VÉGJÁTÉK FLORIDÁBAN

Ésszel felérhetetlen, hogy amiből az ember vétetett, ne volna maga is emberi. A thalészi arkhé, a víz az egyik legkézenfekvőbb őselem. Kis mennyiségben életadó, terményt nevel, szomjat olt, enyhet ad, végtelen kiterjedése ellenben félelmet sugároz. A tenger határok közé nem szorítható, kiszámíthatatlan, szeszélyes entitás, barátja és ellensége a hajósnak, kiszolgálja és maga alá gyűri a reá merészkedőt. Meghódítani, legyőzni nem lehet, e dicsőség halált érdemel. Navigare necesse est, vivere non est necesse, mondta már állítólag Pompeius. Hajózni szükséges, élni nem. A vizet csábító démonok vigyázzák, antropomorf istenalakok, földöntúli hatalommal, tajtékzó kedélyhullámokkal. Sellők, szirének, hableányok, tritónok, vízi tündérek, boszorkányok, és Istennek hatalmas barmai, szörnyű fogakkal, karmokkal, csápokkal, melyekkel az öröklét felé nyitnak utat.

Csak a mi korunkhoz közel, a 20. században számított eltévelyedettnek az, aki hinni mert effajta lényekben. A sellők az álom vizeire siklottak, a szirének magasabb szférák lantjait pengették, a hableányok kisgyermekkorában ragadták meg az ember képzeletét, s többé el nem eresztették. Lassan-lassan egybeolvadtak, lényegi különbözőségeik ellenére közösködtek a halhatatlanságban, majd csendben újra átcsempészték magukat a való világba, a tudomány álcája alatt.

félig haltestű

A babilóniaktól kezdve a víziszony részei a félig ember, félig haltestű hím- és nőnemű istenek. Oannes vagy Ea az Eritreai-tengerből kiemelkedve művészetekre és tudományra oktatta a népet. A Louvre egy nyolcadik századi falmaradványán a hullámisten halfarokkal és emberi felsőtesttel rendelkezik. A szíriai és filiszteus Atargatis vagy Derketo holdistennő az árapályjelenségnek köszönhetően hableányként szerepelt. A világtörténelem egyik első hableánya emberi gyermeket szült, Semiramist, éktelen haragra gerjedt, megölte szeretőjét és elhagyta a kislányt, majd teljesen hallá vált. Nem mind hableány, ami nőnemű és úszik, példák erre a hindu Asparák vízinimfái, akik különleges zenei érzékük miatt érdemesek a figyelemre. A szirének sem hableányok, ugyanis nekik nem hal, hanem madártestük van; ez az apró eltérés azonban még az ókori szerzőket vagy a középkori bestiáriumok alkotóit sem zavarta meg abban, hogy egybevonják őket. A japán és kínai mitológiában vízisárkányok és feleségeik mellett hableányok is feltűntek; a japán Ningyo emberi fejet viselt haltestén. A polinéz Vatea teremtőisten ugyanezt delfinformán űzte. A görög-római mítoszrengetegben számtalan vízilény éldegélt. Homérosz a szirénekről nem ad pontos leírást, mikor Odüsszeusz találkozik velük, mindentudással kecsegtetik, de körülöttük „emberi csontok nagy sokasága hever, rothad, zsugorodik a bőrük”. Csábénekük ellen az árbochoz kötözteti magát, emberei fülét viasszal tömi be. Orpheusz más megoldáshoz folyamodik: az argonautákat hangosabb dalával menti meg a gonosz nők befolyásától. Ovidius az égő trójai gályákból eredezteti a hableányok születését. Félig ember, félig hal Poszeidón/Neptunusz is, elterjedtebb azonban fiának, Tritónnak családjával azonosítani a halférfiakat. Láttam egy tritónt: / sziklapartomtól távol derékig állt az / óceánban. // Összetéveszthetetlenül emberi volt és / összetéveszthetetlenül tengeri szörnyeteg: / alámerült, és föl se bukkant többé, / Míg ott álltunk és figyeltük. Nem tudom, mi volt, / és nincs rá elméletem, de csodának ez volt a / legapróbb. Pausanias szerint fogtak is belőlük, nagy látványosságnak számítottak az itáliai félszigeten. A néreidák és a najádok viszont inkább emberek voltak, mintsem halak. Az afrikaiak halfeleségekről és folyami boszorkányokról regéltek. A hondurasi indiánok a Sirena nevű hableányt tekintették minden halak anyjának, s őt kérték a halászáshoz segítségül különleges ceremóniákkal. Ha engedély nélkül halásztak, megbetegedhettek, meghalhattak. A miskito gyerekek közül sokan amulettet viseltek a hableány vagy halfiú ármánya ellen, hogy bele ne fulladjanak a vízbe. Az írek hableányai tenger alatti szárazulaton élték életüket, sapkájuk mentette meg őket a vízbefúlástól, a női példányok gyönyörű kinézetűek, a férfiak malacszemű, vörösorrú, zöldhajú és zöldfogú teremtmények voltak. Használták vihar-előrejelzésre, még Yeats is tollára tűzte őket. A Shetland-szigeteken levehető bőrrel rendelkeztek, így a vízben halként úszkáltak, a szárazföldön emberi formát ölthettek. A brit szigeteken a halászok között igen elterjedt a selkik legendája is, e lényeket azonban, jócskán megelőzve a modern tudomány következtetéseit, a fókákkal azonosították. Ők eredetileg emberek fókabőrben, ha azonban meglesik őket, és ellopják fedőrétegüket, képtelenek visszatérni a vízbe: az emberek alávetettjei lesznek.

A Shetland-szigetek egyikén, Unst környékén egy halászember hableányok és halfiúk holdfénytáncának tanúja volt. Amint azok megpillantották az idegent, gyorsan fókabőrt öltöttek, és elmerültek a tengerben. Egy bőr azonban a halász lábánál hevert, gyorsan megragadta, és ruhájába rejtette. A gyönyörű lány hiába kérlelte szívhez szóló hangon, adja vissza kincsét, a szerelemittas férfi megtagadta a kérést. Feleségül vette, sokáig éltek együtt, és sok gyereket neveltek. Egyszer azonban az egyik gyermek felfedezte otthon az elrejtett fókabőrt, örömmel rohant anyjához, aki rögtön magára öltötte. A halász már csak azt látta, ahogy kedvese a sziklák mögött a vízbe csúszik egy nagyobb fóka társaságában. A hableány búcsút intett földi férjének, és egykori szerelme oldalán a hullámok hátára siklott.

A germán képzeletvilágban számtalan hableány úszkált. A Nixek női és férfi változatai az édesvizekbe csalták a gyanútlan járókelőt, és megfojtották. Szárazföldön erőtlenek voltak, csak piros sapkájuk-harisnyájuk különböztette meg őket a közönséges emberektől. Skandináv vidékeken kentaurrá válhattak. Zeneszeretők voltak, női változatuk szépséges énekével vonta magához áldozatait. Melusine kétvégű uszonnyal rendelkezett, a Rajna partján pedig ott székelt Lorelei. Clemens Brentano szerint szenvedett saját szépségétől és a férfiakra gyakorolt hatásától, hiszen csak egyvalakit akart elbűvölni, azt azonban nem tudta hálójába fogni. Boszorkánysággal vádolták, ám a jóságos püspök felismerte tragédiáját, és nem engedte kivégezni, hiába könyörgött a lány a megváltó halálért. Arra kötelezte, hogy Istennek szentelje életét, s három lovagot rendelt mellé, hogy elvigyék őt. „Lore Lay” azt kérte tőlük, engedjék felmászni a Rajna fölé nyúló hatalmas sziklára, hogy még egy utolsó pillantást vethessen szeretett elemére. Eleget tettek kérésének, mind a négyen felmentek a hegytetőre, ahol Lore Lay megmutatta nekik alant egy csónakban ülő kedvesét, majd a vízbe ölte magát. A három lovag szintén az öröklétbe távozott, a csónakos pedig a sziklák visszhangjában újra meg újra elénekli szomorú dalát. Heine inkább ahhoz a változathoz tartja magát, amelyben vízi férfiak korai halálát okozza a végzet asszonya. Ott fenn ül – ékszere csillog / a leggyönyörűbb leány; / aranyhaja messzire villog / aranyfésűje nyomán. // Aranyban aranylik a fésű, / s közben a lány dalol; / hatalmas zengedezésű / varázs kél ajkairól. // A hajósnak a kis ladikban / szíve fáj, majd meghasad; / nem le, hol a zátony, a szirt van – / fel néz, fel a csúcsra csak! // Végül ladikot s ladikost a / mélységbe sodorja az ár… / S hogy ez így lett, ő okozta / dalával, a Loreley.

