VÉGJÁTÉK A VIETNAMI HATÁRON

A Mindenható Isten először is kertet ültetett. És valóban ez a legtisztább emberi gyönyörűség. Hiába próbálkozunk másfelé menni: minden út a Paradicsomba vezet. És vissza. Az élvezhetetlen élvezeteknek ez a kertje szabja meg gondolkodásunk. Itt önmaga által ismeretlenül él az ember, együtt civódásmenetesen a természettel. Ember és ember, férfi és nő, ember és állat, növény és ember között nincs lényegi különbség: egyaránt Isten minden zugot bevilágló fényében élnek. A Sátán azonban megrontja az időtlen idillt. Isten világot teremt, a Gonosz lehetőséget. A zsidó-keresztény kultúrkör első emberpárja szakít a Paradicsom közepén álló, azonosítatlan fajtájú fa gyümölcséből, és sajátjává teszi. Akár az a bűne, hogy megismeri a gyümölcsízbe plántált jót és rosszat, akár az, hogy először életében önálló cselekvésbe fog, nem kérve az Isten gyámkodásából, az eredmény azonos. Mert amíg Ádám böjtölt, olvasóm, / a Paradicsomban élt, ám ahogy / ama tiltott gyümölcsből harapott / kínba, bajba hamar kizavarák. / Ó szörnyű falánkság, átok rád! Ráébred elesettségére, arra, hogy ő csak egy a végtelen számú teremtmény közül, még nem is a legelső, mennyei és pokoli marionettbábu. És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei és észrevevék, hogy mezítelenek; figefa levelet aggatának azért össze, és körülkötőket csinálának magoknak.

kultúrlény

A Paradicsomból kifelé lángpallosokon és fügefalevélen keresztül vezet az út. A fügefa az a hely, ahol az öntudatlanság öntudatba fordul, a nemtudás tudásba, az ösztönök előbújnak rejtekhelyükről, és átveszik a hatalmat Isten, a felettes én fölött. Az emberből kultúrlény lesz, a fügefából és társaiból kultúrnövény. Külön világot teremt magának a gondolkodó, hogy érdemes legyen benne élni, értelmes meghalni. Mindvégig azonban a tudás édes-keserű gyümölcséből táplálkozik, a leplezett vágyak takarójával takarózik. Jézus mondta: Boldog az, aki már van, mielőtt lett volna (…) Öt fátok van ugyanis a Paradicsomban, melyek nem mozdulnak télen és nyáron, és leveleik le nem hullanak. Aki megismeri azokat, halált nem fog ízlelni.

A füge az ókori Keleten igen elterjedt növényfajta. Feltehetően Dél-Arábiából származik. Krisztus születése előtt 2900-ban, Urukagina sumer uralkodó idejében már tétetik róla említés, csakúgy, mint az asszír birodalom virágzásakor. Kis-Ázsiában kezdték először nagyüzemben termelni, a mezopotámiai térségben kedvelt haszonnövénynek számított, egyesek szerint az első domesztikált gyümölcsök közé tartozott. Babilóniában szakszerűen beporozták a datolya- és a fügefákat is, hogy termést hozzanak. A hellének által hím pálmáknak nevezett fa gyümölcsét a datolyapálmákra kötözik, hogy a belemászó gubacsdarázs megérlelje, és ne éretlenül hulljon le. A hím pálma termésében ugyanis gubacsdarazsak vannak, éppen úgy, mint a vadfügefa gyümölcsében. Évszázadokig tartott, amíg Szíria és a mediterrán partvidék felé kúszott, a föníciaiak és a görögök azonban mindent megtettek, hogy az ismert világ szögleteiben meghonosítsák. Kréta, Ciprus, Rodosz, Szicília, Málta, Korzika, Afrika, az Ibériai-félsziget és az Appennini-félsziget tájait benépesítette, északra és délre, keletre és nyugatra jutott, el Ázsia legbensőbb rejtekéig, el Amerika partjaiig, s amerre járt, e tájak embereinek hiedelemvilágát mindenütt átváltoztatta.

A bibliai időkben Palesztinában a szőlő és olajbogyó mellett a füge számított a legfontosabb gyümölcsnek. Évente kétszer termett, alig igényelt törődést, ezért is keltett terméketlensége osztatlan felháborodást az egyszerű- és az istenemberben. A vadfügefa is sűrű tömegben fordult elő, olyan hihetetlen mennyiségben, hogy az már közmondásossá is vált. És felhalmozá a király Jeruzsálemben az ezüstöt, mint a követ, és a cédrust, mint a vad fügefákat, a melyek nagy tömegben vannak a mezőn. Dávid király felügyelőt rendelt az olaj- és vadfügefák őrzésére, mely utóbbiakat gyógyító erejük különösen népszerűvé tették. És mondá Ésaiás: Hozzatok egy kötés száraz fügét ide. És hozának, és azt a kelevényre kötötték és meggyógyult. A szerelmesek benne lelték meg oltalmazójukat, vágyaik kivirágoztatóját és enyhítőjét. A fügefa érleli első gyümölcsét és a szőlők virágzásban vannak, jóillatot adnak, kelj fel én mátkám és szépem, és jöjj hozzám. A belőle készített ital meg állítólag fokozta a harckészséget.

Mithridátész, Pontosz királya is gyógyszernek használta a fügét. Ezt a gyakorlati tapasztalatot idősebb Plinius igyekezett alátámasztani a természetről szóló munkájában. A görögök nagyra becsülték, az olimpiai játékok győztesei fejükre többek között fügekoszorút helyezhettek, és fáradságuk jutalmául rogyásig ehették magukat a gyümölcsből. Főistenük, Zeusz Gaiát és fiát, Szükeuszt üldözve a titánok és istenek háborújában egy fügefába ütközött: az olümposzi isten haragjától próbálta átváltoztatással megvédeni gyermekét az aggódó anya. Gyümölcsét Déméter, római nevén Ceres ajándékozta az emberiségnek, megismertette vele ápolását, gondozását. Dionüszosz Polihümnosz a sírjára helyezte fügefából faragott fallikus szobrát, egy be nem teljesített ígéret ellenében. A Dionüszosz-ünnepségeken körbehordozták a mágikus falloszt, és a fügefát, melyből származott, megkülönböztetett tiszteletben részesítették. Az eleinte a gazdagok ételének számító, majd a téli hónapokban fontos táplálék-kiegészítőnek használt fügét egyre többen jelenítették meg a képzőművészetben, az irodalomban. A mindennapok része lett. Ha lakomára hivatalos [a magakellető], a házigazdával előhivatja gyerekeit, s mikor a kicsik bejönnek, úgy találja, „jobban hasonlítanak apjukra, mint füge a fügére” (…) Hozzá nem járulna [a zsugori], hogy kertjében megkóstolják a fügét, hogy átvágjanak a telkén, hogy egyetlen szem földre hullott olajbogyót vagy datolyát fölemeljenek. Az Odüsszeiában sokat próbált számlálók három előfordulását jegyzik, ott van a Tantaloszt kínzó, soha el nem érhető gyümölcsök között. Arkhilokhosz a Krisztus előtti hetedik században Parosz szigetén csodálja. Sziküón városát a fügetermesztés miatt nevezték úgy, ahogy, az athénieket étkezési szokásaik miatt szükofantáknak, talp- és fügenyalóknak csúfolták, Szólón megtiltotta kivitelét, Xerxészt pedig egyenesen a füge megkóstolása döbbentette rá, milyen jó lenne meghódítani azt a földet, ahol ilyen terményeket lehet találni. Éppen a füge ismeretének hiánya miatt tartották a görögök Kroiszosz idejében a médeket és a perzsákat barbároknak. A füge imádatában osztozott velük egy vallásalapító is: a Korán-magyarázó írástudó szerint Mohamed így szólt egy alkalommal: „Ha magammal vihetnék valami gyümölcsöt a Paradicsomba, az bizonyosan a füge lenne”. Romulus és Remus egy fügefa alatt szopta az anyafarkas csecsét, és imígyen fölnövekedve alapította meg a világhódító városállamot. Mint hajdan Arisztotelész, Róma neveltjei, Cato és Plinius is hosszan cikkezett a füge ismérveiről, kezelésének módjáról; és a sort még sokáig lehetne folytatni.

Az olajfa kinevette a fügefát, mert a fügefa mindig lehullatja leveleit, az olajfa azonban egész évben zöldell. Amikor leesett a hó, és az olajfa ott állt teljes díszben, a hó rátelepedett ágaira, súlyával eltörte, s a fa elpusztult. Ám a fügefát, amelyet levelei nélkül talált, nem tudta megsérteni, ágai között lehullott a földre.

