Győrffy Iván

VÉGJÁTÉK MADAGASZKÁRON

2001 május

VÉGJÁTÉK MADAGASZKÁRON

A Sziget végső menedék. Ha már nincs hova menekülni, ha az állat elgyengül évmilliók létharcában, nem tud azonosulni a változó életfeltételekkel, környezeti és időjárási viszonyokkal, újabb és újabb versengőfelekkel találja magát szemben, önkéntelenül kínálkozik a lehetőség, hogy bezárkózzon a végtelen óceánba. Nem könnyű feladat, a Galápagos-szigetekre eső néhány százezer próbálkozásból jó, ha egy jön be, oly távol fekszik a kontinenstől, Madagaszkár ellenben mindössze a Mozambiki-csatorna túlfelén helyezkedik el, Afrikából nézve. A Sziget: menedék és sírkert. Aki ide költözik, végérvényes döntést hoz sorsáról, amelyet nem áll módjában többé kikerülni. Ha egy bizonyos helyen vár rád halálod, csak ott halsz meg, mehetsz más helyekre. Végállomás.

Az arab gondolkodásban a sziget és a kert egymás szoros relációjában létező alakzat. Ősi háborítatlanságot csak itt lehet lelni, s az égbe is rövidebb út vezet. A kert első és legfontosabb értelmében Paradicsom, az átjárás fordított, a mennyből a föld felé vezet. Kriptaszerű bezártsága azonban az elmúlást idézi fel kényszerítő erővel, a halandó lehetőségei égig érnek. Az arab történetek ismerői harmadik elemként mesterségességét emelik ki, az emberkéz formálta teret, itt is megvan azonban az esély, hogy a természetes és természetfeletti jelenségek egymás ellentettjeibe forduljanak át.

Amikor az első „civilizált” telepesek megjelentek, természetszerűleg a Paradicsomban érezték magukat. Nincs is mit csodálkozni ezen, az utazók a különöst mindig és mindenkor a csodálatossal azonosították, s csak azt látták szemük előtt, amit már útjuk előtt is elképzeltek. Az utazás a valószerűből a valótlanba vezet, hiszen ami az utazó előtt ismeretlen, aligha lehet létezőnek tekinteni. Az utópikus képzelet a szigetre fókuszált, a bölcsesség, halhatatlanság vagy természetesség hazájára, amellyel szemben a valóság mindig torz tükörkép marad. Így tehát irodalmárok, bölcselők, elégedetlenek fantáziájuk szárnyán szigetről szigetre repkedtek, hogy egyetemes megbecsülést szerezzenek maguknak, s megtanítsák a világot valami többre.

megrohasztja a végesség

De mi történik? A Paradicsomot megrohasztja a végesség, szentségtelenség. Ha halandó módjára kívánjuk birtokba venni, ami nem jussunk, temetőt varázsolunk a legszebb gyümölcsösből is. Úgy járunk, mint Phaetón, aki – hogy bizonyosságot szerezzen isteni származásáról – apja, Héliosz szekerét kívánta hajtani, ám a mélybe bucskázott, és megperzselte a földet. Körbetekint Phaetón, és látja: az ég meg a föld ég, / ég a világ, nagy a láng, nagy a hő, nem tudja kiállni. A virágzó folyóvölgyekből szikkadt, terméketlen vidékeket faragott, a fehér ember bőrét megfeketítette, s hullahegyeket hagyott maga mögött. Egészen égő áldozatot hozott a Föld oltárán.

A felfedezők és a nyomukban járó tisztogatók sem cselekednek másként. Az Édenkertből néhány évszázad leforgása alatt sírkert lesz, ahonnan már csak a pusztulásban találni menedéket. Ami valaha künn volt, az ma bennünk van. / Magunkban hordozzuk a kísérteteket. A malgasok, Madagaszkár lakosai egy lépés távolságra járnak e gondolatmenettől. Számukra az élet a halál ideiglenes formája, nem másképp, a halálból az életbe lehetséges az átjárás, nem megfordítva, az élők tehetetlenek és gyámoltalanok, a halottak erősek és éberek. Sajátos, különleges rendszer a madagaszkári halottkultusz, melyet – hiába a népesség etnikai sokfélesége – kivétel nélkül mindenki, még a modern világvallások híve is magáénak vall. A halottaktól származik minden jó, az egészség, termékenység, az öregek azért részesülnek nagyobb tiszteletben, mert közelebb állnak a halálhoz, így nagyobb haszinával (életadó erővel) rendelkeznek. Ők közvetítenek a legfőbb istenség, Zanahary vagy Andriamantira és az élő emberek között, a legjelentéktelenebb tevékenységekig részt vesznek a család életében, és irányítják azt. Így lehetséges, hogy a famadihana, a holtak visszatérésének ünnepe a legfontosabb, rendszeresen megtartott ünnepség a helyiek körében. Van ennek természetesen valamiféle elhárító jellege is, hiszen ha nem szolgálják megfelelőképpen, nem építik elég díszesre, nem áldoznak kellő mennyiségű zebutehenet stb., kielégíthetetlen étvágyú lesz a sír; s hasonlóképpen, ha a halottakat nem elterelő útvonalon szállítják egyáltalán nem végső nyughelyükre, rosszindulatukban vissza-visszatérnek családjaikhoz, és folyton zaklatják őket.

wikipedia.org

A famadihana nem halottsirató, ellenkezőleg, hangos zenével, mókával, kacagással, részeg kurjongatással invitálják az ősöket a közös lakomára. A halottakat szépen kiemelik a sírból, egymás mellé fektetik, kicsavarják lambájukból (hosszú, sokfunkciós textildarab), simogatják, csókolgatják, majd új lambába csavarják. Ilyenkor egyesítik például a férj maradványait is feleségéével. „Kutyakölyök az, aki eltűri, hogy ősei elfeledetten és teljes nyugalomban heverjenek sírjukban” – tartja a mondás. Szépen megkérik, hogy segítsenek nekik túlélni az életet, majd gondosan visszahelyezik őket sírjaikba, melyek a merina népcsoport esetében a családi földbirtok átellenes végében helyezkednek el, s gyakran sokkal ékesebbek, mint a lakóházak. A családi sírboltok nem minden népnél dívnak, a barák nem lambába öltöztetik a halottat, hanem meztelen testére köveket helyeznek, s mikor a meleg, száraz levegő mumifikálja a tetemeket, koporsóban ravatalozzák fel. A betsimisarakák pedig a falutól néhány kilométerre pálmalevéllel letakarva helyezik ki az elhunytakat, majd pár hét múlva bedobozolják. A mohafalyknál szintén az élet legnagyobb eseményeként kezelik a halált, áldozatát gyékénybe csavarva egy emelvényre fektetik, és őrült vigasságba kezdenek, amely akár egy hétig is eltarthat. Talizmánt készítenek a halott körméből, fogából, hajából, hogy segítse a családot. A lassan bomló tetem bűzétől sem zavartatják magukat, inkább faggyút égetnek egy közeli máglyán, hogy elnyomja a nem kívánt illatokat. Majd farönkágyba fektetik a holtat, és sűrű zebuáldozás közepette ideiglenes búcsút vesznek tőle.