A pfalzi választófejedelem fia is hallott arról a csodálatos lényről, aki a Rajna fölötti sziklán holdfényben énekelgetve veszélyt hoz a hajósokra. Csak egyetlen fiatal halászt engedett közel magához, akinek megmutatta a halbő helyeket. A fejedelemfi csónakba ült, odaevezett az aranyhaját fésülő, gyönyörűen éneklő tüneményhez, de amikor a sziklára akart ugrani, elvétette, és a vízbe esett. A választófejedelem nagy haragra gerjedt fia elvesztésén, sereget küldött a lányra. Loreley apját, a Rajnát hívta segítségül, s örökre eltűnt a habokban.

víziemberek

A szláv mitológiában a Ruszalkák vízbe fúlt lányok, megkereszteletlen gyerekek új létezési formái. Hosszú, zöld, gyönyörű hajuk van. A pünkösd utáni héten előszeretettel jönnek a szárazföldre e sellők, és a szembejövőket halálra csiklandozzák, esetleg a vízbe ölik. Ezen a héten tehát óvakodni kell a fürdéstől, dalokkal, ajándékokkal kell engesztelni őket, a hét lejártával pedig illendően elbúcsúztatni. A nem természetes halállal elhunytakkal egyre inkább azonosított lényeknek Puskin, Gogol és Sevcsenko is szentelt néhány sort. A finnugor hitvilágban a nagyobb folyók, mocsarak víziembereket neveltek, akik lehúzták szárazföldi rokonukat a mélybe. A sellőszerű női lények haltestükkel szelték a habokat, szépek és fiatalok voltak. A Kalevalában Aino, a fiatal lány, hogy megmeneküljön taszító kérőjétől, vízbe öli magát, és sellővé lesz. A magyar hiedelmek között az esőt hozó Medárd alakjában is megjelentek a vízi leányok, sárkányokkal, tündérekkel kerestek közösséget. A 16-18. századi kazettás famennyezetek közkedvelt alakja volt a halfarkú nő, maga a sellő szó az utóbbi időszakban keletkezett. A helyi szokások is mutatják, mekkora respektusuk volt: a Tiszánál a „víz őrzőjének” mindig visszaöntöttek egy kevés folyadékot.

Sok-sok évvel ezelőtt Lauterberg közelében élt egy ember, Brauhardnak hívták. Messzi vizekről hableányt hozott haza asszonyának, és feleségül vette. A haluszonyú nő férje házában egy dézsában éldegélt. A férfi barátai a nem szeretett asszonyt megmérgezték. A férfi nem nősült meg újra, pénzét a szegényeknek adományozta. A nevét viselő alapítvány a mai napig a környék elesetteinek támogatására hivatott.

A kereszténység sajátosan viszonyult a hableányokhoz, csakúgy, mint a lokális pogány hitvilág számos teremtményéhez. A hableány a bűn emblematikus alakja volt, létezését pedig a klasszikus szerzők tanúskodása miatt nem vonták kétségbe. Míg az alkimistáknál a sellők a vizet mint elemet kormányzó szellemek voltak (hasonlóan a tűzben élő szalamandrákhoz), az egyházi emberek a hiábavalóságot, a kártékony női csáberőt „tisztelték” bennük. A kora középkori bestiáriumok eleinte a szirént, majd hableánnyal dúsított változatát terjesztették a nép között, így születhetett meg a halfarkú, de ugyanakkor madárlábú lény képzete írásban és rajzon. Physiologus és követői, akik „valódi” állatok zoológiai leírását keverték ősi hiedelmekkel, évszázadokon keresztül reprodukálták a hableányok létezésének bizonyítékait még a tanult fők számára is. Nem csoda hát, hogy 1403-ban Nyugat-Frízlandon találtak egy igazit, felöltöztették, köznapi ételekkel etették, s tizenöt éven keresztül fogságban tartották. Többször sikertelenül próbálkozott a szökéssel, s bár beszélni nem tudott, egész ügyesen vetett keresztet. Raphael Holinshed 1587-es krónikájában pedig arról tudósít, hogy Suffolkban, Oreford községnél ember formájú halat fogtak a halászok, aki beszélni képtelen volt, nyers vagy főtt formában is evett halat, majd két hónappal később a tengerbe menekült. A hableányok beszivárogtak a mesékbe (Andersen, Kingsley, Yonge, Alcott), drámákba (Shakespeare, Blackmore, Barrie), az operákba és balettekbe, a prózairodalomba (Boston, Nesbit), a szobrászatba (Erikson).

A Harz-hegység hatalmas erdőségeiben egy ifjú lovag vadászat közben eltévedt. Hosszú bolyongás után egy elhagyatott várhoz érkezett. Órákig várt türelmesen, míg meg nem látott egy gyönyörű lányt az erdőből kilépni. Beszédbe elegyedtek, a lovag ételt és szállást kapott a különös ismeretlentől. Múltak a napok, a lovag megszerette a lányt, megkérte, legyen a felesége. Ő igent mondott, ám kikötötte, hogy péntekenként egyedül lehessen, senki ne kövesse. A lovag megígérte, s évekig éltek egymás oldalán boldog egyetértésben, számos gyerekkel örvendeztették meg szívüket. Egyik pénteken azonban ismeretlen lovag jött a várhoz, s addig-addig bujtogatta a ház urát, míg az keresni kezdte feleségét. Egy eldugott ajtó mögött talált rá, medencében lubickolt a lány: félig hal, félig ember. Szomorúan meredt urára, és eltűnt, csakúgy, mint az ismeretlen lovag. A bánat gyötörte férj hamarosan felesége után halt, s a gyerekek is követték sorsukat. A vár kihalt, romba dőlt, és örökre elzárva maradt az emberi tekintetektől.

A 19. században számtalan megfigyelést regisztráltak. A századforduló újjáéledő romanticizmusa feltámasztotta a halódó lényt, a tudomány ellenben arra az álláspontra helyezkedett, hogy olyan emberek álmodoznak csak, akik túl sok időt töltöttek a víz mellett, és hinni akartak a hableányban, még ha csupán fókát, delfint, dugongot vagy manatuszt láttak is. A régiek lágy és kifejező tekintetük láttán, amely a legszebb női pillantással is felér, s tiszta, érzéki szemük, bájos elhelyezkedésük, mozdulataik költeménye nyomán a hímneműeket tritónná, a nőneműeket hableánnyá változtatták át. Tudomásunk van érdekes hamisításokról. A húszas, harmincas évek Amerikájában sok sellőt állítottak közszemlére, a legismertebb a Feegee névre hallgatott. Japánban majomtorzóból és halfarokból állítottak össze tákolmányokat a nagyközönség művelésére. Ha másra nem is, olcsó hollywoodi filmek bearanyozására, szappanok, habfürdők és női úszódresszek eladására ma is alkalmasak.

teste habbá olvad

A víz királyának legkisebb lánya 15 éves korában a víz felszínére emelkedhet. Tanúja lesz egy hajótörésnek, és megmenti a fiatal herceget a vízbe fúlástól. Beleszeret, s hogy emberi formát öltsön, követi a vízi boszorkány tanácsát, de átváltozásának ára van: lába örökké fájni fog, és nyelv híján nem tud szólni szerelméhez. Ha a herceg menyasszonya lesz, halhatatlan lelket nyerhet, ha azonban egy másik nőt választ az ifjú, a hableánynak el kell enyésznie. A herceg megtalálja a parton a hableányt, kastélyába viszi, nagy szeretettel veszi körül, mint egy gyermeket, de mást vesz feleségül. A hableány teste habbá olvad, lelke a levegő leányai közé repül, akik jó gyermekek szemlélésével nyerhetnek halhatatlanságot. Legalábbis Andersen ezt tanítja.