Új világokat is meghódított magának, körülbelül 127-ben, az állítólag itáliai expedíciót indító Csang-Chien uralkodása alatt érte el Kínát. A kínai írások azonban csak a nyolcadik század körül kezdték emlegetni, emiatt valószínűbb, hogy a Tang-dinasztia idején (618–907) érkezett csak e területre. A kereskedelemről szóló könyvében Hia-Cseng-Shi leírja a tin-tint, arab formájában megkettőzve a füge nevét. Csodálkozik rajta, hogy e gyümölcs virágzás nélkül terem. Haszonnövényként az első biztos ismeret Le-Shi-Csen nevéhez fűződik, a neves íróéhoz, aki kertekben látta. Egyiptomban nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget neki, egy Krisztus előtt 1552-re datálható papirusz a test frissítő eledelének nevezi. Afrikában a növény nem terjedt olyan sebesen, Dél-Afrikát csupán a 19. században érte el. Az Újvilágba már 1520-ban hajóztattak fügeszállítmányokat. Oviedo y Valdez 1526-ban Española, azaz Kuba szigetén már látott növekvőfélben lévő fügefákat. A spanyolok idején minden családnak csupán egyetlen fa nevelését engedélyezték, nehogy a növény túlságos elterjedése konkurenciát teremthessen az anyaországnak. 1528-ban Peruba érkezett a füge, 1575-ben az északi féltekére is eljutott Kubából, illetőleg 1621-ben Bermudáról. Egy 1763-ban, Floridában alapított várost New Smyrnának neveztek el az anyavárosban elterjedt fügefajta nevét kölcsönvéve, és 1500 görög bevándorlót telepítettek le benne. Thomas Jefferson, a nagy ember- és fügebarát Franciaországból hozatott be hatalmas mennyiségben fügét, hogy a demokrácia édességét gasztronómiai élvezetekkel is dúsíthassa ifjú országában.

A fügefa kielégíti az emberi testet és szellemet. Ennivaló, de példázatnak sem rossz. Az iszlám alapítója, Allah prófétája tisztelettel fordult e növény felé, nem tehetett másként Krisztus és Buddha sem. A fa a világ közepén áll. Felnyúlik a mennyekbe, ám az alvilágból táplálkozik. Óhatatlanul is egybekeveredik sorsa a középső szféra alakjaival, emberekkel és állatokkal, akik kérgét rágják, gyümölcsébe furakodnak, vagy egyben lenyelik, leveleivel ruházkodnak, ágaiból készítenek eszközt, törzsét kidöntve szolgálják önös céljaik. A levél táplálékot vesz fel és némelyeknek táplálékot is ad, nélküle a fa csupaszon állna a szélben, kitéve az időjárás viszontagságainak, az elemeknek. Nem levegőzne, nem sóhajtana. Talán minden könnyebb lenne nélküle, de talán, ha nem volna, semmi nem lenne. A gyümölcs pedig: végtermék. Embernek, állatnak haszon, hogy tovább is fenntartassék, rovarnak végső menedék, hogy legyen mibe belevesznie. A héjat kibontva érkezünk a húshoz, a védőtakarót többé nem vesszük gyümölcsszámba, látjuk a magokat, melyből kikel az új élet. Vagy mi is? A Cshándógja-upanisadban Svétakétu, a tudásra szomjazó ifjú évekig a Védákat tanulmányozza, ám mikor bemutatót tarthatna apjának a szerzett ismeretről, cserbenhagyja ereje: az önsanyargatás elfeledteti vele azt is, aminek nagy nehezen birtokába került. Amikor étekhez jut, és összeszedi erejét, apja új tanításban részesíti. Látod azt a fügefát, Svétakétu? Igen. Szakítsd le gyümölcsét. Bontsd ki. Mit látsz benne? Egészen apró magvakat. Vágd ketté az egyiket. Mit látsz benne? Semmit. Ebből, amit nem látsz, ebből a finomságból nőtt ki ez a fügefa! Ez a finomság, hidd el, kedvesem, a világ lényege, ez a valóság, ez a lélek, ez vagy te, Svétakétu!

egy új korszak

A fügefától veszi a példát Jézus is. Jézus, aki a legenda szerint Egyiptomba menekülve anyjával és nevelőapjával, Józseffel éppen egy vadfügefa alatt pihent meg. Héliopolisz romjaitól nem messze ma is mutogatják azt a kiszáradt fügefát és pálmafát, amelyek menedékül szolgáltak az isteni gyermeknek, aki megemberesedve így szólt: „A fügefáról vegyétek pedig a példát, mikor az ága már zsendül és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Azonképpen ti is, mikor mindezeket látjátok, tudjátok meg, hogy közel van, az ajtó előtt.” A mennyeknek országa hasonlatos lesz a fügéhez, hiszen mindketten termést hoznak: az igaz emberekben az istenfélelem, a fán a gyümölcs szolgáltat bizonyságot egy új korszak beköszöntéről. Nem teremhet jó fa rossz gyümölcsöt; romlott fa sem teremhet jó gyümölcsöt. Minden fa, a mely nem terem jó gyümölcsöt, kivágattatik és tűzre vettetik. Azért az ő gyümölcseikről ismeritek meg őket. Lukács evangéliuma e szentenciára példát is kínál: „Vala egy embernek egy fügefája szőlejébe ültetve; és elméne hogy azon gyümölcsöt keressen, és nem talála. És mondta a vincellérnek: Ímé három esztendeje járok gyümölcsöt keresni a fügefán, és nem találok, vágd ki azt: miért foglalja a földet is hiába? Az pedig felelvén monda néki: Uram, hagyj békét néki még ez esztendőben, míg köröskörül megkapálom és megtrágyázom. És ha gyümölcsöt terem, jó, ha pedig nem, vágd ki azt.” Egy másik példázat még híresebbé és gyakrabban idézetté vált az utódok körében, jóllehet, meglehetősen eltérő módon hagyományozódott ránk. Márk evangélista arról tudósít, hogy Jézus a városba visszatérve megéhezett, és meglátott egy fügefát, tele levelekkel. Odament hozzá, hogy szakítson gyümölcséből és megegye, de nem talált semmit, mivel a fügeérésnek még nem volt itt az ideje. Máté apostol azonban ez utóbbi momentumról nem tesz említést, szokatlan rendellenességnek mutatja az esetet. Jézus haragra gerjed, így szól: „gyümölcs terajtad ezután soha örökké ne teremjen”. A fa Máténál azonnal elszárad – Jézusnak mintha sorsa lenne, hogy kiszáradt fügéket hagyjon maga mögött –, és a tanítványok elcsodálkozának. Hogyan száradt el a fügefa ily hirtelen? Jézus pedig felelvén mondá nékik: Bizony mondom néktek, ha van hitetek, nem kételkedtek, nemcsak azt cselekszitek, a mi e fügefán esett, hanem azt mondjátok e hegynek: Kelj fel és zuhanj a tengerbe, az is meglészen. És később: „annakokáért mondom néktek, hogy elvétetik tőletek az Istennek országa, és oly népnek adatik, a mely megtermi annak gyümölcsét.” Márknál azonban a fa nem azonnal, csak másnap reggelre pusztul el. Péter magyarázatért fordul Jézushoz: „Mester, nézd a fügefa, melyet megátkoztál, kiszáradt. És Jézus felelé, mondá nékik: legyen hitetek Istenben”.

Azután láttam, mikor a hatodik pecsétet felnyitotta, és ímé nagy földindulás lőn, és a nap feketévé lőn, mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér. És az ég csillagai a földre hullanak, miképen a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, amikor nagy szél rázza. És az ég eltakarodék, mint mikor a papírtekercset összegöngyölítik, és minden hegy és sziget helyéből elmozdíttaték. És a földnek királyai és a fejedelmek és a gazdagok és a vezérek és a hatalmasok és minden szolga és minden szabad, elrejték magokat a barlangokba és hegyeknek kőszikláiba. És mondanák a hegyeknek és a kőszikláknak: Essetek mireánk és rejtsetek el minket annak színe elől, a ki a királyi székben ül és a Bárány haragjától: Mert eljött az ő haragjának ama nagy napja; és ki állhat meg?