A halál Nyugaton – megérkezés és feledésbe merülés. Aki meghalt, nincs többé. Itt ellenben már a halál elnevezései sem engednek ilyen értelmezést: aki meghalt, hátat fordított (miamboho), avagy megtört (falaka). De el nem pusztult.

varázslat áldozata lesz

Akit végzete elér, állattá változik. Emberevő fenevaddá vagy madárrá. Emberi alakját bármikor visszanyerheti, de ha az állatlét megfelelőbb, abban is otthonra lel. Ezért is lehet a bennszülötteknek fady (tabu), hogy kezet emeljenek egyes állatokra. Vannak olyan emberek, akik haláluk után nagy, feketés lepkévé változnak, mások meg madárrá. Ha betérnek valakihez a konyhába, az ember tisztelete jeléül finoman megkeni fejüket zsírral. A vörös kajmánmadár gyilkosára például bizonyosan halál vár. A véznaujjú maki esetében egy év türelmi idő is lehetséges. Ha azonban fűpárnát csinál valakinek, miközben az az erdőn alszik, az illető meggazdagodik, de ha ugyanezt a lába között leli, varázslat áldozata lesz. Máshol azonban a véznaujjú éppenséggel a halál hírnöke, ha a falu közelében találnak rá, egyszerűn leölik; színe, formája, nagysága azt jelzi, milyen falubeli közelgő halálára lehet számítani. Olykor a tetemet udvarról udvarra dobálják, senki sem akarja magára venni az átkot, végül eljut a faluvégre; van, ahol a kutyáknak vetik, megint máshol ellenben közszemlére akasztják főhelyen. A fadyk faluról falura változnak, így az egyszeri utazó sosem lehet biztos abban, mikor sérti meg az ősi törvényeket. Egyszerűbb hát, ha felrúgja az összeset.

Madagaszkár állatvilága legalább olyan különleges, mint szellemi környezete. A mezozoikumban a világ negyedik legnagyobb szigete még egységes területet formált a fekete kontinenssel, Dél-Amerikával, az Indiai-félszigettel és Ausztráliával, Gondwana néven. Állat- és növényvilágát is megosztotta velük, azonban 20 millió éve, amikor levált az anyaföldrészről, saját fejlődési pályára állt. Afrika a törzsfejlődés magasabb fokára hágott, területén kihaltak azok a fajok, amelyek Madagaszkáron tovább szaporodtak. A félmajmok vagy makik például kisebb agyvelejükkel, kezdetleges szaporodási szerveikkel, erszénycsökevényeikkel, hosszúkás arcberendezésükkel jobbára eltűntek nemcsak Afrikából, de Európából és Észak-Amerikából is, a szigeten azonban hihetetlen változatosságban, egértől a nagymacskanagyságúig megtalálhatók voltak. Ma is körülbelül 20 fajta éldegél itt, s ezzel a sziget a világ makijainak háromnegyedét tudja felmutatni. Köztük egyet, a babakotót a helyiek ősükként tisztelik. A növényeknek háromnegyede szintén endemikus, a 240 madárfaj meg sem közelíti a dél-afrikai régió 850-es fajszámát, azonban 130 közülük is teljesen egyedi. Különleges a külleme miatt sörtés sünhöz hasonló rágcsáló, a tanrek, a dél-amerikai rokonsággal büszkélkedő óriáskígyó, a hétféle, csak itt fellelhető cibetmacska. Itt él a világ kaméleonjainak kétharmada, az afrikai egy szem baobabfát az itteniek éppen hattal múlják felül. Öt teknősbéka-faj, 900 orchidea. A legendás „utazók fája”, nagy vízkészletekkel. Flamingó, majomkenyérfa, szövőpinty, pacsirta, búbos banka, sisakos gyöngytyúk, madagaszkári törpepapagáj. És itt vannak a rég kihaltak is: a törpe víziló, amely a nép mondáiban lalomena víziszörnyként él tovább, az óriás- vagy elefántteknős a maga mintegy két méteres termetével, és az aepyornis elnevezésű futómadár. Feltűnő a majmok, antilopok, zebrák, zsiráfok, méretes húsevők hiánya – mindazoké, melyek oly jellegzetes tünetei Afrikának. Madagaszkár büszkén elkülönült nagy testvérétől, mégis vonzáskörzetében maradt, és részesült annak minden hátrányából. Közbülső állomás volt Kelet és Nyugat között évszázadokig, válogatott hajósnépség ürítőhelye, bezártsága, érintetlensége, ismeretlensége mágnesként vonzotta a feltáró képzeletet.