Undinét egy gyermekét elvesztő halászházaspár nevelgeti. A leány szerelmet esküszik az arra járó lovagnak, Huldbrandnak, aki csak a házasságkötés után értesül arról, hogy felesége csupán félig ember. A nő lelkes lénnyé válik a házasságban, férje azonban Bertaldát szereti meg, aki azonos a halász elvesztett gyermekével. Undine visszatér a tengerbe, de amikor Huldbrand oltár elé vezeti Bertaldát, halálos csókot lehel a férfi ajkára, írja Fouqué de La Motte.

A félig nő, félig hal Syrenka a Visztulában élt, s rendszerint egy sziklán ült, haját fésülte, énekelt. Három paraszt a hercegi jutalom reményében megpróbálta elfogni. Viaszt tömtek fülükbe, hálóba tekerték a lányt, és éjjelre egy csűrbe zárták. Megkértek egy juhászfiút, őrizze a kunyhót, amíg elmennek a herceghez, de Syrenka keserves dalára a fiú szíve meglágyult. Sosem láttok engem többé, mondta a folyóba merülve, de ha nehéz idők jönnek, a város segítségére sietek. Varsóban ma is őrzik az emlékét.

Siegfried grófnak, Luxemburg alapítójának felesége, Melusina szerelmük nevében havonta egyetlen szabad napot és éjszakát kért főúri férjétől. Évek teltek el háborítatlanul, a hónap első szerdáján az asszony mindig belemerült a város kazamatáiba. Siegfried azonban egy nap nem bírt tovább kíváncsiságával, s meglátta feleségét halfarokkal egy dézsában ülve. A hableány rájött, hogy leleplezték, s az ablakon keresztül az Alzette folyóba vetette magát.

A sellők, hableányok, szirének, vízi nimfák és boszorkányok története végeérhetetlen. Általában szemgyönyörködtető egyedek, de vannak bűnrondák, jobbára szelídek és muzikálisak, ám időről időre néma gyilkosokká lesznek. Megfertőzi őket az emberi világ, onnan rabolnak maguknak társat a fulladásban, oda térnek meg hitvesként, egy azonban bizonyos: sohasem illeszkednek maradéktalanul. Állati mivoltukat nem feledhetik, csak háttérbe szoríthatják, de eljön a pillanat, amikor örökre vissza kell térniük nemtőjükbe.

Guam legendás hableánya, Sirena a spanyol uralom idején a Minondo folyónál lakott, Aganában. Imádta a vizet, s minden szabad idejét úszással töltötte, amely kimondhatatlan gyönyörűséggel töltötte el. Egyik nap édesanyja kókuszdióért küldte, ám Sirena nem tudott ellenállni a folyó csábításának. Emberanyja egyre türelmetlenebbül hívta, s dühében megátkozta: ha annyira szereti a vizet, legyen hal egészen. Istenanyja azonban enyhített az átkon: a hozzá tartozó része változatlan maradjon. Sirena sosem térhetett vissza családjához, barátaihoz, és mivel különösen jólesett neki az úszás, rájött, deréktól lefelé hallá változott. Anyja időközben megbánta szavait, de nem tudta visszafordítani az átkot, Sirena pedig egyre mélyebbre úszott az óceánba. Azóta is sokan látták már a világ legkülönbözőbb pontjain feltűnni. Elfogni mással nem lehet, mint emberi hajból szőtt hálóval.

Florida partjainál, és lejjebb is a kontinensen, tengeri tehenek tengetik életüket. Ők a sellők ártalmatlan fajtájából valók, gyermeteg gyengédségük közismert és sokszor kihasznált tulajdonságuk. Vízben élnek, vízben halnak, eszükbe nem jut szárazföldre tenni uszonyaikat, ha így cselekednek, csak kényszerűen teszik. Eurázsiai, szirénorientált szemmel ki nézett először rájuk, nem tudni. Azok a kabuli buddhista hittérítők, akik a kínai évkönyvek tanúsága szerint az 5. század közepén állítólag megtelepedtek a Fu-szangnak nevezett földrészen, s akik, mint sokan tudni vélik, a közép-amerikai indiánok hitéletére, temetési szertartásaira, kormányformájára, naptáralakítására oly erősen rányomták bélyegüket? Vagy Leif Erikson és követői, akik Grönlandról 987-et követően Észak-Amerikába keveredtek, szőlőtől lerészegedtek, prémekkel kereskedtek, bennszülöttektől elűzettek? Ez kevésbé valószínű, a manatuszok túl magasra nem merészkednek, félnek a hidegsokktól. Kolumbusz azonban már említést tesz róluk, s bár két mondattal elintézi őket, útja rájuk, a földrészre, s ezen belül Floridára nézve is különös, végzetes jelentőségű.

egy új kezdet

Amerika nem tud igazán szerencsét hozni. Első európai felfedezői, leigázói, névadói és átformálói minden erejükkel magukévá kívánták tenni, de erejüket meghaladó vállalkozásba fogtak. Nemzedékek hosszú láncolata kellett ahhoz, hogy a jól-rosszul végzett munkát be lehessen fejezni, s a szűzföldet civilizálják. Kolumbusz Kristóf, a névtelen genovai alig volt több négy óceáni út után, mint annak előtte: sőt dicsfénye, neve, rangja fokozatosan a porba enyészett. Első földközi-tengeri útjain, apja mellett kereskedelmi ügynökként, berber kalózokkal csatázva, Afrika partjait kíváncsiságával ostromolva hamar megnő benne a vágy, hogy a Kanári-szigetektől nyugatra feltételezett földekre jusson: a mesebeli Szent Brandán szigetére, netán tovább, a Marco Polótól ismert Cipangóba, azaz Japánba. Igaz, azt hitte, a távol-keleti út mindössze 4500–5000 tengeri mérföldet kóstál, nem 20 ezret, mint a valóságban. Kilincsel a portugál királynál, és elutasítják. A köztes időben genovai kereskedőcégeket képvisel, megházasodik, térképeket rajzol rendelésre és magának. Kilincsel haraggal a spanyol királyi párnál, haraggal, mert II. János időközben hajókat küld ötlete nyomán – nélküle. Itt is elutasítják, szóba sem igen állnak vele. Kilincselne ő a francia uralkodónál is, most már lélekben megtörve, de végül eljut Izabella királynőhöz. Egy határszéli ferences kolostorban elmélkedve megnyeri az apátot ügyének, aki „véletlenül” a királynő gyóntatója. Granada eleste után, a nyolc évszázados mór uralom leverésével a felnövekvő világhatalom minden erejét egy más világ meghódításának szentelheti. Kolumbusz megkapja a támogatást a kért feltételekkel, Palos kikötővárosa két hajót szerel fel neki, a befolyásos Pinson-testvérek egy harmadikat, ám ebből nem sok köszönet származik, a tengernagynak meggyűlik a baja az önkényeskedő nemesi kapitánnyal. Elítéltek, bűnözők, egy-két igazi matróz alkotja a 120 fős legénységállományt: jó előjel egy új kezdethez. Papot nem visznek, művelt zsidót azonban igen, szót tudjanak érteni János pap országának alattvalóival. Az első úton bejárják a karibi szigetvilágot, Kolumbusz egy kormányozhatatlan birodalom alkirálya lesz, félig üres kézzel jön haza, Rodrigó de Triana matróz pedig, aki magáénak tekinti az első pillantást Amerikára, s vele a tízezer maravédi évjáradékot, elkeseredésében, hogy Kolumbusz nem ad neki igazat, kivándorol Afrikába, és mohamedán hitre tér. VI. Sándor pápa az Inter cetera kezdetű bullában felosztja a világot a két hajósnemzet között, ezt egy évvel később a tordesillasi szerződésben a felek módosítják, 1506-ban pápai jogerőre is emelkedik a tény, hogy nagyjából az 50. hosszúsági foktól nyugatra spanyol, keletre portugál fennhatóságú minden újonnan felfedezett terület; így lesz Amerikából egyedül Brazília Portugáliáé. A második úton elpusztul a hispaniolai telep, s hiába alapítja Kolumbusz Izabella várost, az udvar egyre inkább elhidegül tőle. Harmadik útján az Orinoco torkolatához érve nagy vízgyűjtő területet feltételez: Ázsiát; bilincsbe verve viszik haza, de a királynő ekkor még megmenti. Negyedik útján kétségbeesetten keresi a rést a kontinensen, hazatérése után hamarosan meghal Izabella. A felfedező csak két évvel éli túl a királynőt. A megvetett olasznak, aki makacsul kitartott elképzelése mellett, Ferdinánd király a következő sírfeliratot véseti sírjára: „Kasztíliának és Leónnak új világot ajándékozott Kolumbusz”.

