VÉGJÁTÉK DÉL-AFRIKA VIZEIN

1938. december 22-én olyasvalamivel találkozott az ember, amitől megrémült. Esendősége napnál tündöklőbben kiviláglott. Hetvenmillió éves kövület éledt újjá ámuló szemei előtt, s megérezte, hogy ilyen mérvű halhatatlanságban neki sosem lesz része. Irigységgel vegyes öröm fordult át büszkeségbe, amint évtizedek alatt megbizonyosodott, hogy visszavonhatatlanul övé a halott-támasztó érdeme.

Közjáték 1. A Nerine nevű halászhajó karácsonyhoz közeledve megkettőzte erőfeszítéseit. A hálót szorosabbra vonta, szédült iramban hágta meg a hullámokat, hogy ízes falatokkal lássa el az egyszerű ember, na meg a tudomány (vegy)konyháját. Szándékaival összhangban, fittyet hányva holmi tengerészlegendákra, Hendrik Goosen hajója hamarosan érintkezésbe lépett a rozzant mólóval. Operaénekeseket megszégyenítő tirádákkal ajánlgatta fogásának izgalmas darabjait gazdái figyelmébe, így, e közvetítő közegen keresztül jutott el a hír a kelet-londoni múzeumba. Marjorie Courtney-Latimer kurátor egy ócska vitrint porolgatott éppen, gondolhatnánk, ha a fikció heve különösen elragadna, s azon morfondírozott, a kvaggakoponyát tegye-e bele, vagy tartogassa valami értékesebbre. Kelletlenül, mégis várakozással tett eleget rutinkötelességének, hogy bűzös haltetemek között turkáljon közönyös halásztekintetek gyűrűjében. A rakpartra érkezve rögtön látta, hogy érdes cápahullákon kell keresztülgázolnia, s ez a lehetőség, bár a híres-nevezetes óriásszájú cápa még felfedezés előtt állt, nem igazán lelkesítette. S ekkor észrevett valami egészen szokatlant. Míg arra várt, hogy a halászok kipecázzák a bűzhödt halomból azt az egyet, és gondosan eléterítsék, egyre csak szapulta magát, hogy a halbiológia-órákat egykoron olyannyira félvállról vette. Sok ideje nem maradt, hogy belemerüljön ködös emlékképeibe, mert elhivatottsága orrfacsarással szólongatta. És akkor ott feküdt előtte a világ talán legkülönösebb élőlénye, aki halott, és megpendült benne a sejtés, hogy saját ősapját exhumálta.

idegenszínűek

Ezen a földön amúgy is nyüzsögtek az ősapák és ősanyák. Javarészt egymás kipusztításán igyekeztek, több-kevesebb sikerrel. A busmanok, hottentották ősei évezredekkel a keresztény időszámítás névleges kezdete előtt birtokba vették Dél-Afrikát. A vadászó-gyűjtögető, a pásztorkodó és a termelő népségek nem is sejtették, hogy leszármazottaik náluk is keservesebben kénytelenek majd megkeresni ételüket, s kegyelemkenyerük másoké lesz. Maguk sem tudták, féljék vagy szeressék a partot érő idegenszínűeket, Francisco de Almeida portugál admirálist a Tábla-öbölnél például legyilkolták, később a hollandus kereskedőkkel viszonylag zavartalanul csereberéltek. Elég az hozzá, hogy Jan van Riebeeck hollandi kapitány 90 fős expedíciójával a Holland Kelet-Indiai Társaság javára gyarmatot szerzett Fokföldön. Ez a kereskedelmi telep közbülső állomás lett volna a távol-keleti holland gyarmatok felé vezető úton, az utánpótlás előteremtésére hivatva. Hamar kevésnek bizonyult azonban az ellátmány, igazi kolóniára támadt szükség, amely az európai leszármazottak, a búrok bársonyos igáját kiterjeszti a barbár „kafferekre”. A koiszánokra, közülük a busmanokra, a koikonokra, a hottentottákra. Mindenkire, aki sötét. A populáció valamennyi generációban megkettőződött a belső területeken, a telepesek körében hasonló arányosságot mutatott, a földéhség tehát a végtelenségig kielégíthetetlen maradt, s mellékesen kipusztították a legtöbb őshonos állatot is. A kék lóantilopot például, a csavartszarvú kámát, s a barna zebrafélét, a gabonás zsáknak alkalmazott kvaggát. Ez a civilizáció olyan, hogy az embernek csak türelemre van szüksége, és látni fogja, hogy önmagát pusztítja el. A tizennyolcadik század végétől sajátos százéves háborút folytattak az afrikaiak ellen az északi terjeszkedés ürügyén, a hollandok is, meg a gyarmatot elhódító angolok is. A zuluk a legendák szerint vérszomjas, kegyetlen Shaka uralma alatt egyesültek, s nagy csatákat nyertek a fehérek ellenében, s nem volt ez másként azután sem, hogy fivére lemészárolta őt; bár egy idő után kénytelenek elismerni a búrok fensőbbségét. Lesothóban sikeres miniállamot alapított Mashoshoe. Kisebb közjátékok után a brit birodalom fennhatósága állandósult, a csalódott búrok nagy vándorlásba, trekbe kezdtek: négereket öldöstek, földet foglaltak, rabszolgákat tartottak. Az afrikánerek, ahogy magukat nevezték, újabb és újabb hullámokban árasztották el az érintetlen térségeket. Dél-Afrika fekete foltjai lassan elfehéredtek. 1833-ban a birodalom egész területén eltörölték a rabszolgaságot, harmincötezer afrikai sorsa fordult itt – jobbra? Natal angol gyarmat lett, a búrok Transvaal tartományba költöztek, a faji szegregáció előjátékaként a zulukat kiközösítették a fehérek társadalmából. Bevezették a vagyoni cenzust, s bár a maga korában „demokratikusnak” nevezhető e rendszer, hatvanhat év alatt egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy bármily tehetős feketét választottak volna. Fokföld keleti részén a khosza nép ellenállt a brit gyarmatosítóknak, és a tömeges öngyilkosság sajátos formáját választotta. A Gxarha folyónál egy kislánynak két isten jelent meg: Sifuba-Sibanzi és Napakede. Megújul az egész világ, mondták, ha leölik állataikat, elpusztítják szőlőiket. Bőviben lesznek majd ételnek-italnak, a fehérek a tengerbe vesznek. Minden szép, minden jó lesz. A király helyt adott a próféciának, s a khoszák kilencven százaléka úgy cselekedett, ahogy az mondva volt. Majd várták, hogy a megjövendölt időre az istenek újra eléjük lépjenek, s eleget tegyenek ígéreteiknek.

Negyvenezer khosza halt éhen. A maradékot Fokvárosba kényszerítették. munkára. Az életben maradtak kétharmadát elvitte a tüdőbaj. Földjeiket elfoglalták, vezetőiket a hírhedt Robben-szigeti börtönbe szállították.

A búrok Transvaalban megalapították a Dél-afrikai Köztársaságot Martinus Pretorius elnökletével, és bevezették az úgynevezett kafferfoglalkoztatási törvényt, a későbbi útlevéltörvény ősét. 1877-ben az angolok elfoglalták a búr államot, szuverenitásában mégis kénytelenek voltak kiegyezni, Zuluföldet hatalmas veszteségek árán Natalhoz csatolták. A század végén az uitlanderek, az elnyomott fehér bevándorlók búrok által okozott sérelmeinek orvoslása ürügyén kitört a híres-nevezetes búr háború, a modern tömeggyilkosságok egyik prototípusa, mely hulláival Conan Doyle-t, s az egész huszadik századi irodalmat jótékonyan megtermékenyítette. Az angolok 120 ezer holland ajkút koncentrációs táborba zártak, egyhatoduk el is pusztult. Az 1902-es vereenigingi szerződésben a győztes angolok fennhatóságuk alá vonták a búr területeket, ám óriási kölcsönt folyósítottak a humánus módszerekkel elnéptelenített otthonok helyreállítására, s biztosították a fehérhatalom letéteményeseinek elsőségét. 1910-ben Louis Botha volt búr tábornok miniszterelnökletével megalakult Fokföldből, Natalból, Orange Szabadállamból és Transvaalból a Dél-afrikai Unió. Fokföldön kívül mindenütt csak a fehérek jogosultak a szavazásra, ott néhány kósza afrikai lehetőséget kapott, hogy fehérre vagy fehérebbre adja le voksát. Diszkriminatív törvények sora lépett életbe, a fekete ember kiszolgálhatta munkahelyén a fehér embert, ha tiszta, kevésbé urbanizált levegőre vágyott, hovatartozásának megfelelően bevonulhatott az ország területének egytizedén létrehozott rezervátumok egyikébe, a sárga ember nem használhatta a járdát, és eltakarodhatott a saját országába. Esetleg mindketten segíthették anyaállamuk gyarmatszerző háborúját, s meghalhattak német Délnyugat-Afrika (Namíbia) megszerzéséért. 1912-ben erőtlen válaszlépésként megalakult a Dél-afrikai Nemzeti Bennszülött Kongresszus (a későbbi Afrikai Nemzeti Kongresszus), illetőleg 1920-ban a Dél-afrikai Indiai Kongresszus, mindketten az egykor Gandhi vezette Natali Indiaiak Kongresszusa tevékenységének és elveinek mintájára. A hatalom négerbizottságokat állított fel, Bulhoekban a tömegbe lövetett, az aranybányász-sztrájk idején úgyszintén, Smuts tábornok, az új miniszterelnök bennszülött-ügyi törvényt hozatott, azaz de jure bevezette a gettórendszert, a fekete a fehér ember területére belső útlevéllel, és csak akkor léphetett, ha kiszolgálta annak szükségleteit; egy másik törvény szerint a bányákban csak a legalantasabb munkára osztották be az afrikaiakat, a diszkrimináció elleni tiltakozás egészében bűncselekménynek számított, a munkahelyét papír nélkül elhagyó fekete maga és családja testével-lelkével felelt, és így tovább a végtelenségig.