wikipedia.org

Emberek nem olyan régóta lakják. Ez az „állatfajta” sokáig megkímélte jelenlétével, ám viszonylag hamar hozzászokott, csakúgy, mint a szintén újkeletű folyami vaddisznóhoz. Az első telepesek valószínűleg a polinéz szigetvilágról származtak ide (ez a nyelvrokonságból következhet), ám nem tudni pontosan, mikor. Egy elmélet szerint azzal magyarázható a mintegy 18-20 különböző etnikai csoport jelenléte, hogy a polinézek több hullámban, egymást követő generációkban érkeztek a szigetre. Egy másik elmélet azonban csak a központi fennsíkokra eljutó ősök között említi a polinéz szigetvilág kivándorlóit, ezt követően saját jószántukból, illetőleg a rabszolgakereskedelem csábítására Afrikából is sokan keltek át a csatornán. Legújabban a két elmélet komplementer viszonyáról szokás értekezni. Ptolemaiosz Klaudiosz alexandriai tudós Krisztus után 140 körül nagy szigetet tételezett ehelyütt, Theophilosz és Diogenész nevű görög hajósok dél-afrikai útjukon még a partvidéket is megszemlélték, Tharetosz ismét csak lejegyezte. Zsidó és arab telepesek érkeztek később, utóbbiak erődítményeket is emeltek a partokon, s térképre vitték vonalait Waqwaq vagy Komr (Hold-sziget) elnevezéssel, a 16. század fordulójáig azonban európai hajósok nem tisztelték meg jelenlétükkel. Úton a Fűszer-szigetek felé Diego Díaz „megtalálja” Portugáliának a földdarabot, így az európai térképészek is munkába fognak. Alig hat évvel később Tristão da Cunha tűnik fel portugál kiküldetéssel, szórakozásból megtámad néhány iszlám települést, de mivel aranynak és fűszernek nyomát sem látja, odébbáll. 1642–43 táján a franciák településeket és erődöket létesítenek, s ezzel kezdetét veszi a gyarmatosítás előkészítésének nemes korszaka. Például: egy kalózbandát a vihar, isten tudja, hova ver; a végén egy hajósinas szárazföldet lát az árbockosárból; az egész társaság partra száll, és ott lop meg rabol; találkoznak ártatlan bennszülöttekkel, azok a legnagyobb szeretettel fogadják őket, mire a kalózok új nevet ragasztanak az országra, hivatalosan birtokba veszik a király nevében, egy vacak karót vagy követ nyomnak a földbe: ez az emlékmű; két vagy három tucat bennszülöttet lemészárolnak, a maradékból egypárat hazahurcolnak mutatóba – mire otthon teljes bűnbocsánatot kapnak. Így kezdődik egy új domínium története, melyhez, mint tudjuk, isten adott jogot a felszentelt királynak. Az első adandó alkalommal hajók lepik el a partokat, a bennszülötteket vagy agyonütik, vagy kiverik hazájukból, a törzsfőt halálra kínozzák, hogy kicsikarják aranyát; hivatalos engedély van minden gazemberségre és fajtalankodásra; az ország földje sár és lucsok a vértől: és ennek a hentes csürhének szent expedícióját nevezik „modern kolonizáció”-nak, melynek egyetlen célja, hogy a bálványimádó vadembereket a keresztény hit és civilizáció útjára vezesse. A franciákkal egyidejűleg jönnek a kalózok, arab-öbölbeli és vörös-tengeri kalandozásaiknak itt teremtenek remek hátteret. Misson és Tom Tew később megalapítják a Libertalia Nemzetközi Köztársaságot, amelyben mindenkit szeretettel látnak, ám a hálátlan bennszülöttek elpusztítják e ragyogó felépítményt. Azok a bennszülöttek, akik időközben maguk is kezdenek „kibontakozni”, a 15. században a sakalavák nyugaton, a 16. század végén a fennsík merinái alapítanak királyságot. Nemcsak a kalózok, a francia telepesek sem tudnak sokáig megmaradni az istentelen szigeten. A rabszolgakereskedők azonban elemükben érzik magukat, a környező szigetekről és a kontinensről exportált élőhúsáru elosztó központját alakítják ki, sőt a nemes vadak maguk is beszállnak a zsíros üzletbe: egész flottákat szerelnek fel távoli rokonságuk igába hajtása érdekében. 1774 és 1786 között francia–magyar közös kezdeményezéssel óhajtják gall birtokba venni a területet, kisebb véráldozatok ugyan történnek, ám a vállalkozás sikertelenséggel éppen nem vádolható. A merinák közben erős uralmi rendszert hoznak létre, nagy területre kiterjesztik fennhatóságukat, olyannyira, hogy befolyásuk mindmáig érezhető, reprezentációjuk a helyi közéletben igen magas, dialektusuk a hivatalos nyelv rangjára emelkedett. 1806-ban a merina királyságokat Andrianampoinimerina egyesíti, s alapítja meg a fővárost, Antananarivót. Fia, I. Radama ügyesen kijátssza a szigetért vetélkedő civilizált nemzeteket, Angliát és Franciaországot, militarizál és modernizál, s ezt utódai sem tévesztik szem elől. Az uralkodók itt is, a sakalavák között is elkeresztényesednek, összevissza kötik a kereskedelmi megállapodásokat az európaiakkal, akik ettől természetszerűleg vérszemet kapnak. III. Ranavalona királynő uralkodása alatt a pattanásig feszülő húr elszakad, a franciák elfoglalják a fővárost, és protektorátust, majd 1896-ban gyarmatot hoznak létre Madagaszkárból. Az uralkodót és miniszterét száműzik, Ranavalonát Algírban érte utol a halál. És így tovább. Lázadások és felkelések, véres megtorlások és racionális megfontolások váltogatják egymást az 1960-as névleges függetlenség elnyeréséig, amely a francia befolyáson nem sokat változtat. A malgasok később kiépíthetik a maguk ingatag rendszerét, katonai és kommunista rezsimek adják át helyüket a kilencvenes években a köztársasági periódusoknak, egyre csökkenő választói érdeklődéssel, és egyre nagyobb szegénységgel. Madagaszkár ma a tizedik legszegényebb ország a Földön, óriási a csecsemőhalandóság, a lakosság egyharmada gyakorlatilag nem részesül orvosi ellátásban.

kihaló állat- és emberfajok

Kihaló állat- és emberfajok adtak itt találkozót egymásnak valamikor. Az aepyornis körülbelül egy időben tűnt el véglegesen Benyovszky Móriccal, a magyar gróffal, Madagaszkár „királyával”. Az élet elfogy… Ezért kaptuk. A passzióból utazgató világpolgár magyar nemes és a világ legsúlyosabb futómadarának fiktív találkozásából az utóbbi került ki vesztesen.

