Győrffy Iván

VÉGJÁTÉK DÉL-AUSZTRÁLIÁBAN

VÉGJÁTÉK DÉL-AUSZTRÁLIÁBAN

A Jóreménység fokától bejárt vízi út vezet az ismeretlen nagy déli szárazföldig, és vissza. Oda írói ambíciókkal felszerelkezett emigráns hajóskapitányok vitorláznak nagy sebességgel, esetleg, már újabban, különleges ganajtúróbogár-fajták petéi, hogy mintegy ötmillió hektár föld pártfogói legyenek a tehéntrágya okozta meddőség elleni küzdelemben. Visszafelé csapatszállító járművek érkeznek, büszke, puskaport elsőként szagoló ausztrál kontingens. A katonák a tízszeres búr fölény elől sem hátráltak meg, halálra válva várták a felmentő sereget. Őróluk írta Conan Doyle: „Ha majd az ausztrál dalnokok balladatémát keresnek, dolgozzák fel az Elands folyónál vívott csatát, mert sohasem volt még ennél szebb küzdelem…” Egy 1947-ben fellelt ausztrál remete pedig a legenda szerint, amikor megtudta, hogy már két éve vége a nagy háborúnak, megkönnyebbülve sóhajtott fel: hála Istennek, szegény Victoria királynő úgysem szerette soha a búrokat.

három óceán, négy tenger

Ez egy ilyen ország. Könnyű elveszni benne, testben, lélekben. Magyarország nyolcvankétszer, Európa háromnegyed részben. A legkisebb és legalacsonyabb kontinens, a világ leggyilkosabb mérges kígyói, a legmagasabb eukaliptusz, a legrafináltabb hal kettős légzőszervvel, kopoltyúval és tüdővel. Három óceán, négy tenger. A hihetetlen méretű Nagy Korallzátony, a vízi élővilág utánozhatatlan Paradicsoma. Alpok, sivatagok, esőerdők, sztyeppék, malleek, bozótok, a növényzet túlnyomó többsége egyedülálló. Sárga színben virágoznak az akácok, vörösben a gumifák, fehérben a szellemfák. Hasas palack, gyűrűs fenyő, hangyaorchidea, minden szín és íz és szag megtalálható itt, ezerfélében. Tojásrakó ősemlősök, köztük a platypus, a kacsacsőrű emlős, amelyet a derék brit alattvalók összeeszkábált szirénhez hasonló tréfának hittek, valamint a hangyászsün, hosszú, ragadós nyelvével. A mezozoikum erszényesei a szigetszerűségnek köszönhetik fennmaradásukat és mérhetetlen elszaporodásukat, háromféle óriáskenguru, sok kisebb wallaby-faj, erszényes medvék, koalák, akik nevükből következően „nem isznak”, ami nem igaz, ám annál inkább kedvelik az eukaliptusz-levelekből kiszívható hallucinogén anyagokat. Posszumok, erszényes mókusok, erszényes nyulak, erszényes tigrisek, sőt az Ausztráliához tartozó Tasmánia szigetén erszényes ördögök! Óriás futómadarak, az emuk és a sisakos kazuárok, feketehattyúk, fügepapagájok, a csodálatos hangfekvéssel és tánckoreográfiával rendelkező lantmadarak, és az ausztrál rádióban szünetjelként nagy karriert befutott nevető szamárcsődör, vagy óriás jégmadár, vagy kookaburra, aki minden hajnalban halálra rémíti a gyengébb idegzetű lakosokat őrjítő-rekedt kacagásával. Krokodilok, gyíkok, kígyók, teknősök, delfinek, bálnák, cápák, rovarok és egyéb öncélú állatfajták.

Közjáték 1. Madonna gyermekkel. Queensland Madonnája húszmillió évvel ezelőtt élt Riversleighben, bár ez a helységnév neki nem sokat mondott. Erdei vadnak nevezték, ezt ő leegyszerűsítőnek és személyében sértőnek érezte volna, minthogy a legnagyobb valaha élt erszényesnek, a Diprotodonnak a közeli rokonságába tartozott. Viszonylag kicsi volt, a juhhoz ellenben nem mérhette magát, mert az még nem bégetett le felfedezőhajókról. Képzeljük el, de valóban csak képzeljük az alábbi jelenetet: az erdei vad békésen legelész az esőerdőben, rágcsálja a pompás leveleket, szájában egybesodorja a szárakat. Erszényében csecséről alig kinőtt kicsinye bújik meg, lágyan rázkódik a szőrős bélésben. Az anya idegesen föl-fölnéz olykor, nem lapul-e ott valamelyik fán a hírhedett fakúszó krokodil, amelyik előszeretettel hull az alant elhaladó állatok nyakába. Nem látja, talán jóllakott mára. Nem érteni az ilyet, alig valamicskével nagyobb csak, mint a szóban forgó egyed, mégis képes egyetlen szájmozdulattal átharapni az óvatlan járókelő torkát. Jobb lesz vigyázni. A kicsi még semmit sem ért, ideje megtanulnia a szabályokat. A félelem nem növeli a tejtermelést, a táplálkozásra kellene összpontosítani, futna át az anya koponyaüregében a gondolat, ha lenne még ideje egy utolsó izomrángással letépni az ígéretes hajtást, de nincsen, mert a hatalmas, korhadt fa kősziklaként zuhan testére, és maga alá temeti. Gyermekével.

függőlegesen ugráló zsebes nyulak

Teltek, múltak a boldog békeévmilliók, és Ausztrália kezdett elmagányosodni. Hiányzott neki a fénylő múlt pezsgése, a történelem vérárama. Ezért hagyta magát felfedezni. Először kínaiaknak, araboknak mutatta magát, de nem láttak benne túl sok fantáziát – nagy, kietlen földdarab függőlegesen ugráló zsebes nyulakkal. Na majd az európaiak. Portugál, spanyol hajósok kötöttek ki olykor-olykor, útban a Fűszer-szigetekre, de még csak említésre sem méltatták. A hollandok persze itt is keresték a feltűnést, Willem Janszoon kapitány 1606-ban Új-Guineával vélte egybefüggőnek a földrészt, s fogalma sem volt arról, hogy ausztrál hagyományőrzők a 21. század elején Duyfken (Galambocska) nevű hajóját a történelmi tiszteletadás kedvéért újraépítik. Márpedig nem az az igazi fölfedező, aki véletlenül elsőnek jut valahova, hanem az, aki keresett és talált. Nem sokkal később a spanyol Luis Vaez de Torres kel át a később róla elnevezett korallcsatornán. 1616-ban Dirk Hartog óntányér-emléket hagyott a Cápa-öbölben, Abel Tasman 1642–43-ban pedig elsőként hajózta körül a kontinenst, és rálelt a déli szigetre, továbbá Új-Zélandra. Ausztrália a szent keresztségben akkor az Új-Hollandia nevet kapta. 1688-ban William Dampier kalózkapitány is szerencséltette jelenlétével az északnyugati partokat, a brit admiralitástól kapott hajót, de rezignált jelentését követően az angolok visszafordultak amerikai birtokaik felé. 1768-ban mégis útjára indították James Cookot, az élelmiszerrel és tudósokkal jól felszerelt Törekvéssel – hogy figyelje meg a Vénusz bolygó vonulását Tahiti térségében, és mellesleg kutassa fel a nagy déli földrészt. Ezen természetesen nem az alig ismert Ausztráliát, hanem az Antarktisz táján elterülő, az északi félteke nagy földbősége okán ellensúlyként tételezett lakható kontinenst értették. Egyetértek azzal, hogy csak nehezen képzelhetünk el ilyen nagyszámú alacsony fekvésű szigetet és félig elöntött szárazföldet anélkül, hogy szomszédos kontinens létét ne tételeznénk… A tévedéseket gyakran csak a tengerjárók kárán okulva lehet helyesbíteni. Cook elvégezte a csillagászati megfigyelést, a titkos utasításoknak megfelelően délre indult, és beleütközött Új-Zélandba, amelynek kerületét pontosan feltérképezte, majd Ausztrália ismeretlen keleti partvidéke felé indult. Behatolt a Botany-öbölbe, összetörte hajóját a Nagy Korallzátony kiszögellésén, ezért hat hétre megszakította útját Új-Dél-Walesben, amelyet jelképesen az angol koronának kebelezett be. „Az ember aligha képzelhet el emberek között ekkora tragikus egyenlőtlenséggel teli eseményt” – írja Salvador de Madariaga a hasonló aktusokról. – „Még szerencsésnek mondható az a körülmény, hogy különbözött a nyelvük. Így a bennszülöttek legalább szimbolikus vagy mágikus cselekménynek tarthatták a betolakodók ünnepélyességét. Hiszen a birtokbavételt… ezek az emberek, akiknek semmiféle elképzelésük sem volt a tulajdonról, teljességgel képtelenek lettek volna felfogni.”