értelmetlen erőszak

Az 1948-as választásokat követően, amelyen a Nemzeti Párt az apartheid (elválasztás, elkülönítés) programjával győzedelmeskedett, ha lehet, még jobban eldurvult a helyzet. Megtiltották a vegyesházasságokat, regisztrálták, s egyúttal bővíthetetlen csoportokká formálták a népességet: feketék, fehérek, színesek. A korábbi faji törvényeket egytől egyig megerősítették, kibővítették, szigorították. A bantu oktatási dekrétum például kimondta: „a két hivatalos nyelvet, az angolt és az afrikaanst oly módon kell oktatni az afrikai gyermekeknek, hogy csupán szóbeli vagy leírt utasításokat értsenek meg, amelyek segítségével érintkezni tudnak a földesurukkal, akár az iparban és a kereskedelemben, akár cselédként dolgoznak”. 1960-ban Sharpeville-ben a rendőrök belelőttek az útlevélégető ötezres tömegbe, 69 ember, köztük 10 gyerek maradt a kövezeten. Micsoda együgyű tévedés azt hinni, hogy tűzzel, vassal, ütéssel, rúgással behatolhatunk egy másik ember titkos testébe! Betiltották az afrikai szervezeteket, 1964-ben a hírhedett Rivonia perben Nelson Mandelát, Walter Sisulut és fekete-fehér társaikat életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, és a Robben-szigetre szállították. A korszak nagy találmánya az úgynevezett 90 napos törvény volt. Ennek értelmében a gyanús, agitatív elemeket 90 napra bármikor őrizetbe vehették, majd szimbolikus szabadon bocsátás után ismét bezsuppolhatták, és ezt bármeddig folytathatták. A mi szemünkben egy ember csak egyféleképpen igazolhatja magát: börtönbe kell kerülnie. Semmiféle kínzás, testi és lelki tortúra nem számított megengedhetetlennek. A kínzás értelmetlen erőszak, a félelem szülötte. Célja, hogy sikolyok és vérokádások közepette egyetlen nyelvtől a mindenség titkát csikarja ki… Akár beszél az áldozat, akár belehal, az elmondhatatlan titok mindig másutt van, és kikutathatatlan. Így járt Albie Sachs fehér színű ügyvéd is, aki később londoni száműzetésében megjelentette börtönnaplóját. Ebben szemléletesen leírta, miként foszlott le agyáról a tudat, s vette át a képzelgések világa a valóságét. Az ember reménytelenül egyedül maradt önmagával, testével és néhány tárggyal, asztallal, ággyal, ablakkal és mosdóval. Úgy éltem, mint búvár az üvegbúra alatt a csend fekete tengerében. Hogy túlélje a pszichikai leépülést, reggeltől estig a legkülönbözőbb foglalatosságot találta ki magának. Vajon az állandó testedzés, a Biblia-olvasás, a láthatatlan börtöntársaival folytatott énekpárbeszéd jelentette-e a menekvést? Nem: „még most is büszke vagyok a nagy, kövér hernyóra, amelyet segítettem felhizlalni… Ki gondolta volna, hogy egyszer még megszeretek egy hernyót, vagy irigykedni fogok egy féregre?” 168 nappal későbbi, letartóztatásához hasonlóan váratlan szabadulását úgy kívánta megünnepelni, hogy azonmód hatmérföldes futást rendezett a tengerig, és belevetette magát. Nem állok meg, mondta, míg azt nem érzem, hogy a víz átcsap felettem. Ez a napok napja. Az én napom.

Időközben a formális brit uralmat is levetette magáról az állam, kilépett a Nemzetközösségből, a miniszterelnököt megölték, s egy náci szimpátiájáért a második világháború idején elítélt fehér lépett helyébe. A nácik nem pusztultak bele a háborúba… itt támadtak fel, ebben az országban. 1976-ban Johannesburg afrikai negyedében, a Sowetóban lázadás tört ki, az 575 áldozatból csupán ötnek volt halovány a színe. Független törzsi bantusztánok alakultak, hogy annyival kevesebb gond legyen a feketékkel, a színesek, indiaiak 1983-ban választójogot kaptak, a húszmilliós feketeség nem, de az enyhülés jelei megmutatkoztak. Az afrikáner politika gyengülése, a gazdasági recesszió, a nemzetközi és morális nyomás, az elkülönítés költségtényezői, a kelet-európai rendszerváltások okozta ellenségkép-változás nyomán eltörölték a legsérelmesebb faji törvényeket, kézcsókra járultak Mandelához a börtönben, majd 1990-ben, 27 év fogság után szabadon engedték, s ő a hetvenhétszázalékos többségben lévő feketék, a lakosság 11 százalékát kitevő fehérek, a 9 százaléknyi színesek és a háromszázaléknyi indiaiak döntése nyomán 1994-ben elnöki posztot kapott, majd 1999-ben börtöntársa, Thabo Mbeki is. A prófécia, az álomország másfél századdal később úgy-ahogy beteljesedett. Legalább élni lehetett benne.

Közjáték 2. Mályvás-kékes színű, másfél méteres, és ahogy később kiderült, 57 kilogramm súlyú hal volt. Ha úgy vesszük, ideális szirénméretekkel rendelkezett, de emberi szemmel sokkalta rondábbnak mutatkozott. Annál is inkább, mivel vastag páncélban borították a hatalmas, csontos pikkelyek, s mindenféle csonkok ágaztak ki testéből. Csonkok, végtagok? Kevés a különbség. Két darab hátúszó, külön. Item, egy pár mellúszó. Meg két medenceuszony. Két farokuszony. A hátúszókon kívül a többi, eltérően más halaktól, izmos, csontos végződésből nőtt ki. Mintha a halnak lába, keze volna. Gerince végigért a farokúszón, ez sem éppen egy kanonizált változat, s hegyesnek látszott, három részre oszolva. Bőre olajos volt – lenyúzva előtűnt az ezért felelős olajtartálysejt-szövet. Morgensterni hangokat kieresztő száját szélesre tátotta, fogain ott őrizte még Goosen kapitány felső végtagi hámszövetének egy-egy darabkáját. A halat azonmód bevágták egy taxiba. A sofőr úgy érezte, nagy áldozatot hoz a tudomány oltárán, fogai között az aktuális üléshuzat-árfolyamot mormolva lapogatta meg a zsebébe nyomott bankókat, és a kormánykerékhez ült. Lopva sandított a missre, fene érti ezeket a múzeumi nőket, meg az ő drágalátos halaikat, csak legyünk már túl rajta.