Benyovszky 1746-ban született Nyitra megyében, bárónő anyától, huszártiszt apától. Bécsben nevelkedett katonai iskolákban, apja halála után azonban hazatért, s megpróbált rendet teremteni a civakodó rokonok közt. Ő húzta a rövidebbet, menekülőre fogta a dolgot, hajóséletet élt. Határozott, komoly, fennkölt jellem. Hazament, megházasodott, felkelt. A lengyel szabadságharcban lovassági tábornoki rangig vitte, majd orosz hadifogságba került, és Kamcsatkába száműzték. 1771-ben 95 társával hatalmába kerített egy vitorlás hajót, bebarangolta az északi tengereket, majd délnek vette az irányt, és Makaón eladta a hajót. Franciaországba utazott, majd Mauritiusra került, ahol a helyi kormányzó felkeltette érdeklődését a franciák által oly hőn óhajtott zsákmány, Madagaszkár iránt. Benyovszkyn izgatottság lett úrrá, haladéktalanul útra kelt, de csak azért, hogy négy nappal később odébb is hajózzon. Szép és terjedelmes sziget. Ismét átkelt az óceánon új hazájába, ahol D’Aigullion herceg fogadta, kitüntetésekkel halmozták el, ezredparancsnok lett és báró. XV. Lajos megbízta egy önkéntes expedíció vezetésével és kereskedelmi telep létrehozásával, családjával együtt levizitált az új mauritiusi kormányzónál, s fáradhatatlanul addig küszködött, amíg meg nem alapította a Fort Louis erődöt és a csatlakozó bázisokat. Expedíciókat szervezett a sziget legtávolabbi pontjaira, minden felhőtlenül alakult, a bennszülöttek odavoltak érte. Kimeríthetetlen szívjóság. Aztán egyszer csak visszarendelték, a honfiúi hagyomány szerint a mauritiusi kormányzó és francia irigyei áskálódásának köszönhetően amiatt, hogy sikerpropaganda-jelentései nem egészen fedték a valóságot. Mindenesetre még mielőtt hazatérne, a keleti és északi vidékek főnökei a mahavelói síkon kikiáltották ampanszakabénak, „nagy főnöknek”, ő pedig ígéretet tett, hogy „értesíti a francia királyt a madagaszkári nép gondolkodásáról, és jövőre köztük fog élni”. 1776 decemberében azonban már újra hajóra szállt, hátralevő élete folyamatos küszködés volt a visszatérésért. Gyerünk, gyerünk, bolond mese ez, csuda történet. Kolumbuszhoz hasonlóan végigházalta a számba jöhető hajósnemzetek monarcháit, ám sem a franciák, sem az ángliusok királya, de még a Habsburgok sem érdeklődtek ködösnek látszó céljai iránt. Ő rettenthetetlen maradt és tántoríthatatlan, Amerikában gyűjtögette a szükséges pénzeket, Intrepid nevű hajója személyzetét föleskette saját magára. A hozzá nem értő kezelők hibájából az 1784-ben startolt vízi jármű Brazíliában partot fogott, hosszú időbe telt, míg megjavították. A következő év tavaszán a társaság keresztülszelte az Atlanti-óceánt, az északnyugati Szent Sebestyén-foknál Benyovszky stílszerűen vérszerződést kötött a helyi törzsfővel. Újabb bennszülöttek érkeztek, akik kevésbé kedvelték az idegeneket, a lélektani csatát a kapitány viselte a legnehezebben: egyszerűen elhajózott a készletek felével, arra hivatkozva, hogy Benyovszkyt lemészárolták. Erről azonban szó sem volt, az életerős magyar főúr a keleti partra tette át székhelyét, Mauritanie néven telepet alapított, elkobozta a francia lerakatot, és a kormányzónak írt levelében Isten kegyelméből Madagaszkár királyának titulálta önnönmagát. Ez kihozta sodrából a békés gyarmatosítót, párizsi levélváltás után parancsot is adott Larcher kapitánynak, hogy fogja el a szemtelen nemest. Május 23-án vagy 24-én (a kapitány emlékezete kihagy) a különítmény partra szállt, lesből megrohanta a telepet, mire egy kék ruhás, nemezkalapos európai úriember a kis erődbe gyűjtötte megmaradt híveit. A csata igen rövid volt, alig néhány ágyúlövés dördült, melyek egyike mellbe találta az ellenállók vezérét, Benyovszkyt. Ő volt az egyetlen sebesült, az egyetlen halott. Holttestét állítólag a helyszínen elhantolták, vagy háromnapi oszladozás után a malgasok könyörültek meg rajta. Egy ideig még a fölébe magasodó két kókuszpálma megjelölte, ám hamar beleveszett a dzsungelbe. Sírjából az állítólagos kincseket állítólag kilopták. Madagaszkár királya Madagaszkárrá vált.

wikipedia.org

Benyovszky ellentmondásos személyiség volt – de ki nem az? A bennszülött népesség kolonizáló jótevője, aki a körülmények áldozatává tette magát. Hasonlít ahhoz a francia katonához, nevezett Vaché de Rochelle-hez, aki olyan barátságosnak találta a helyieket, hogy kedvükért kilépett a hadseregből. Elvette egy fejedelem leányát, és a fejedelem halála után a törzs feje lett. Am nem volt hajlandó harcolni egykori honfitársai ellen, ezért alattvalói megölték. Gyanítható, hogy még érte is kopaszra nyírták hajukat a környék lakosai, ahogy az a vezetők vagy rokonok halálakor szokás – ez nem ellenkezett korábbi tettükkel. Így volt természetes.

Az aepyornis, a legendás rukmadár Benyovszky haldokló kortársa volt. Merész a feltételezés, de képtelennek éppen nem képtelen, hogy a magyar utazónak közvetett módon szerepe lehetett eltűnésében. A madár nagy teste miatt valószínűleg mocsarakban élt. Benyovszky, aki ösvényvágások és csatornaásások mellett mocsárlecsapolásokkal is foglalatoskodott, elősegíthette a terület elsivatagosodását. Persze elsősorban a változó éghajlati feltételek okolhatók, tudni azonban nem tudunk bizonyosat. A hazug nem én vagyok: A Vének mesélték nekem ezt a történetet. Halott rukmadár nem lép mocsárba.

Bárhogy történt is, a mesevilág örökre befogadta legendáját. Kezdődött mindez az Ezeregyéjszakával. Ez a XV. század végi, franciásított kézirat évszázadok óta a nomád nép fejében élő mendemondákat fűzte egybe perzsa keretmesékkel, bibliai és görög mítoszokkal, indus történetekkel. A 16. éjszakán Sahrazád ajkáról először röppen fel a boldogtalanság termetes madara, hogy aztán keresztül-kasul fonja az elbeszélésgyűjteményt. Egy szépreményű ifjú baráti javallatra kosbőrbe varrja magát, és hagyja, hogy a szárnyas jószág elvigye egy hegyre, ahol palotát talál. Áttételesen a rukmadár juttatja tehát a fiatalembert a bűnbeesés kertjébe, a palota 40., tiltott termébe, ahol megleli a titkot, amiért ide érkezett, ám félig világtalanul, kétségbeeséssel telve távozik.