A Cook hajóján utazó Joseph Banks, a tahiti nők réme, az Akadémia későbbi négy évtizedes elnöke alapos természettudományi megfigyeléseket végzett, beszámolójában 1770. május 23-án, 29-én, június 28-án és augusztus 26-án igen részletesen elemezte az ausztráliai hangyák életét. Hazatérve Cook ismét felszerelkezett, ezúttal két hajóval indult a déli kontinens megtalálására, és bebizonyította, hogy ilyen nem létezik: csak a hó és jég birodalma. A maorik megölték néhány emberét, Tahitiról azonban ő vitt haza zsákmányt: egy frusztrált bennszülöttet. Elhaladt a Barátságos- és Húsvét-szigetek mellett Új-Hebridák felé, ám 1776-ban ismét a déltengereken találjuk. Az ok: a tahiti bennszülött, Omai hazaszállítása, és a rejtélyes északnyugati átjáró megkeresése. Tahitin udvariasan végigült egy emberáldozatot, megpihent Kanadában, rozmárokat öldökölt a Jeges-tengeren, kellemesen eltelelt Hawaiin, ahol ezúttal ő lett az áldozat. Otthon kapott egykori instrukciói között ez állt: „Minden rendelkezésre álló eszközzel arra kell törekednie, hogy a bennszülöttekkel békés kapcsolatot tartson fenn…, és minden módon előzékenységet és figyelmességet kell tanúsítania.” A tolvajlások miatt fegyverrel lazsnakolt bennszülöttek leütötték, leszúrták, és vízbe fojtották, félig megették, félig megégették, csontjait visszaadták embereinek, akik 1779. február 21-én katonai tiszteletben részesítették. Nem sokkal később, élelmes tanácsadók javaslatára elindult Phillip kapitány vezényletével az első fegyencszállító flotta Ausztráliába: a használhatatlan földrész kezdett hasznot hajtani. A csibészek menedékhelye polgárok telepévé fog válni… A fegyenctelepből világváros született: Sydney. A gyilkosok és hazaárulók (ír, skót, egyéb hazafiak) mellett többségben voltak azok az elemek, akiket ma már talán csak pénzbírsággal sújtanának. 22 éves kéményseprő, aki ólomcsövet lopott: 14 év száműzetés. 15 éves fiú, három doboz gyutacs: 7 év. 20 éves férfi, lisztlopás: halál. 23 éves halász, cipőlopás: életfogytiglan. 13 éves fiú, kanállopás: akasztófa. 9 éves fiú, három doboz játék (nem volt még neki): 7 év. Ausztrália így lett a holt lelkek szigete. Legenda, hogy elvetemült bűnözők népesítették be a kontinenst; más kérdés, hogy civilizált emberként viselkedtek a vademberekkel: irtották őket, mint a bozótot. Bennszülöttek: haszontalan emberek, akik valamely újonnan felfedezett ország terhére vannak. Hamar megszűnnek terhére lenni; megtrágyázzák azt. A francia érdeklődéstől félve összevissza száguldottak a partok mentén, és mindenüvé kitűzték a brit lobogót, nehogy bárki egy cserép földhöz jusson a csaknem nyolcmillió négyzetkilométeren. Félő, hogy szemünk jóval mohóbb a gyomrunknál, kíváncsiságunk pedig türelmetlenebb, mint vágyunk teherbírása. Világot ölelnénk át, s csak a levegőt szorongatjuk. Belülről is satírozták a fehér foltokat, nagy expedíciók indultak, egy Eyre nevű farmer például az utóbb róla elnevezett félsziget felől Nyugat-Ausztráliába indult, egy későbbi jelentős vállalkozás előfutáraként, társát megölték, ő félhalottan elérte célját. 1851-től kezdve újabb és újabb aranylázak törtek ki, ennek köszönhető, hogy a társadalom számkivetettjein kívül egyéb kalandorok is szállingózni kezdtek az országba. A gyarmatok fokozatosan nevet kaptak és önállósultak (Új-Dél-Wales, Victoria, Queensland, Dél-Ausztrália, Nyugat-Ausztrália, Tasmánia, Északi Terület). A gyarmatok olyanok, mint a gyümölcsök, amelyek csak addig csüngenek a fán, amíg meg nem érnek; ám amint kiteljesednek, leválnak… A huszadik század első évében szövetségbe forrtak, a veszekedés miatt a senkiföldjén fővárost hoztak létre a semmiből (Fővárosi Terület), és problémáik orvoslására takarókat osztogattak az őslakóknak. Fel fogjátok ismerni, milyen szégyentelenek voltunk, amikor jogtalanul birtokot szereztünk magunknak… Ám kétségtelenül közeleg az idő, amikor a gyarmatokon már nemcsak korrupt fickókként és önkényurakként jelenünk meg, hanem hasznos segítőtársukká és nagyvonalú felszabadítójukká válunk. A búr háború után az első világháborúban is angol testvéreik segítségére keltek az új-zélandiakkal együtt, Gallipolinál érzékeny veszteségeket szenvedtek, de cserébe lett egy nemzeti ünnepük. A második világháborúban japán támadásoknak voltak kitéve, Szingapúrt védelmezték, kicsit belekontárkodtak a koreai és vietnami háborúkba. Csúnyán és ha jól tudom, elég hősies módon megsebesült, kinevezték törzsőrmesterré, most pedig úton van Ausztráliába. Milyen ezek után a közérzete? – Köszönöm, sokkal jobban vagyok. Alapvetően nyugalmas életet éltek, mérhetetlen ásványkincseik kiaknázásán ügyködtek, bevándorlókvótákat farigcsáltak. Óriási betelepülési láz kezdődött el, melynek eredményeként a jelenlegi 17,7 millió lakos 23 százaléka máshol látta meg a napvilágot, s csak másfél százalékuk őslakó.

Killens afroamerikai lakos ausztrál vonatkozású regénye azt a pillanatot fikcionalizálja, amikor a második világháború utolsó pillanataiban boldog és boldogtalan, fehér és fekete egymásnak esik, hogy vérrel oldják meg a faji kérdést egy álmos ausztrál településen. A város éppen olyan volt, amilyennek Celia leírta, örökzöldjeivel, a kanyargó folyóval, az elővárosi faházakkal, amelyeket cölöpökre építettek, hogy ne egyék szét őket a fehér hangyák, és az elmaradhatatlan verandákkal, amelyek úgy övezték a házakat, mint fedélzetek az óceánjárót. A bevetés előtt magukat kifújó, betegségből lábadozó katonák jobb híján újrajátsszák az újvilági Dél mindennapjait. Hányingerem van mindattól a szartól, ami Nyugati Civilizáció gyanánt fut. Annyit tudok: az ember halálra született. Azért született, hogy meghaljon… Közben megismerkednek az ausztrál nevezetességekkel. Szóval az őseid akasztófavirágok voltak, mi? Részt vesznek a helyi éjszakai kulturális életben. Az egyetlen néger a bulin. Az attrakció. A nemes vad. Vitatkoznak a faji alsóbbrendűségről. Az igazságosság az a szó, amelynek a fehér ember torkán kéne akadnia. Aztán fegyverhez nyúlnak. Egyszerűen meg kell ölni annyit, amennyit csak lehet, mert ők az ellenség. A vajszívű ausztrálok a feketék mellé állnak. A sápadt arc: sápadt arc, és sápadt arc is marad, míg nem lesz belőle halott sápadt arc. Aztán mikor végigmészárolják a tereket és utcákat, nappalt és éjszakát, egyszeriben elegük lesz az egészből. Fölébredt a világ. Mi pedig, szegény ördögök, itt ülünk és sírunk.

emésztést segítő kövecsek

Közjáték 2. Futott, ahogy csak a lába bírta. A lába pedig jól bírta, mert hatalmas volt neki, még a Stirton-féle viharmadártól örökölte azt kerülő úton, márpedig az az új-zélandi moánál is vaskosabb, a madagaszkári rukmadárnál is magasabb lehetett. Így mesélik az ősök, akik feltárták a valót. Futott, gyomrában kellemetlenül zörögtek az imént lenyelt emésztést segítő kövecsek, el is nehezítették járását, pedig most aztán igazán szüksége volt a sietségre. Futott, a két méteren aluli ágaktól kissé elhajolva, ügyesen kerülgette a terjedelmesebb bozótokat, irdatlan sebességgel szaladt, a kövek valósággal a torkába kapaszkodtak, de még mindig hallotta a mögötte trappoló lépéseket, már oldalról is közeledtek; itt is, ott is, bekerítve érezte magát. De nem, most talán sikerül, még két fa és egy dúsabb cserjés, s a táj hirtelen kinyílik, határtalan egyhangúságát szinte erőszakkal kényszeríti rá a Genyornisra, aki tétován megtorpan egy pillanatra, most merre is tovább, és ez az egyetlen pillanat elég. A bumeráng, abból is a durva, nehezebb fajta, amelyik egyenesen célba veszi az áldozat kiálló testrészeit, eléri. Egyetlen hatalmas ütés a fején, s a lándzsákat már meg sem érzi. Kaparó lenni egy dél-ausztrál barlangban, ennyi tellett.