irtózatos tapasztalat

A nők egyébként, mármint a fehérek, 1930-ban kaptak választójogot. Bizonyára nem jelentettek komolyabb veszélyt a fehér férfi felsőbbrendűségre. Annál inkább viszont az általa sohasem kedvelt Mahátma, Nagy Lélek előnévvel ellátott Gandhi, aki „egyszerű” indiai ügyvédként érkezett ide az 1890-es évek elején, s bár csak egyetlen perre szerződött, egészen az első világháború kitöréséig itt ragadt, és felkorbácsolta az ázsiaiak öntudatát. Csak mi vagyunk képesek ilyen országban élni, mint ez, mert mi, hogy pénzt kereshessünk, minden sértést zsebre vágunk. A legutolsó londoni divat szerint szabott öltönyében, friss diplomával és szakvizsgával a zsebében vágott neki a búr bozótosnak, azt képzelve, emberi külsővel embernek fogják tekinteni. Úgy néztek rám, mintha én volnék a bolygó zsidó. Pedig láttak már sárgásbarna embert: az indiaiak 1860-ban érkeztek először Dél-Afrikába, búr cukornádültetvényeken dolgoztak öt évig, szerződésük lejártával választhattak a letelepedés és a hazatérés között. Natalban, ahol a legtöbb indiai élt, a 19. század végén már ötvenegyezren voltak, szemben az ötvenezres európai, és négyszázezres afrikai származású csoporttal. A huszadik század elején kínai munkások is érkeztek aranybánya-tölteléknek, a hollandok sok maláj rabszolgát hurcoltak ide. Gandhi tehát csak azt tapasztalta, ami minden ázsiainak napi élménye volt. Az Indiából Dél-Afrikába tartó hajón nem kapott első osztályú jegyet, némi könyörgésre a kapitány kabinjában szállásolták el. Pretoriában első osztályú vasúti jegye ellenére leszállították a vonatról. Szállodai szobát sajátos pigmentjei miatt nem kapott. A postakocsin koszos törlőrongyra akarták ültetni. Ha egyetlen emberi lényt is megalázunk, azzal az isteni erőnket alázzuk meg, és így nem csupán azzal az emberrel teszünk rosszat, hanem általa az egész világgal. Gandhi mélységesen felháborodik. Nem elégszik meg azzal, hogy a helyi muzulmán kereskedő ügyeit intézve belevesse magát a számára ismeretlen jogrendszerbe, könyvelési eljárásokba. Nem: ő azzal foglalkozik, hogy turbánt viselhessen a bíróság előtt, ne rugdossák le Krüger elnök háza előtt a járdáról, ne nevezzék kulinak, szabadon ápolhassa a pestiseseket a karanténban. Egyszóval: ember próbál lenni az embertelenségben. Nem vágyom rá, hogy bűneim következményeitől megváltsanak. Magától a bűntől szeretnék megszabadulni, sőt, inkább a bűnös gondolatoktól. Amíg ezt el nem értem, inkább ne legyen nyugtom a földön. Furcsa ügyekbe keveredik. Ahogy kívül, belsejében is rendet akar teremteni, szektáról szektára jár, hogy meggyőződjön róla: egyik sem az igazi. És hogy a tételes vallásban, legyen keresztény, hindu vagy muzulmán, nem lel vigaszt. Minden bizonytalan, csak Isten és az Igazság nem. Ami csak körülöttünk történik, az mind bizonytalan, ideiglenes. De mögötte ott rejlik a Legfőbb Lény. Különösen nem tud mit kezdeni azokkal a vallásokkal, amelyek az ember szupremáciájára építkeznek. Számomra a bárány élete sem kevésbé becses, mint az emberé. Nem oltanám ki egyetlen bárány életét sem az emberi test hasznára. Azt tartom, hogy minél gyámoltalanabb egy teremtmény, annál inkább igényt tarthat rá, hogy az ember megoltalmazza a másik ember kegyetlenségével szemben… Szünet nélkül imádkozom, hogy szülessék ezen a földön egy nagy lélek, egy férfi vagy nő, akit isteni szánakozás hevít, s aki megszabadít bennünket a gyűlöletes bűntől, megmenti az ártatlan teremtmények életét. És ami ebből következik: irtózik a húsevéstől, s ezt az elvet környezetében is következetesen betartatja. A végsőkig. Van, amit még az életért sem szabad megtennünk. Amikor kisfia forró lázban szenved, és az orvos csirkehúslevest rendel neki, Gandhi megmakacsolja magát. Napokig ápolja gyermekét saját hűtővizes módszerével, fájó szívvel nézi, mint szenved gyermeke, de nem enged. S mikor az felgyógyul, büszkeség önti el, hite próbájának tekinti az esetet: lám, a vészben is ellen tudott állni a kísértésnek. Hasonlóképpen viselkedik felesége, Kaszturbáí súlyos betegségekor. Keményen összeszólalkozva a gyógymódot illetően, elviteti az alig szállítható asszonyt az orvos házából. Az asszony, mit tehetne mást, egyetért urával. Ritka ajándék emberi lénynek születni erre a világra, és inkább haljak meg a karjaid között, de nem piszkítom be a testemet ilyen förtelemmel. A családjával amúgy is kevésbé találja meg a hangot, mint a tömegekkel: nem értik meg lemondásának mélységét, véglegességét. A századfordulóval egyidejűleg visszavonhatatlanul lemond a nemi életről, a gyereknemzésről. Bátyjával összeveszik a családtámogatás szükségességén, feleségét majdnem kihajítja a házból, amikor az nem hajlandó a náluk lakó fehér írnok éjjeliedényét tisztítgatni. De: megszervezi a szatjágraha mozgalmat, az igazság és szilárdság menetét, amely passzív ellenállást hirdet a hatalom diszkriminatív politikájával szemben. Ezrek vonulnak önként börtönbe Gandhi egyetlen intésére, megbénítják az államigazgatást, s a kormány sokszor – időlegesen – meghátrálásra kényszerül. A harc közös célért folyt, s gyümölcsöt / Nem kevesebbet hozott, noha sem ti, / Sem mi végpercünk utánig nem tudtuk, / Mi is a harc gyümölcse. Másfelől Gandhi őszinte lojalitásáról biztosítja a brit gyarmatosítókat, a búrok és a zuluk lemészárlásához erkölcsi támogatást ad: szanitécosztagokat szervez. A háború alatt a lehető legjobb viszonyban voltunk a fehérekkel… Nekünk jutott az a megtiszteltetés, hogy a holttestét elszállítsuk a csatatérről. Nem veszi észre, hogy az angolok cseppet sem törődnek a nagylelkű gesztusokkal, hiszen még arra sem fordítottak gondot, hogy a velük együtt harcoló feketéket ne korbácsolják véresre, vagy ha úgy esik, ne lőjék halomra (minél kevesebben vannak úgymond, annál jobb). Bárhova mentünk, Istennek tetsző dolgot cselekedtünk: hordágyainkon a táborhelyre vittük azokat a baráti zulukat, akiket véletlenül meglőttek, és ápoltuk őket. Hálás szívvel gondolok rá, hogy ez a munka jutott nekünk. Sok-sok év, sok-sok kegyetlen háború, irtózatos tapasztalat kell ahhoz, hogy véleménye megérlelődjön. Soha, semmilyen erőszak nem megengedhető, az Igazság ítélőszéke előtt nincs felmentés. Amikor két nemzet háborúba keveredik egymással, az ahimszá hívének az a kötelessége, hogy megállítsa a háborút… Az ahimszá szempontjából nem teszek különbséget harcolók és nem harcolók között. Ha valaki önként beáll a haramiák közé, akár kocsijukat hajtja, akár őrködik, amíg azok a dolgukat végzik, akár ápolja őket, ha megsebesülnek, az éppúgy részes a banditizmus bűnében, mint maguk a haramiák. Ugyanígy nem menthető föl a háború bűne alól, aki csupán a harctéri sebesültek ápolására vállalkozik. Ellentételezésül utópia-farmokat szervez Ruskin és Tolsztoj nyomán, s mikor a közösségből valaki „elbukik”, először választja az önsanyargatás eszközét a lelkek kibékítésére.

Az első világháború előestéjén, annak biztos tudatában, hogy tárgyalásai eredményeként már nem kell háromfontos évi különadót fizetnie az indiaiaknak, s házasságukat törvényesnek ismerik el, ellenben hat év elteltével további szerződéses munkások nem jöhetnek, s az ott lévők sem vándorolhatnak szabadon az egyes tartományok között, Gandhi gyógyászati célú angliai kitérővel hazatér Indiába. Amit önzetlen fellépésével, szenvedélyes igazságszeretetével, erkölcsi tisztaságával, kérlelhetetlen ügybuzgóságával, kiváló szervezőképességével mutatott, mérce lesz ázsiaiaknak, színeseknek, feketéknek a faji elkülönítés elleni harcban, s mérce Indiában a brit elnyomás elleni küzdelemben. Az eljövendő generációk alig fogják elhinni, hogy egy ilyen hús-vér ember valaha is járt ezen a földön. 1948. január 30-án öli meg egy vallási fanatikus. Tisztelettel meghajol előtte, és háromszor mellbe lövi. Ha valaki megöl, és úgy halok meg, hogy a gyilkosért imádkozom, és szívem mélyén Istenre és az ő eleven jelenlétére emlékezem, csak akkor mondhatom el, hogy rendelkezem a bátrak erőszaknélküliségével.

