VÉGJÁTÉK A TASMÁN POKOLBAN

Ausztráliából a fagyhalál felé haladva nem sokkal távolabb leljük egykori fegyencképző leányvállalatát, Tasmániát. Mérete csekély, épp arra elégséges, hogy az államszövetség egyenrangú tagja maradjon és megvédje sajátos állatvilágát a betolakodóktól. Formája háromszög, ami a fegyenckínzásra különösen alkalmas, valamikor itt is előszeretettel használt korbácsoló állvány kiképzésére emlékeztet. Szépelegve szív alakúnak is mondják, történelmében és irodalmában jártasak ekkor a börtönorvos szégyentelen praktikáira asszociálnak: a korbácsolás közben előforduló gyakori halálesetek okán feltűnően nagy számban fordultak meg területén a szívgyenge elítéltek. Aki a nagyvárosok között közlekedve a sydneyi siralomház felől a hobarti börtönlerakat látnivalóira fogékony, száz méter mélységű, kétszáznegyven kilométer szélességű vízen kell átkelnie a szigetet a kontinenstől elválasztó Bass-szoroson. Az Ausztráliánál hűvösebb, kellemesebb klímájú Tasmánia közepét valamikor óriási jégtakaró fedte, a gleccserek sziklaormokat, barázdált völgyeket, tavakat, folyamokat vájtak a hálás talajba, melynek kétharmada így víz alatt búvik meg. Délen és nyugaton egyre kevésbé sűrű erdők terjeszkednek, hatalmas fenyvesekkel és eukaliptuszokkal, a csapadékosabb északon növénytermesztés, keleten birkaetetés dívik. Kisebb szigetek húzódnak menedékébe, soknak külön élővilága, izgalmas története van önmagáról. Közülük a Macquarie-, a Mária-, a Flinders-, a Bruny- és a King-szigetek a legnevezetesebbek.

átkokkal szórja őket

Közjáték 1: A paradicsom legyen magasabbra építve, vegyék körül kárpitok és selyemfüggönyök, olyan magasságban, hogy a személyek, akik a paradicsomban lesznek, vállon fölül láthatók legyenek… Akkor jelenjen meg dalmatikában az Üdvözítő, Ádám és Éva pedig helyezkedjék eléje… Ádámot jól meg kell tanítani rá, hogy mikor kell válaszolnia, és hogy ne válaszoljon túl gyorsan, se túl késlekedve… Ha valaki közben a paradicsomot említi, tekintsen feléje és mutasson rá a kezével. A középkori misztériumjáték az alázatos emberpár történetéből formál fogyasztható közalkotást. Az Úr kiokosítja a sárból alkotott embert, imádni fogják őt vadak és madarak, a föld hódol majd előtte. Az istenképmás mondandója végeztével bemegy a templomba, és magára hagyja embereit gyarlóságukkal. Az Ördög ebben a lélektani pillanatban lép színre, hogy megkísértse Ádámot. Mit csinálsz, Ádám? Igen vígan élek. Lehetnél jobban is. Alig hiszem. De legalább szeretnéd tudni? Nem. Erről az oldalról lehetetlen bekeríteni az együgyű büszkeséget, ám az asszony, úgy tűnik, sebezhető. Csalás folyik ellenetek, így az Ördög. A gyümölcsösben, mit az Isten / nektek adott, jó semmi sincsen; / amit viszont tiltott erősen, / az minden jóval tele bőven: / bírás, hatalom, halhatatlan / élet titka rejtőzik abban, / no meg a jó és rossz tudás. – S az íze? – Égien csodás. Az asszony csak az elmésen megszerkesztett műkígyónak adja be végül a derekát, s a félig megemésztett alma (?) maradékát odakínálja párjának. Ádám eszik, elborzad és fügefaleveleket ölt. Halál, halál, miért nem ölsz meg! / Szabadítsd meg tőlem a földet! / Mért vagyok még világ szemétje? / Essem a pokol fenekére! Az Úr átkokkal szórja őket, gebedjenek meg az éhségtől a földön, s jussanak pokolra, legyenek a Sátán hűbéresei. Hogy hibbant úgy meg bennem elme, lélek, / hogy Égi Királyt Sátánra cseréljek? Ám az Ördög kérlelhetetlen, a színpadi utasítások szerint láncokkal és bilincsekkel látja el a boldogtalan párt, és gonosztársai segítségével betaszigálja a füstös, lármás, serpenyősercegéses alvilágba. Majd, kis szünet után, néhány ördög előjön és ide-oda futkározik a paradicsom alatti színen, a többiek pedig lent maradnak a pokolban.