Jóval azelőtt, hogy Krisztus megszületett, jóval az Egyiptomba való vándorlást megelőzően, Északkelet-Indiában, a Gangesz északi partján lévő kis törzsi királyságban megszületett Szidhattha Gótama Szakja, a későbbi Buddha. 560-at írunk ekkor Krisztus születése előtt, hozzávetőleg. Apja, Szuddhódana a törzs egyik vagy legfőbb vezetőjeként élte napjait Kapilavatthuban, Nepál déli határvidékén. Csodás álom nyomán a Lumbiní erdőségben születik meg a majdani Beérkezett, anyja, Májá azonban hetednapra meghal. Nagynénje neveli fel, ő lesz később mostohaanyja is. Sziddhattha megnősül, fia születik, és nem sokkal ezután, 29 évesen remeteségbe vonul. A remeteség akkoriban igen üdvös cselekedetnek számít, az öregektől egyenesen elvárják, hogy ne legyenek többé családjuk terhére, és épp ez időben kezd az ifjak között is terjedni: korán tudni szeretnék életük értelmét. A szánkhja, azaz „megszámláló”, a jóga, vagyis „megkötés” életelvek sok hívet nyernek. Szidhattha, szanszkritul Sziddhártha herceg ismert körülmények között megcsömörlik addigi életétől, felhagy az érzéki örömök hajszolásával, családjában, vagyonában, szépségében, belső értékeiben nem lel megnyugvást. Az öregség, a szenvedés, a halál látszata emlékezteti arra, milyen a valóság. Hét évig járja az erdőségeket, ligeteket, jobbnál jobb mestereknél keresi a vigaszt panaszaira, tökéletesíti magát az ismeretekben, és amikor már minden elérhetőt elért, egyenrangúvá vált tanítóival, egy csapásra szakít addigi tevékenységével, és sürgősen továbbvándorol. Így érkezik meg Uruvélába, egy ősi ksatrija gyülekezési helyre. Ekkor az a gondolatom támadt: „Valóban gyönyörűséges ez a táj: kies erdőség, tiszta víz, fürdésre alkalmas, szívderítő folyó, körös-körül erdők és szántóföldek. Ennyi elég a tisztes családból származó, elmélyedésre vágyó embernek az elmélyedésre.” És ott maradtam, mondván: „ennyi elég az elmélyedésre” (…) És ekkor ez a gondolatom támadt: „Mi volna, ha fogaimat fogaimra szorítva, nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztva, elmém erejével visszafognám, elfojtanám, megbénítanám gondolkozásomat?” Teszi ezt azon a gyönyörű tájon, ahol tudvalevőleg halomba hevernek a csontok és koponyák, a halottkitevés szertartásának maradványai, ezért élő emberek a környéket messze elkerülik. Később megérkezik az otthagyott jógaiskola másik öt tagja, az öt „pártütő”, Kandanynya, Bhaddiga, Vappa, Aszszadzsí és Mahánáma. Társaságukban kerül az ifjú remete a niródhába, a jóga legfelsőbb szintjére, étlen, szomjan, mozdulatlan, gondolattalan, hét álló napig. Semmit nem tud meg. Mással próbálkozik. Élőket lát és holtakat, embereket és állatokat, tettet és tehetetlenséget. Emberi korlátokon túlpillantó, megtisztult, égi látásommal látom távozni és újjászületni az élőlényeket, közönségeseket és kiválóakat, szépeket és rútakat, boldogokat és boldogtalanokat, amint tetteiknek megfelelően térnek vissza. És látja az életben, az újjászületés bonthatatlannak tűnő forgatagában a mindenen átütő szenvedést. Ez a szenvedés: a születés is szenvedés. A vénség is szenvedés. A betegség is szenvedés. A halál is szenvedés. A bánkódás, a bús kesergés, a kétségek közt sodródó levertség s a vergődés, megint csak szenvedés. S az is csak szenvedés, hogy amire vágyunk, azt meg is találjuk. De itt nem áll meg, tovább elmélkedik, amíg mindennek okát meg nem érti, és magában meg nem szünteti. Ez a szenvedés – értettem meg a valóságnak megfelelően. Ez a szenvedés oka – értettem meg a valóságnak megfelelően. Ez a szenvedés megszüntetéséhez vezető út – értettem meg a valóságnak megfelelően. A fa, amelyik alatt megvilágosodott, amelyik alatt elért érzései tetőfokára, vadfügefa volt. Attól kezdve egyszerűen csak: bódhi-fa.

Az élet örömeihez való ragaszkodást meg kell szüntetni. A jó és rossz tetteket meg kell szüntetni. Meg kell szüntetni az újjászületést, amelyet ezek eredményeznek. Végső soron meg kell szüntetni magát az életet, hogy a nirvánában végre elérjük azt, ami már nem okoz szenvedést: a semmit.

a megvilágosodás boldogsága

A szenvedés megszüntetéséhez a szenvedésen keresztül vezet az út. Nem boldog senki, sehol, soha. Buddhát, amíg érdemes lett arra, hogy magára öltse ezt a nevet, elmélkedése közben társai magára hagyták. A csontig lesoványodott, félelmetes alakot a közelben bivalyt legeltető csordásfiúk piszácsának, gonosz szellem lárvájának nézik. Nem tudván, hogy a szentéletű remetét ebben az állapotban nem szabad megzavarni, mert nem tér vissza többé, kiabálással, ocsmány káromlással próbálták elűzni, a gyapotot, amivel testnyílásait bedugaszolta, kirángatták, töviseket szúrtak a fülébe, leköpdösték, levizelték, és trágyával szórták tele. A megdöbbent tanítványok, amikor visszatértek, megpróbálták megtisztítani, ám Buddha olyan bőrbetegséget kapott, hogy hosszú haja, szakálla menten kihullott, teste élete végéig nem termett szőrzetet. Lángban áll a test, szerzetesek. Lángban állnak a tárgyak, lángban áll az érintés. (…) Lángban áll az értelem, szerzetesek. Lángban állnak az igazságok, lángban áll a gondolkodás, lángban állnak a gondolatok. Az adzsápala vadfügefa alól felkelve megy megkeresni tanítványait, az első buddhista szerzeteseket, bikkhukat, akik „falánksága” láttán hagyták el – egyes változatok szerint már a valódi elmélyedést megelőzőleg –, azt tapasztalva tehát, hogy nem az önsanyargatáson keresztül próbálja elérni a megvilágosodás boldogságát. Negyvennégy évig járja az utakat, csak az esős időszakban, júniustól októberig veszi be magát egy-egy tápláló ligetbe. Megérkezett tehát a hűs hémanta, / a fügefák gyümölcse már bogyózik, / a rizs szárán kalászok bomladoznak, / a lótusz szirmán felcsillan a dércsepp. Alamizsnásszilkéjével órákig áll a csukott ajtók előtt, hogy odavessenek neki egy marék rizst, ám ha nem teszik, zúgolódás nélkül továbbmegy, s aznap már nem eszik. Ha kap, elfogyasztja, naponta egyszer és nem többször, a maradékot kiönti, semmit nem hagyhat meg másnapra, magának nem főzhet, sőt az erdei gyümölcsöket sem eheti, magát kényszerűen a civilizáció jó- avagy rosszindulatára bízza. Ő tehát, aki Megvilágosodottként szájával fügét talán egy alkalommal sem érintett, aki ártalmatlan volt emberek és más élőlények számára, akit szerzetesek százai követtek árnyas ligetekbe, világi hívek ezrei, tízezrei tiszteltek és csodáltak örökkön égő lánggal, nyolcvanadik életévében egy erdei terménytől, egy kucsmagombának álcázott mérges gombától lelte halálát. Szerzetesek, nem lehetséges, nem történhetik meg, hogy a Beérkezetek életét erőszakkal kioltsák. A Beérkezettek kellő időben, természetes halállal múlnak ki. Az aranyműves Csunda kertjétől nem messze, két virágba boruló szálafa között feküdt le méreggel gyomrában, hogy otthagyja Ánandának, s millió későbbi hívének például emelt életét. Nincs abban semmi különös, Ánanda, végül is, hogy egy emberi lénynek meg kell halnia. (…) Legyőztem én a poklot, legyőztem az állati méhet, legyőztem a kísértetek világát, legyőztem a tévelygést, a gonoszság rossz útját, a pusztulást, s céltudatosan törtetek a teljes felébredés felé. Otthagyta testét, amelyet a vágyak leigázása éltetett, tanításait, melyek átléptek halálán, mint egy lehullt gyümölcsön. Szerzetesek, még egyre figyelmeztetlek: a létező dolgok elmúlók; ernyedetlenül törekedjetek. Ezek voltak a Buddha utolsó szavai. Tetemét fagallyakból emelt máglyára fektették, egy közeledő tűzpap gyújtotta meg puszta jelenlétével, hamvait nyolcfelé osztották, hogy a környező tartományok minden vidékén hirdesse a hírt: Buddha megérkezett a parinirvánába, a teljes kialvásba. A Mindenséget átjárta a borzadály, a félelem, mikor a Megvilágosult a nirvánába távozott.