Dél-Ausztrália, a földrész legnagyobb és legszárazabb állama csaknem egymillió négyzetkilométert számlál, és másfélmillió lakost. Itt 1627-ben fordult meg először fehér ember, 1836-ban vált angol gyarmattá, húsz évvel később kormányzatot kapott. A századfordulón a nők szavazati joghoz jutottak, mások hatalmas hajtóvadászat után lelőtték a vérszomjas birkaevő fenevadat, a dél-ausztrál legendák rettegett tigrisét – amelyik egy hajóról megszökött asszír farkaskutya volt. Időközben a koalákat teljesen kipusztították az európai vadászok, az emu-ökörszem élőhelyét feldúlták, csupán tizennyolc elszigetelt populációja maradt, a csuklyás lile fészkein a parti nyaralók rendszeresen átgázolnak kérges talpukkal és járműveikkel: a nyolcvanas évek közepén egyetlen dél-ausztrál régióban a tojások kilencven százaléka esett áldozatul a figyelmetlenségnek. A már három államban kihalt kis barna azúrlepke mezőit felszántották. A hangyaevő erszényes, a kefefarkú bettong állományát megdézsmálták a macskák és a rókák. A patkányméretű mulgara a háziállatokkal rivalizálva maradt alul, a wallaby-féle mala és a Mogurnda adspersa küllőhal az államban teljesen elpusztult, az ausztrál oroszlánfóka, a világ legritkább ilyen fókaféléje alig tízezres populációt tart fenn, a déli erszényes egérre rátalálni sem tudnak. A feketelábú szirti wallaby, az évelő Agrostis limitane fű, az enyhén mérgező Austrelaps labialis kígyó, a nagy sivatagi szkink, a törpe kéknyelvű gyík, a narancshasú papagáj, a Pezoporus occidentalis éjszakai papagáj, az Alexandra-papagáj, a Regent-papagáj mind-mind a kipusztulás szélén áll, vagy azzal kacérkodik.

Ausztráliában most már vigyáznak a természetre. Már ahol akarnak. Kétezer nemzeti park és természeti rezervátum őrzi a kincseket négyszázezer kilométer területen, a földrész területének öt százalékán. Ám az európaiak 1788-as végleges letelepedése óta 18 madár- és emlősfaj halt ki teljesen, csaknem száz növényféle, további 4300-at pedig a végleges eltűnés veszélye fenyegeti.

kikapcsolni belsejében a sikoltást

Közjáték 3. A krétában még ő volt az egyik legméretesebb emlős a maga harmincöt centiméterével, később ennek majdnem duplájára terjeszkedett, legalábbis öntestében, élőhelye viszont egyre zsugorodott. Először még egész őskontinens, később a lakhatatlanná váló déli földrész, majd csak Ausztrália. Kelet, szennyezett kicsiny folyamok. Kacsacsőrét hívogatóan tárta a lárvák felé, mint azon az átkozott napon is, amikor a kétlábú a hálójába fogta, és odavonszolta néhány fajtársa közé. Ismeretségnek nem volt rossz, látóköre is szélesedett, azazhogy szűkült, mert itt bizony nem volt semmi látnivaló, csak ugyanazok a deszkák, ugyanazok az unalmas vizek, egyenkoszt. Fiatal volt még, duzzadt az erőtől és az önbizalomtól, épp ezért nem is volt ellenére a szíves felkérés, hogy egy hosszú tengeri útra küldjék. Azt mondják, nagy a víz, és egyre csak nő, nincsen part semerre, sokáig. Csak úszó deszka, kismedence. Jött egy fiatalabb kétlábú a sodródó deszkáról, összevissza fogdosta, ennie kellett előtte, téblábolt. Aztán az első számú kétlábú elment, kocsival vitte ki a nagy vízhez, sokat pusmogott még a fiatallal, nézte, ahogy elszakad a deszka a partról. Azt mondta, jó sora lesz, egy másik nagy föld első nemzetének első emberéhez kerül, bármit is jelentsen ez, talán még reklámfilmekbe is bekerül – csak óvakodjon a szivarfüsttől. Ez utóbbit annál is könnyebb betartani, mert fogalma sincs, mi az, de az útból már most elege van, minden zümmög és zakatol és pörög és forog és hullámzik és sivít és nyikorog, békákra hegyezett érzékeny elektromos receptora ki nem állhatja az ilyet, jobb lenne lelépni. De nincs hova. És napok, és napok. A fiú többször odajön, paskolgatja, ő már ugyan fel sem emeli a fejét, minek, enni már régóta nem eszik, nem tudja kikapcsolni belsejében a sikoltást, lágy részei szüntelen remegnek. A fiú most azt mondja, két éjszaka, két nap csak, és Liverpoolba érnek. Pool, annak értelme van, hatalmas medence lehet, máskor talán izgalomba hozná a lehetőség, de jelenleg úgy érzi, nem fogja többé visszanyerni állati formáját. És akkor a víz alatti nagy vas. Jön, egyre csak jön, érzi a zsigereiben, érzi a kloákájában, fejletlen méregzsákjában meggyűlik az anyag, nincs kit védelmezni, csupáncsak önmagát, és kidobják a bombát a vízbe, és nagyot robban, még egy, még egy. Churchill ajándékának egyszeriben szétmállik az összes érzékszerve, örök sötétbe ájul.

A sötétség mélyén, írta Joseph Conrad. A lengyel nyelvzseni, aki dél-afrikai tengeri élményeit a Nostromóban írta át, déltengeri és ausztráliai élményeit beszivárogtatta minden regényébe, ezen írásában szemlélteti az akkulturáció negatív jelenségeit, a bennszülöttektől elkülönülő és elállatiasodó európaiak arcvonásait. Korzeniowski családjától az oroszok elleni felkelést követően elkobozták a birtokokat, apját száműzetésbe küldték, mindkét szülője tuberkulózisban halt meg, így kis svájci–lengyel kitérővel új hazát keresett magának: a tengert. Úgy élünk, ahogy álmodunk: egyedül. Francia kereskedelmi tengerész lett a Nyugat-Indiákon, párbajozott egy baszk lányért, fegyvert csempészett Spanyolországba, végigjárta a brit hajósranglétrát, új nevet, állampolgárságot és kapitányként hajót is kapott. Több évig hajózott Ausztrália és Mauritius között, bejárta az Indiai-óceán, Borneó, Malajzia, Dél-Amerika sok kies helyét, és persze Afrikáét. Órák hosszat el tudtam nézni Dél-Amerikát, Afrikát vagy Ausztráliát, belemerülve a fölfedezés gyönyörűségébe. Majd 36 éves korában végleg a szárazföldre lépett, és új nyelvén írni kezdett. Kurtzról például, az afrikai gyarmatosítóról, akinek létrehozatalán egész Európa munkálkodott, aki elefántcsonttal és emberi koponyákkal rendezte be szobáját, és aki a Társaság legjobb ügynökeként mindent elkövetett azért, hogy pokollá változtassa a földet lakóinak és önnönmagának. Bele is pusztult. A föld meghódítása – ami többnyire nem egyéb, mint elorzása azoktól, akiknek más a színük vagy kissé laposabb az orruk – nem valami gyönyörűséges látvány, ha túlságosan közelről nézzük. Írója 1924-ben halt meg szívrohamban.