Közjáték 3. Az állatpreparátor elvégezte dolgát, korlátozott vevőkörében sokáig büszkén emlegette az eseményt. Történelem íródott. A Rhodes Egyetem nemzetközi hírű halkutatója, Smith professzor január 3-án betegeskedéséből épülve, és a fárasztó ünnepi hajsza után álmosan szemezgetett az asztalára ömlesztett levelek között. Érdeklődve vette kézbe a kelet-londoni bélyegzővel ellátott borítékot, hiszen régi levelezőtársa kézjegyét pillantotta meg rajta. Meglepetése tovább fokozódott, amikor szemügyre vette a kezdetleges rajzot, s végigböngészte a laikusan szakszerű leírást. Mintha bomba robbant volna az agyamban, vallotta meg később könyvében. Százával merültek fel elméjében a különböző képzeletbeli lények, akiknek régmúlt valóságát az emberi nem tulajdonítja, de akik csak töredékekben vallanak életükről. És milyen idegesítőek voltak az ezután következő napok, a nemzetközi halbiológiai közvélemény tapsviharának előszelletében, a munkaköri kötelességek béklyójába verve! Értekezleteken azon kapta magát, hogy gondolatai más közegben járnak, a tanítványok próbaképpen népszerű rögbicsapatok névsorát fűzték feleletükbe, a rosszalló szemöldökráncolás halvány jelének félelme nélkül. A második hét is a vége felé járt a levél kézhezvételétől számítva, amikor a professzor betehette lábát a poros épületbe. Egy pillantást vetett a jól-rosszul konzervált állatra, s a kétség bizonyossággá érlelődött benne. Crossopiterygii, motyogta alig érthetően. Mit tetszik? Bojtosúszójú halak. Ja, igen.

a bűnhődő gonosz képe

A zsidók étkezési törvényei megkülönböztetnek olyan halakat, amelyeknek uszonyuk van és pikkelyesek, és olyanokat, akik híján vannak ezeknek. Csak az előbbiek ehetők. A bibliai időkben a halhoz ezer szál fűzte a népet, ezért hívták Jeruzsálem egyik kapuját Hal-kapunak. A horogra akadt hal a bűnhődő gonosz képe a prédikátoroknál és Jeremiásnál, az Újszövetségben a halászat Isten szétszórt fiainak összegyűjtését jelenti. Ennek beteljesedése az „emberhalászat”. Csillaghálóban hányódunk / partravont halak, szánk a semmiségbe tátog, / száraz űrt harap. / Suttogón hiába hív az / elveszett elem, / szúró kövek, kavicsok közt / fuldokolva kell / egymás ellen élnünk-halnunk! / Szívünk megremeg. / Vergődésünk testvérünket / sebzi, fojtja meg. / Egymást túlkiáltó szónkra / visszhang sem felel; / öldökölnünk és csatáznunk / nincs miért, de kell. / Bűnhődünk, de bűnhődésünk / mégse büntetés, / nem válthat ki poklainkból / semmi szenvedés. / Roppant hálóban hányódunk / s éjfélkor talán / étek leszünk egy hatalmas / halász asztalán. Jézus követői közül Péter, András, Jakab és János is halász volt, a sikeres apostoli munka előjeleként. Az emberek táplálására Jézus csodásan megszaporította a halakat. A kora keresztény hagyomány Jézust halnak nevezi, az Ikhthüsz a keresztény Megváltó megfelelője: a Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó szavak anagrammája. Az istenembert magát is halként lehet elfogyasztani, és követői voltak a „kis halak”. A földnek szüksége van a halra, melyet híveid számára készített asztalon fogyaszt. Mert azért emelkedett ki a hal a mélyből, hogy táplálja a földet. A hit, a tisztaság, Szűz Mária, a megkeresztelkedés, az áldozat jelképe volt. A középkorban a zsidó gondolkodók a Halak jegyében várták a megígért, számukra meg nem érkezett, a Talmudban Dag, azaz hal névvel jelölt Messiást. A Halak a tizenkettedik csillagkép, az asztrológiai év vége, egyúttal az új kezdete, tehát ráfelel a világvégére és az Isten országára. Jónást elnyeli a nagy hal, hogy megérezze az Úr erejét, a Tóbiás-legendában gyógyító hallal találkozunk. A hal révén majd megtaláljuk a gyógyulás eszközét az egész világ számára. A hal megjelenik az alkímiában is, még a 11. század előtt, s többek között a bölcsek kövének jelképévé válik. Minthogy a tenger maga a tudatalatti, írja Jung Aiónjában, a halászás intuitív kísérlet a tudatalatti tartalmak (halak) megragadására. Ebben az ősóceánban kutatva lelhet rá saját élő fosszíliáira a jámbor kereső: azokra az organizmusokra, amelyek jelen vannak, mégis halottak.

Közjáték 4. A bojtosúszójú halak az alsó devonban tűntek fel, négyszázmillió éve. Ekkor jelentek meg a tintahalak is, a szárny nélküli ősrovarok, az első pókok, gombák, zsurlófélék. Kibújtak a leveles növények, korallok, pörgekarúak, ősrákok és ammóniták ütötték fel tanyájukat. Elkezdődött a déli őskontinens, a Gondwana szétesése. A víz uralkodott a szárazföldek felett, rendszeresen megöntözte a sivár vidékeket. A középső devonban jöttek az ezerlábúak, a páfrányok, a legősibb kétéltűek: közbülső fok a bojtosúszójúak felől az evolúció létráján, ha ilyet mondani nem dőreség. Az éghajlat kiegyenlített, erős a mészkő- és ércképződés, a vulkanikus tevékenység gyakori. A felső devonban a bojtosúszójúak elterjednek Észak-Amerika nagy területein, ősharasztok, szárnyas rovarok keletkeznek, a gerincesek szárazföldre lépnek. A cápák átrendezik a tengeri táplálékláncot, kipusztulnak az első szárazföldi csupasz növények, általános a hatalmas fajpusztulás. Az alsó karbon meleg, nedves légkörében hiányoznak a fák évgyűrűi, ám a nyitvatermők színre lépnek, s az első hüllők is, csak azért, hogy águk jó százmillió év alatt kihaljon. A felső karbonban a föld uralkodik a vizeken, kialakul a Földközi-tenger őse, szitakötők zümmögnek. Az alsó permben Dél-Afrika eljegesedik, jönnek a fenyőfélék, a vízi gyíkok: az első állatok, amelyek a szárazföldről inkább visszatérnek a vízbe. A felső permben a Föld polaritása váltakozik, jön a csontoshalak főrendje, megy sok egyéb faj. Az alsó triász korszak békákat, varangyokat, teknősöket hoz, a dinoszauruszok benépesítik az egész Földet. A középső triász a sivatagi és sztyeppenövényzetnek kedvez, a felső triász rendet vág a kétéltűek között, helyet készít a repülő hüllőknek, s az első apró emlősöknek. Az alsó jura vagy liász sok, rövid életű fajt nevel, a középső jura vagy dogger a zárvatermőkben jeleskedik, a malm behozza a mai halakat, a nagytestű növényevő dinoszauruszokat, és a belőlük élő félelmetes húsevő óriáshüllőket. Madagaszkár kezd elválni Afrikától, felröppen az első madár. Az alsó krétában tenyésznek a kígyók, a Gondwana széthullik, sok dinoszaurusz kihal, ellenben életre kelnek az erszényes állatok. A felső krétában elterjednek a pálmafélék, a Szaharában erdők nőnek, a cickányszerű rovarevők előrevetítik a főemlősök megérkezését, s egytől egyig kihalnak a dinoszauruszok. Ekkor tűnik el szem elől a bojtosúszójú hal is, mert tudja, paleocén, eocén, oligocén, miocén, pliocén, alsó pleisztocén, felső pleisztocén, holocén – a szárazföld közelében semmi keresnivalója. A devonban még édesvízi életet élt, a karbonban és a permben szintúgy, csak a triászban merészkedett a tengerekbe, s nem bánta meg. Biológiai búvóhelyre lelt.