Remek volt, Gótama Úr! Remek volt, Gótama Úr! (…) Tekintsen hívének engem, Gótama Úr, mától kezdve végső leheletemig. Persze lehetett másként is. Úgy például, ahogy Hesse képzelte. Az újjászületés nem folyamatos, elemeihez oksági láncban kapcsolódó végjáték, hanem alternatív életek párhuzamos lerakata. Sziddhártha herceg az ő regényében nem azonos Buddhával, egy számana, vándorló remete a többi között, aki barátját, Govindát Buddha kezére adja, de ő tovább keresi a maga igazát. Nem azonos Gótamával, mégis hasonló utat jár be, nem azonos az ifjú Sziddhárthával, saját alig látott, alig ismert fiával, de az is újrakezdi közös, befejezhetetlen életüket. Ezer mozaikra bomlanak, elváló életekre, melyből végső soron mégis egyetlen, egységes kép bontakozik ki: az önmagával megelégedett, önmaga számára elégséges, önmagát önfeledésig feladó és elvesztő személyiség képe.

Ez a Sziddhártha fügefák alatt járja rózsás útját apja kertjében, fügefák alatt meditál ráérő idejében, hogy teljesítse belső látást sóvárgó óhaját, megnyugvásra viszont nem lel. Minden hazudott, bűzlött, hazugságot árasztott mindez, minden a világon célt, boldogságot és szépséget hazudott, és be nem vallott rothadás volt minden. Keserű volt a világ. Szenvedés volt az élet. Hiába próbálkozott a leggyakorlottabb technikákkal, nem érkezett meg a feledés honába, oda, ahol nem számít egység és kétség. A bambuszerdő fölött kócsag repült át – Sziddhártha felvette lelkébe a kócsagot, maga is repült erdők és hegyek felett, kócsaggá lett, halat evett, kócsagéhséget csillapított, kócsagok vijjogásával beszélt, kócsaghalált halt. Holt sakál hevert a folyó homokos partján, Sziddhártha lelke belebújt tetemébe, maga is halott sakál lett, ott hevert a parton, felfúvódott, bűzlött, megrothadt, szétszabdalták a hiénák, leszabdalták a bőrét a keselyűk, csontváz lett, szétporladt, pora szétszóródott a földön. Sziddhártha lelke pedig visszatért, miután meghalt… Megpróbált azonosulni mindennel, amivel találkozott: emberekkel, tanokkal, parányi lényekkel, hatalmas fákkal, de mindez sehova sem vezetett. Az értelem és a lényeg nem valahol a dolgok mögött volt, hanem bennük magukban, mindenben. A világ szép és jó, de a keresőnek ennyi nem elég. Buddhává lenni egy, az átlagosnál tisztább pillanat függvénye, amikor az ember levetkőzi ember mivoltát, a lelkét nyűgöző kötelékeket, és egyre csak figyel, figyel. Miért is ült le egykor Gótama, az órák órájában, a bó-fa alá, ahol a megvilágosodás érte? Meghallotta a hangot, a saját szívéből szóló hangot, amely arra szólította, hogy ez alatt a fa alatt megpihenjen, ő pedig semmit sem tartott előbbre valónak, minthogy a hangnak engedelmeskedjék. Sziddhárta azonban nem Buddha: azzá lehet még, de ösvényt kell váltania. Ez az ösvény a városba vezet, az emberek közé, akikről nem tud semmit, a női testhez, amelyet színleg ismer, a szenvedés valódi gyökeréhez. És elmegy, és meglátja gyümölcsligetében Kamalát, a világszép kurtizánt, hogy meghódítsa őt, egy kereskedő segítőjeként vagyont szerez, ajándékokkal, kedvességgel halmozza el a vonzó leányt, hogy kitanulja a szerelem csínját-bínját. Négyszer hasonlítja a gyönyörök kútfőjét, kedvese száját érett fügéhez, négyszer, legutószor, amikor eltemeti. Ám hiába ér el mindent, pénzt és ékszereket és selyemvásznakat és választékos ételeket és palotát és szolgákat és az emberlét minden ismérvét, évről évre növekszik benne az elégedetlenség, a kényelem kényelmetlen feszítése, mikor egy napon nem bírja tovább. Hát helyes dolog, nem ostoba játék inkább, hogy legyen saját díszkertje, saját mangófája? Otthagy házat, szeretőt, szó nélkül az erdőbe vonul, hogy újra kezdje ott, ahol annak idején abbahagyta. Amit tett, nem fölösleges volt, csak hiábavaló. Öreg lett, és megismerte a szenvedést színről színre, de ettől bölcsebb, jobb nem lett. Sarkon fordult, egy napi járásra elérte a folyót, amelynek partján már azelőtt is megfordult, és reményvesztetten megállt. Egy fa hajolt a víz fölé, egy kókuszfa, Sziddhártha annak törzséhez támasztotta vállát, karjával átölelte a fatörzset és letekintett a zöld víztükörre… és teljességgel betöltötte az a kívánság, hogy elengedje magát, hogy ebbe a vízbe belevesszen. Mély, öntudatlan álomba merült, vízzel álmodott, a folyó évezredes bölcsessége járta át testét és lelkét. Vaszuvéda, a bölcs révész, aki majd, miután megismerteti a szavak nélküli tanítással, istenként távozik, házába fogadja, sok-sok évet töltenek együtt megértésben, nyugalomban. Mindaddig, amíg Kamala Buddhához zarándoklóban ide nem érkezik közös fiukkal, kiről Sziddhártha nem is tudott. Az asszonyt egy fa alatt kígyó marja halálra, a fiú az öregekre marad, és Sziddhártha újra megismeri a szenvedést: a szeretet gyötrelmét. Az alig több mint egy évtizedet megélt fiúnak nem kell az ismeretlen apa, a lemondást nem becsüli, a türelem sem sajátja. Meglopja őket, és örökre távozik: éppoly követhetetlenül, mint egykor Sziddhártha herceg saját apja számára. A magára maradt bölcs éli tovább életét, elfogadja, hogy nem lehet útmutató olyasvalaki számára, aki más testben lakozik, elnézi isteni barátja távozását az öröklétbe, s utoljára maga is megnyugszik: nem a semmiben, mint Buddha, ő a mindenben olvad fel.

A fügefa élet és halál színhelye. A fügefalevél örömöket és borzalmakat takar. Így van ez Nyugaton és Keleten, Palesztinában és Indiában. A szanszkrit mesék belőle ágaznak szerteszét. A Szómadéva 350 mesét tartalmaz 42776 sorban, köztük A tettek gyümölcse nevezetűt. Agnidhatta bráhmana két fiúnak adott életet, az egyik ügyes volt, a másik ügyetlen, az egyik szorgalmas, a másik lusta. Szómadhatta, az idősebb örökké kerüli a munkát, de amikor a király emberei elüldözik, egy tisztáson vesz szállást, vadfügefa alatt. Éjjel-nappal ott tartózkodik, odaviteti az ételt feleségével, áldoz a fa szellemének, meghajol előtte és tiszteli. Két bikával szánt-vet a tisztáson, ám egyszer csak meghallja a fa hangját: menj el a királyi udvarba, s unos-untalan, amikor módod esik, hangoztasd a következőket: „aki jót tesz, jól jár, aki rosszat tesz, rosszul jár”. Legyél te Phalabhúti, a „tettek gyümölcse”. Az ember így is tesz, nagy közkedveltségnek örvend a főemberek közt választékos gondolataival. Tettet tett követ, Phalabhúti nélkülözhetetlenné lesz az udvarban, s mikor a királyné, Kálarátí boszorkány tanítványa ördögi praktikái során a király tudtával és beleegyezésével fel akarja áldozni őt, véletlenségből a saját fiát öleti le, s fogyasztja el férjurával étekként. A király és felesége bűntudattól marva máglyára lép, Phalabhúti megmenekül, s mert nála bölcsebb ember egy sincs a kitűnők között, belőle lesz a király.