A hollandok a nevezetes Abel Tasmant küldték felfedezőútra, a déli tengerekre. Tasman az 1630-as évek elején lépett a Holland Kelet-Indiai Társaság alkalmazásába, első útján a mai Indonézia térségében cirkált, és „fedezett fel” szigeteket. A Távol-Keleten tett számos sikeres útja örömére Holland Kelet-India tábornok-kormányzója, Anthony van Diemen őt szemelte ki a feladatra, hogy délre kerülve tengeri utat leljen Chile felé, eljusson Új-Guineába, és megtalálja a spanyolok által már korábban megnevezett Salamon-szigeteket. Két hajójával 1642. augusztus 14-én hagyta el Batáviát. Először Mauritius felé kanyarodott, majd a 49. hosszúsági körön dél felé hajózott. Újból északnak fordulva november 24-én érte el egy ismeretlen föld nyugati partjait. Azt hitte, Új-Hollandia déli részére keveredett, ezért keletnek fordult, több kikötőből a vihar űzte ki a tengerre, partra szállnia sokadik próbálkozásra sem sikerült. A hajóács úszott a partra, és elhelyezett ott egy színpompás nemzeti szimbólumot. Tasmannak esze ágában sem volt önmagát emlékké nemesíteni: a szárazulatot Van Diemen-földnek keresztelte, a nagyságos asszonyról pedig forró szervilizmussal egy közeli szigetet nevezett el. Embereket nem láttak, csak füstöt, a hajóács a favájatok távolságából ragyogó dedukcióval arra a következtetésre jutott, hogy óriások népesítik be a földet. Tasman érdektelennek találta az esetet, továbbvitorlázott, beleszaladt Új-Zélandba, mely ez által felfedezve érezhette magát, majd északra kerülve a Tonga- és a Fidzsi-szigetek megtalálásával öregbítette hírnevét. Némi új-guineai kitérő után 1643. június 14-én ért vissza kiindulási helyére. Később még egy-kétszer felszedelőzködött, Thaiföldre kereskedelmi, a Fülöp-szigetekre hadiflottát vezetett. Nevéhez fűződik az alábbi sokat mondó kijelentés: „Kívánatos volna, hogy ama föld (ti. Új-Hollandia) továbbra is ismeretlen maradjon, nehogy magunk jelöljük ki az utat a külföldieknek a Társaság megdöntéséhez”. Körülbelül hat év nyugdíj után hagyta el az árnyékvilágot 1659 októberében.

kínos tudatlanság

Évszázadok jöttek, mentek, az európaiak még mindig nem tudtak semmit Tasmániáról. A kínos tudatlanságban az 1772-es esztendő hozta meg a fordulópontot, mikor is Marion du Fresne francia hajóskapitány részeltette szerencsében az őslakókat, akikre minden további nélkül össztüzet zúdított, közülük egy nyomban elhalálozott. A század végéig egymás sarkában tapostak az expedíciók, így James Cooké vagy William Blighé. Csupán 1798-ban jött rá Matthew Flinders és George Bass, hogy a sziget sziget: egész egyszerűen áthajóztak a szoroson. A franciák szabad prédára lesve vizslatták a tengereket, ezért Sydneyben King kormányzónak eszébe jutott, tulajdonképpen létszámbőségben szenved, zsúfolásig telt a négyötöd részben még mindig ismeretlen Ausztrália, így sürgősen fegyenceket szállított át a Derwent-folyó torkolatához. 1804-ben Melbourne helyett Collins alezredes ide vitte foglyait, majd gondolt egyet, és kormányzósága alatt fegyencfővárost alapított a gyarmatügyi miniszter tiszteletére. Hobart hamar fejlődésnek indult, a rabok önkéntes felajánlással felvirágoztatták a helyi mezőgazdaságot és ipart. Újabb és újabb szállítmányok érkeztek, hogy pótolják a rejtélyes szívbetegségben szenvedő telepeseket. 1852-ben, az utolsó rakomány megérkezésekor a sziget már mintegy ötvenezer fehér arcot számlált. A gyarmat 1825-ben vált ki Új-Dél-Walesből, 1855-ben lett önálló, új nevet aggatott magára, vasútvonalat épített, letarolta a fél élővilágot, arany után kutatva gazdag ásványkincsekre lelt, majd 1901-ben csatlakozott az ausztrál nemzetközösséghez. Ma már majdnem félmillió lakost mondhat magáénak, a bennszülöttek száma nulla.