Közjáték 4. Van az úgy, hogy kiszáradnak a folyók. Teljesen. Egy csepp nem sok, annyi nedvesség sem marad bennük, csak a száraz mederről nyalják a port az odasereglett állatok. Még jobban járnak, akik csak különleges alkalmakkor, mondjuk betegség idején fanyalodnak vízre, máskülönben beérik az erdő aljnövényzetével. Mi, koalák, wombatok, nimbadonok tartsunk össze, ha lehet. Van az persze úgy is, hogy napokig zuhog az eső, megtelnek a csermelyek, patakká, folyóvá erősödnek, egész beltengerekké. És akkor bizony nincs mindig menekvés. Hiába a hosszú karok, az ügyes karmok, hiába húzódzkodik a nimbadon egyre feljebb és feljebb, lassan már nincs hová. És kimerítő munka. Egyben tartani a csapatot, figyelni a kicsikre, nagyokra, legelészni, mert az fontos, óvatosan, megfontoltan. De a víz nem vár. Rohan. Árad. Tajtékzik. Őrjöng! Csak nő egyre feljebb és feljebb, erszényest, pikkelyest elsodorva. Valami huszonnégyen voltak. Pillanat alatt szaggatta le őket a víz, nagy üregbe sodorta, jótékony iszaptömeget borított rájuk és évmilliós feledést. Vízözön. Özönvíz?

Az ausztrál legendáriumban megőrzött nagy özönvíz-mítosz szerint valamikor az álomidőben hatalmas szárazság pusztított az országban, és sok állat elpusztult. Hosszas keresés után az állatok rájöttek az okára: a sivatagban egy hatalmas béka szívja magába a vizet. Tudták, úgy nyerhetik csak vissza tőle, ha megnevettetik. A kookaburra kezdte, majd a gyík, de nem jártak sikerrel, sőt nagy veszekedés támadt. A béka meg csak bámult bamba, ostoba arccal. Egy hatalmas angolnára került a sor, aki hangyabolyra mászva olyan rángásokat mutatott be, amilyeneket egy félig elfogyasztott hernyó tenne. A béka nevetésben tört ki, a víz kiáramlott a szájából, beterítette a földet, sok-sok ember és állat lelte halálát. Egy másik történetben Bymeee megölt feleségeit hangyabolyra cipeli: a rovarok csípése kelti életre őket. Goonur is hasonlóképpen tesz fiával és menyeivel. Memai úgy szerez feleségeket magának, hogy a repülőhangyák fészkéről táplálkozó hét nővér közül kettőnek a hangyaszurkáló botját ellopja, őket maradásra bírja, de később a lányok az égbe emelkednek. Deegeenboyah, az öreg, családját eltartani képtelen harcos emutojásokat lop társaitól. Meg kell találnunk a fészket / ki kell űznünk a hangyákat, / ne érjék el a tojásokat: / ha elözönlik, tönkremennek a tojások. Ezért megölik őt is, feleségeit és gyerekeit is.

közös ős

Közjáték 5. A dingók majd tízezer éve élnek a földön, hazájuknak Délkelet-Ázsiát mondják. Körülbelül négyezer éve, amikor Ausztrália őslakói ideérkeztek, magukkal hozták a házi kutyák feltételezhető közös ősét. Képtelenek voltak kordában tartani őket, hamar el is szaporodtak a földrészen, eljutottak annak minden szegletébe. Nagy irtást vittek végbe az őshonos állatok között, szervezett csapatmunkájuk eredményeként vadászatuk igen hatékony volt. Ezt különösen a konkurens fajok bánták, például a tasmániai tigris és ördög, akik hamar ki is pusztultak a kontinensről, és visszaszorultak névadó szigetükre. Falánkságuk, kegyetlenségük közmondásos, állítólag egyetlen óra leforgása alatt egy szál dingó száznegyven juhot képes leölni. A dingóproblémát az abók átruházták a fehérekre, akik persze maguknak köszönhetik sorsuk, hiszen ha a behurcolt domesztikált, majd itt fokozatosan elvadult fajokkal nem bántak volna olyan bőkezűen, akkor feltehetően az évente csupán egyetlen alkalommal ellő állat sem érezné húsbőségben magát. A dingókerítés – a kengurukerítéshez, a nyúlkerítéshez és a civilizáció más nagyszerű klastromaihoz hasonlóan – hatalmas területet, több mint egymillió négyzetkilométert ölel fel, és nem ér semmit. A gyilkolásukra szánt dán dogok összeházasodtak őseikkel, és maguknál is pusztítóbb fajtát állítottak elő.

Olyan hihetetlen dolog ez, ami egyenesen Mark Twain tollára kívánkozik. Ausztrália történelme jóformán mindig festői; oly különös és érdekes, hogy önmagában véve fő attrakció… Az ember nem mint történelmet olvassa, hanem mint remekebbnél remekebb – s ráadásul újonnan kitalált, nem pedig már rég elcsépelt – hazugságokat. E históriában csak úgy rajzanak a kalandok és meglepetések, kontrasztok és valósággal hihetetlen események. És mégis minden színigaz, mindez megtörtént. Az amerikai 1895-ben járt világkörüli felolvasó- és pénzszerző körútja ausztrál állomásán, s ezt gondosan megörökítette terjedelmes beszámolójában. Nagy csodálattal adózott az alig évszázados ország remek eredményeinek. A villámgyors kloroformmal humánusan visszafogjuk a kutyák túlszaporodását; a búrok villámgyors agyoncsapással humánusan visszafogták a feketék túlszaporodását; a névtelen, de hős szívű ausztrál úttörők humánusan visszafogták bennszülött szomszédaik túlszaporodását a mérgezett pudingba rejtett édes-gyors halállal. Mindezek becsülendők, és dicséretet érdemelnek. Beleártotta magát a helyi adóvitába, emiatt az ottani lapok kissé kifigurázták.

A cikkírók emlékeztették rá, hogy nem azért érkezett Ausztráliába, hogy pártpolitikáról vitatkozzon, hanem, hogy pénzdíjas felolvasásokat tartson. Nem ez volt az első eset, hogy az ausztrálok szamarat csináltak belőle. Az 1881. december 8-i New York Times-ban megjelent egy írás, amelyből kiderül: Mark Twain abban az évben több levelet kapott egy dél-ausztrál úriembertől, aki megköszönte Mr. Clemens látogatását otthonában, és utalt rá, milyen jó barátságba keveredtek. Csakhogy, mint azt Mark Twain válaszolta, addig még soha életében nem járt Ausztráliában. Nagy gazembernek nevezte az illetőt, aki visszaélt a nevével, és kérte az ausztrál közvéleményt, hogy a szélhámos neveletlen tetteit ne az ő számlájára írják. Végül megjegyezte: egy másik, sydneyi keltezésű levélben az ő hirtelen halálán kesergett valaki. Teljesen lefegyverezte a nagylelkűség, úgymond, amelyet a szélhámos tanúsított, hiszen olyasmit tett meg érte, amit ő még magáért sem tenne meg: meghalt.

a paleontológusok nem tudják

Közjáték 6. A miocén idők leghatalmasabb krokodilusa volt, ám viszonylag ritkán járt Riversleighbe vagy más hasonló helyekre méredzkedni. Jól megvolt fönn, északon a maga öt méterével, lustán legyezgette farkával az élősködőket, hosszú, görbe fogát előszeretettel csattogtatta a rivális hímek és potenciális áldozatok irányába, nehogy elbízzák magukat. Nem is tették, inkább fejvesztve menekültek. Jól érezte magát tulajdonképpen a szárazon is, a vízbe inkább csak hűsölni járt, zsákmány akadt elég, gyors lábaival a parton is könnyűszerrel utolérte, akit csak akart, félelmes állkapcsával pontot tett a legragyogóbb történetre. Történt pedig egyszer, hogy erszényes oroszlán császkált a parton, ide vitte rosszsorsa, bizonyára az itató körül próbálta irtani a vadállományt. Már visszafelé jött, félig lakottan, elnehezült kissé szeme-szája, füle lekókadt, belső gyomornedveire próbált tekintettel lenni, s nem vette észre a farönknek álcázott ragadozót. Az alcootai baltafejű krokodil nem sokat teketóriázott, izmos hátsó végtagjaival erőteljesen előrerúgta magát, állkapcsa csikorogva zárult össze az oroszlán koponyáján. Az oroszlánból elszállt az elégedettség és az élet. A krokodil nem tudott kellőképpen kifejezést adni örömének, mert tele volt a szája, az exitus amúgy is ide-oda rángatta az oroszlán testét, nem volt éppen kellemes érzés. Még benne volt a feje a fejében, amikor rátört a vég. Mi történt? A paleontológusok nem tudják. A krokodil sem. Talán villám csapott bele.