Jézus mondta: Nem szednek szőlőt a tövisről, és a bojtorjánról fügét. Ezek nem teremnek gyümölcsöt. Jó ember jót hoz elő kincseiből, gonosz ember gonoszat hoz elő kincseiből, ami a szívében van. Gonoszat beszél szívének tobzódó gonoszságából.

hulladémon

A legszebbnek kikiáltott indiai tündérmese-gyűjtemény nagyjából a 8-9. századból származik, és egy Krisztus korabeli király köré fon bűvös történeteket. A hulladémon huszonöt meséje a beszédes címe ennek az összeállításnak. Kéregrágó remete – Buddha paródiája – évezredeken át elmélkedik a vadfügefa alatt. Teljesen kiszikkad, fakérgen kívül mást nem vesz magához, szükségletét nem végzi. Vikrama király útja során a fához érkezik, s türelmesen várakozik, éjjel, nappal, hogy felkeltse a remete figyelmét. Ám az ügyet sem vet rá, gőgösen tovább elmélkedik, bosszúból a király egy kurtizánt bérel fel, hogy zavarja meg a hiú férfiú elméjét. A nő sikerrel jár, fokozatosan letéríti a remetét az önsanyargatás útjáról, gyereket szül neki, és végül a városba kényszeríti. A király kineveti a csúffá tettet, aki dühében földhöz vágja gyermekét. Ebben a pillanatban három gyermek fogan meg a királyságban, akik közül a remete átka értelmében az egyik megöli majd a másik kettőt. A fazekas fia felcseperedve valóban megöli az olajkereskedőét, de a királyfi elől elmenekül. Itt kezdődik a történet: Vikrama királyt minden évben egy-egy gyümölccsel ajándékozza meg Lemondás Erénye remete, amelyekből sok-sok év elteltével kincsek kerülnek elő. Fizetség fejében a remete azt kéri, hogy a király a vadfügefához, ahol ő várja majd, vigyen egy, a nem messzi sinsapáfán található hullát. Kimondhatatlan mocsokkal teljes a halandó test, undorító a születése, biztos a pusztulása, s amíg él, szenvedések mezeje. A király így is tesz huszonöt ízben, ám a hullában lakozó hulladémon mindannyiszor történetekkel szórakoztatja a szerencsétlen uralkodót, és a végén főrepedés terhe mellett arra szorítja: válaszoljon kérdésére. A király rendszeresen megfelel, ám a hulladémon a hullával együtt abban a pillanatban újból a sinsapáfán terem, és a király elölről kezdheti útját. Mese mesére következik, csodálatos és hihetetlen mesék keverednek szörnyűekkel és felemelőkkel, istenek, emberek, állatok és növények egyesülnek, s erkölcsi tanulságokat hangoztatnak. A hetedik mesében egy királynak a széplány olyan gyümölcsöt adományoz, amelynek elfogyasztásával a tulajdonoson az öregség és a halál többé nem fog. A tizenkettedik mesében egy szirénszerű lány emelkedik ki drágakőgyümölcs-termő csodafán a tengerből, s szívhez szólóan énekel. Minden, amit tesz az ember, földbe vetett mag, fája kikel, s ennie kell a gyümölcsből. Tetted a Sors se törölheti el. Anga ország királya megmenti Halálrettenet ráksaszától a lányt, attól, hogy minden hónapban négy napra elrabolják, elevenen felfalják; feleségül veszi, hazaviszi, minisztere kétségbeesésében, hogy királya újra csak az élvezeteket hajszolja, bánathalált hal. A tizenharmadik mesében egy ifjú férjtől szellem rabolja el feleségét. Az út menti fák a tavasz pompájának tovatűntét siratták hőségtől elfonnyadt levélajkukkal és sikoltva repedező kérgükkel. A férfi keresésére indul, egy háznál ételt koldul, vadfügefa alá telepszik, a fáról egy ölyv karmában lévő döglött kobra szájából méreg csepeg ételébe, így kiszenved. A tizenhatodikban Felleglobogó király kertjéből a világ elesetteinek ajándékozza a kívánságteljesítő csodafát, mely kincseket esőzik, majd egy kígyó helyében feláldozza testét Garuda madárnak eledelül. A világ tele van a magamfajtákkal, akik csak saját magukat sajnálják, de nagyon kevesen vannak hozzád hasonlók, akik a világot sajnálják. A végjátékban mindenki csodásan feltámad, Felleglobogó itt is, a másvilágon is világbíró leszen. A tizennyolcadik mese elején a hulladémon megsokszorozza a hullákat a fán, de a király csalhatatlanul választja az igazit. Az igazságtalanság méregfáján nem terem édes gyümölcs. A tizenkilencedikben egy vadfügefa alatt talált aranyból temetik el tisztességesen az elhunyt kereskedőt. A huszadikban egy király feleséget talál magának, s a vadfügefa hűvös árnyéka alatt lesznek egymáséi. Reggelre kelve jön egy rettenetes bráhmaná-ráksasza, s így szól: „Lakhelyem ez a vadfügefa, s eddig még az istenek sem merték megközelíteni. Te ideorcátlankodtál nőddel, és birtokba vetted a fát. Nos, most fogyaszd el éjszakai vakmerőséged gyümölcsét! Szerelemtől kótyagos férfi, kitépem szívedet, és megeszem, véredet pedig megiszom!” Végül megegyeznek abban, hogy inkább egy hétéves bráhmanafiút áldoznak fel helyette a vadfügefánál. A huszonnegyedik mese végén a démon felvilágosítja az ifjú hullavivőt, hogy a szerzetes valójában őt akarja megölni, jobb, ha csellel lesújt az álnok remetére. S valóban: a vadfügefa alatt, ahová kitartása jutalmául a király megérkezik, véres a föld, fehér csontok porával varázskör van felrajzolva, melyet négy vérrel teli csésze szegélyez, emberzsír-mécses, s más hasznos áldozati kellék. A szerzetes megkéri, boruljon le a fa elé, ám a király levágja a fejét. A szellem a hullából megígéri, hogy a szerzetes helyett az áldozat következményeként ő lesz a légi szellemek királya, s még egy kívánságát teljesíti. A király azt óhajtja, terjedjen el, s legyen népszerű örökké ez a huszonöt csodálatos mese, s aki egyetlen sorát is felolvassa, ne fogjon azon átok. Sokáig uralkodik nagy boldogságban földön és égen, majd beolvad a világ pusztítójába, Sivába.

Telt-múlt az idő. Megjött a tavaszoroszlán, lesújtotta a télelefántot, amiért jázminbimbófehér hóagyarával feldúlta a lótusznak virágrengetegét. Hímportól sárgálló virágfürt sörényével, rózsaszín mangóhajtás karmaival vidáman játszadozott az erdőben. A vadfüge a kedvező időjárási feltételek között szépen kúszott tovább Vietnam felé, meg-megpihent a hatalmas hegyláncokon, tovagyűrűzött, s valahol a laoszi határ közelében tobzódó burjánzásba kezdett. Megjelenése nem volt feltűnő: a mangó- és bambuszrengetegek között, a kopálfák, a hurma-fák, a tam-vang-fák, a banjang-fák, a knia-fák, a csingafák, a tau-fák, az égigérő luc-lac fák, az őszibarackok sűrűjében szinte elveszett, legendás alakja azonban továbbra is magához vonzotta az erdőjárót.

