ár, menj fel az Uillcacoto-hegyre ötnapi eleséggel. Minden elpusztult a vízben, a róka ázott farka megfeketedett, egyetlen élő ember maradt csak: tőle származik a többi ember (!). Egy újabb monda szerint az özönvíz idején az emberek az állatokkal egy hegyi barlangba bújtak, s minden nyílást betömtek. Mikor az eső elállt, kutyákat küldtek ki a felderítésre. Békében éltek ezután, csak egy bajuk volt: az iszapból rengeteg kígyó keletkezett. Így hát módszeres irtásukba fogtak. És a halakkal mi lett?
Örményország állatvilága szintén kivételes. Persze így vagy úgy, mindegyik földdarabé az. Geológiája sokféleségének köszönheti ezt, és annak, hogy a nagy vándorlási útvonalak rajta vezetnek keresztül. 349 madár-, 84 emlős-, 7 kétéltű-, 43 hüllő- és 31 halfajta él területén, összesen több mint 17500 a különféle gerinces és gerinctelen állatvariáció. Az állatok közül 300 ritka, vagy folyamatosan csökkenő egyedszámmal büszkélkedhet. A nemzetközi Vörös Könyv hatvankét Örményországban előforduló veszélyeztetett állatfajt tart nyilván, az örmény ennél jóval többet. Szemét szemért szúrd ki, / fene nyelvét húzd ki, / világból is űzd ki! / Gonosz féreg, veszted elérjen / Krisztus Úr nevében! Vadon már nem fordul elő az ázsiai oroszlán és a kaukázusi tigris. A kihalás szélén áll, vagy talán már ki is halt a kaukázusi patkánykígyó, az örmény vipera, a csupaszszemű szkink, az örmény muflon, a patás denevér, a hosszúfülű sün, az európai vidra, a barnamedve, az ázsiai vadjuh, a vadkecske, a csíkos hiéna és a kaukázusi egér.
nem menekülhettek
Közjáték 11. A maja-kicse indiánok szent könyve, a Popol Vuh az ember teremtését több sikertelen próbálkozással vezeti be. Először agyagból készítették az istenek, de nem volt elég erős, másodszor fából, de értelme, szíve nem lévén Teremtőjére nem emlékezett. És akkor ismét végeztek velük. Elpusztították őket, széttörték őket, és megölték őket is, a bábukat, a fából faragottakat. És azután elárasztották őket vízzel, és ezt az Ég Szíve határozta el. És nagy árvíz keletkezett, és ömlött a fejére a bábuknak, amelyeket fából faragtak. Minden az emberek ellen fordult: az állatok, a növények, sőt a használati tárgyak is. Szörnyű kegyetlenséggel adták vissza mindazt a bántást, amit korábban tőlük szenvedtek el. Az emberek kétségbeesetten futkostak, arcukat tenyerükbe temették, de nem menekülhettek. Így esett az emberalakúak romlása, a teremtett és megformált embereké; az embereké, akiket pusztulásra és megsemmisítésre alkottak; szájukat és arcukat tökéletesen elpusztították. És azt mondják, hogy nem maradt más belőlük, csak a majmok az őserdőkben, mert húsukat csak fából alkotta a Teremtő és az Alakító. És a teremtések sora szakadatlan, a halak is végső formára vágynak.
A Szeván-tó az örményeknek a vizek netovábbja. Ha a tavat éri sérelem, olyan, mintha őket sebeznék meg szántszándékkal. Körülötte hozták létre az ország jelenleg egyetlen nemzeti parkját, mely e föld hatodát foglalja el. Egyedülálló növény- és állatvilággal rendelkezik. A termékeny, de száraz Ararát-völgynek vízre volt szüksége, a növekvő iparnak pedig energiára: a problémát a tó kizsigerelésével oldották meg. 1933 óta kis megszakításokkal folyamatosan lecsapolják az örmény vizek nyolcvan százalékát kiadó tavat. Legutóbb a kilencvenes évek elejei energiaválság idején volt erre példa, így a tó felszínéről 1240 négyzetkilométer hiányzik, a vízszint a 20. század eleje óta mintegy húsz méterrel csökkent. A két részre tagolódó Szeván környékét egészen 3598 méter magasságig felnyújtózó hegyek övezik. Ez a Genfi-tó után a világ második legnagyobb alpesi tava, de régebben volt már dupla akkora is. Öt település tízezer lakosa, az egész nemzeti parkban pedig háromszázezer ember örvendezteti jelenlétével az élővilágot: a teljes örmény növényspektrum felét (borókát, nyárfát, akácot, füzet, sást), a kilencféle halat, hat kétéltűt, 17 hüllőt, 267 madarat, 34 emlősállatot, melyek közül többet erősen fenyegetettként tartanak nyilván. A madarak számára például a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger között ez volt a legfontosabb költőhely, ma viszont egyedül az örmény sirálynak van itt számottevő kolóniája.