egy óriáskígyót felkapva távozik

Az 536. éjjelen kezd bele az elbeszélő abba a harminc éjszakás történetbe, amelyet Tengerjáró Szindbád történeteként ismer az utókor. Ez a rukmadár legendájának alfája és ómegája. Szindbád hét utat tesz meg, ebből kettő közvetlenül a rukkal van összefüggésben. Az első utazás egy paradicsomi szigetre röpíti Tengerjárót, amely valójában egy óriási hal. Lemerülését követően a kereskedő egy másik szigetre evickél. Elnyúltam a szigeten, mint egy halott. Itt tengeri csődörökkel fedeztetik Mihrdzsán király kancáit. A hős a lovászokhoz csapódik, megbecsülteti magát a királlyal, áruja is csodásan előkerül, ő maga pedig hazatér Bagdadba. De nem bírja sokáig. „A legnagyobb gyönyörűségek közepette éltem, míg egy napon a fejembe nem vettem, hogy útra kelek a nagyvilágba. Lelkem sóvárgott már azután, hogy kereskedjek, idegen földeken, szigeteken bolyongjak, s hasznot nyerjek” – halljuk a magyarázatot. Megérkezik egy szigetre, ahol ugyanúgy cserbenhagyják, mint társai Benyovszkyt. Egyedül marad, egy lelket sem talál. Azaz mégis: egy fa tetejéről hatalmas, ötven lépés kerületű kupolát vesz észre: a rukmadár tojását. Eszébe jut, hogy zarándokoktól már hallotta hírét a fiókáit elefánttal etető madárkának. Az anyamadár lábára turbánjával odakötözi, s elszállítatja magát egy hegyre, ahonnan a ruk egy óriáskígyót felkapva távozik. A völgy tele gyémánttal, hősünk megéjszakázik egy kígyóveremben, majd zsebeit megtömve véres húsdarabra mászik, az éhes sasmadár lakott település közelébe juttatja. Új életet nyer. Másik szigetre távozik a gyémántra vadászó kereskedővel, ahol az elefántot a szarvára tűző rinocéroszt lelni, mellyel a rukmadár táplálja szeretteit. A harmadik úton vihar sodorja a Szőrösök Hegyéhez, ahol a Polüphémosz-történethez hasonló kaland esik meg az utazóval: az óriásmajom minden este más-más társát falja föl, míg végül megvakítják. Az emberek elmenekülnek, ám a sebzett vad és rokonai sziklákkal dobálják tutajukat. Csak Szindbád és két társa menekszik meg, ám a következő szigeten a másik kettőt egy óriáskígyó befalja. Allahra, ez különös dolog, minden egyes halálnem még iszonyatosabb, mint az előző! Végül kilábal ebből is, a borzalmak viszont mintha eltorzítanák valóságérzékelését és külsejét, hiszen rendre csak a mesélésen keresztül ismerteti meg magát hajdani ismerőseivel, hajóskapitányokkal, kereskedőkkel. Újra útra kel, egy szigetre veti a rettenetes vihar, ahol a kannibálok felhizlalják és elfogyasztják a kövérebb embereket, ő túljár az eszükön. A sziget másik végén beházasodik egy előkelő nemzetségbe, de felesége halálakor őt is hullabarlangba vetik, ahol csak szörnyű gyilkosságokkal tarthatja magát életben. Ami az ember számára meg van írva, részese lesz annak, senki sem tudhatja, mit hoz a sorsa. Az ötödik úton szemébe tűnik a jól ismert fehér kupola, melyet a hajó népe kövekkel és dorongokkal feltör, a fiókát leöli és elraktározza húsát, hiába figyelmezteti őket Szindbád. Az anyaállat és párja sziklákat ragad karmába, elsüllyeszti a hajót, Szindbád pedig egy másik szigeten rettentő öregember hátasa lesz, míg le nem részegíti, hogy megszabaduljon tőle. Ím, jót tettem, s rosszat zúdítottam ezzel önfejemre! Allahra, nem teszek többé jót senkivel soha életemben. A hatodik úton kincses sziget zátonyán törik ripityára hajója, aloéfa-tutaja a hegy alá vezető patakon át egy ismeretlen földre juttatja, ahol megint csak busásan kereskedik. A hetedikben a szélvihar a föld legtávolabbi tengerére sodorja, Salamon sírjához közel, ahol hajófaló cetek tanyáznak. A vihar és a halak együttes erővel széttördelik a hajót, a szigetre menekülő hős ismét tutajra kel, szárnyas sátán-emberekhez érkezik, majd rémülten hazamenekül – 27 év után. Azután barátságban, szeretetben, szerfölött nagy elégedettségben és boldogságban éltek, míg csak utol nem érte őket az örömök megakasztója, hű társak szétválasztója, paloták lerombolója, temetők felvirágoztatója, a Halál. Áldassák az Élő, aki nem hal meg soha!

wikimedia.org

Szindbád az európai, és persze a keleti utazó prototípusa. Harcol maga ellen, birokra kel bámulatos szörnyekkel, csodás tájakat hódít meg a civilizációnak, és legfőképp: tapasztalatokkal és kincsekkel gazdagon tér haza. Eközben megkettőződik, hiszen ne feledjük, hogy önmagával állandó reflexióban él: történetét alteregójának, a Szárazföldi Szindbádnak meséli el, a nyomorult, Bagdad külvárosából ki nem mozduló, a nagyvilágról csak álmokkal, nem benyomásokkal rendelkező teherhordónak. Végighajózta emlékei minden folyosócskáját, s oda tért vissza, ahonnan elindult. És Tengerjáró Szindbád is, bár nyugodni nem tud, mindig hazajön, megpihen egy-egy nagy tett után, hogy erőt gyűjtsön a következőre, s csillapítsa feneketlen kíváncsiságát, bírvágyát. Krúdy Szindbádja csak annyiban hasonlít rá, hogy utazásában tér és idő, mint mondják, nem köti, múltját veretes szavakba itatja fel. Ő az őseredeti mesélő: a valósághoz van köze, mert abból építi külön világát, mégis bezárkózik foszlányos tudata álomszerűségébe. Hazudik, mint minden élő ember. És mikor átadja magát a végtelennek, akkor sem éri különösebb veszteség: legalább a mesében, saját meséjében tovább él. Mosolygott, mert tudta, hogy idejében kell elmenni egy világból, melyhez nincs már igazi közünk. Így mosolygott és utazott a hajós, mert végre hazament.