mitikus lények bűvkörében

A vietnami népség fák és mitikus lények bűvkörében él. Népmeséi, népdalai, műmeséi, műdalai lépten-nyomon feltárják röghöz kötöttségét. A hegyek és a víz szelleme összecsap a királylány kezéért, a parasztokkal szövetséget kötő hegyi szellem győzedelmeskedik a fák segítségével a vízáron. Hároméves vasfiú kergeti el a népet sanyargató rablókat, majd lovastul égbe száll. Szegény, bivallyal szántó királyfi apjának a föld terményeiből, a földet és az eget szimbolizáló, hússal (a földi lények megfelelőjével) töltött süteményt készít apjának, így főzi le testvéreit. Arany teknősbéka segít a legendás országegyesítő királynak elűzni a várromboló gonosz szellemeket. Körméből győzhetetlen ravaszt készítenek az íjra, de a király veje fondorlattal megszerzi azt, így az örömapa leigázhatja az országot. A fiú kútba ugrik, a leány vére beleömlik a tengerbe, a kagyló befogadja, és igazgyöngyöt érlel. Tam és Kam Hamupipőke-történetében a szegény árvalányt gonosz mostohája kizsigereli, míg bivalyokat legeltet, meglopják, rizst válogat napestig, a király a kiscipőjét megtalálva feleségül veszi. Mostohájához hazalátogatva azonban – annak mesterkedései nyomán – egy kao-fáról a vízbe esik, és megfullad. Lelke sárgarigóba száll, vigyázza férjurát, aki nénjét veszi nőül, nénje elemészti a madárkát, ezért az barackfává változik. A király minden idejét a fa alatt tölti, a féltékeny új feleség kivágatja a fát, szövőszéket készít, de az zakatolásával csak vádjait hallatja. Az elégetett szövőszék hamujából egy-gyümölcsű thi-fa terem, öregasszony leszedi, becézgeti, Tam napközben titokban kimászik a gyümölcsből, és rendbe szedi az öregasszony házát. A király rátalál, hazaviszi, nénje forró vízben szörnyethal, húsát tudatlan anyja eszi meg, s ebbe pusztul bele. Tam a munkában és férjében leli örömét mindhalálig. A Kókuszdió című történetben egy szegény asszonynak csupafej csemetéje születik, aki azonban legeltetés közben át tud alakulni szépséges ifjúvá; egyedül a gazda legkisebb lánya ismeri e titkot, akit a legény feleségül is vesz. Amikor Kókuszdió elutazik, nénjei vízbe veszejtik húgukat, de az megmenekül, és az erdőben éldegél, amíg férje meg nem találja; nénjei szégyenükben elbujdosnak. Bivalynagy disznóvá válik a környék földesura, fiatal lányokat zaklat, de a fiatal paraszt és a fellázadt környékbeliek széjjelszaggatják. A magas rangú kínai tisztviselővé, mandarinná lett rátarti ifjú tigrissé változik, és embereket eszik, ám egy hazatérő katona jobb belátásra bírja. Az idősebb fivér az örökségből kizárja szorgos öccsét, de az udvaron álló khé-gyümölcsfa gazdaggá teszi azt: rukmadárszerű hatalmas szárnyas eszik a gyümölcsből rendszeresen, fizetség fejében elviszi a férfit egy drágakincs-termő szigetre. A kapzsi fivér is megpróbálkozik, hanem úgy degeszre tömi a zsebét, hogy a madár hátáról a tengerbe esik, és megfullad. A paraszt segít a hangyákon, cserébe csodatévő csirkelábat kap tőlük: amire ráteszi, arannyá válik. Felesége, a kormányzó lánya elfecsegi a titkot, a tolvajtól a kutya és a macska hozza el a csirkelábat, ám útközben úgy összevesznek, hogy azóta is acsarkodnak egymásra. Ég és Föld szomszédok, a szegény Föld kitaníttatja a hálátlan Eget. Míg a szegény búval bélelten révészkedik, istennő-feleséget és gazdagságot kap jutalmul, cserél az Éggel, de az pórul jár. Ezért mondják még ma is: az Égnek kincsei átszármaztak a Földre. A szegény, szerény parasztnak vízbe esett fejszéjét a vízi sárkány felhozza, ráadásul egy arany- és ezüstfejszét is ajándékoz, a kapzsi hoppon marad. A furfangos legény úgy teljesíti leendő apósa kívánságát (jól dühítsék fel), hogy szó szerint kutyába veszi. A hatalmas szemű, magától megérő rizs felháborodik a lusta asszony szemtelenségén, és nehezen termő, apró szemű terménnyé válik. Végül a szegény ember könyvesládájába bújtatja a menekülő leopárdot, ám az fel akarja falni. Egy feltétellel hagyja élve az állat: megmenekül, amennyiben bárki, akivel találkoznak, ezt javasolja. Egyszer aztán összetalálkoztak egy nagy bivallyal. No, a leopárd menten megkérdezte! – Mit gondolsz, felfalhatom én ezt az embert? – Felesleges kérdezned – válaszolta. – Mikor még fiatal voltam, a gazdám mindennap kihajtott a mezőre dolgozni. Mikor pedig megöregedtem, gyenge lettem, s már nem volt haszna belőlem, menten a vágóhídra akart hajtani. Az ember hálátlan, fald csak fel nyugodtan. A hálátlanoknak nem jár kímélet. Hasonlóképpen nyilatkozik a barackfa is, de a harmadikként szembejövő bölcs öregember ledöfi a kíméletlen leopárdot. A hálátlan leopárd elpusztult, Mac Tü mester pedig békességben hazaballagott a könyvesládájával. Az ökör meg a barackfa panasza nem bántotta a lelkiismeretét, hiszen ő bölcs volt és tudta: a természet arra való, hogy szolgálja az embert.

A fának / szeme van, / szétnéz a / faluban. // Órjás fa, / a szemed / jól látja / az eget. // Messze száll / leveled, / akár jó / üzenet.

A mese: a vágyak végtelen mezeje. A mese: a kíméletlen múlt. A mese: sebző gondok katalógusa. Vietnamban az élet nehéz. Hol nem az? Vietnam a népek és kultúrák kavargó egyvelege. Mint minden föld. Vietnam a világ testet öltött lelkiismerete. A kínaiak, a tatárok, a „civilizáltak”, a nomádok, mind csak arra esküdtek, hogy fa fa mögött ne maradjon. A franciák, a japánok, az amerikaik: ölni jöttek, elnyerték méltó büntetésüket a történelem szemétdombján.

Pióca a jenki, / a folyóban lábát sebzi. / Szeretem a tam-vang fákat, / tisztelem a tam-vang fákat, / jó barátja minden partizánnak, / az élesre metszett, győztes tam-vang.

Az első-második században a mai ország középső és déli részén megalakult a félindiai Csampa birodalom, kalózok és kereskedők állama. Az északi részen Nam-Viet Kr. e. 2. századtól 939-ig Kína része. Félindiaiak, bevándorló ausztroázsiai törzsek, őslakó vadásznépek, délre húzódó kínaiak: csak északon hatvanféle etnikum. 1471-re az ismétlődő összetűzések eredményeként, a mongolok és kínaiak kiűzése után a Csampa birodalom is összeomlik. Kedvesem, ez hadgyakorlat! Feudális klikkek harca, a Tajson-fivérek parasztlázadása, egyesítés. 1858-tól francia nyomás, kínai–francia, kínai–vietnami, francia–vietnami konfliktusok, és amit még el lehet képzelni, felkelések és leverések. A század végén Indokína néven öt részre darabolják a földet, Kambodzsát és Laoszt is beleértve. A huszadik század elején újabb felkelések, melyeket az a Sarraut főkormányzó tör le, akinek híres mondása: „Hiába, a gyarmatosítás nem népjóléti aktus: erőszak”. Őfelsége, az Indokínai Bank uralkodik, uzsorakamat és ópiummonopólium, a második világháború alatt jönnek a japánok, mindent felégetnek, ami túléli, elpusztítják – saigoni koncentrációs tábor –, jönnek a franciák, mindent felégetnek (a bivaly háborús célpont: egy lelövése állítólag két emberélettel felér, mert az emberek úgyis utánahalnak) – Dien Bien Phu –, jönnek az amerikaik, napalmmal biztosabb. Úgy megyek hozzád, hogy megtérek a földbe. Halál, halál, halál, és demokratikus köztársaság.

Lelőtt egy gépet a légvédelem. / A légvédelem ötszázat lelőtt. / Szívünknek a gyűlölet ad erőt. / Szívünkben a gyűlölet végtelen.

A friss vietnami irodalom tele van rettenettel. A háború hétköznap, az emberek a lövészárokba mennek dolgozni, a gyerekek bunkerekben tanulnak önfeláldozó tanítónéniktől, a csontig kopaszított mezőn szerelmet arat a pusztulás. Persze, hogyan is lenne másként, ha a vietnami képzelet gyökérzetébe kapaszkodó verses regény, a Kju regénye, avagy A meggyötört lélek sóhaja, Nguyen Du munkája, mely a megsemmisülést elkerülendő a nép körében elterjedt cao dao dallamos-rímes nyelvét használja, így ma is sokan betéve tudják három és félezer sorát, nos, ha ez a regény sem képes másról szólni. A világ egyetlen pokol. A fiatal leány, hogy eladósodott apját mentse, szerelmesét otthagyva férjhez megy, majd kurtizánná teszik, kézről kézre vándorol, végül szerzetesnő lesz: tisztátalanul nem lehet többé kedveséé. Gyorsan hervad, lehull virág, levél. / Mindkettő otthonába tér. Bár neve a kín táblájáról levétetett, megnyugvástalan rója keserű napjait. Ez ember porban született, / ővele csak az Ég tehet csodát. / A földön vergődik tovább. Így hát a huszadik század elején sarjadozó vietnami próza és líra tovább szövi a végtelen történetet.