Ezzel persze nem elégedett meg, közeli és távoli rokonain, a halakon keresztül belevette magát az emberi képzeletbe. Már a paleolitikumban születnek róla phallosz-ábrázolások, a neolitikus varázsmágiában is fontos szerepet kap. Demiurgosz, aki törvényt hoz föl az óceánból, s abból születik meg a szárazföld, illetve maga is hátán hordja a földet. Ha megmozdul, özönvíz vagy földrengés keletkezik. Madagaszkárban a Faro nevű hal uszonyos-hártyás vízisten, aki megteremti az eget, a levegő szellemét, és víz alakjában életet önt a földre. Sokszor játszik életmentő szerepet, például az ind hagyományokban, ahol az első embert, Manut szabadon engedéséért cserébe megmenti az özönvíz elől. Az azték Tezkatlipoka különb akar lenni a többi istennél, hamuból formált embereit azonban társai parancsára víz mossa el, és halakká válnak. Kínában az özönvíz után Kun hal alakját veszi fel (a gazdagság szimbólumáét), a testéből származó Jü zabolázza meg végül a vizeket. A sumér Halak háza monológja a halak életének biztonságáról értekezik, a menedékükként szolgáló templomokról. Enki vízisten a folyókat, mocsarakat a halaknak juttatja. Babilóniai megfelelője, Éa hal-ember alakjában is megjelent, s ekként hatalmat, bölcsességet, gyógyítóképességet tulajdonítottak neki. A japán teremtésmítosz egyes változataiban Ükemocsi táplálék-isten az élet folyamatosságának jelképeként halakat bocsát ki szájából a vízbe. A Kaukázus környékén meddőség-gyógyításra használták a halakat, rituális haltemetést rendeztek, és rendületlenül hittek az emberül beszélő anga-hal létezésében. Halhoz kapcsolódik a meghaló-feltámadó istenek változatos kultusza is, Istár városa, Ninive a „Hal Háza”, a mítoszok középpontjában elhelyezkedő önkasztrálás során a phalloszt (pl. Oziriszét) a vízbe vetik, ahol egy hal nyeli el. A hal lehet a feltámadás motívuma, mint a Távol-Keleten, vagy a keresztény reformációban, de a halálnak, sötétségnek is (a halott lelke ölt testet benne Afrikában), mint a bibliai Leviathán, vagy a világfát őrző iráni Kara őshal. A halak lehettek az ember ősszülői, illetve egyes emberi testrészekből keletkeztek, az emberi és halszerű tulajdonságok ekképp egy személyben is összekeveredhetnek. Amikor a kaffer az égbe lőtt, hogy eltalálja az Istent, mondja a mese, egy hal a testével fogta fel a nyílvesszőt: kopoltyúi tehát sebek.

Közjáték 5. Az állat, kinek lágy belsőségei a szemétkosárban végezték, keresztapjától a Latimeria chalumnae nevet kapta, utalva első tudomány közeli „felfedezőjére”, és a fogás helyére. Hiába kutattak azonban a Chalumna-folyó torkolatánál, hiába a sekély part menti vizeken, a mély óceánokon, társnak nem jutottak nyomára. Magányosan élte túl a dinókatasztrófát, a földrészek csúszkálásait, a víz alatti magmaömléseket, a vízfelszíni olajfolyamokat, s mindent, amit történelem néven illetni illik? Elképzelhetetlen. Számottevő populáció lappang minden sötét árnyék hátterében. Lehet persze legújabb kori fejlemény az elmagányosodás, az emberi társadalom fejlődése sem mutat másra, és ez ugye nem elhanyagolható szempont. A hal, akit folyvást szólongattak vegyszeres fürdőjében, néma maradt.

feminista ítélőszék

A kőkorszak vége felé történt. Egy számbavehetetlen napon. Még nem húzgáltuk a vonásokat, nem róttunk rovást. Csak szorongva lestük, hogy a Hold hol elsoványszik, hol kövérre hízik. Amit kigondoltunk, sohasem következett be pontosan. Napra soha semmi. Későn se jött meg senki, semmi. Egy ilyen időtlen napon, többnyire derült, szórványosan felhős időben kifogtam a Halat. A halat, amelyik a Grimm-fivérek meséjében megígéri a halásznak, ha szabadon engedi, mindent megad neki, amit kér. A halász felesége mind többet és többet akar, királlyal egyenlő jósorsot, végül a hal megelégeli: szegénnyé, de ismét megnyugodottá teszi őket. Nos, ez a hal Grass regényében címszereplővé emelkedik, s a matriarchátus mozdulatlanságában eltunyult halász segítségére siet. Ismeretes a szerződésünk: én szélnek-víznek eresztettem a Halat, ő átsegített engem időn-korokon… A bronzkoron, a vaskoron. Akár kora kereszténységbe, akár késő gótikába, reformációba vagy barokkba, akár fölvilágosult abszolutisztikusba vagy szocialistába, kapitalistába fordult a kor, a Hal mindig előtte járt a fordulatnak, minden biztos változásnak, forradalmaknak és ellenhatásaiknak, a mindig legújabb igazságnak, a haladásnak. Így segített a férfiügyet szolgálnom. Kezünkben, végre a miénkben volt az emeltyű. Ám a Halat nem olyan húsból faragták, hogy csak úgy kényére-kedvére kiszolgáltassa magát egyetlen eszmének. Mikor megelégelte a férfielvű társadalom háborúit, pusztításait, értelmetlen gőgjét, más eszközhöz folyamodott. Maga a Hal is, holott ezt a fejlődést tanácsolta, egyre jobban elrémült, aztán végül – Napóleon korában volt ez – belemenekült a tájnyelvi német mesébe… Aztán hosszú időre elnémult… Most azt ajánlja, hogy segítsek Ilsebillnek a konyhában mosogatni. A Hal a nők ügye mellé szegődik, kilenc női sorsot követ végig a regény kilenc fejezetében, melyek Ilsebill terhességi ciklusának is megfelelnek. Kifogatja magát három nővel, ám ezzel melléfog: feminista ítélőszék elé állítják a férfiügy segítéséért. Világos, hogy ennyi köznyilvános csintalanság után a bíróság elnöknője csak szigorú ítéletet hirdethetett: – A Hal bűnös. És ha bűnös, le kell őt ölni, ha kilencvenkilenc válogatott receptbe kerül is. Jó étvágyat! Ízletesnek lenni megtisztelő. A Hal azonban halhatatlan, a megszámlálhatatlan szálú, metaforikusan ismétlődő elemekkel tarkított, ironikus-szatirikus, barokkos meseregényben a gyerek megszületésével egy időben mindig ő mondja ki a végső szót – még ha némán is. A végén minden igaz lett. A meséknek csak valameddig van végük, vagy mire véget érnek, már kezdődnek is elölről. Bennük az igazság, mindig más-más változatban.

Közjáték 6. Smith professzor türelmetlen. Eredményre vár. Egy állat nem állat. A tudományos világ feszülten várakozik. Smith professzor erőfeszítéseket tesz. Komoly anyagi és szellemi áldozatokat hoz, hogy álma megfialjon. Hirdetést ad fel. Röpcédulákat nyomtat, ezerszám. Rajta a hal képe, és a vérdíj, száz egész font. Szigorú szavak, mit kell és mit nem szabad tenni a tenger kincsével. Bozótholland, angol, portugál és francia nyelveken. A Hal szidott, ha előszólítottam a tengerből. Sorolta a veszteségeinket: – Konok kőkorszaki marhák! Amíg világ a világ, csak pofára akartok esni! Smith professzor várakozik. Nem napok, nem hetek: évek. Sok-sok év. Évtizedek. És semmi. Csalás az egész, a természet szemfényvesztése? Így vágsz vissza, te átok, magadba fojtott keserűségedért? Hogy kihasználnak? Hogy megtipornak? Hogy a te nevedben…? A természet magasról tekint le némán e küszködésre. Jót, rosszat nem ismer. Közönyös. Életek, halálok nem érintik. Erkölcsi nihilista, mondja Turgenyev. Hogy a természet mit mond, már nem érti senki.

És akkor megpillantotta a halat, messze a mélyben, hatméternyire is talán: sárgás, nemtörődöm idom, mintha legelészne a kurta, holt nád kis erdejében. Hatalmasat lélegzett, és teste minden erejével és gyorsaságával lebukott és lőtt. És megint megtörtént a csoda. A nemtörődöm idom tébolyult fényfolttá változott, villózva verte vissza a nap sugarát a fakókék vízben, ahogy végvonaglásában a szigony körül gyűrűzött. Ez volt, ez a pillanat az egyetlen csoda, amelyet ismert. A dél-afrikai irodalom, legyen szó akár emberekről, akár más, embernek nem tekintett élőlényekről, a hétköznapi rettenet köré szerveződött. Mint Ezekiel Mphahlele mondja, szörnyű közhellyé vált az irodalom azáltal, hogy a lények, különösen a feketék elsősorban mint áldozatok bukkantak fel benne.