Első útjának krónikáját az indiánok nagy barátja, az erőnek erejével püspökké tett Bartolomé de Las Casas foglalja bele történeti munkájába, így marad fenn. Megtudhatjuk belőle, hogy kontinenseket csak rendíthetetlen hittel és szemtelen csalásokkal lehet felfedezni. Kolumbusz a megtett távolságot illetően mindvégig megtéveszti útitársait, hogy ne lázongjanak az anyaföld messzeségétől, s egyedül ő legyen tisztában azzal, hol van India. Hite sincs kevés, mert hiába látja meg másfél hónappal az elindulást követően, szeptember 14-én azt a gémet és nádfarkú madarat, mely a part maximum 25 mérföldes közelségét ígéri számára, még 799 mérföldet kell megtennie, amíg az első szigetet látcsövébe foghatja. Október 10-én az emberek elvesztik türelmüket, következő nap azonban földet érnek. Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépett / s követték társai, az ittas tengerészek, / szagos szél támadt és lábához hullt egy fészek, / s egy zöld majom rohant feléje s rázta öklét: / érezte már, hogyan kezdődik az öröklét. / Megvillant nagy szeme, fáradt szemhéja égett. / Legyintett. S hátraszólt valami semmiséget. Így volt vagy nem, végre megérkezett. Azazhogy nem egészen. Szigetről szigetre hajózott, törött cserépdarabokat csereberélt értékes aranyfülbevalókra, szép szóval utaskísérőket csalogatott a fedélzetre, hogy aztán soha ne vigye őket földjükre vissza, fáradhatatlanul kutatta a gyenge pontokat, tanácsokat adott a „Felségeknek” a leigázás mikéntjéről, de legeslegfőképpen aranyra szomjazott. Lehetséges, hogy sokféle termékük van, amiket én nem ismerhetek, mert nem akarok időt veszteni a megállással. Sok szigetet akarok látni, hogy aranyat találjak. Itt azt mondják, hogy ott sok aranyat viselnek, ott, hogy amott aranybányákat lelni a sziget belsejében, körbe-körbejár sóvár vágya után, hogy bizonyítsa megbízóinak, kimeríthetetlen kincsesládikót ajándékozott nekik géniuszával. Arany: ez lett az első szó, / mikor a spanyol belépett / az indián kunyhójába / és csak azután kért vizet. A szigeteket olyan közkeletű nevekre kereszteli, amelyek később a Galápagos egyes tagjaira is ráragadnak, felfedez egy kutyafajt, amelyik nem ugat, hogy aztán a hódítás során kipusztuljon, kannibálokról, azaz Kubiláj kán emberevő alattvalóiról ír, egyszeműekről, Hím- és Nőstény-szigetekről, egyszóval mindenről, ami a korabeli legendáriumok sajátja. A lakosok együgyűségén, egyszerűségén sajnálkozik, és ujjong. Igaz, hogy bármit kaptak, sokra becsülték, mert azt hitték, hogy az égből szálltunk alá. Nem mulaszt el keresztet állítani mindenütt, ahol megfordul. Mivel látom és tudom, hogy e népeknek nincs vallásuk, s nem bálványimádók, ellenben nagyon békességesek, és nem ismernek sem gonoszságot, sem gyilkolást… és annyira félénkek, hogy egyetlen közülünk százakat megfutamítana, jóllehet csak tréfát űzne belőlük… ezért Felségteknek el kellene határozniuk, hogy megtérítik őket. Azt hiszem, amennyiben elkezdik, rövid idő alatt a népek sokasága áttér a mi szent hitünkre, és ezzel Spanyolországnak nagy és gazdag országot szereznénk, ennek minden lakosával együtt. Áradozik a vidék szépségéről, változatosságáról, édeni illatáról. Bámulatba ejtették a fák, a hűs levegő és a kristálytiszta víz meg a madarak, olyannyira, hogy úgy érezte, sosem akar majd innen elmenni. November 16-án talál egy borzhoz hasonló állatot, majd hálóval halászva egy malacszerűt, amelyet nagyon kemény pikkelyek fednek, s alul egy lyukon keresztül távozik belőle az ürülék. Besózatja, hogy hazavigye megmutatni a királynak. Ezt még persze ő sem tartja vízi nimfának, túl pórias ahhoz a külseje, és meglehetősen kézzelfogható. Január 9-én azonban a következőket jegyzi hajónaplójába, Las Casas utólagos közvetítésével: „Előző nap, amikor a tengernagy a Rio del O’róhoz érkezett, három szirént látott, amelyek magasra felugrottak a tengerből: nem olyan szépek, mint amilyennek lefestik őket, fejük egyáltalán nem hasonlít az emberéhez. A tengernagy megjegyzi, hogy Guineában, Manegueta partján már látott efféléket, majd kijelenti, hogy az Úristen nevében még ezen az éjjelen folytatni fogja útját, mert megtalálta, amit keresett.” Alig néhány nappal ezt követően, január 16-án elindul haza, ám a kontinens szirénigézetével örökre fogva tartja: végrendeletében még testi maradványait is itt kívánja elhelyezni. Nagy viharokba keveredik az Atlanti-óceánon, sorshúzással háromszor is őt jelöli ki az isteni végzet, hogy megmenekedve zarándokúttal adjon hálát a Szent Szűznek más- és másféle kegyhelyeken, majd március 15-én megérkezik. Örömében, hogy igaza lett, zavarában, hogy csak félig, csalódottságában, hogy a hírnél többet tarsolyában nem találni, dadogva vall a királyi párnak naplója utolsó soraiban: „Jelentést akart tenni az egész útról, amely az Úristen segítségével elméjében megfogamzott és kegyelmével meg is valósult. Sziklaszilárdan hiszi, hogy a mennybeli Felségtől származik minden, ami jó, és – a bűntől eltekintve – minden jó; engedelme nélkül még elképzelni vagy elgondolni sem lehet semmit”. Szirént legkevésbé.