Egy zöld ág, / két zöld ág, / zöld leveles ág… / – Hová futsz, öcsi, a tóhoz talán? – / – Most jártam a domb oldalán, / onnan szakajtottam, bácsi, neked / álcázáshoz levelet; / lődd le a gépet, / ne törjön miránk.

levélben teszi próbára

Egy kényszersorozott katona lemészárolja kegyetlen parancsnokát. Ngo Dinh Diem elnök új hadiút felavatása során áthajt a falun, egy kirendelt kisiskolás a forró napsütésben, a hosszú étlen-szomjan várakozás miatt a fügefa alatt öntudatát veszti, ezért osztálya meggyűlöli a bábelnököt, s nem tapsol neki. A férj katonákat akar átvezetni az erdőségen, felesége megelőzi, és figyelmezteti az ellenállókat. Az állandóan háborúskodó apát nem fogadja el a kislánya, s mikor megszereti, már késő: a halott apa az évek során bátor harcossá lett nagylányának elefántcsont fésűt küld a sírból. Egy felserdült kisleányra fontos diverzáns-feladatot bíz az egykori tanító. A katonaleány levélben teszi próbára katonakedvese hűségét: eltorzult külsőt hazudik magának, hogy megtudja, a szerelem túléli-e a lángokat. A bivalyfogaton érkező hőst kedvese menti meg a haláltól, s miután szétlövi az amerikai helikoptereket, hajladozó kókuszpálmák alatt frissítővel kínálja. Ba bácsi elküldi fiát a forradalomnak. A harcos bivalyfogaton keresi fel tanítónő kedvesét, akinek képe elkíséri őt az ütközetbe. Negyedik Apó, a mangróvefák őrizője, társaival együtt megvédi az erdőt a napalmbomba pusztításától. Megsebesülve, lázálmában dús illatú, madárcsiripeléstől hangos erdőben képzeli magát: azt hiszi, ez a paradicsom.

Szilvaág nagy, / fenyőág friss, / szélbe virágzik, / ázik termése. // Vérnarancs édes, / bambusz alacsony, / phung-hoang, hát hová szállsz, te gonosz?

A valóság is irodalom. Úton-útfélen irodalmi pagodák, a konfucianizmus, buddhizmus és taoizmus párosodásából összeálló helyi népvallások végtermékei. A cao daizmusban, ezen a terrorista szabadcsapatoktól Szent Victor Hugóig terjedő modern szinkretista őrületben Jézus Szun Jat Szenre kacsint, Buddha Zeuszt választja szomszédjául, Mózes a női bíborosokat mustrálja. Hány százmillió istenben hisznek az emberek? Hiszen még egy római katolikus is más-más istenben hisz, ha meg van ijedve, vagy ha jókedvű, vagy éhes.

Európai szemszögből sem rózsás a helyzet. Graham Greene csendes amerikaija halált termő ártatlanságával borítja fel a kényes politikai helyzetet. Az ártatlanság mindig némán védelemért esdekel, holott sokkal okosabban tennénk, ha mi védekeznénk ellene: az ártatlanság olyan, mint a néma leprás, aki elvesztette csengettyűjét, és most szerte járkál a világban, ártó szándék nélkül. Elszereti a Stephen Crane-követő londoni tudósító vietnami kedvesét, ki a rukmadár kínai-vietnami megfelelőjének a nevét viseli (pheng-phuong), s akinek kötöző ragaszkodása tartja az átokföldjén. Bennszülött voltam, mint egy növény, soha többé nem akartam hazamenni. A tudósító maga is megízleli a halált a cao daista vallási ünnepségről hazatérve, az őrtoronyban, a napalmszóró bombázón, a lövészárokban. A csatorna tele volt holttesttel. Ha most visszagondolok rá, pörkölt jut eszembe, amiben túl sok a hús. Az ártatlan amerikai plasztikbombával kereskedik, és félrenéz, amikor tevékenysége nyomán halott csecsemőket lát anyjuk ölében, lábatlan triksahajtókat a felrobbant szökőkút szélén. Az ártatlanság az elmebaj egy neme. A kommunisták döfik le egy rozsdás szuronnyal. Ezért jöttem Keletre. Itt az ember a halál küszöbén él.

A dalnokok pedig énekelnek. Ez a dolguk. Nguyen Dinh Thi: „Akik elmentek, már nem térnek vissza semmiképp, / A veranda mögött napfényben pereg a levél”. Huyn Anh Tuyen: „Lemegy a hold, kél a gyűlölet. / Vérem ömlik, sebem számtalan. / Aknák elől futnak a kövek, / Mégis, kedves, megőrzöm magam.” És To Huu: „Johnson dolláros ördög / hogy mered elkérni Krisztus / palástját Buddha sáfrányköpenyét / (…) ördögfajzat / kinek a nevében / küldesz bombavetőket / napalmot mérges gázokat / a Fehér Házból mindjárt / Vietnamba / hogy elvedd a szabadságot és a békét / felégess kórházat iskolát / megöld a népet amely csak szeretni tud / megöld a gyermeket mikor iskolába indul / megöld a földet amely virágot és termést hoz évszakonként / megöld a verset és a képet és a dalt // kinek a nevében / szögezel amerikai fiúkat koporsóba / szép szál remek fiúkat / akik a természeti erőket is megcsapolnák / a boldogságért // (…) Vietnamba a távoli földre / ahol a gyermekek is hősök / ahol kiképzést kap a lódarázs is / ahol fegyver lesz a gyümölcsből virágból”. Mire az amerikaiak: „S még egy Március / helikopterekből / dönti a kukacok / ködét a Mekongnál / letarolt kulisszákra / hol egy árva levél / végső tavaszt sóhajt / a közönyös világba // s míg arcunkat megóvtuk / oda a fügefalevél” (Art Berger). „Láttam az ellenséget, egy hétéves kisfiút. / Hallottam, hogyan sikolt kiégett / szemgolyójáért. / Láttam, hogyan lobban föl a nagymami, akár / egy köteg nád, / hallottam, hogyan sír lángszemfedőben / a csecsemő / egy napalm-bomba találta / zsúptetős faluban. // A kövek gyűlölnek minket. / A szemek keserűek. / Megfojtana bennünket minden fa. / Gyanakszik ránk a fű. / Idegenek vagyunk itt, napi egymillió dolcsiért…” (Olga Cabral). „Más népek kínja / nagyon könnyen / játékká fajulhat” (David Ferguson). „Jórészt parasztok voltak. Életük / rizs és bambusz között telt. / Míg felhő tükröződött a rizsföldek színén, / s a síkon bivaly lépkedett nyugodtan, / apáról fiúra szállt néhány legenda. / Mikor a tükröket a bombák összetörték / csak sikoltásra maradt már idő” (Denise Levertov). Na meg természetesen Felix Pollak hőse: „Nem akartam bevonulni. / Besoroztak. // Nem akartam meghalni. / Azt mondták, megbízhatatlan vagyok. // Szökni próbáltam. / Hadbíróság elé állítottak. // Nem sütöttem el a fegyvert. / Azt mondták, nincs gerincem. // Elrendelték a támadást. / Egy srapnel széttépte a gerincem. // Fájdalmamban üvöltöttem. / Kötözőhelyre vittek. // A kötözőhelyen meghaltam. / Legyintettek rám. // Keresztet tettek nevem mellé / és eltemettek egy kereszt alá. // Szülővárosomban beszédet tartottak. / Nem mondhattam nekik, hogy hazugok. // Azt mondták, feláldoztam az életemet. / Én azon voltam, hogy megtartsam. // Azt mondták, példát mutattam. / Én el akartam szökni. // Azt mondták, büszkék rám. / Én szégyenkeztem miattuk. // Azt mondták, anyám is legyen büszke. / Anyám üvöltött. // Élni akartam. / Gyávának neveztek. // Gyáván haltam meg. / Hősnek neveztek.”

Meg lehet-e ismerni egy népet fájdalmáról? Attól függ, milyen fa tövében hajtja le fejét. Kókuszfa tövében megpihen. Csingafa tövében gyötrődik. Luc-lac fa tövében vágyakozik. Őszibarackfa tövében hosszasan éldegél. Bambusz tövében gyilokra les. Fügefa tövében elveszíti önmagát.