Ezen a földön eldönthetetlen, ki barbár, ki nem: primer értelemben civilizálatlan népség a „kaffer” a fehéreknek, de a kelet-európai is a búrnak, a búr az angoloknak. Viselkedésüket nézve a másodlagos jelentés elmaszatolódik, nincsenek jók és rosszak, illedelmesek és szófogadatlanok. Coetzee, amikor Booker-díjas regényében a barbárokra vár, nem hiába helyezi időben-térben elhatárolhatatlan vidékre a Birodalom helyőrségét: lehet az egy római limesen a harmadik században, de egy újközépkorias Dél-Afrikában is a huszonegyedikben. A helyőrségi bíró nem tud a leigázottakra mint alsóbbrendű lényekre gondolni, s szembeszegül a náci-apartheid titkosrendőrségre emlékeztető Harmadik Iroda kegyetlen küldöttével. A Birodalomnak háborúra van szüksége, áldozatokra, valakikre, akiktől félhet, és akiket utálhat. Miért vált lehetetlenné, hogy úgy éljünk, mint hal a vízben, mint madár a levegőben, mint a gyerekek? Ez a Birodalom vétke! A Birodalom csinált történelmet az időből. A Birodalom nem az évszakok ismétlődő természetes körforgásának idejébe helyezte létét, hanem a felemelkedés és bukás, a kezdet és a vég, a katasztrófák széttöredezett idejébe. A Birodalom arra ítéli önmagát, hogy történelemben éljen és összeesküvéseket szőjön a történelem ellen. A Birodalom agyát csupán egy gondolat foglalkoztatja: hogyan lehet kikerülni a véget, a halált, hogyan lehet mind tovább fennmaradni. S miközben lomha tömegével szétzúz mindent, ami emberi, s megfoszt a megértés lehetőségétől, saját szörnyű sorsáról álmodozik. De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a / felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!) / Mért néptelenedtek el utcák és terek, / s mért siet ki-ki otthonába komoran? // Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el. / S futárok érkeztek a limesek felől, / jelentve, hogy barbárok többé nincsenek. // „S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk? / Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…” Coetzee, mint Grass, él-hal a parafrázisokért, hol egy Kavafisz-verset, hol egy Kafka-, Conrad- vagy Defoe-regényt ír újra a saját eszközeivel. A vietnami háborúról írt könyvében a lélektani hadviselés specialistája az íróval azonos nevű főnökétől utasítást kap, dolgozzon ki pusztító propagandakampányt, s a lelkileg torzult, debil, zavart lelkű beosztott kitalálja: Vietnam minden négyzetméterét a porig kell bombázni, tekintet nélkül az áldozatok nemére, fajára, bármilyenségére. Graham Greene lelkes kritikával fogadja az írót. Nobel-díjra jelölik, azt ugyan nem kapja meg, de szintén fehér polgártársa, a testi-lelki elkülönülés ésszerű következményeiről valló Nadine Gordimer igen. Az Egymagamban a humanitárius tevékenységben megőszült fehér ügyvédnő és az újgenerációs fekete vezető furcsa együttéléséről, s egy, a mozgalmi pokolból a mennybe jutott fekete házaspár elszigetelődéséről regél. A politika az Édenen kívül született. Novelláiban a fehér ember kényszerűen beletörődik, hogy egy másik tartományba tett rokonlátogatáskor színesekkel kell egy szobában feküdnie, a fekete ember a templomban próbál egyenlő lenni – sikertelenül. Imádkoznak Istenhez, magukhoz veszik Krisztus testét, de mindehhez nem kívánják a feketék társaságát. Másutt a vízimádó, a folyékony életelemben halként ficánkoló lány a tengerparton várja vissza távoli kedvesét, ki a tenger legszebb kincsével, egy igazgyönggyel jegyezte el. A floridai partokon megleli a halászat örömét, a vízi lények kiirtásának múlhatatlan szépségét. Kis halakat, nagy halakat hoz fel, moszatot, szemetet, kis fényes töredékeket. De a víz, az élő elem – az elfolyik. Várja, várja szerelmét, de hiába. Maga a várakozás az öröm, a tenger simogató közelsége, a halálvágy iszonytató öröme. S mielőtt a férfi visszatérne, a lány belehal a tengerbe. Mert lent, a halál és szerencsétlenség mélyén, nincs előjog és nincs felmentés senkinek.

se átok, se hála

Közjáték 7. 1952. december 20. A bojtosúszójú nem bírta kivárni a fránya évfordulót. Tizennégy év szigorított a sötétség mélyén, hírek nélkül, egykori szeretted távolában. Föl kéne merülni már. Horogra akadni. Kifogni az embereken, s ha lehet, szólni hozzájuk. Te viszont, Hal, te fölidegesítesz. A szavad kétértelmű. Ahmed Husszein, a Madagaszkárig nyúló Mozambiki-csatorna felezőjében található Comore-szigetek anjouani lakosa, a délkeleti Comoni kikötő partján horgászva nehézkedést tapasztalt. Kis erőfeszítéssel jókora halat boríthatott szákjába, elraktározta a többi közé. Általában nem szokott a halakkal társalogni, ezzel sem kezdeményezett beszélgetést, különössége nem csábította szóra, az meg sértődötten hallgatott. Ha te így, én is így. Magamat az igazság tengerébe vetem. Ahmed lefeküdt, s pirkadatra kelve elballagott a piacra. Az üzletmenet a szokásos volt, se átok, se hála, de azért az áruját jól meg-megnézegették. Akik máskor sosem. Oda is jött egyikük, nevét sajnos nem jegyzi föl írott emlék, mondván, nézd már, ilyet láttam én azon a papíron. Halom pénzt is ígértek. Addigra már egy kisebbfajta csapat verődött össze. Férfiak, meglett halászemberek, piaci népek, szigetlakók. Mind tudtak valamit, mind akartak valamit. Huszonöt mérföldes kirándulásba fogtak, a cél a sziget másik vége, Eric Hunt kapitány háza. Soha ne féljünk, hogy túl messzire megyünk, mert az igazság annál is messzebb van. A kapitány a barátja, Smith nevében is örvendező torokhangokat hallatott. Elküldetett a helyi orvoshoz, formalinért. Utasította a bennszülötteket, vágják fel a halat, sózzák be. Értesítette Smitht. A hal ezenközben saját tűrőképességét tette próbára. Elégedettnek látszott.

A halálon túltenni magát itt se hal, se író nem tudja. Herman Bosman novellájában a búr telepesek és angol barátjuk őrült, sehova sem vezető sivatagátkelésbe kezdenek a jobb élet reményében. Mindannyian ott pusztulnak. Bosman maga gyermekkorában játék közben megölte mostohabátyját, véletlenül, a kényszermunkatáborban kezdte írni kegyetlen humorú elbeszéléseit. Perceval Gibbannál a halállal bennfentes Grobelaar asszony elmeséli, hogy a gyógyíthatatlan beteg Andries miként kényszeríti arra fiát: lője le. „Végül is meghalni nem több, mint ruhánk szabásán változtatni. Még a leghitványabb ember is némi tekintélyre tesz szert mint hulla. Nem értem, mi félnivaló van ezen” – mondja, mire barátnője csak annyit felel: a lövés tönkretette a lepedőt. Bertha Goudvis írásában a csendes asszony kiszolgáltatja magát beteg férje érdekében a mohó rokon vágyának, ám hiába az áldozat, férje meghal: megmérgezik? Uys Krige, aki személyes világháborús élményét formálja mondatokba, a halálos sebet kapott zuluról ír, aki kétségbeesetten fordul a fogoly búr, majd a német tiszthez, s egyre csak azt hajtogatja: umbungu, ngidubule. Fehér ember, lőj le. Megkönyörülnek rajta. Melle az öreg afrikánert örökíti meg, aki el nem tudja képzelni a halált fegyver nélkül, hiszen akkor, úgymond, ki küzd meg a túlvilágon a gonosszal? Utoljára még kimegy a bozótosba vadat lőni, meghalni hazatér vackába. William Ploner tiszta, becsületes angol fiatalembere beleszeret Lembuföld leányába, ám az egy viharos éjszakán egész falujával elpusztul: a földcsuszamlás a folyóba sodorja mindannyiukat. Pauline Smith afrikai Philémon és Baucis-történetében az öreg nem bírja tovább felesége kórházi kezelését, hazatérnek, hogy kézen fogva, egy test, egy lélekként haljanak meg. És így tovább. Ezekiel Mphahlele Hontalanok című regényében a fekete újságíró hajszát folytat egy asszony eltűnt férje után, akit útlevél híján vidéki farmra hurcoltak kényszermunkára, sok ezer sors- és színtársával egyetemben. Egyenlőtlennek születtünk, más-más színárnyalattal, és mivel Isten így akarta, tiszteletben kell tartanunk az Ő szándékát, és külön kell élnünk, így hát ne keverjük össze a vérünket, életünket, nyálunkat, se ruházatunkat, se ágyunkat, se nevetésünket, se könnyeinket; egyetlenegy imádságunkat, zenénket, munkadalunkat, ujjongásunkat, könyörgésünket vagy panaszunkat, semmit, semmit… Hiába bújik bele a megalázott rabszolga bőrébe, hiába kutatja városban-falun, iratok között és disznóólakban. Csak a száz alakban is elébe mászó egyazon áldozatot látja. Nektek, bennszülötteknek megvan rá a tehetségetek, hogy nevessetek, hogy mindig bódogok legyetek. Ne hallgass olyan hazugságokra, amik azt mondják, hogy szomorúnak kell lennetek, vagy még bódogabbnak. Ti bódogok vagytok, nem úgy, mint mi, a fehérek, mert nekünk magunkról is kell gondoskodnunk, meg rólatok is. Végül csak a halálhírét, a kísértetét leli. A halál olyan vicces. Olyan sokféleképpen lehet megölni egy embert anélkül, hogy tőrbe csalogatnánk a nagy tengerbe. Hahaha, olyan vicces a halál.