Az őslakók, mind a kétezren, barátságosak voltak. Nem tartoztak egy rasszba az abókkal, hajuk erősen göndörödött, orruk kiszélesedett, fülük nagy volt, ajkuk duzzadt. Már akkor a szigeten éltek, csaknem harmincezer éve, amikor még az egybefüggő szárazföldet alkotott a kontinenssel, s csupán egy mocsaras folyóvölgy húzódott a Bass-szoros mentén. Úgy mondják, primitívebbek voltak ausztrál társaiknál, kőszerszámokat ritkán használtak, hajítóeszközeik nem voltak, dingó sem segített nekik vadászataikban. A főváros alapításával egyidejűleg kezdték el őket irtani a fehérek. Mintegy háromszáz ember – öregek, fiatalok, nők, férfiak, gyerekek vegyesen – csoportos kenguruvadászatra indult. A katonák, nem tudni, mitől, megrettentek, a rájuk ügyet sem vető, faágakkal felszerelkezett népet lázadónak kiáltották ki, és rögtönzött lőgyakorlatot tartottak.

Később alaposabban kitanulták a megfelelő eljárásmódot, az esti máglyarakásoknál, ahol a törzsek apraja-nagyja veszélytől nem tartva összegyűlt, ropogósra sütötték őket. A feketék sem mindig maradtak adósok, telepeseket bunkóztak le, erre aztán szervezett hajsza indult ellenük. Félsziget-gettót óhajtottak létrehozni. George Arthur korrmányzó vezetésével háromezer fegyveres „fekete vonalat” alkotott, és a sziget északi pontjáról a délkeleti Staman-félszigetig átfésülte a terepet. 1830 októberét írjuk ekkor. Két embert fogtak el: egy álomittas öregasszonyt és egy kisfiút. Néhány tucat bennszülött elbújt a bozótosban. A többit menet közben levágták. Robinson, a „békéltető”, egyszerű hobarti kőműves segítségével összetereltek még néhány tucatot. Robinson a hóval, faggyal, bozóttal, ínséggel dacolva, fegyvertelenül, puszta szóval csalogatta a fehérek üldözései miatt egyre neurotikusabb feketéket az akolba. Nagy meglepetéssel látták, idézi Mark Twain, hogy kevéssel előbb harmincezer fontot költöttek el, s a kolónia fehér lakosságát fegyverbe szólították tizenhat fadárdás férfi miatt. Pedig hát ez volt az igazság. A híres Nagy Folyó törzs, amelyet az európaiak félelme hadsereggé növelt, tizenhat férfiból, kilenc asszonyból és egy gyermekből állt. Ezt a jelentéktelen maradványt, s néhány további törzset a Flinders-szigetre deportálták, ahol misszionáriusok istápolták őket olyannyira sikeresen, hogy 1864-ben elhalálozott az utolsó férfi, 1876-ban az utolsó előtti tasmániai asszony is, Truganini. Koponyáját a múzeumból ellopták. Lawa Roqh nem sokkal követte. „Valóban csodálatos emberek voltak ezek az őslakók. Nem lett volna szabad kipusztítani őket. Keresztezni kellett volna a fehérekkel. Ez javított volna a fehéreken, és nem ártott volna az őslakóknak” – írja az elmés amerikai.