A hangya ennél jobb sorsot érdemel. Az amarnai levelekben fennmaradt egy közmondás: „A hangyák nem tűrik, hogy öljék őket, hanem megcsípik annak a kezét, aki öli őket”. Máskülönben a bölcsesség és a szorgalom, az igazságosság és egyenesség jelképei ők. „Eredj a hangyához, te rest, nézd meg az ő útjait, és légy bölcs! Akinek nincs vezére, igazgatója, vagy ura, Nyárban szerzi meg az ő kenyerét, aratáskor gyűjti eledelét. Oh te rest, meddig fekszel? Mikor kelsz fel a te álmodból? Még egy kis álom, még egy kis szunnyadás, még egy kis kéz-összefonás, hogy pihenjek; Így jő el, mint az útonjáró, a te szegénységed, és a te szűkölködésed, mint a paizsos férfiú!” – jelenti ki például a Példabeszédek Könyve. Nagy szerephez jutnak a jóslásokban: hol kedvező, hol kedvezőtlen előjelnek tartják megjelenésük. A hangyaboly felbolydulása szerencsétlenséget vetít elő. A muzulmánoknál égi állatok, Indiában szentek. Betegséget küldenek arra, aki levizeli őket, legalábbis a pueblók szerint, a fehér emberrel szexuális kapcsolatot létesítő indiánt pedig vörös hangyává változtatják. Egy görög mítosz egyik változata szerint Aigina szigetén, miután a lakosságot elpusztította a járvány, a hangyák változtak emberekké: ők lettek a mürmidónok (myrmes = hangya), akik Akhilleusz mellett bőszen harcoltak Trójánál. Zeuszhoz hasonlóan Indra – a Rig-Védában – hangya képében szabadítja meg a földet az ellenségtől, a germán mitológiában az apró rovar selyemszálat hoz a fogolynak, hogy az megszökhessen, máshol elrágja a fának gyökerét, melyen az emberek a földről az égbe mehetnek. Egy indokínai legendában az égből hozott fövennyel viszont éppen a hangya teremti meg a földet. Új-Guineában az első halált egy második is követi, amelyben a lélek hangyává változik, a hinduknál a halott-ünnepeken etetnek hangyákat. Éggel, földdel, élettel, halállal vannak szoros összefüggésben, azaz mindennel, ami eleinket foglalkoztatta. És ha ez nem lenne elég, egyes indián törzsek a hangyától származtatják az első juhokat, kosokat is.

Közjáték 7. A telítetlen élettér kezdett megtelni. Kecske, szamár, ló, sertés, bivaly. Őzek, szarvasok, zergék. És persze a híres-hírhedt juh. Már az első fegyenchajó hetvenet hozott a kezes állatból, de a helyi nevezetességeket épphogy csak ízlelgető kényszerbevándorlók az utolsóig felfalták őket. MacArthur főhadnagy nagyszabású tenyésztésbe kezdett alig néhány évvel később, és a 19. század fordulóján már jó úton járt. A kulcsszó: merinó. Az angol–német takácsok a markukba röhögtek, aztán ráfagyott arcukra a mosoly. Az olcsó, jó minőségű ausztrál gyapjú elözönlötte a piacot, hordozója pedig az ausztrál pusztaságot, erős állkapcsa minden fűszálat letarolt Victoriától az Északi Territóriumig. Kész istencsapása. Védelmében a farmerek állatokat öltek, majd embereket, ritmikusan váltogatva. Húszmillió juh.

Ezópus hangyameséket is írt. La Fontaine meg átírt. Utóbbi változatban a szokásos biblikus téma bontakozik ki: a hangya szorgalmasan gyűjtöget, míg mások serényen henyélnek. A tücsök egész nyáron át csak ciripel és ciripel, ám az első északi szellő megérteti vele, egész idejét elfecsérelte. Éhesen, fázva járul szomszédjához, a hangyához. Megfizetem, mondja, jövőre, csak adj ennem. Mit csináltál egész nyáron? Ciripeltem. Egy nagy magyar mesemondó másként tudja a történetet. A hangya ütött-kopott télikabátban lenézően figyeli a tücsök-szomszéd lezser öltözékét, és feddően okítja. Ő maga új, központi fűtéses, közvetlen szemétdombi összeköttetéssel rendelkező lakásra gyűjt magot magra halmozva. Gőgösen kérdi: talán azt gondolta, kedves tücsök szomszéd, hogy az idén nem is lesz tél? Dehogy, egy hét múlva utazom Párizsba, koncertkörútra, csak májusban jövök vissza. A hangya a földre szögezte a szemét, hallgatott egy darabig, aztán kérlelő hangon megszólította a tücsköt: – Tekintettel a régi ismeretségre… elintézne egy számomra fontos ügyet? – Kérem, nagyon szívesen… – Arra kérném – mondta a hangya –, hogy Párizsban keresse fel La Fontaine urat, és mondja meg neki, hogy nyalja ki a seggem. Maga a nagy Mark Twain is kigúnyolja a hangyaszorgalmat. Nem dolgozik, kivéve, amikor figyelik, és kizárólag, ha a megfigyelő zöld, természettudós szemmel nézi, és láthatólag sűrűn jegyzetel. Szerinte az egész egy nagy csalás. Nem találkoztam még olyan élő hangyával, amelyik több értelemmel rendelkezett volna a holtnál. Ide-oda ráncigálja a nálánál hétszerte nagyobb tárgyakat, nem törődve vele, hogy ehető-e vagy ehetetlen, összevissza tántorog, és még csak véletlenül sem talál vissza a bolyba. Jócskán meghaladja az értelmet, hogy egy ilyen nyilvánvaló humbug, mint a hangya, képes volt megbolondítani annyi népet, és annyi, de annyi éven át leleplezetlenül maradt.

jött az aranyláz

Közjáték 8. 1840-ben érkezett ide, hátas állatként. Expedíciós munkára fogták, akkoriban az embereknek az volt a vágyuk, hogy a kontinens minden darabkájára nemzeti színű zászlókat tűzzenek. Megbotlott egy kőben, és véletlenül ráesett utasára, akinek normálisan a hátán kellett volna tartózkodnia. Az illető szörnyethalt, őt is áldozata után küldték. Társai jöttek növekvő számban a távoli sivatagból bennszülött hajcsárokkal. Az expedíciós láz elült, de jött az aranyláz. Kis időközökben lecsillapodott, vasutat kellett építeni. Aztán itt se, ott se lett rájuk szükség. A datolyapálmás ember tartott csak néhányat háza körül, mert odahaza megszokta őket, a datolyákat kézzel porozta, amíg bírta, mert az őshonos rovarok undorodtak tőle, legalábbis útleírások ezt mesélik. A többi teve elvadult, és odadugta orrát szorosan a juhé mellé – ez a látvány a tenyésztőknek már több volt a soknál.

Melyik végül is a valóságos rendszer?… A nagy lény rendszere, amely az aranyat és a vasat, a fát és a füvet, az embert és a hangyát, az óceánt és a hegyeket alkotta. Így gondolkoznak a klasszikus ausztrál írók is, különösen, ami a hangyát illeti. Charles Harpur 1883-as költeményében a trópusi melegben a várában hűsölő hangyát festi meg. John Lang a hangyákkal az arcukon békésen alvó feketékről ír. Joseph Furphy naplóregényében a hangyák jelzik a keresett nő nyomát, a hősök egyike pedig azt javasolja a másiknak: szentelje életét a hangyafajok tudományos kutatásának. Mary Gauntnál kétségbeesése mélypontján a hangyák vonulásának szemlélésébe menekül valaki, Edward Dysonnál hangyaként sereglenek az emberek, illetőleg a bulldog-hangyáknak engedik át tetemük, Louis Esson egyfelvonásos drámájában a haldokló marhaterelőt társai a régi expedíciók emlékével vigasztalják, ahol a hangyák szinte élve falták fel az ártatlan pionírt. William Lane regényében a hős igyekszik elviselni őket, Henry Lawsonnál a szélhámos az ingyenkaja reményében geográfusnak álcázza magát, és úgy turkál a földben, mintha hangyászsün lenne, Lennie Lowernél a hangyák elözönlik a frissen termesztett tököt, a dél-afrikai elefántvadászatra készülő férfitől hangyászsünt kérnek, a pezsgőivó narrátor bulldog-hangyák rágójában érzi magát. Catherine Martin A csendes tengerben arról beszél, hogy nagy tragédiák után minden visszatér a régi kerékvágásba: az egyik percben még szekér rombolja szét a hangyabolyt, de a másikban az apró rovarok már a megszokott módon cipelik tovább zsákmányukat. Egy 1923-as regény legelején az író úgy rajzolja meg hőse jellemét, hogy megjegyzi: feje tele van régi szokásokkal és törvényekkel, mint hangyavár a rovarokkal.