 

Egyszer egy hajó szörnyű viharba került a Keleti-tengeren. Egy víziember jött fedélzetére, és kérte a kapitány feleségét, segítsen vajúdó feleségének. A jószívű hajósfeleség kötélnek állt, lemerült a habokba, s egyszeriben megszűnt a vihar. Néhány órával később szép gyöngyökkel megrakodva, száraz ruhával tért vissza a hajóra.

hiábavaló keresés

Floridát Kolumbusz második útján látja meg. Ki nem köt. Először Juan Ponce de León lép partjaira, s virágvasárnap lévén Floridának kereszteli. Ponce de León nem aranyat keres, éppenséggel elkölteni vágyik. Öregen, megfáradtan, öldökléstől meggyötörten az ifjúság legendás forrását keresi, Bimini szigetét. Ki Floridát felfedezte, / ámde évekig hiába / volt a vágya s álma tárgya / egy szép sziget: Bimini! // Bimini! A te neved / szelid csendülésekor / a szív reszket, s felélednek / porukból az ifjú álmok. Királyi felhatalmazást kapott erre, vállalkozását repesve várták Kasztília udvarházaiban. Képzelet ül a kormánynál, / jókedv duzzaszt vitorlákat, / hajósinas fürge tréfa / s van-e ész is? nem tudom. Ha Spanyolhon polgárai nem is, a tengeri tehenek kinevetik hiábavaló keresését. Ó, én ismerem e neszt, / édes, hetyke hangokat – / ezek nyelves vízisellők, / tündérnép, ki gúnyolódik // rajtam és bolond-hajómon / s annak bolond utasnépén / és az egész bolond úton, / melynek célja: Bimini. Ehelyett Floridát találja, Florida sekély lapályát, rukmadár ízlésének való erdős mocsarát, harmincezernyi tavacskáját, pálma- és citrusrengetegét. De ifjabb nem lesz tőle. Elnyúzva, megráncosodva / érkezett meg ama honba. // A halk országba, hol árnyas / ciprusok között ijesztőn / csörtet, ballag egy folyócska, / habja szintén csodatévő – // Léthe ez a csoda-víz! / akárki igyék belőle, / gondját-búját elfelejti, / valamennyi szenvedését. // Jó víz! jó ország vize! / ki egyszer elérheti, / nem hagyja el: ez az ország / a valódi Bimini. Érthető ez úgy is, ahogy a turistaforgalomban érdekelt helyiek gondolják, akik máig mutogatják az életadó forrást; igazán meg lehet merítkezni benne. De úgy is, ahogy a hódítóknak kijutott: halálos csapdaként.

Hat évvel Leónt követően Jamaicából Alonso Álvarez de Pineda igyekszik átjárót találni, merthogy Floridát szigetnek véli. Benyomul, eléri a Mississippi torkolatát, Mexikóban beolvad Cortez seregébe. Második útján meghal. Aztán, mint Garcilaso de la Vega y Gómez Suárez de Figuera el Inca – a hazájától, családjától megfosztott inka uralkodószármazék – írja A floridai hadjárat, vagyis Hernando de Soto története című munkájában, Ayllón érkezik azzal a szándékkal, hogy rabszolgának indiánokat fogdosson. Egyik hajója odavész, az elrabolt indiánok pedig bánat- és éhhalált halnak. Pánfilo de Narváez kutyákkal falatja fel egy helyi törzsfő édesanyját, Hernando de Soto végiggyilkolja a félszigetet, eközben maga is jelentékeny veszteségeket szenved a szeminol és tokolaga indiánoktól, majd több éves harc után, 42 éves korában Florida örök foglya marad. Értékelni lehet a spanyol nemzet nagy bátorságát. Ez a nemzet számtalan ilyen nagy, sőt még nagyobb – de megírni elmulasztott – küzdelemmel foglalta el fejedelme részére az Újvilágot. Boldog nyereségére mind az indiánoknak, mind a spanyoloknak, hiszen a spanyolok világi, az indiánok lelki kincseket nyertek. Írja ezt az az ember, akinek hercegi anyját egy spanyol hódító erőszakkal feleségévé tette, az anya özvegyen jövedelem nélkül maradt, s így az ifjú inkának kellett a konkvisztádorok hazájába mennie, támogatásért. Amit természetesen nem kapott, de vérét onthatta a spanyolokért, kapitányi rangra emelkedett Juan d’Austria seregében, majd spanyol rokonai jóvoltából egy házikápolna lelkésze lett (!), buzgón írni kezdte eredeti hazája történeteit, s elszegényedett anyjáról, húgáról mit sem tudva, az Óvilág rabjaként zárta le szemét, hogy elnyerhesse a sírfeliratot: „Élt Cordóbában nagyon vallásosan, meghalt példásan…” Szerencséje volt hajdanán az udvarban találkozni Las Casas-szal, akinek apja a Floridát érintő emlékezetes második úton Kolumbusz mellett szolgált, és aki később olyannyira megdöbbent a spanyol hódítók kegyetlenségén, hogy elnyerhette „az indiánok védelmezője” címet, és a hódítás fekete legendájának képzeletbeli alapítóoklevelét. Már Amerikában szentelték pappá, Sirák könyvének egy passzusán megdöbbent, elbocsátotta ültetvényéről rabszolgáit, és jogaik kodifikációjának élharcosa lett. Valamennyi bennszülött, ki rabszolgává lett az Óceán-tengeri Indiában, amióta felfedezték, mindeddig, igaztalanul vált rabszolgává. De hiába a kényszermunka elleni törvény, sehol sem tartották be, Casas kényszerűen püspöki székbe ült, s folyamodványai, röpiratai mellett megírta monumentális Rövid történetét az Indiák elpusztításáról. Élete végén elkövette azt a hibát, hogy a szolgaságra alkalmatlannak tartott indiánok helyett afrikai feketék behozását javasolta, majd észbe kapva gyorsan visszavonta, de a történelem fogaskerekei már tőle függetlenül is beőrölték az élőhúst. 1517 óta rendszeresek a szállítmányok, ezrével érkeznek a hullákkal teli hajók, és adják a civilizált nemzetek kezére az alantas latrokat, hogy otthonuktól, emberi mivoltuktól, érzelmeiktől, képességeiktől megfosszák őket, és élőhalott munkagéppé degradálják.

legitimációs válság

Pedig ha a történelemben mérvadó az elsőségi jog, Észak-Amerika elsőbben is az indiánoké, aztán a feketéké, s csak legutolsósorban a fehéreké. Az indiánok 12-28 ezer éve itt voltak. A négerek Ayllón hajójáról megszöktek, s ők alapították az első állandó bevándorló-telepet északon, jó egy évszázaddal az angolok virginiai és massachusettsi honfoglalása előtt. Az Egyesült Lincselő Államok tehát, ahogy Mark Twain szereti nevezni kora Amerikáját, gyökereitől fogva legitimációs válsággal küzd, ám ez tevékenységében a legkevésbé sem zavarja. Különösen hangzik, hogy a magabiztos, igazmondó britek egy lókötőtől származnak. Különös, hogy az Újvilág sem szerencsésebb, és egész Amerikának egy rabló nevét kell viselnie. Egy sevillai ecetkereskedő, Amerigo Vespucci – akinek legmagasabb tengerészeti rangja a hajómester-segédség volt egy soha meg nem valósult expedícióban – egy altiszttel, Hojedával együtt tengerre szállt 1499-ben: és ebben a hazug világban sikerült Kolumbusz helyét elfoglalnia, s a fél világot saját becstelen nevére keresztelnie. Így egyikünk sem vethet követ a másikra. Egyformán gyengén állunk alapítóinkkal…

Igaz, lassan növekszik a feketék létszáma, az állandó amortizáció nem kedvez fennmaradásuknak. 1619-ben, félúton a két angol telep alapítása között alig húszan vannak. 1650-re már háromszázan egyedül Virginiában, 1671-ben kétezren, 1715-ben pedig a 95500-as összlétszám egyharmadát teszik ki. 1860-ban, a rabszolgatartás fonnyadó virágjában már négymillió alávetettről tudunk.