megrontásra érdemes-e

Közjáték 2. Az Elveszett Paradicsomban a Sátán az igazi aktor. Bukásával kezdődik a verselés, a Káoszban sínylődik ő egy lángoló tavon, villámtól sújtottan, maroknyi angyalhívével. Uralmunk biztos itt, s az uralom / megéri, még ha a Pokolban is! / Inkább Pokolban úr, mint szolga az Égben… Az ördög lázadásra serkenti csapatát, Isten verhetőségével kecsegtet, és reményét helyezi egy új teremtmény megérkezésébe. Feladatunk: célját csikarni és / a jóból is kilelni eszközét / a rossznak. Ez gyakorta sikerülhet… Ki kell kutatni, mi az igazság, létezik-e a gonosszal egyenlő, vagy alávaló teremtmény, s ha igen, megrontásra érdemes-e. A főördög magára vállalja a felderítést, ám alig tud kijutni önnön birodalmából: esetlensége a napnál is világosabb. Isten látja a Sátán mesterkedését, mutatja is majdani Megváltó fiának, ám semmit nem tesz az emberi faj megmentéséért: az ördög kényére-kedvére adja azt. Az embert, bár még el sem bukott, a mennyek ura lélekhalálra ítéli, kivéve, ha valaki bűnhődik bűneiért. Az ördög kígyóba bújik, becserkészi Évát, és megnyeri a halhatatlan tudásnak. Ádám szintén ízmintát vesz, ebben furcsa érzés vezeti: szerelmi szenvedély. A Bűn és a Halál országutat építenek a Pokoltól a Földig. Az ördögök kígyóvá változnak, és sziszegve vetik magukat az ízletes délibáb-fügére. Az ember könyörgése megindítja az Istent, mégis elűzi őt a gyönyörök kertjéből, reményszikraként vázlatos jövőképet fest Ádámnak. A férfi és az asszony megnyugszik, örül, s vidáman veti bele magát a mindennapjait végsőkig megkeserítő rettenetbe, a megkóstolt halálba.

A fegyenctelep az embertelenség intézményesítése. Ide kerülnek olyan kilencéves kisfiúk, akiknek egyetlen bűne, hogy rajta felejtik szemüket valamin, amit még sosem láttak, de érzik, tudják, hogy nekik teremtetett: a játékon. Egyfelől. Másfelől válogatott csirkefogók kínzókamrája, a társadalom hasznos tagjaivá nevelődéshez és a helyes istenszemlélet elsajátításához vezető tévúton. A fegyenctelepen minden megengedett, és semmi sem abszurd. Az ember állatiasnak nevezett ösztöneivel együtt inkább ő teremti az abszurdot. Kafka Utazója egy időben-térben elvesző szigettelepre érkezik, hogy civilizált pillantást vessen annak legfontosabb büntetőeszközére. Egy tiszt fogadja, és bevezeti a különleges gépmonstrum rejtelmeibe. A számtalan fogaskerékből, csavarból, pálcából, csapból összerótt tákolmány fekvőaljzatához tál csatlakozik, itt kap az agyonkínzott elítélt kását, gyomra tartalmát a vattapecekre okádhatja. Lassan, lépésről lépésre ismerkedünk meg a különös gépezet rendeltetésével: a bűnéről alig, ítéletéről mit sem sejtő, védekezésre jogosulatlan áldozatot lekötözik, és ezernyi tűvel bőrébe vésik vétkét.