Paterson okoskodva hangoztatja, az embernek nem a hangyától, inkább a kutyától kellene bölcsességet tanulnia, a kígyószérum felfedezését megörökítő poémájában a Kígyóharapás-folyót skorpiókkal és bulldog-hangyákkal népesíti be, az Állatok, akikről Noé megfeledkezett című verseskötete egyik darabjában pedig Billy, a hangyászsün életét tárgyalja tüzetesen. Ethel C. Pedly-nél a kislány elveszik, de egy beszélő kenguru a hangyaboly közepén erszényébe veszi, és megsegíti. Rosa Praed egy nőről vall, aki utálja a természetet, inkább a társaságot kedveli, de azokban a napsütéses órákban, mikor még a legutolsó hangya is élvezi az életet, ő sem képes másképp tenni. Henry Handel Richardson Australia Felixében szárnyas hangyák lepik el a lámpákat, a gyalogosok hangyaként araszolnak, a bulldog-hangyákat jólesik agyontaposni, fehér hangyák menete lopja el a betegtől a cukorkát. Rowcroft Gyarmati történeteiben Crab felsikolt a fájdalmas kígyóharapástól, pedig csak vöröshangyák voltak a tettesek. Ne aggódj, mondja William, nem mérgesek, aki hozzászokik harapásukhoz, azt nem zargatják tovább. Steele Rudd-nál Dave szórakozottan rugdossa az útjába kerülő hangyákat. Louis Stone a waterlooi piacon egymást hangyaként ölő vásárlókról tudósít, Mary Therese Vidal hősnője tomahawkokkal hadonászó fiúkat biztat, hogy vágják szét a termeszvárat, Ellen Clacy szerint az ausztrál hangyák igen bátrak, és ha nem vigyázol, szembetámadnak. A hangyákat, miként a nyulakat, Ausztráliában lehetetlen kikerülni.

őshonos állatokat zabáltak

Közjáték 9. Egy birka hét nyúllal ér fel. Legalábbis ami a takarmányt illeti. A szapora állatok a tizenkilencedik század közepén fogtak szakszerű tenyészésbe, talán a sussexi fivérek hibája, avagy a brit vadászé, kinek mozgó céltábláit saját gyerekei engedték szabadon, hogy aztán beáshassák magukat a földrész bugyraiba. Már a század végén állt Victoriában az első kirekesztő palánk, de hasztalan, mert a szemfüles rágcsálók megkerülték, és behatoltak Dél-Ausztráliába. A tartományi kormányok jutalompennyket osztogattak, foghatták is erősen a zsebüket, mert tízmilliószám érkeztek az elejtett trófeák. Rafináltan azt gondolták, önmaga ellen fordítják a biológiát. Macskákat dobtak talpukra a legkülönbözőbb szállítójárművekről, de a macskáknak eszük ágában sem volt részt venni a sziszifuszi küzdelemben, az erdőbe vetették magukat, és őshonos állatokat zabáltak. Mérget etettek a nyulakkal, meg sem kottyant nekik. Bombázták őket! Nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Aztán a hidegháború kezdetén kipattant az emberfőkből a nagy ötlet: tömeggyilkosság. Importálták a mixomatozisz nevű nyúlbetegséget, s hamarosan csaknem egymilliárd nyúlhullából felszabaduló mérges gázok tágították az ózonlyukat. A megmaradt százezernyi rágcsáló rezisztens lett, és vígan tovább szaporodott.

Következő nap a bozótba menve / vad kalandba keveredve / a nőtermészet csodáit felfedezve / azt hitte, a veszélyt már elkerülte. // A moszkitók és bulldog-hangyák / megtalálták lába szárát. / Lélegzetem csaknem elállt / hallva a kookaburra dalát. // Gyönyörű ország, én megmondtam / hemzseg az ezüstben, aranyban. / Mint ősszel a falevelet, / magadat jól megszedheted.

Közjáték 10. A telítettebb élettér kezdett kihalni. A kenguru egyetlen esélye az volt, ha elbújik. Nem bírta a versenyhelyzetet. Szaporodni, sokasodni, benépesíteni a földet erőltetett ütemben, küzdeni az élelemért, mindenért. Egy egész földrészt kapott, de csak korlátozott időre. Maga az életkezdés is elég viszontagságos, a fejletlen embrió kibújik anyjából, és szőrébe kapaszkodva, vakon, süketen, kúszva teszi meg az utat a biztonságos erszényig, az emlőig, a legcsekélyebb segítség nélkül. Ha ilyenkor hozzányúlnak, szája leszakadhat. Megnőve alig lehet legeletlen, kerítetlen növényzetet találni. Kibírni az őrjítő bégetést, makogást. Kikerülni a pisztolygolyót, arzént, ép bőrrel megúszni a ruhaipari beszállítókat. Átkelni az úttesten. Nem lenni rostélyosnak, combsonkának, faroklevesnek vagy kutyatápnak. Megannyi jelentéktelen apróság, melyek nélkül halni kell.

Alan Marshall ausztrál elbeszélő novellájában egy öreg aranyásó felé menekül a nagy szürke kenguru, amelyet egy vadászagár és egész falka kutya, na meg két civilizált ember kerget. Kicsinyét kihajítja erszényéből, hogy az megmeneküljön, de pillanatok alatt felfalják a vérszomjas korcsok. Maga is több helyen megsebesül, az agár halálra űzi, ám ekkor az aranyásó közbelép – talán. Egy másik elbeszélésben öreg szigetlakó mesél a fehér ember előtti időkről, törzsi háborúskodásokról: „Mind meghaltak. Ez a vége.” John Morrisonnál az Ausztráliába vetődő hajósember szárazföldi munkát keres, de nem tud szabadulni a tenger (és az ital) fogságából, pedig rövid időre, a toborzóirodában még úgy érezte: ember lesz. Egy idős hajórakodó halálos balesetet szenved az ausztrál kikötőben. Egy isten háta mögötti farmon agyonlőnek egy betolakodót, aki a telepes jogos jussát dézsmálja. Judah Waten egy fekete lány megtámadásáról beszél, melyet a közösség közönyösen szemlél: bűntudattal, de tehetetlenül. Dal Stivens novellájában egyszarvúakat gyilkolnak. Ez a motívum Peter Careynél is visszaköszön: itt az ember hiába akarja elmagyarázni az állatoknak, halálukat a puska okozza, azok kivetik és kinevetik. Halálos bizonyítékot szolgáltat, erre megkérik, ha már összetörte álmaikat, ölje meg őket is. Szomorúan megtöltöttem a puskám. Benn, a barlangban, némán hevernek az egyszarvúak, nem tudván, hogy örökké fognak élni. Hal Porter ifjú hősében szintén megtörnek az álmok a gusztustalan valóság gátján. A béke – hamisság. Az istenek – lecsúszott egzisztenciák. A fölékesített trónus, amelyen valaha édesdeden szundikált az ember – szikla az átokföldjén… Első ízben ébred tudatára ilyenkor az ember a halandóságnak, és egy pillanat alatt megtanulja, hogy egyetlen biztos tulajdona: a halál. Kylie Tennant novellájában egy remete az ismert civilizációtól megundorodva visszavonul a nagy ausztrál pusztaságba. Megfesti a civilizáció portréját: hatalmas, színpompás hullaarcot. „A hangyáktól el kell különülni” – ad magyarázatot mizantrópiájára.