Nehéz észérvekkel megtámogatni a fehérek munkaerő- és szadizmus-szükségletét. Ott van persze kéznél a Biblia, benne Hám fiának, az örök rabszolgaságra ítélt Kánaánnak történetével. Ott van a dicső múlt, Egyiptom, Görögország, Róma a maga alantasaival. A földkerekség rablói ők, akik most, hogy kifogytak a szárazföldből, a tengert kutatják fel. Ha gazdag az ellenség, akkor a pénzvágy, ha szegény, akkor az uralomvágy hajtja őket… fosztogatni, öldökölni, rabolni, ezt nevezik ők hamis szóval „birodalomnak”, és ha pusztaságot teremtenek, azt „békének” hívják. Ott van a jog: az alkotmány nem nevezi néven, de harmadik passzusában implicite magában foglalja a rabszolgatartás lehetőségét. (Thomas Jefferson a Függetlenségi Nyilatkozat első fogalmazványában még így írt: „Kegyetlen háborút vívott az emberi természet ellen is, megsértve az élet és szabadság legszentebb jogait egy őt soha meg nem bántó távoli nép személyében, akiket foglyul ejtett, egy másik világrészben rabszolgaságba hurcolt, vagy odaszállítás közben nyomorúságos halálát okozta…” Ezt a változatot később valahogy elfeledték.) Az 1787-es alkotmány-kiegészítés 1808-ig megengedte a külső rabszolga-kereskedelmet, ám a belsőt az 1821 után Spanyolországtól megvásárolt Floridában sem tiltja. Sőt, az 1850-es, menekült rabszolgákra vonatkozó törvény értelmében a más, „szabad” államokba menekült rabszolgákat is vissza kellett adni jogos tulajdonosaiknak, pontosabban annak a fehér embernek, aki eskü alatt a magáénak vallotta őket. És ott van a „tudomány”, amely az afrikai klimatikus viszonyokból vezette le a négerek retardált lelki-erkölcsi fejlődését, majd az 1830-as években kinyilvánította, hogy a feketéket ugyan külön teremtették, de eleve alárendelteknek. A „niggerológia” elnevezésű tudományág szerint „agyuk állatias része az erkölcsi, intellektuálison uralkodik, emiatt rosszak észbeli, ítélő- és előrelátó-képességeik”. Feladatuk úgymond, hogy szolgálják az ádámi avagy kaukázusi fajt, és aztán szépen kihaljanak. A rabszolgatartás egyenesen jót tesz nekik, hiszen „háziasítja” a feketéket; Fitzburgh szerint nagyra nőtt gyerekként kell kezelni őket, a fehér ember „védelme” alatt, és ki kell gyógyítani az ún. drapetomániából, azaz a szökési kórból.

álszent felsőbbrendűségi érvek

Már csak azért is nehéz mai fejjel megérteni ezeket az állapotokat, mert – ahogy Harriet Beecher-Stowe, a szökésről szóló törvényen felháborodott papfeleség tanúsítja – a kreolos beütésű déli fehérektől külsőre sok feketét, meszticet, mulattot nehéz volt megkülönböztetni. Így eshetett meg, hogy bizonyos szökött négerek fehér uraknak adhatták ki magukat, azzal a trükkel, hogy diófakéreggel tovább barnítják-sárgítják magukat (!). Ekként cselekedett a Tamás bátya kunyhójában, ebben az 1852-ben keletkezett, a Délen lepocskondiázott, fegyver módjára elkobzott, Északon és Európában bestsellerré vált regényben George is, hogy megszabaduljon kegyetlen gazdájától, egyesítse családját és kiművelje önmagát. Igaz, ami igaz, más tekintetben is furcsa könyv ez, hiszen a rendszer romlottságának tudatosításában zászlóvivő, ugyanakkor vadromantikája, gyenge jellemrajzai miatt kevéssé időtálló. Láthatólag arra íródott, hogy az úri hölgyeket felrázza apátiájukból, s e kis kerülővel a politikaformáló urakra is mély benyomást gyakoroljon. Ezért hemzsegnek benne a szelíd lelkületű, igazságszerető, tiszta asszonyok, mindössze egyetlen ellenpéldával, az ültetvényes elkényeztetett, önző feleségével, aki viszont szintén nem tud gonosz lenni. A feketék mívesen fűzik egymásba mondataikat, a lótenyésztők nemesen és fennkölten gondolkoznak, Tamás bátya pedig jóságával, vallásosságával megszégyeníti a legájtatosabb keresztényeket is. Ne mondja, hogy szegény vagyok! … Mert az üdvösség kapujában állok! Ó, George úrfi! Közel a megváltás! Győztem! Ugyanakkor: megrázó, valós eseményeken alapuló életképekben bővelkedik. Porrá zúzza az álszent felsőbbrendűségi érveket. Embernek születtek, nem lehet állatot csinálni belőlük. Felrázza Csipkerózsika-szendergéséből a több százéves álmot alvó lelkiismeretet. Azt hiszem, nincs isten, vagy ha van, hát ellenünk van. Ellenünk van minden, ég és föld. Minden a pokol felé kerget minket. Miért ne mennénk? És még arra is van ereje, hogy finoman gúnyolódjon. Minden ember szabadnak és egyenlőnek született – ah, ez is Tom Jefferson francia érzelmessége és üres locsogása. Igazán nevetséges, hogy még ma is akad nálunk, ki őrá hivatkozik… hiszen világosan látjuk, hogy nem minden ember született szabadnak és egyenlőnek, valami másnak születtek… Csak a művelt, intelligens, kifinomult emberek tarthatnak igényt egyenlő jogokra, nem pedig a csőcselék.

Lincoln, amikor találkozott Harriettel, állítólag a következőképpen szólt: „Ó, hát ez az a csöppnyi nő, aki azt a könyvet írta, amelyik kirobbantotta ezt a hatalmas háborút!”

Azt a háborút, amelyben amerikai amerikainak farkasa lett, s melynek véres romjain létrejöhetett a világ vezető demokráciája. Azt a háborút, amelyben a honi írók színe-java keseredett meg. S persze az azt követő többi apróbb-nagyobb csetepatéban, például a századvégi spanyol–amerikai háborúban, melyet előkészíteni igyekezett a nagy klasszikus, floridai érdekeltségű Stephen Crane is. Crane, aki bár nem itt született, Floridának köszönheti végét. 1896-ban Jacksonville-ből indult útjára az a hajó, amelyik kubai viszonylatban végzett hatékony „filibuszterkedést” az Államoknak: a Commodore. Rajta utazott egy 25 éves New York-i tudósító is, aki élményeiből később megalkotta az ember és a természet küzdelmét feldolgozó egyik leggyönyörűbb novellát, Az öreg halász és a tenger méltó párját, a Lélekvesztőnt. Midőn rádöbbenünk, hogy a természet nem tart bennünket fontosnak, és nem érzi a világegyetem megcsonkításának, ha eltesz bennünket láb alól, akkor legszívesebben téglákat hajigálnánk a templomokra, és mélységes gyűlölettel vesszük tudomásul, hogy nincs kéznél se tégla, se templom. A hánykolódó tengeren az ellenséges lövedékektől félve Crane nem bír pihenni, nyugtalanul forgolódik ágyán, rémlátomások gyötrik. Alig néhány mérföld, és a hajó kazánja felrobban: nincs tovább. Hajnali három óra van, a hajó menthetetlen, Murphy kapitány megkezdi a kiürítést. A kapitány válla súlyosan megsebesül, a hajó halálos füttyöt hallat, az első tiszt és hat társa a hullámsírba merül. A kazánfűtő, a sebesült kapitány, a tudósító és a szakács. Közel Florida partja, de nem tudják elérni. Minden tengerpart engesztelhetetlen. Órákon, napokon, éjeken át eveznek, látótávolságra emberektől, mélységes magányban. A hullámok nem engedik őket szabadulni, vágynak pusztulásukra. Lehetséges ez? Lehetséges? Lehetséges? Elképzelhető, hogy az ember úgy tekint saját halálára, mint végső természeti tüneményre? Visszaintegetnek nekik a partról, azt hiszik, békés halászok. Végsőkig kimerülten, a valóság számára elveszetten evickélnek partra, de egyikük már halott. Mikor leszállt az éjszaka, lépésben járkáltak té s tova a hullámok a holdfényben, és a szél magával hozta a hatalmas tenger üzenetét a parton álló férfiaknak, és ők úgy érezték, immár képesek lefordítani ezt az üzenetet emberi nyelvre. Crane, amint összeszedi erejét, friss szerelmét várja. Hazatér New York-ba, elkezd novelláján dolgozni, beírja nevét az irodalomba. Nem bírja sokáig Florida és a háború nélkül, Jacksonville-ben és a görög–török hadszíntéren is megfordul, ám a tuberkulózis 1900-ban elpusztítja. Utolsó rémképzeteiben a csónakban hánykolódik, és várja, mikor válthatja fel evezőstársát.