Szindbád elődöket nevelt és utat mutatott. Világjáró elődöket, akik nem tudtak mások lenni őnála, jóllehet életüket a valóságban élték, és utódokat, akik kalandjait másolták, együgyű szerencséjét ismételték, hiszen csak a fikcióban léteztek. Marco Polo például, a nagynevű velencei, mintha egy az egyben az Ezeregyéjszakából lépett volna ki. A 404. éjszaka meséjében egy magribi férfiút látunk, aki „az elrendelés folytán” egy szigetre ér, ahol fizikumának erőltetésével egy ki sem kelt rukmadár-fióka szárnytollához jut. Marco Polo arról tudósít, hogy ugyanilyen tollat vittek gazdájának, Kubiláj kánnak is. A magribit, Abd ar-Rahmánt csak Kínai néven ismerték, mert sokáig élt azon a tájon, és sok csodát mesélt róla. Hasonlók mondhatók el Marco Polóról is, aki a kínai Jüan-dinasztia megalapítójánál vendégeskedett, s európai megtérése után évszázadokra elegendő legendaanyaggal látta el az éhes közönséget. Hadd mondjam el, hogy mióta az Úristen ősapánkat, Ádámot és ősanyánkat, Évát kezével megformálta, mind a mai napig nem akadt sem keresztény, sem pogány, szaracén, tatár vagy indiai, vagy bármely nemzethez tartozó ember, aki saját személyében oly sok tudást és tapasztalatot gyűjtött volna a világ különböző tájairól és annak roppant csodáiról, mint ez a messire Marco!

beverekedte magát

Marco Polo tehetős velencei kereskedőcsaládban született. Apja Niccolo, és nagybátyja Matteo 1260-ban kerültek a tatárok közé, és közvetítettek a mongol fejedelem, valamint a pápa között. A siheder Marcót is magukkal vitték, aki beverekedte magát a kán közvetlen környezetébe, tanácsokkal látta el őt, ellenőrizte a sókereskedelem menetét, diplomáciai megbízatásokat végzett, császári menyasszonyt kísért, vallási szakértőként lépett fel, s legfőképpen: tágra nyitott szemmel fogadta magába a látni- és tudnivalókat. Amikor hazatért, Szindbádhoz hasonlóan kellett megismertetnie magát: összehívta a rokonokat, ismerősöket, háromszor átöltözött, mindig díszesebb ruhába, és a levetett öltözetet a szolgáknak adta. Legvégül útiköntösét öltötte magára, majd szegélyéből értékesebbnél értékesebb drágaköveket fejtett ki. Meséi is megmaradtak volna ebben a szűk körben, ha 1298-ban a városállam konfliktusba nem keveredik Genovával. Marco Polo családjának gályát kell kiállítania, s Polo hétezer bajtársával fogságba esik. A rettenetes körülmények megtizedelik a rabokat, naponta harminc-negyven embert hantolnak el Genovában, ám Marco az idő felét diktálással tölti: egy pisai fogoly, Rustichello lesz emlékei megörökítője. Kiszabadulva a vagyonukra hagyatkozó gazdagok életét éli, miként Szindbád, a házába gyakran betérő kíváncsiskodóknak szívesen mesél kalandjairól. Haláláig nem mozdul sehova, s a Szent Lőrinc katedrálisban temetik el – abban a székesegyházban, melynek névadója a soknevű Madagaszkárt is „megkeresztelte”.

Polo nem jó megfigyelő: a több évtizedes jelenlét ellenére sem szolgáltat értékelhető adalékokat a mongol birodalom legnagyobb konszolidálója, Kubiláj jelleméről, környezetéről. Őt a gazdasági vonatkozások érdeklik, s csak másodsorban a felkeresett nép vallási, etnikai, politikai ismérvei. Az idegen nyelveket töri, mélyebb ismeretre nem törekszik. Ugyanakkor: újfajta képet alakít ki a barbár tatárokról, akikről a rettegő európaiak többek között azt regélték, hogy emberi szemeket gyűjtöttek halomba, pusztán, hogy megtudják, hány darab ad ki súlyra egy testet. Sokan merítettek Polo utazásából ihletet, maga Kolumbusz is őmiatta kívánta elérni a mesés Zipangut, a kincses Kathajt. Polo nem mindenütt fordul meg, de minden hallomást elismétel: a rukmadár legendáját ő sem kerülheti ki. Madagaszkárt megsokszorozódva látja: az Indiai-óceán szigeteit sorra véve ír a Hím és Nőstény szigetekről, ahol a megélhetés nehézségei miatt a nők és férfiak külön élnek, csak az év egy bizonyos időszakában találkoznak. A modern nyelvészet hasonlót feltételez Madagaszkár lakosairól is, ugyanis az „idegen” kifejezést ugyanazzal a szóval jelölik a malgasok, mint a tahiti polinézek a „lány”-t (vahiny–vahini). Ebből arra következtetnek, hogy először a férfiak létesítettek telepeket, csak később, amikor a feltételek kedvezőbbek voltak, követték őket asszonyaik. Majd „Madeigaszkárt” keríti sorra Polo, ahol állítólag 30 lépés szárnytávolságú madarak élnek, karmaikba kaparintják az elefántokat. Ha igaz, amit nagyságáról mondanak, csak ez lehet a griff, és semmi más. Szavait persze fenntartással kell kezelni, hiszen a sziget jellemzői közt tartja számon a rengeteg tevét, zsiráfot, vadszamarat, vaddisznót is. Elképzelhető, hogy a Kubiláj kezében látott ruktoll nem más, mint elszáradt pálmalevél, az iménti leírás pedig az Afrika északkeleti partjánál fekvő Magadiscióról szól, ahol az állatállomány hasonló, s maga Marco is ettől délebbre feltételezi a rukmadár valódi hazáját.

Rod Waddington, flickr.com

Már kortársai is kételkedtek szavában, gúnynévként ragadt rá az Il Milione, halálos ágyán pedig állítólag vissza akarták vonatni vele mindama hazugságot, melyek, úgymond, hazájára szégyent hoznak. Pedig Polo a legtöbb esetben nem állt távol a valóságtól, csak néha kissé hiszékenynek mutatkozott. Ámbár mikor bízott bárki is a messziről jött ember változékony szavában, s mikor jelentett akadályt a hazugság nagy célok elérésében?