Közjáték 11. Ausztráliában nyolcvanezer rovarfajt tartanak nyilván, s ez minden bizonnyal töredéke a valóban fellelhetőnek. A legnagyobb feltűnést a termeszvárak keltik, ezek akár hét méter magasak is lehetnek, és száz méter hosszú járatok is elágazhatnak belőlük a föld alatt. Úgy tódultak a tolongó hangyák, hogy szinte egymásba hegedtek, mint aprócska seben a var. Az Északi Territóriumban az úgynevezett iránytűhangyák betájolják vékony, de magas építményüket, hogy minél kevésbé érje a trópusi nap melege. A fehérhangyák ellenségei gyakran szabályos harcban foglalják el a várat, máshol madarak fészkelnek, harminc centiméteres sünnyelvek mártóznak meg belsejében. Minden más kontinensnél nagyobb változatosságban találhatóak meg itt a hangyafajok, négyezerfélét ismer a szaktudomány. Fontos helyet foglalnak el a helyi állat- és növénytársulásokban, mint ragadozók, gyűjtögetők, hulladékevők, táplálékai rovaroknak, tüskés gyíkoknak, numbatoknak, kúszómadaraknak, szarkáknak. A világ legősibb, legprimitívebb hangyafajai élik itt világukat. Ilyen például a nagy teste miatt a helyiek körében bulldog-hangyának hívott rovar, vagy a még náluk is primitívebb Nothomyrmecia macrops. Hasonló formában hatvanmillió éve jelent meg először ez az állat, de csak 1934-ben írták le két dolgozópéldányát a nyugat-ausztráliai Ragged-hegységben. Igen veszélyeztetett fajta, lehet, hogy már nem is él. Vagy rejtőzködik? Talajra ritkán merészkedik, akkor is csak hideg éjszakákon, ezért könnyen lehet, hogy elterjedtebb, mint amilyennek elsőre tűnik. Apró bolyokat formál, talán ha százan élnek egy légtérben, apró, rejtett bejárattal, fára irányuló kutatóösztönnel. A dolgozók élve ejtik el áldozatukat, vagy mézharmatból falatoznak. Hatalmas szemekkel, halványsárga színnel, hosszú, háromszögletű rágókkal, szokatlanul rövid szárnynyal, fullánkkal, ciripelőszervük különös elhelyezésével, királynőik jellegtelenségével tűnnek ki hangyatársaik közül.

nem koronázta siker

A harmincas évek elején hatalmas feltűnést keltett felfedezésük. Úgy látszott, a természet velük próbálkozott először a hangya megteremtésével, majd más irányba fordult. A tudóstársadalom felbolydult, egymás után szervezték az expedíciókat, aránytalan költségekbe verték magukat, hogy alaposabb vallomásra fogják a földet. Erőfeszítéseiket, akárcsak a gombessza esetében, nem koronázta siker. Itt már csak a véletlen segíthetett. És segített is. Poochera álmos kis helység volt Dél-Ausztráliában, az Eyre-félszigeten, jelentéktelen városocska, alig néhány évtizedes múlttal. 1977-et írunk ekkor. Egy csapat entomológus kelt útra a fővárosból, hogy átvágjon a fél kontinensen Nyugat-Ausztráliáig, hogy megadja az utolsó esélyt az őshangyának a civilizáció megismerésére. Javában tervezgették az útvonalat, a majdani tennivalókat, amikor mintegy ezer kilométerre a tervezett célállomástól egyszer csak lerobbant a kocsijuk. Füstölögni kezdett, iszonyatos zajokat hallatott, úgyhogy hozzáértés híján kénytelek voltak megállni az út menti porfészekben. Bob Taylor elhatározta, hogy a kényszerpihenőt sétálgatással tölti, s amúgy mellékesen megszemléli a helyi mallee rovarállományát. Elég nagydarab vagyok, hogy ne féljek a hangyáktól. Levegőszippantgatás közben egy eukaliptusztönk mellett vitte el az útja, és hirtelen meghűlt ereiben a vér. Nem mást látott rajta, mint a világ legprimitívebb hangyáját, a Nothomyrmeciát. Megutáltam mindenkit, aki telesírja a világot a hangyák miatt, s tudtam, én nem teszek ilyet soha többé. Egyetlen egyet. Majd, alaposabban körülnézve, még néhányat. Társai azt hitték, eszét veszítette, amikor az ajtót berúgva így kiáltott: „A rohadt életbe! Megtaláltam azt a tetves Notho… megvan az a nyavalyás Nothomyrmecia!”

Közjáték 12. Az ausztrál őslakosok, ázsiai hajósnépek, negyven-ötvenezer évvel ezelőtt keltek át az akkor még szárazabb vizeken. Sötét bőr, vastag ajak és koponyacsont, széles orr, vékony végtagok, egyenes tartás, hullámos haj. Földet nem műveltek, állatot nem tenyésztettek, inkább álmodoztak. Meg gyűjtögettek, vadászgattak csont- és kő- és fa-hajítófegyvereikkel. 1788-ban körülbelül háromszázezren lehettek, félezer törzsbe, félezer, felerészben már kihalt nyelvbe, nyelvjárásba tömörülve. A brit telepesek terra nulliusként, senkiföldjeként kezelték területüket, őket pedig állatszámba vették, bizonyítékul a fémmegmunkálás, a földművelés, az állandó település és az írott nyelv hiányát, az övékénél egyötöddel kisebb koponyatérfogatot hozták fel. Rendszeresek voltak a büntetőexpedíciók, a tömeges kivégzés, a fizikai és szexuális bántalmazás, területek és termények erőszakos elvétele. Gyűlölni, megvetni, undorodni is tudni kell attól, ami megvetésre, gyűlöletre és undorunkra érdemes; máskülönben az emberiség történelmének hitszegő gyilkosaivá válunk.

Az őslakók száma így a 19. század végén egytizedére csökkent, ekkor kormányprogrammá emelték fizikai, nyelvi, kulturális megmentésüket. Ennek részeként egy időben elvették gyerekeiket, hogy tehetős kevertvérűek neveljék föl azokat; később bűnbánatot gyakoroltak. Manapság az őslakók csaknem feleannyian vannak már, mint Phillip kapitány civilizációból kivetett hordái előtt. Rezervátumokban élnek, vagy a települések peremén, szociális segélyüket alkoholba fojtják, a kevés számú kiemelkedőnek régi szokás szerint egész törzset kell eltartania. Egynegyedük még űzi az ősi életmódot, de az elsivatagosodás, a civilizáció terjeszkedése, a természetben előforduló szabad erőforrások korlátozott volta miatt egyre kisebb eséllyel. Az Arnhem-földi rezerváció az Északi Territórium egyötödét teszi ki, és gazdag uránérc-lelőhely fekszik alatta, az őslakók időről időre ellenállnak a zsíros bányaajánlatoknak. Yolngu, így hívják itt magukat, keleten Koorie, középen Arangu, nyugaton Nyunga, délen Nungga. 1967-ben kaptak polgárjogot, s alig másfél évtizede szavazhatnak csak. Lelki életük legalább gazdag. Úgy tartják, a földet régen égi szellemek, állatősök uralták, sziklákat, barlangokat, tavakat, élőlényeket teremtettek. A földet nem ők birtokolják: a föld birtokolja lakóit. Az úgynevezett „álomidő”, a régmúlt, de ma is élő szerves hagyomány hősei megszenteltek jelenlétükkel egyes helyeket, amelyeket illő időről időre felkeresni, és ott a szent és titkos és sokszor fájdalmas rituálékat végrehajtani. Aki álomidejét elveszti, maga is elveszett. Az ember állat is lehet, madár, akivel közös nevet birtokol, alakját is felöltheti, és visszaváltozhat az örökkévaló álomidőben. Fajtákat szaporít spirituálisan, akikkel sorsa végleg összeköttetett. Ha megkérdezik valakitől, mi az álma, állatnevekkel válaszol, legendákkal, hősökkel és ősökkel, és mindezeken önmagát is érti. Tárgyak is jelképezhetik a jelenlévő múltat, csurungák, amelyek erőt adnak betegnek, vadásznak, szerződést, barátságot, törzsi helyet pecsételnek meg. Az élet előtt, a halál után az emberek szellemei meghatározott helyeken tartózkodnak, visszatérnek az égbe. Bár elhagyom Bralgut, a Halottak Szigetét, hű maradok hozzá. Minden létező csak a már elmúlt új elrendeződése, folyamatos körforgása, láthatatlanul összekapcsolt láncolata: a mítosz nem mese, hanem teremtés, nem halál, hanem élet. De a halál sem elhanyagolandó, az asszonyok kivetkőznek magukból, szörnyű átkokat szórnak feltételezett varázslókra, buzogányokkal vagdalkoznak, körmükkel az arcukat tépik, a férfiak bosszúhadjáratokat vezetnek, hogy egyensúlyba hozzák az elmúlást. Gondosan megvizsgálják a halál körülményeit, okait, a halott sírján keletkezett lukakat szellemek kiáramlásaként veszik számításba, mely a gyilkos vidéke felé mutat, máskor erre a célra a rovarok nyomait használják. A holttestet is megkérdezik, s az leugrik rokonai fejéről, ha meghallja a gyilkos származási helyét; esetleg felboncolják, haját orsón pörgetik. Hulladarabokat esznek, cipelnek magukkal, ha így kívánja meg a tisztesség.