Közjáték 8. Smith professzor aggódott. Elsősorban az éghajlat miatt. Nem bánta volna, ha egy kicsivel hűvösebb szellők fújdogálnának arrafelé. Azután elfoglaltságait rendezgette. Ez is várhat, az is. Próbált menetrendet szerezni, ám hamar rájött, hogy rendszeres járatokra nem számíthat. Kézzelfogható közelségben az elérhetetlentől afelé hajlott, amerre egyébként sosem. A szent cél elérésében körömpiszok nem zavaró, a legundorítóbb apartheidtörvények kibocsátója, a dél-afrikai kormány bizonyára segíteni tud, Daniel F. Malan miniszterelnök tudományos szomjtól szenvedve sürgős rendelkezésére is bocsátott egy katonai repülőt. Smith december 28-án landolt francia vadászgépek fenyegető karéjában, Hunt sokat sejtető mosollyal fogadta, s őrjítő lassúsággal bontotta le a halról a vattaréteget. Smith professzor majdnem elájult a bűztől. Aztán az örömtől.

átkozott boszorkány

Az őslelet. Írta Timothy Holmes. Vers. Őshal Dél-Afrikában, őskrokodil a Szaharában. Szakasztott olyan, mint a maiak – a feltámadt hódító, Napóleon vagy Dzsingisz kán aligha keltene feltűnést szalonjainkban. Vadászok balladája. Írta C. J. Driver, a Robben-sziget foglya. Dédapám elefántvadász volt, négyszázat lőtt évente, halála szembefordult vele, és kikacagta. Dédnagybátyám gazdálkodott, a rák élő karját zabálta fel. Rokonaimat kinyírták a törzsek. Nagyapám csatában esett el, nyugdíjat hagyott hátra, és gyerekeket. Mazisi Kunene, Európa. Szíved száraz, mint a pókháló, gyermekeid viperafajzatok, szétroppantják a magadfajta csontját. Oswald Mbuyiseni Mtshali, Csak egy járókelő. Bokszerrel verték és üvöltött fájdalmában, az utcakőre csapó friss vér szaga bekergetett a templomba. Mondtam magamért egy imát, az angyal csókjával arcomon léptem ki a térre. Hallottad, mondták, megölték testvéredet!? Én? Én? Hiszen én imádkoztam… Dennis Brutus: Fölakasztották, mondtam kitérőleg… Ma is könnyebb így mondanom, ha kérdik, él-e, hal-e: fölakasztották, kitérőleg. Nem maradt ember a hazámban, item. Nem maradt senki a hazámban, csak néhány arctalan, törekvő senki. Item, Állj… Állj, és most ne gondolj semmire, csak arra, hogy embert ölnek éppen, puskával, csizmarúgással, ököllel. I. Choonara, Levél mamának. Egyetlen mozdulat csak, s mi odalövünk, egyenest a szeme közébe. Mert nem hisz az eszmében, amiben mi hiszünk. Távol vagyunk az otthontól, mama, és oly reménytelenül távol az eszmétől is. A tenger, Mongameli Malona költeménye. Könyörtelen vagy és gátlástalan, gyönyörűen tomboló. Gályákon vitted el apáimat távoli poklokba, sírként fogadtad be testüket, tenger, te átkozott boszorkány.

Közjáték 9. A régi-új hal a keresztségben a Malania anjouanae nevet kapta. A Dakota nevű DC3-as miatt. Más fajnak látszott, hiányzott egy hátúszója, a farokúszó harmadik lebernyege. Ennyi igazán megérdemli, hogy jelentős személyiség bélyegét nyomják rá. A hal nem tiltakozott, az utóbbi időben elszakadt a politikától. Már nem tudta volna megkülönböztetni Gandhit Smutstól, véleményére nem is voltak kíváncsiak. De nem azért volt Smith professzor alapos ember, hogy ilyen kicsinységen fennakadjon. Részletes vizsgálatot folytatott a belső szervekben és szövetekben, és rájött, csak a Latimeria egy deformált példánya került kezei közé. Igaz, Malan is csak távolról emlékeztetett valami emberire.

Az ember úgy oszlik szét az óceánban, mint egy marék só. És nem is tud róla a víz. // … Most már csak halni kell! / És egyre hömpölyög a hab, a dal és a mese, és a halál! / A vén óceán hangos hahotával fedezte fel az őt fölfedezőket. Fenntartva mozgó felszínén az ingatag maorikat, az egymást fölfaló fidzsiket, a lótuszevő szamoákat, Rapa Nui eszelős szoborfaragóit, a romlatlan tahitibelieket, az agyafúrt szigetlakókat, majd később vizcayaiakat, portugálokat, kardos estremaduraiakat, keresztes kasztíliaiakat, pénzes angolokat, gitáros andalúzokat, bolygó hollandusokat. És aztán? / A tenger felfedezte őket, de nem méltatta egy pillantásra se, fagyos érintésével bezárta, és futólag feljegyezte őket nagy hullámkönyvének lapjaira. / És ment tovább az óceán, ingásával és sóhajával, és a mélységgel az alján. Sose telt meg halottakkal. Mindig nemzett, a csönd roppant termékenységében. Ott nem temetődik földbe a mag és nem rothad el a burok: a víz sperma és pete, kristály körforgalom.

Közjáték 10. Kezdtek odafigyelni az emberekre. Ez nem gyakran fordult elő, úgyhogy szíves-örömest meséltek a gombesszáról, amelyet ők már évszázadok óta halásztak. Egy helybéli megmutatta, a durva pikkellyel mint szokták ledörzsölni a kipukkadt bicikligumik felületét, még a ragasztás előtt. A faluban mindenki így csinálja, mit a faluban, az egész szigeten, még Madagaszkáron is. A szorgos néprajzosok ide-oda kaptak, s kimutatták, hogy a Húsvét-szigeten sem ismeretlen a hal. Valójában az emberi szájhagyomány sokat idézett alakja. Még fogni is lehet belőle. A Comore-szigeteken a franciák féltékenyen őrizték jussukat, szerencse, hogy az óceán más tájai sem maradtak fésületlenül. Hetvenkettőben filmre vették, bemutatták a szélesebb közönségnek. A hal nem jött zavarba, tette dolgát, amit kellett, sőt némi büszkeség is feszítette, mennyire értékes. Az őt fellelő halász, Madi Juszuf Kaar ugyanis akkora zsák pénzt kapott, hogy egészen pontosan száz évig tud megélni belőle. Akárcsak a mesében. Nyolcvanhétben kis, kétszemélyes német tengeralattjáró természetes élőhelyére is behatolt, gondosan kamerázta a lávaszikla-réseket, vette a hal lóra emlékeztető ügetését. Az kunsztokat is tudott, két percen keresztül fejre állva szemlélte a külvilágot. Hírek érkeztek távolabbi rokonairól is: Mozambik, Madagaszkár. Kilencvenkilencben leírták az indonéziai fajt, a Sulawesinél fogott barna színű Latimeria menadoensist. Kétezer októberében végre ráleltek a hőn áhított dél-afrikai populációra, Kelet-Londontól jóval északabbra, a Sodwana-öbölnél.