Szindbád egyik fantasztikus leszármazottja Gulliver. Az angol hajóorvos, aki képtelen kalandokba keveredik, viharok és hajótörések vetik idegen partokra, csodás lények közé. Robinson Crusoe gúnyos ellenpólusa az emberi nem és az angol alkotmány kifigurázására használja fel tapasztalatait, pozitív és negatív utópiákat fest, hogy javítson honfitársai lelkületén. E célban is csak első utazásai során hisz, a negyedik könyvben már túl romlottnak tételezi fel a Föld kétlábú népességét ahhoz, hogy a bűnt maga mögött hagyhassa: új faj létrejöttét sóvárogja. Már rég nem izgat, ha ügyvédet, zsebtolvajt, tábornokot, udvari bohócot, lordot, hamiskártyást, politikust, leánykereskedőt, orvost, lepénzelt tanút, okirathamisítót, koronaügyészt, hazaárulót vagy hasonlót látok: az mind a természet rendjéhez tartozik. Míg Crusoe, aki egyébként a További kalandokban nemesen felháborodik útitársai madagaszkári vérengzésén, de azért talál rá mentséget, a hamisítatlan, egyszerű, harmonikus élet mellett teszi le névjegyét, Gulliver képtelen megnyugvást találni önmagában és a környező világban: új vidékeket, népeket kell (ki)találnia, hogy konzisztenciáját a végsőkig fenntartsa.

elhülyült halhatatlanok

Az egy évvel Defoe művének megjelenése után, 1720-ban újra elővett, sokáig csiszolt Gulliver-történet a velejét nyújtja annak, amit Swift személyében a megkeseredett 18. századi civilizátor gondol a szép új világról. A legnagyobb undort a modern történelem váltotta ki belőlem. Át is lép, meg nem is lép át Szindbád árnyékán: sosem érkezik megelégedett emberként, ám kalandjai során elő-előveszi a nagy elődöt. Mihrdzsán király nemes lovai „megalakítják” a Nyihahák országát, Gullivert és Szindbádot egyaránt hatalmas madarak (sas, keselyű) cipelik karmaikban az Óriások földjéről (a rukmadár szigetéről, illetőleg Brobdingnagról), hajóskapitányok ölelő karjaihoz és kíváncsi fülkagylóihoz találják meg az utat, civilizált mesterségeket tanítanak barbár befogadóiknak (Szindbád nyerget készít, Gulliver asztaloskodik), satöbbi. Gulliver végigszáguld a törpék, óriások, a feledékeny csillagászok, őrült felfedezők, boszorkánymesterek és mágusok, elhülyült halhatatlanok, kereszténygyalázó japánok földjén, hogy aztán Madagaszkár felé fordítsa a kormánykereket. Kaland nevű hajóját a lázadók elfoglalják, az árukat eladják, és kalóz-regrutákért a malgasok szigetét veszik célba. Gullivert az óceán sorsára bízzák, így kerül 1711-ben Madagaszkár körzetébe, a Nyihahák országába. Itt felfedezi a jehukat, „a legmocskosabb, legundorítóbb, legnyomorultabb” állatokat a természet minden teremtményei közül, akiktől a jó érzésű embert a hányinger kerülgeti, s akik testfelépítésük alapján (alig-szőrzet, majomarc) félig az emberre, félig egyes makifajokra hasonlítanak. (Már Marco Polo és Aldrovandus is írt a legendás cynocephalusról, kutyafejű emberről; ismérvei alapján emlékeztet a babakotóra, a malgasok vélt félmajom-ősére.) A sziget négylábú istenei, a Nyihahák – antropomorf gőgjükről nevük, „a teremtés koronája” árulkodik – jehuként azonosítják be őt, s jóllehet, tisztességgel fogadják, undorodnak tőle. Nem tudok más következtetést levonni, mint hogy dicső hazád szülötteinek zöme a nyomorult és visszataszító férgek legkártékonyabb fajtája; számomra csoda, hogy a természet ilyen aljas csúszómászókat hozhatott létre, és hogy a föld még tűri őket a hátán.

Gulliver itt, a nemes vadak között kívánja leélni hátralevő életét, az erények gyakorlásában. Hiába szép beszéde, szerény viselkedése, szemérmes vonzalma, kivetik maguk közül, mert bárhogy igyekszik, nem tud belső különbségre lelni a félállat jehuk és az elállatiasodott emberiség között. 16 év és hét hónap után kénytelen újra hazatérni: az emberek közé, akikkel szíve mélyén már nem tart rokonságot.

wikimedia.org

Útja mégsem fejeződik be. Következetesen továbbgondolva valóban elkerülhetetlen, hogy látogatást tegyen a 20. századba. Eljusson Faremidóba, az okos gépek csillagzatára, ahol megfigyeléseket végezhet a Földön betegségként tenyésző, s ezáltal szükségszerűen halálra szánt szerves vegyületekről. Eszembe jutott a nyomorúságnak, szenvedésnek, betegségnek, gyilkolásnak, halálhörgésnek és halálnak, vérnek és sziszegésnek, rémületnek és homálynak, bujkálásnak és hazugságnak, ellentmondó és baljós vágyaknak az a zűrzavaros, képtelen panorámája, amit az Élet történetének nevezett nálunk minden tudomány… Világosan éreznem kellett, hogy én tévedtem, s velem együtt az egész emberiség. Vagy Capilláriába, a víz alatti nőistenek és a nyakatekerten okoskodó hímnemű véglények hazájába, ahonnan aztán egyenes út vezet az elmegyógyintézetbe. Évszázados munka eredményeként az ember ma már úgy tekinthető, mint az élő élet legmagasabb formája, lehetőségeiben egyesítve mindazt, amit az élet más fajták ezreiben, külön-külön produkál: egy személyben emlős és rovar és hal és madár. Vagy éppenséggel Kazohíniába.

Marco Polo, Szindbád és Gulliver embertelen méretű madarakról mesél. Madarakról, amelyek szokványos jelenségei az utazó mindennapjainak, madarakról, melyek megtisztítják földjüket a nagyobb vadaktól, köztük az embertől. Nem láttad-e, hogyan cselekedett Allah az elefántos emberekkel? Nem fordította-e visszájára a cselüket? És küldött rájuk madarakat seregestül, amelyek égetett agyagkövekkel dobálták meg őket. És kivágott gabonaszárhoz tette őket hasonlatossá –

szörnymadárként aranyat őrzött

A meséknek sok metszéspontjuk akad a valósággal, legalábbis annak szatírájával. A valódi rukmadár, az aepyornis félénk, meghúzódó, magának való, lassú élőlény volt, az emberekkel nem szőtt közös történetet. Ha a görög mitológiában és a különböző népek mondáiban oroszlántestű szörnymadárként aranyat őrzött, ha a Bibliában kerubként az istenség hordozója lett, és az Édenkertből való kiűzetéskor elrettentésül állították a kapuba, ha Salamon templomában a frigyláda tartalmát, az Engesztelés tábláját őrizte is, ha a kínaiaknál pheng néven napkorongot borított is be szárnyaival, s egyben nyelte le a tevét, nem szállt fejébe a dicsőség. Csendesen kihalt. Vihart támasztva emelkedik fel, körözve mint a juh szarva, kilencszer tízezer mérföld magasban, míg csak véget nem érnek a felhők és a levegő, s már csak a kék ég van fölötte; akkor aztán Délnek fordul és elszáll Dél homálya felé!