egyértelmű és tartós különbség

Ki a primitív, ki fejlett – viszonylagos kérdés. Az európai felfedezők mindenesetre biztosak voltak benne: ők tudják. „Soha nem tűnt ki tetteivel és kutató szellemével a többiek közül civilizált nemzet vagy egyén, akinek bőre nem fehér lett volna… Ha a természet nem teremtette volna meg eleve az emberi fajok közötti különbségeket, akkor nem tudnánk megmagyarázni a fehérek és színesek közötti, ennyire egyértelmű és tartós különbséget” – állította David Hume. Cook kapitányt a Royal Society azzal bízta meg, hogy derítse fel, az ismeretlen népeknél van-e összefüggés a népsűrűség és a civilizáció szintje között. A vadak lakta országok rendszerint kevéssé népesek; azokban ugyanis sem a munkát nem szeretik, sem a földművelést. Oly erős náluk ez a balgatag ellenszenv, hogy ha átkot mondanak ellenségeikre, rendszerint csak azt kívánják nekik, bár kelljen földmívelésben sínylődniük. Emögött kimondatlanul az a feltételezés állt, hogy a gyéren lakott új kontinensek, szigetek igen primitív népeket rejtenek. A „barbár”, a „vad”, ahogy egy mai kultúrtörténész írja, csak valami alacsonyabb rendű, következésképpen természetellenes entitás lehet. A „barbár” kifejezés antik eredetije a madárcsicsergés artikulálatlan hangjaira utal, a „vad” szó angol-francia változata a latin „silvaticus”-ból ered, amely a bennszülötteket az erdőlakók, majmok rokonává teszi. A világ végezetéig hordozzuk uralkodni vágyó szellemünk előítéleteit.

Az európai felfedezők és telepesek műveletlensége egyenlőségjelet tett a katonai és intellektuális fölény közé, az anyaországban szokatlan teljhatalom pedig erős túlkapásokra ösztönözte őket. Az amerikai, aki elsőként fedezte fel Kolumbuszt, gonosz dolgot fedezett fel. A kereskedelem legfőbb elvévé a csalást tették, ezt a „vadak” értéktelenségével igazolták. A kultúrkapcsolat legfőbb elvévé az erőszakos térítést tették, mondván, a bennszülöttek nem hisznek semmiben. „A félelem a hit előfutára a barbár lelkeknél” – hangoztatta például Le Jeune atya. A konkvisztádorok az indiánokat állatoknak tekintették, azok meg őket isteneknek: egyiknek sincs köze a valósághoz, ám sorstragédiákban elengedhetetlen. Utazóink… zavartalanul az állatok közé sorolják azokat a lényeket, amelyeket az ókoriak szatír, faun vagy silvanus néven az istenekhez soroltak. Meglehet, ha pontosabb vizsgálatokat végeznek, azt fogják találni, hogy ezek a lények nem állatok és nem istenek, hanem emberek. Olyan elméletek láttak napvilágot, melyek szerint a színes bőrűek valójában preadamiták, őket az Isten a teremtés ötödik napján, az állatokkal együtt teremtette, nem juthattak be az Édenkertbe, ezért maradtak pogányok. Jól megmutatkozott ez a kettős kötés a „vadak” és „civilizáltak” személyes érintkezéseiben. James Cook második útjáról Angliába vitte Omait, annak kifejezett kérésére, mivel társai kinevették és lenézték, és remélte, a „civilizált” világból hazatérve tekintélyt szerez majd. Londonba érve felöltőt húztak rá, kardot kötöttek az oldalára, megmutatták neki a Lordok Házát, irodalmi ebédekre hurcolták, királyi audiencián vett részt, egyszóval mindent elkövettek, hogy rosszul érezze magát a bőrében, s megerősödjön kisebbrendűségi érzésében. Nem éreztem semmi kellemetlent, amikor jobbomat egy olyan kézben láttam, amely éppen a világ ellentétes pontjáról érkezett. A senkiházi emberből az európai szellem mesebeli herceget faragott, a királyi színháznak előadást írtak feltételezett kalandjairól. A felfedezések, amelyeket európai tengerészeink a távoli tengereken és messzi partokon tettek, tanulságos és ugyanakkor szórakoztató színjátékok… Úgy tűnik, egy bölcs akarat őrizte meg számunkra ezeket a bárdolatlan néptörzseket addig az időpontig, amikorra saját kultúránkban már eléggé előrehaladtunk ahhoz, hogy ezt a felfedezést felhasználhassuk a magunk hasznára, és az emberi nem feledésbe merült kezdeteit ebben a tükörben újra összeállítsuk. Omai pedig? Törzstársait otthon két percig érdekelték élményei, ajándékait elherdálták, őt újfent kinevették. Sőt Cook átköltöztette őt egy másik szigetre, védelmére házat építtetett, és puskát nyomott a kezébe! George Forster, Cook kísérője úti beszámolójában igen kesereg is, hogy Angliában nem tanították meg Omait valamilyen hasznos foglalkozásra, például ács- vagy asztalosmesterségre, és igen elégedett, hogy egy másik szigetlakót sikerül lebeszélniük arról, hogy Európába jöjjön.

Általános tapasztalat volt, hogy a bennszülött, akit kiszakítottak megszokott környezetéből, ellátták a fehér kultúra hasznos adományaival, vagy kedélybetegségbe esett, vagy teljesen elszakadt honfitársaitól. Az alamizsna koldust faragott belőle. A fehér emberek azonban látható örömüket lelték a stilizálásban. Nem érdekelte őket a vadember maga, csak az, hogy számukra mit képvisel. „A vadaknál az emberi természet legszebb maradványaiban gyönyörködhetünk” – írja egy jezsuita hittérítő Kanadában. Így született meg a nemes vad eszménye. La Hontan báró írásában egy éles elméjű indián fiút választ példaképének, a természetes ész megtestesüléseként. Swift Gulliverje nemes lovakkal találkozik. Voltaire egy huronnal gúnyoltatja ki a jezsuiták és janzenisták vitáját. Ismerik a becsület fogalmát, amelyről a mi európai vadjaink még csak nem is hallottak. Diderot a déli szigetek erkölcsi elveit idealizálja. Rousseau tanulmányokat ír védelmükre. A természeti emberek már nem primitívek, hanem igénytelenek, nem ostobák, hanem ártatlanok, nem lusták, hanem nyugodtak, nem ösztönösek, hanem gondtalan életöröm járja át őket. Az ellentábor, a ferinók válaszképpen ujjal mutogattak a kínzásra, emberáldozatra, kannibalizmusra, tolvaj hajlamra. A vadember kutya. De ne legyenek kétségeink, az előbbiek szava volt erősebb – ez azonban a kolonializáció stációit cseppet sem befolyásolta.

A Paradicsomról valójában nem tudok beszámolni, hiszen én nem jártam ott. Messze is van, meg nem is voltam rá méltó.

Az idézetek Charles-Louis de Secondat Montesquieu, François-Marie Arouet/ Voltaire, Jean-Jacques Rousseau, Louis-Antoine de Bougainville, Michel Eyquem de Montaigne, Marie-Jean-Antoine-Nicolas Caritat Condorcet, Anne-Robert-Jacques Turgot, Bonaparte Napóleon, John Mandeville, Friedrich Schiller, Georg Christoph Lichtenberg, Johann Gottfried Herder, Jacob Burckhardt, Mark Twain, Joseph Conrad, Italo Calvino, Jean de La Fontaine, Ambrose Bierce, Peter Carey, Hal Porter, John Killens és Hajnóczy Péter írásaiból, ausztrál bozótdalokból és legendákból származnak.

kép | Sidney Nolan művei, wikiart.org