Közjáték 12. A hal az özönvízben szinte elveszik. Van, ahol köze van hozzá, ám a legtöbb helyen meg sem említik. A Nappá változott Tezkatlipoka vizet bocsát a földre, a többi istent elmossa, a hamuemberek ellenben halakká változnak. A kínai özönvízben feltűnik Kun hal alakja. Az özönvíz-mítoszok fő lelőhelyein elterjedt a hal-kultusz is, a kettő között az összefüggés logikus, de hézagos. A halat érthető okokból nem viszik be a túlélőtutajba, egyedül kell megbirkóznia az árral, ez forró víz esetében nehézségekbe ütközik. Egy-két esettől eltekintve szerepét, sorsát elhallgatják. Mi a pozíciója a tiszta és tisztátalan élőlények rendjében? Miért vétetik ki Isten dühének célpontjai közül, avagy ha mégsem, hogyan éli azt túl? Miért az ő (alvilági) eleme jelenti a világpusztító harag eszközét? Ebbe netán neki is van beleszólása? Milyen a viszonya Istennel, emberrel vízözön előtt és után? Amikor leapadnak a vizek, amikor az ember új korszaka veszi kezdetét, a hal ugyanúgy magára van hagyatva, mint azelőtt.
utolsó tanú
A Szeván-tóban, az Ararát-völgytől nem messze évezredek óta él egy hal. Nem járta meg az Ararát csúcsát, nem is tehette, mert az szűk hazájától sok-sok mérföld távolságra esik, a Van-tó mellett. Nem követte Noé, Ziuszudra vagy Manu bárkáját sem, hiszen tudta, csak magára, és az életadó vízre számíthat. Újabban arra se: a hercegpisztráng vagy cárhal (Salmo ischchan) kihalófélben van. Köszönheti ezt ívó-helye kiszárításának (fél-három méterrel a felszín alatt, a finomfövenyben szeret ikrát rakni), a folyamszennyezéseknek, fő étele, a Gammarus lacustris megfogyatkozásának, és az orvhalászatnak. Leölése hagyományosan összefonódik az örmény nép történetével. Az urartui uralkodók hódító hadjárataik során a Szeván-parti roppant sziklákon örökítették meg hatalmukat, dicsőségüket – írja le Gevork. A győzelmi lakomához a Szeván-tóból fogták a híres pisztrángokat, a „herceg-halat”, amelynek pikkelyein foltok bíborlanak, mintha népem kiontott vérének cseppjei volnának. Jelenleg a halászat jórészt a betolakodó fehérhalat veszi célba, de a bennszülött halak sem kerülhetik el sorsukat. A maximum 104 centiméter uszonynagyságig, 17 kilós súlyig megnövő, ezüstös-aranyos testű és piros pettyekkel díszített bennszülött szeváni pisztrángnak négy alfaja van. Ebből az egyik, a téli bakhtak korábban faja harmadát állította ki, most viszont gyakorlatilag eltűnt, a bojak szintén alig látható. A nyári bakhtak is megszenvedte a radikális környezetváltozást, egyedül a gegharkuni egyedszintje tartható fenn – mesterségesen. A jelentéktelen maradványvizekben élő utolsó tanúnak, aki képes különbséget tenni egykori és mostani lénye között, aki még értékelni tudja az elfeledettség összehasonlíthatatlan örömét, csupán egyetlen reményteljes vágya maradt: az özönvíz.
Vihar összerázott engem. / Nagy tenger kiáltott hozzám, / dörgött lomhaságom ellen. / Mennykövek szétzúztak engem, / villámok elástak engem. // Halálos záporral verve, / a tűz torkától leköpve, / en-kezem közt elrabolva, / zuhatagban összetörve, / tavasz ujjával ledöfve, / szánalmas bukfencezésem! / fojtó iszapot rágcsálva, / bűzös sötétségbe hullva, / sárban bozóttal borítva, // löksz engem – nem érzek többé, / ébresztesz – nem érzek többé, / megsebzel – nem érzek többé, / szólsz hozzám – nem értek többé, / kiáltasz – nem értek többé, / parancsolsz – nem értek többé.