Évszázadokig vita dúlt, milyen csoporthoz is tartozott. Pedig Étienne de Flacourt 1685-ben egyértelműen a struccal rokonította. Megindult a kutatás a hírből ismert madár után, 1832-ben Victor Sganzin talált nyolc-tíz literes, vizeskorsónak használt ép tojásokat a bennszülöttek kezében. Vásárolt egyet, teherhajóval Franciaországba küldte, a hajó La Rochelle-nél sajnálatosan léket kapott, és elsüllyedt. 1850-ben Abadie kapitány három csorbítatlan tojást és némi csontmaradványt küldött az anyaországba, de többre akkor se, azóta se igen leltek. Madagaszkár elsivatagosodó déli részén kupacokban állnak a csonthéjtöredékek, annak jeleként, hogy nagy számú madár élhetett itt még nem is olyan régen.

Az afrikai strucc, a dél-amerikai nandu, az ausztrál emu és kazuár, s a világ legnagyobb egykori futómadara, a szintén kihalt új-zélandi moa az ő négy és fél mázsás testsúlyának nyomába sem érhetett. Alfajai hosszú, erős, háromujjú lábaikat lustán kapkodták a mocsaras-erdős vidékeken, karcsú, vékony nyakukon a földtől három méterre ült apró fejük (aepyornis = „magas madár” (gör.)). 90 centiméter átmérőjű tojásaik, ha nem is kupolás építmények, a valaha létezett legnagyobb fiókakeltetők voltak.

Hogy mi volt a végzetük, arra sok magyarázat született. A kitörő tűzhányók tövében mérges gázok fojtották meg őket. Levadászták példányaikat, mint a moát a maurik. Madagaszkáron legutóbb megpróbálták honosítani a struccot, de a bennszülöttek az utolsó darab híján kiirtották. Hogyan?! Ez a madár beszél, és neked volna merszed feldarabolni? Megváltozott az éghajlat, szárazabbá vált az időjárás, a homokos-félsivatagos környezetben nem találta helyét a madár. Valószínűleg a második és harmadik elképzelés kombinációjával kell számolnunk: a fehér ember tömeges megjelenésével egyidejűleg leölték őket, és kiirtották az erdőket, lecsapolták a mocsarakat, mellesleg a környezeti feltételek is kedvezőtlenre fordultak.

pxhere.com

Madagaszkár, mint minden természetellenes élőhely: gettó. Egyre szűkül a kör a kiszemelt áldozatok körül, sorsuk előbb-utóbb véglegesen megpecsételődik. Az emberi történelem is elég adalékot kínál, miként kívánták e „szigetparadicsomot” a nem kívánt elemek gyűjtőhelyévé tenni. 1937-ben Lengyelországban kitalálták, hogy semmire sem kellő zsidóiknak itt teremtenek szállást. A vizsgálóbizottság azonban megállapította, hogy mindössze 15 ezer család számára jut elegendő élettér, ez a hárommilliós lengyel zsidóság esetében édeskevés. Franciaország lerohanását követően, egészen az orosz hadjáratig a németeket is foglalkoztatta a probléma, ők már 4 millió zsidót óhajtottak Madagaszkárra szállítani – olyan tengeri útvonalakon, melyek fölött nem volt hatalmuk. A széttagolt zsidóügyi apparátus némelyik szervében időről-időre felmerült a madagaszkári gondolat, komolyságáról lehet vitatkozni, irrealitásáról annál kevésbé.

Csoda hát, hogy egy Holitscher nevű szerző Gullivert utaztatja a Harmadik Birodalomba? Csoda, hogy Zsoldos Géza A boldog emberek földje című Madagaszkár-népszerűsítő „tudományos” könyvének előszavában Alfred Rosenbergre, az NSDAP külpolitikai osztályvezetőjére hivatkozik a zsidókérdés madagaszkári megoldásáról szólva? Ékes szavakkal bizonygatja több oldalon keresztül, 30 millió embert is eltart ez a föld, hogy a zsidók „felvilágosodjanak”, és maguk száműzzék magukat az Indiai-óceán gettójára. „A hatalmas uraknál instanciázzál napestig, kérjed és követeld, hogy szerezzék meg és adják oda Néked a mesésen gazdag Hold-szigetet és ott számodra rendezzék be a 2. számú, de francia nyelvű zsidó-otthont, ugyanúgy, ahogy azt a nemes angolszász és gall nemzetek Palesztinában tették. A jó szellem vezessen és óvjon meg!”

vadállatként kezelték

Sokan vettek volna mérget erre – valahogy úgy, ahogy a swifti Luggnaggban és a madagaszkári törzsi hétköznapokban volt szokás a hatalmasok ellenségeivel. Kihalásra játszani azonban nagyon veszélyes szórakozás. A civilizált ember későn ocsúdott, amikor a tasmán rassz utolsó egyedét is eltemette. A tudományos világ ezt az esetet sokszor párhuzamba állítja a nácik cselekedetével, és felteszi a kérdést: vajon a modern ember brutalitását nem régebbről kell-e eredeztetni. A partra szálló fehérek a vonatkozó szigeteken a bennszülötteket vadállatként kezelték. A legkegyetlenebbek a dzsungelbe szökött fegyencek voltak, akik sportlövészetet rendeztek az őslakosok rovására. Egyikük saját elmondása szerint azért vadászott a helyi lakosokra, hogy legyen mivel etetnie kutyáját. Alig néhány év alatt a népesség ötezerről 203 egyedre csökkent. Tizenkét évre rá, 1847-ben már csak negyvenen voltak. 1876-ban, egy nő halálával a tasmán rassz kihalt. Az utolsó ember neve véletlenül megegyezett a rukmadáréval.

Beszámoltunk a sziget látnivalóinak és szokásainak nagy részéről. Mivel egyéb mondanivalónk nincs, menjünk tovább.

Az idézetek Publius Ovidius Naso, Csuang-Ce, Marco Polo, Jonathan Swift, Benyovszky Móric, Jókai Mór, Karinthy Frigyes, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Márai Sándor írásaiból, az Ezeregyéjszaka és madagaszkári mesegyűjteményekből, valamint a Koránból származnak.
felső kép | pixabay.com