hősies harc

„A jó írók Henry James, Stephen Crane, Mark Twain. Nem rangsorban mondom. Jó íróknál nincs rangsor” – állapítja meg Hemingway. Crane öröksége írásaiban is visszaköszön. Az öreg halász hősies harcot vív a nagy hallal és önnön kicsinységével, s bár kifosztva, erőtlenül tér vissza a 85. napon a Golf-áramlatból, békésen alszik el ágyában. A Gazdagok és szegények nyomorult floridai hajósa, aki mindennap éhen hal egy kicsit, meggyőződésből csempész szocialista bankrablókat Kubába, de felülkerekedik benne a lelkiismeret, s halálos harcot vív velük a nyílt vízen. A félresikerült regény szentenciaként ugyanazt mondja ki, amit Beecher-Stowe: egy embernek az ellenséges társadalommal szemben semmi esélye sincs.

Hemingway maga is előszeretettel halászott Florida vizein. Bizonyos, hogy alkalma volt mélyen szemébe nézni a tengeri tehénnek, és kivonnia magát bűvköréből. Key West-i villájában két találkozás között nagy regényeket alkotott, a Búcsú a fegyverektől, az Afrikai vadásznapló vagy az Akiért a harang szól részben vagy egészben itt született. Aztán az író, jelentős kitérőkkel, elhajózott Kubába. Az ember mindig csapdába esik. Biológiai értelemben. A Búcsú írása közben értesült apja, az Oak Park-i orvos öngyilkosságáról. De mi lesz, ha mégis meghal? Nem hal meg. De mi lesz, ha mégis? Nem halhat meg. De hátha mégis meghal? Akkor mi lesz? Hé, mi lesz, ha mégis meghal, emberek, mi lesz? Ő maga egészen 1962. július 2-ig várt vele. Akkor szájba lőtte magát. Öreg vagyok, csak a halálomig élek.

Floridában is élt, itt dolgozott Thomas Alva Edison. A három hónapos iskolai végzettséggel rendelkező feltaláló-géniusz, aki megajándékozta a világot a szavazatszámláló géppel, a tőzsdei távíróval, a fonográffal, a szénszálas izzólámpával, a világ első villamos erőművével, az előre gyártott beton építőelemekkel és számtalan érdekesebbnél érdekesebb katonai leleménnyel, üdülőnek szánta floridai telepét, munkahely lett belőle (itt folytatta guminövény-kísérleteit), csakúgy, mint Hemingway számára. A floridaiak büszkék rá, de büszke Ohio és New Jersey is; van milyen örökségen marakodni. Temetésekor, 1931-ben Hoover elnök javaslatára önkéntes izzókikapcsolással emlékeztek jótéteményeire az amerikaiak milliói. Utolsó szavai: „De szép itt minden”.

Isten vagy, s most teremtesz újra engem? / Teremts hát s én alattvalód leszek / (…) Ó, miért vonz dalod így, szép szirén? / Hogy testvéred könnyárjába vigyen? / Énekelj magadért s követlek én: / Arany hajad húzd az ezüst vizen, / És én ráfekszem, hajad lesz az ágyam, / S fenséges hitemben ezt képzelem: / Ki így hal meg, boldogabb a halálban, / Ha süllyed, pusztuljon a szerelem.

Nagy emberek, nagy törekvések tették le kéznyomuk a tropikus félszigetre. Észak-Amerika legősibb és legfiatalabb államában, egyúttal legdélibb pontján, amely éppen ezért csak részben tartozott a történelmi Délhez, ahova világrészhódítók először tették be lábuk, s ahonnan (Cape Canaveralról) Apolló-rakétával világűrhódítók először indultak útnak, mindig is erős volt az elkülönülési öntudat. A másság érzete határossá vált a másság elviseléséért folytatott küzdelemmel. Stetson Kennedy itt alapította meg Belucthahatchee-jét, azaz Álomországát, egy kis farmot Jacksonville-től 18 mérföldre. Tette ezt azután, hogy egyik legnagyobb polgárjogi harcosként és íróként évtizedeken keresztül harcolt a feketék életlehetőségéért, beépült a Ku Klux Klanba és más szélsőjobb szervezetekbe, hogy belülről bomlassza fel azokat. Leleplezte a polgárháború másnapján rasszista déli tábornokok által alapított, majd az I. világháború idején újjáélesztett fehércsuklyás gyilkosokat, akik a 20. század elején 48 államban 9 millió taggal rendelkeztek, s olyanokat is megnyertek maguknak, mint Warren G. Harding köztársasági elnök, Edison állandó túrapartnere, vagy Harry S. Truman. Isten nevében nem bűn egy négert megölni, mivel a néger fattyú nem jobb a kutyánál. A mindenkori hatóságok egyik kedvencének számító „árja” szervezet engedélyét időnként bevonták, kártékony cikkek jelentek meg róla, lefutott egy-két vizsgálat, Superman egy rádiósorozatban amerikai gyerekek tízmilliói előtt tette nevetségessé, és mi lett ebből? Kennedy farmját felgyújtották, Floridában alvó néger házaspárokat robbantottak föl, megtámadták a zsidó imaházakat. Véged van, s ez csak a kezdet!

De azért a fekete- és nőirodalom csak megerősödött. James Weldon Johnson iskolaigazgatóként és venezuelai konzulként egyengette karrierjét, de jacksonville-i éveit nem feledve megírta a négerek nemzeti himnuszát, regényt készített a fekete zenészről, aki a fehérek kényelmes világáért megtagadja gyökereit, továbbá szerkesztőként kiadta az amerikai néger költészet antológiáját. Zora Neale Hurston eatonville-i élményeiről regélt, arról a különös érzéséről, hogy Amerika első, csak feketék által lakott városában a fehér ember csak annyiban különbözik a feketétől, hogy nem lakik ott. Az afroamerikai író, folklorista és antropológus csaknem elfeledetten halt meg a Harlemben. Archibald MacLeish Pulitzer-díjat nyert Konkvisztádor című könyvéért, szerkesztette a Fortune magazint, a kongresszusi könyvtárban dolgozott, és egybegyűjtött verseiért ismét Pulitzer-díjat kapott. Amerika ígéret volt – kinek? / (…) Az ígéret azé, aki elveszi! / (…) Ez az út a mi utunk. Ó, higgyétek el, / A jelzések nekünk szóltak, a jelek: a madarak / Éjszaka a megtörő hullám. // Higgyétek el // Amerika ígéret volt / Elvennivaló! / Amerika ígéret. / Hogy elvegyük / Erőszakosan / Szerelemmel de / Elvegyük. // Ó, higgyétek el! Connie May Fowler dickensi gyermekkorát foglalta regénybe, és az egyes rasszok, egyes emberek közötti láthatatlan falakról írt lírai vallomást. Marjorie Kinnan Rawlings 1926-ban beleszeretett a floridai vidékbe, 72 hektáros birtokot vásárolt, narancsfák és íróasztalok között tengette életét. Róla írták: „Ponce de León 1513-ban fedezte fel Floridát, de csupán fizikai, materiális változatát ismerte. Aztán, négyszáz évvel később jött ő, hogy ritka szépségű és érzékenységű írásaiban a világ elé tárja saját felfedezését: Florida szívét, szellemét.” Őrülten halt meg az első állandó spanyol településen, Saint Augustine-ban.