Hol van a mi régi királynőnk? Ismeretes, hogy hallá változott, és végül megfogták a csendes vizekben. Megkötözték, foglyul ejtették. Távozzatok, ha nem tudjátok megmondani ennek a halnak a nevét, ezét a gyönyörű halét. A feltehetően kelet-polinéziai népességű Húsvét-szigetet 1722 áprilisában, húsvét vasárnapján „fedezte fel” Jacob Roggeveen holland tengerész. Negyvennyolc évvel később spanyol hadihajó járt erre, és nyolcszáz rapanui bennszülött jelenlétében ünnepélyesen III. Károly király birtokába vette a szigetet. A lakók engedelmesen látták el madár- és langusztaábrázolásaikkal az eléjük fektetett papírost. 1774-ben a híres-neves James Cook kapitány járt erre, betegeskedése okán ki sem dugta az orrát a kabinból. És teltek a boldog békeévek, a tizenkettedik-tizenhetedik században az ahuk tufából kifaragták a titokzatos lábnélküli kőszobrokat, húsz-harminc tonnás főnök-emlékmásokat vagy hatalmi szimbólumokat, melyek eredetéről, rejtélyes ledöntéséről ma is szemérmesen hallgat a helyi mitológia. Annyit tudni csak, egy féltékeny varázsló vagy boszorkány nem kapott elegendő tyúkfejet, azért használta fel e gonosz célra manáját. A kő nem akar beszélni, a kő nem akar semmit, / csak meg akar születni minden homokszemével / és fönn akar maradni a hallgatag időben. // Egy napon szétszakad majd ez a hús meg a többi, / egy napon elvetődik a halál e szigetre, / és magad maradsz itt, szobor, ember szülötte. A túlnépesedés után a vérengzést, teljes társadalmi széthullást segítő kezeikkel külhoni polgárok is támogatták, 1862-ben perui rabszolga-kereskedők ötezer embert elhurcoltak guanót termelni, s hiába lépett közbe Tahiti püspöke, a behurcolt tüdőbaj miatt csak hatszázan maradtak életben. Az északnyugati parton lepratelepet hoztak létre. Az 1870 végén ki nem telepített 111 ember származéka a mai másfélezer, gyökereit vesztett népség, melynek utolsó nagyfőnöke még 1898-ban hunyt el Valparaísóban, valószínűleg alkoholmérgezésben, s amely a chilei és amerikai haditámaszpontok miatt falurezervátumából sokáig csak különleges engedéllyel léphetett ki. Mitológiájukban különleges szerepet foglal el Tanga Roa isten, minden tengermélyi lakók fejedelme, egyik mellékneve folytán maga a tonhal. Több kultúrhős azzal lendíti fel a halászatot, hogy egyik őse porladó csontjából készít horgot, rengeteg halat fog, ám kőhoroggal horgászó sikertelen társai jól fejbe kólintják, agyonverik vagy vízbe fojtják. Hallá változnak a kisfiúk, akiket anyjuk a parton feled, meghalnak, ha kihúzzák őket a tengerből, újjáélednek, ha visszajutnak (hasonló dolgokat egyes talmudisták is mesélnek a Messiásról), végül egész kis piros halrajokat formálnak. Belekerültek a halászok hálójába, de mivel azok tudtak a származásukról, nem ölték meg őket, hanem inkább bedobták a tengerbe. Csak akkor kezdték halászni ezeket a halakat, mikor a sziget lakói emberevők lettek, mivel húsukat nagyon ízletesnek találták. Nemcsak az emberek, a hím vagy nőnemű rossz vagy jó szellemek, az akuakuk is halakká lehettek, s például cápa képében pusztították az emberi nemet. A hal a húsvét-szigetieknek: áldozat. Ika névvel jelölik mindkettőt. A meggyilkoltakat úgy nevezik: tangata ika, halember. És a bojtosúszójú? Ature, kahi, konro, maroki, nanue, pei, paroko, ihoiho, ava, paroparoko, mahore, koreha, tuamingo, nohu? Egyik sem, és mindegyik. A hatalmas föld-hal, amelyet csontszigonnyal lehet csak botvégre kapni, a magányos hold-hal, amelyet éjjel, holdfénynél kizárólag asszonyok foghattak? Patuki.

Közjáték 11. A bojtosúszójú hal az összes szárazföldi négy- és kétlábú őse. Mindezt egyik rendjének, a Phipidistiának köszönheti. Fogazata, koponyája hasonlít az első kétéltűekéhez, vázszerkezete a négylábúakéhoz. A Coelacanthes, akik közül kortársaink is kikerülnek, a regresszív ághoz tartoznak. Elsüllyedt korallzátonyok sziklái között érzik otthonosan magukat, majd kétméteres testüket és akár 80 kilós tömegüket kisebb halakkal, rákokkal tartják fenn. Végződéseiket minden irányban képesek mozgatni, a tengeri életmódban elcsökevényesedett tüdejüket egy zsírral töltött zacskóval helyettesítik. Agyuk csekély. Háromgrammos tömege alig százada a zsíros agyüreg befogadóképességének. Elevenen szülnek, egy nőstény testében múltkorában 19 darab teniszlabda nagyságú tojást találtak, a fosszíliák apró gerincvázban kicsi gerinceseket mutattak. Szaporodási arányuk nagyon alacsony, ritkaságszámba mennek, amíg tudnak. A múzeumok, hasonlóan a Vu Kvanghoz, vadásszák. A halászok egyre jobb és jobb bicikliket akarnak. Sokan pedig azt hiszik, satnya életüket a testéből kínnal préselt olajjal hosszabbíthatják meg.

mise helyett

A bolygó hollandinak nincs szüksége efféle pótszerekre. Ő halhatatlan, de fáj neki az élet. Egy 17. századi tengerészlegendában tűnt föl először. Van Straaten istentelen hollandus tengerészkapitány nagypénteken mise helyett kihajózott, s nem is tért vissza többé. Barent Fokke kapitány pedig állítólag a Jóreménység-fokánál makacs ellenszéllel találkozott, csúnyán elkáromkodta magát, mondván, ha ítéletnapig kell is küszködnie, akkor sem fordul vissza. Az örök élet fejében azóta is ott bolyong a dél-afrikai vizeken, s ha másokkal találkozik, szerencsétlenséget hoz rájuk. Az átokverte bolygó hollandi mítosza összekapcsolódott a 13. századtól használatba jött bolygó zsidóéval, a jeruzsálemi vargáéval, Pilátus ajtonállójáéval, Cartaphilussal, Laquedam Izsákkal avagy Ahasvérussal, aki a Krisztus ellen elkövetett vétkéért a végítéletig vándorlásra van ítélve, százévente álomba merül, s ifjan ébred újra. Heine északi-tengeri útirajzaiba becsempészi a bolygó hollandi legendáját: az útjába akadó hajósokra leveleket bíz, amelyek kézbesíthetetlenek, mert címzettjük rég halott. Schnapelewopski úr visszaemlékezései című novellájában részletesebben is feldolgozza a mítoszt, s rátestálja Wagnerre. Te nem tudod, nem sejted, ki vagyok! / Kérdezd a tenger minden vándorát. / Kérdd a hajóst, ki roppant tükörén / a végtelen vizeknek suhan át… / A Bolygó Hollandi vagyok én! Wagner háromfelvonásos operájában a halálvágy-tematikára helyezi a hangsúlyt, s különös változatot állít elénk. A bolygó hollandi norvég partokra érkezik hétéves, megújuló átka leteltével: addig nem nyugodhat, amíg olyan nőre nem lel, aki hűséges hozzá. A norvég hajóskapitány a hollandi rettenetes kincseitől megszédül, és tiszta szívű lányát ígéri neki feleségül. Senta kitárja lelkét a boldogság előtt, ám a hollandi félreérti jelenetét a volt vőlegénnyel, felszáll néma fekete hullahajójára, és elszáguld. Hahó, bömbölj szélvész, kavard az árt, / Vitorlánknak úgysem árt. / Sátán azt megbűvölé, / S tart örökkön örökké. A lány hű marad ígéretéhez, a tengerbe veti magát, s halálával váltja meg a hollandit.

Vannak persze életszerű bolyongók is. Ilyen „hollandi” a francia Arthur Rimbaud, a „fehér néger”, aki 19 évesen lezárja költői életművét, és fékevesztett ámokfutásba kezd a világban. Minden ünnepet, minden diadalt, minden drámát én teremtettem! Új virágokat, új csillagokat, új házakat, új nyelveket akartam felfedezni! Azt hittem, természetfölötti hatalmat szerezhetek. Nos hát! el kell temetnem képzeletemet és emlékeimet. Eljut Batáviába is, miután Harderwijkben beáll a holland gyarmati hadseregbe. Határtalan partokat látok, olykor az égen, melyeket örömteli fehér fajok lepnek el. Három hét után megszökik, s egy angol hajóra szállva hazamenekül. Később Afrikába megy, állítólag beleártja magát a fegyver- és rabszolga-kereskedelembe, combjáról tovaterjed a fertőzés, már az amputálás sem segít, Marseille-ben pusztul el.

Közjáték 12. Smith professzor megírta könyvét az ősi négylábúakról. 1968-ban halt meg. Hendrik Goosen kapitány 1988-ban, a lelet ötvenedik „évfordulóján”. Eric Hunt kapitány a Comore-szigetek és Madagaszkár között futott zátonyra szkúnerével. Senki sem látta többé. Marjorie Courtney-Latimer ma is Kelet-Londonban él, ha igaz. És él a bojtosúszójú hal is, habár igen szűk számban, eldugott tengermélyi rejtekhelyén, távol gyémántmezőktől és aranybányáktól, távol Sowetótól és a Robben-szigettől, távol elállatiasodott leszármazottaitól, meghitt közelségben barátjával, az ölhetetlen hollandival.

Isten / H₂O, és meg kell bocsátania nekünk, hogy éltünk.

Az idézetek Augustinus, Marcel Proust, Nadine Gordimer, John Michael Coetzee, Ezekiel Mphahlele, Stefan Zweig, Móhandász Karamcsand Gandhi, Richard Wagner, Albert Einstein, Konsztantinosz Kavafisz, Jean-Paul Sartre, Robert Lowell, Arthur Rimbaud, Thomas Stearns Eliot, Pablo Neruda, Günter Grass, Pilinszky János írásaiból, a Zóhárból és húsvét-szigeti legendákból származnak.

felső kép | Kevin Walsh, flickr.com