A Föld nagy része nem látszik ide, / láthatatlan a külső Univerzum / nem hoz hírt róla csak a nyelv / levegőrezgés / látomások / vagy a próféciák a rejtett / lélekről, ugyanaz / Waterville-ben és Saigonban ugyanaz / az emberi / forma: / Ha egy nő szíve Waterville-ben / megszakad / Hanoiban ugyanúgy zokog egy / asszony…

elődök históriáját kántálta

Ismeretük közös mindenütt a világon. Malcolm De Chazal, a mauritiusi. Aubrey Menen, az ír-indiai. Katherine Anne Porter, az amerikai. Ezópus, a hontalan rabszolga, aki megírja paraboláját az ármányt túlélő fügefáról, magas tisztségre jut, Krőzus kegyeltje lesz, a mohó delphoiaktól megtagadja az adományt, ezért bűnözőként halálra ítélik. Bacon, a nemes angol, aki megírja A kertekről szóló tanácsadását, Essex grófját, aki megbízik benne, vérpadra juttatja, ezért Alexander Pope-tól megkapja a magáét („A legbölcsebb, legragyogóbb és legaljasabb volt az emberek között”), és a természettől is: a hó csíraölő hatását vizsgáló kísérletébe hal bele. José Saramago, a Nobel-díjas portugál, aki díja átvétele kapcsán elsőként analfabéta nagyszüleiről vall: együtt aludtak a kismalacokkal, hogy azok meg ne fagyjanak, és forró nyári estéken leheveredtek a fügefa alá. A zsongító álom közelségében a nagyapa elődök históriáját kántálta, rémtörténetekkel, csodás legendákkal tömte unokája fejét, ki maga is hihetetlen álmokat álmodott. Álmait később szavakká formálta, írt őróluk és sok minden másról, írt Jézusról, az emberről. A nap lassan alászállt, a fügefa alattomos árnyéka közeledett. A nagyapa pedig, érezvén a közelgő halált, egyenként az udvar fáihoz járult, átölelte a fügefát, és sírt, mert tudta, sosem láthatja többé.

A fa nem boldogtalan. A szederfélék családjának Ficus neme kétezernél is több fát, növényt számlál. Ide tartozik a közönséges étkezési füge és beporzója, a hímnemű kaprifüge. Egyedül a Ficus carica és a Ficus sycamorus alfajai hoznak gyümölcsöt. Buddha fügéje: Ficus religiosa. A szubtrópusi klímát kedvelik, lombozatuk széles, főgyökérzet nélküli sekély gyökerük akár háromszor túléri a föld alatt a lombot. Bogaraknak, gombás és vírusos fertőzéseknek egyaránt ki vannak téve, az embert számításba venni igazán nem érdemes.

A fügefa: élet és szerelem. Halál. A természet egyik legfurcsább szimbiotikus párosodását mutatja porzási segédjével, a fügedarázzsal. Fügefa görbült ki házunk falából, / Enyémnek mondták, nem tudom, miért, / Ott állhatott rég, mielőtt megszülettem / Krik – Krik, a darazsakat szinte hallom, / Amint átszúrják fent a röpkedő / Durva papírt, mely az érő fügét / Madártól óvja, átszúrják s eszik // (…) Ifjúkoromban hallottam, ha egyet / Megölsz e napsugáros bogarakból, / A társa napokon át nem ragyog. A hím- és nőnemű darazsak a gyümölcsnek látszó szikónium belsejében élnek és halnak. A százával megbújó virágpor-hordozó hím-virágok és a magos női virágok között a tű fokán átbújni képes miniatűr darazsak a rövidéletű nővirágok magházában lerakott petékből kelnek ki. A fügefák felénél nő- és hímvirágok egyaránt előfordulnak a termésben, a többinél csak a nőneműek. Esetükben megtanulták az emberek utánozni a természetet, s maguk termékenyítenek. Egyébként pedig a szárnyatlan, a nőnek csupán övig érő hímdarázs hatol be az ivarérett nődarázst tartalmazó virágba. Lukat vág, bedugja végződését, és megtermékenyíti a nőstényt. Egy pillanatig sem látják egymást, a hím továbbmegy, és így cselekszik annyi virágnál, amennyinél csak képes. Hát ez az a finomság, amiről Svétakétunak fogalma sem volt.

Következik a szerelmi halál, a Liebestod. A nődarázs a termékenységi lukon keresztül kifúrja magát a magházból, céltudatosan összeszedi a hímvirágok által pontosan ebben az időben megérlelt pollent, és elszállítja a hosszúlejáratú nővirágokhoz. A hím betöltötte küldetését: elpusztul. Amelyik magon nincs luk, abban a nő is szörnyethal. Erőszak vagy pusztulás: nincs középút. A szikónium ettől érettebb és édesebb lesz, örömmel fogyasztják hulláival együtt emberek és állatok. Ha a nő kiszabadulva mégis elvégezte a beporzást, és visszatér petéjével a rövidéletű nővirágokhoz, miután lerakta azt, örökre bezárul fölötte a magnyílás. Élve hal. Ha innen is kiszabadul, rovarok és pókok falják fel, avagy egy-két napon belül genetikai programjának megfelelően halálozik el.

kiismerhetetlen

Kérdezgetem mind: „Hova lettetek?” / Halál kertjébe hulló levelek. A bivaly embernek vietnami tájon hű társa, életadója, mindene. Napestig bolyong a rizsföldeken, sebes hátán rovarok ütnek tanyát, és rájuk vigyázó, meztelen kisfiúk. Ötszáz év múlva talán nem lesz többé New York, és nem lesz London, de itt, ezeken a földeken rizst fognak termelni, és a parasztok csúcsos kalapjaikban, hosszú rudakon fogják piacra vinni termésüket. A kisfiúk ugyanígy fognak ülni a bivalyok hátán. Beletörődött sorsába, bosszút egyedül népmesékben áll, hisz a legtöbb ember sem él különb életet. Ó, bivaly, Ó drága bivaly! / Bivaly, szántani kell, bivaly, vár a rét. / Parasztok társa! Szánt a nép. / Veled ültetnék, szántanék – jöjj ide. / Lassan sárgul a rizs színe, / bér nem jut addig senkinek, semmi se. Mégis kiismerhetetlen. Vietnam erdős hegyeinek érintetlen lankáin egy évtizede sincs, hogy először látták a Vu Kvang-bivalyt. Semmit sem tudni róla. 1992 májusában fedezte fel maradványait néhány odatévedt idegen egy vadászfalu kunyhójában. 1994 júniusában az első élő példányt is foglyul ejtették. 1901-et, az okapi felfedezését követően ez volt az első alkalom, amikor ilyen nagyméretű, felfedezetlen emlősállatra bukkantak.

Vu-cu mester így szólt a gyülekezethez: – Egy bivaly megy keresztül az ablakon. Feje, szarvai, négy lába már általmentek. De miért nem megy által a farka? – Ki tovább megy – átok várja! / Visszafordul? – még rosszabb! / Ez a vékony bivalyfarok / Ugyan meggondolkoztat!

Négyezer négyzetkilométer területre tarthat igényt a vietnami–laoszi határon. A nyári hónapokban a magas fennsíkok folyamai mentén tartózkodik, télen lejjebb húzódik. Szólítlak, mint a pásztorok, / ha bivalyuk elcsámborog. / Magam vagyok. Sosem megy ember közelébe, rosszul lesz, ha jól szántott rizsmezőt lát. Félénkebb a tengeri tehénnél, megszólíthatatlanabb a rukmadárnál. Mint egy erdei számana, aki a civilizáció zsongásától megcsömörlik, s az eszméletlenségig fogyasztja magát, ez a bivaly alig 80-90 centiméter marmagasságú, másfél méter hosszú, jó, ha száz kilogrammot nyom. Nyomában vannak a vadászok. Azt sem tudja, hány társa van. Nyomában vannak a múzeum trófeagyűjtői. Szeretem a bivalyt: ki nem állhatja a mi szagunkat. És ne felejtse el: bivaly-szemszögből maga is európai! Szarvai beleakadnak a fügefába, dühösen forgatja föl gyökérzetét. Nincs menekvés.

Semmit sem tudni róla, csak annyit: a Vu Kvang fügelevelet eszik. A füge levele az antropomorf világ embertelen ösztöneinek idült jelképe. Annak bizonyosságát nyújtja, hogy minden elmúlik, és senki sem pótolhatatlan.

Szeretni tudom a követ, a fát is, egy darab fakérget is. Mindezek dolgok, és a dolgok szeretni valók. A szavakat azonban nem tudom szeretni.

Az idézetek Francis Bacon, Blaise Pascal, Robert Browning, Geoffrey Chaucer, Graham Greene, Allen Ginsberg, José Saramago, Herman Hesse, Kálidásza, Nguyen Du, Po Csü-ji, Ezópus, Hérodotosz, Theophrasztosz írásaiból, szanszkrit és vietnami mesegyűjteményekből, vietnami népdalokból, a Bibliából, az apokrif Tamás-evangéliumból, buddhista és brahmanista szent szövegekből származnak.

kép | shutterstock.com