Mi hasznod vele, ha megismered a valóságot? Én ismerem, s nincs egyéb vágyam, mint hogy elfelejtsem. A négereket tehát módszeresen irtották, és össztársadalmi gettóba zárták. Az indiánokat módszeresen irtották, és rezervátumba zárták. A spanyol telepesek nem vetették meg őket, csak kevéssé volt rájuk szükségük. A kereszténység terjesztésének magasztos nevében adták számukra a megváltást a földi pokoltól. Keresztények jutnak-e a ti mennyországotokba? – Mikor a szerzetes igennel felelt, a főnök elfordította a fejét: – Akkor nem veszem fel a keresztséget, jussak inkább a pokolra, mint hogy a másvilágon is együtt legyek veletek. Az angolok vadállatszámba vették őket, Toynbee ezt a rigorózus protestáns, ószövetségi etikából eredezteti. Elvették földjüket, kisemmizték és etnikai szétmorzsolódásra ítélték. De mit is lehet várni olyan alapító ősöktől, akiknek nagynevű utódja, a 20. század egyik legismertebb elnöke, Theodore Roosevelt az alábbi szavakat ejtette ki száján: „Minden józan és egészséges gondolkodású embernek szemrebbenés nélkül megvetéssel kellett visszautasítania az olyan elgondolást, hogy ez a kontinens fenntartassék szétszórt, vad törzsek részére, amelyeknek az élete csak néhány fokkal kevésbé értelmetlen, ocsmány és kegyetlen, mint a vadállatoké, amelyekkel a földet közösen birtokolják.”

Florida, ahol egyes emberfajtáknak nem lehetett maradásuk, ahol az őshonos szeminolokat kiirtották, karizmatikus vezetőjüket, az egyik utolsó nagy lázadót, Osceolát börtönhalálra ítélték, maradék népét átdobták a fél kontinensen, ahol a feketéket rabszolgasorba, és átlagosan 21 éves korukban halálba kergették, nos, ez a Florida miért lenne kegyesebb állati sziréneihez?

Midőn leültem egyszer a fokon / S hallék egy cselle hátán hableányt, / Ki olyan édes dallamot lehellt, / Hogy a bősz tenger nyájas lőn dalára, / S több csillag őrülten rohant le, hogy / A hableány zenéjét hallja.

nagy részét levadászták

Igaz, Osceoláról nemzeti parkot neveztek el, úton-útfélen van egy-egy vízi cirkusz, ahol műindiánok birkóznak játékosan alligátorokkal, sellőnek öltözött fiatal hölgyek szórakoztatják a nagyérdeműt mindennel, mi illendő. De nem tudják feledtetni, hogy tengeri hasonmásaik, az állam jelképei alig kétezren maradtak, számuk biztosan csökken. A manatuszok az Atlanti-óceán nyugati partvidékeinek meleg vizeit látogatják Floridától Brazíliáig, ám ma már mindössze néhány szétszórt, kis létszámú populációjuk lelhető. A Sirenia rendbe tartozó tehenek Nyugat-Afrikában, az Amazonasban is rendelkeznek rokonokkal, kapcsolatot tartanak fenn a dugonggal és a 18. században kihalt Steller-féle tengeri tehénnel. A 18–19. században a floridai manatuszok nagy részét szintén levadászták húsukért, elefántcsontszerű belső vázukért, zsírjukért, szívós bőrükért, az emberi települések terjeszkedése tovább faragta lehetséges élőhelyeik számát.

Pedig a tengeri tehén a világ legszelídebb állata. Amikor 55-60 millió évvel ezelőtt a vízbe merült, szárazföldön hagyva legközelebbi rokonát, az elefántot, nem hitte volna, hogy itt nagyobb erőkkel kell megküzdenie. Védekező és reprodukciós ösztöne alig-alig fejlődött ki, oly mértékben békés, hogy még akkor sem támad, ha kicsinyei forognak veszélyben. A kölykök játékosak, uszonyaikkal össze-összeölelkeznek, orron csókolják egymást. Egyébiránt nem túl érzékiek: az öt-kilenc éves korukban maturáló nőstények, a kilenc-tíz évesen érett hímek három évente csak egyetlen borjat nevelnek, így jóval kevesebb kismanatusz születik, mint ahány elpusztul.

Márpedig elpusztul. A felvilágosult embert szirénhangjával többé nem tudja csábítani, ölelő uszonyai senkit sem vonzanak, szelídsége és lassúsága egyenesen viktimizálja. A manatuszhalálok 44%-át az emberi tevékenység okozza. Itt ellenben egy kísérlettel van dolgunk, amelyet a Természet a lehető legkedvezőbb körülmények között arra nézve tett, mire képes az értelem ereje lelkiismeret nélkül. A halászok, főleg a karibi térségben, szándékosan öldösik a vízi utakat az idegen gyomoktól megtisztító, így az embernek is hasznos állatokat. Mivel a felszín közelében élnek, találkozásuk a Florida partjainál tenyésző sok tízezer motorcsónakkal elkerülhetetlen. Csak 1990-ben 218 manatusz esett áldozatul csónakbaleseteknek: az összes floridai tengeri tehén tíz százaléka. Ennél sokkal többet szabdaltak össze a csónakmotorok, tettek mozgásképtelenné, kárhoztattak lassú, kínos pusztulásra. A tengeri tehenek belegabalyodnak a halászhálókba, az uszályok összezúzzák. Elpusztítjuk őket, de ez mégsem gyilkosság. Érted a különbséget? Élőhelyeiket lerombolják, a tengeri fű pusztulása a naponta testsúlya 10%-át elfogyasztó állatot is hasonló sorsra kárhoztatja. A turisták megzavarják normális élettevékenységét. A szokottnál hidegebb éghajlat esetén erei szinte megfagynak. 1989–90 telén 45 manatusz pusztult el így. Az árvízvédelmi létesítmények miatt megfulladnak, a vízszennyezés kemikáliái érzékenyebbé teszik őket a betegségekre. Az 1996-ot követő években mintegy 250 szirént találtak holtan Délnyugat-Floridában, járvány miatt. Mivel a populáció száma ilyen alacsony, a következő nagyobb járvány áttaszíthatja őket a kihalási küszöbön.

mentsdmeg-társaságok

Hiába védik a 18. század óta törvények, hiába szögezték le az 1970-es évek elején, hogy nemcsak megölni, vadászni, elfogni, de zaklatni, természetes életmódját megváltoztatni sem szabad, hiába alakultak tucatjával a mentsdmeg-társaságok, követik műholddal a kilencvenes évek óta a Tampa-öbölben élő felnőtt halfiút, Apollót. Nem tudható, meddig fog élni, fogalmunk sincs, mik lesznek utolsó szavai, gondolatai.

Az élet fölfal bennünket, s mindjárt mesealakokká válunk. Ne izgulj: száz év múlva minden mindegy!

Az idézetek Publius Cornelius Tacitus, Kolumbusz Kristóf, Garcilaso de la Vega, Bartolomé de Las Casas, Heinrich Heine, William Shakespeare, Jules Verne, Harriet Beecher-Stowe, Stephen Crane, Ernest Hemingway, Ralph Waldo Emerson, Stetson Kennedy, Archibald MacLeish, Robinson Jeffers és Radnóti Miklós írásaiból származnak.

kép | shutterstock.com