Alapelvem, amely szerint döntök, hogy a vétkesség mindig kétségbevonhatatlan. Például: tiszteld feljebbvalódat. Hat órán át írja-vési a gép az üzenetet, a vért azonmód le is törli (hogy áldozat és kívülálló egyaránt elolvashassa a feliratot, és az ítélet-végrehajtás is zavartalanul folytatódjék), hat további órán keresztül mélyebbre váj húsában a borona. A cél itt már nem a fenyítés, hanem a borzalom fokozása, és végső elernyedése. A legostobábbnak is megjön az esze. A változás a szeme körül kezdődik. Innét terjed tovább. Tekintete olyan, hogy szinte arra csábít: feküdjünk mi is a borona alá. Pedig nem is igen történik más, csupán az elítélt kezdi kibetűzni az írást, száját csücsöríti s mintha hallgatózna. Ön is látta, szabad szemmel nem könnyű az írást kibetűzni; a mi emberünk azonban a sebeivel betűzi ki. Az persze nagy munka; hat órára van szüksége a befejezéséhez. Akkor aztán a borona fölnyársalja és a gödörbe veti, ott a véres vízbe és a vattára zuhan. Az ítéletet ezzel végrehajtottuk, és én meg a katona elföldeljük a hullát. A fegyenctelep erkölcsi hanyatlásának szemléltetésére mi sem jellemzőbb, mint hogy hajdanában százak nézték végig a nagy eseményt, ünneplőben kivonult a parancsnok, a katonák, a lakosság örömünnepet tartott, a karonülő gyerekek kíváncsian meregették szemüket a nagyszerű látványosság felé. Az új parancsnok regnálása alatt azonban már csak a tiszt őrzi a haladó hagyományokat, az Utazó sem hivatott másra, mint ítéletével elkerülhetetlenné tenni a géprombolást. A tiszt, hogy legyőzze az Utazó ellenállását, az elítélt helyett maga fekszik szeretve csodált masinája alá, ám az darabonként hullik szét mestere körül, és fölnyársalja. Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen. Az Utazó rövid emléktúrát tesz a helyi kocsmába – ahol a sarokasztal alatt a régi parancsnok, az ötlet szellemi atyja számkivetve nyugszik –, aztán csónakba ülve riadtan menekül az élő borzalmak szigetéről. Valaki megjövendölte, hogy a parancsnok bizonyos számú év után feltámad, és ebből a házból vezérli majd híveit a gyarmat visszahódítására. Bízzatok és várjatok!

sikeres szökés

Marcus Clarke, a 19. századi ausztrál író monumentális regényében a tasmán büntetőtelepek szolid mindennapjait örökíti meg. Richard Devine, akit mostohaapja örökéből kitagad, és akit természetes apja állítólagos meggyilkolásáért életfogytiglani hobarti bűnhődésre ítélnek, Rufus Dawes álnéven eszi a fegyencek keserű kenyerét. Több lázadásnak, szökésnek akart vagy akaratlan részese lesz, egyik ilyen alkalommal megmenti a parancsnok lányának életét, ám tettét az amnéziás kislány nem tudja igazolni. Ősi ellensége, az ördögi Maurice Frere kapitány ellopja jócselekedetét, válogatott kínzásokkal töri meg új fogvatartási helyén, Norfolk szigetén. A padlón hat láb hosszú, két és fél láb széles vaskeret feküdt, egymástól bizonyos távolságban kerek vasrudak helyezkedtek el átlósan benne. A férfit… erre helyezték, nyaka átlógott a peremen. Ha elengedte fejét, a vér elöntötte az agyát, és csaknem megfojtotta, erőfeszítése viszont, hogy egyenesen tartsa, halálrángásokba húzta izmait. Arca lila színt öltött, szája habzott. Fegyenctársa és féltestvére, John Rex, aki az igazi felelős az apa haláláért, sikeres szökést hajt végre, és átveszi Richard helyét a gazdag örökségben, míg le nem lepleződik az anya előtt. Mire Dawes ártatlansága és identitása kiderülne, minden elvégeztetett: a szenvedélyes szerelemmel imádott lány, immár Frere kapitány ördögi módon terrorizált asszonya, úton van Hobart felé, a féltékeny börtönkáplán elárulja az elítéltet, s hiába szökik meg a kétségbeesett, kortól, börtönélettől, szadista bánásmódtól agyongyötört ember, már csak a halálban lehet szabad. Az ördög a szigeten marad, és túléli a katasztrófát, a viharban elsüllyedő hajón egymásra ismerő szerelmesek a tengerbe vesznek. Az ártatlanság morális győzelme nem tudja feledtetni a leckét: Tasmánia a fegyenceknek, akiket mindvégig „szegény ördögöknek” titulál a szerző, maga a pokol.

A legtöbb fegyencet az 1840-es évek elején szállították Tasmániába. 1842-ben rekordot döntöttek: egyetlen év leforgása alatt 5329 elítélt érkezett ide. Az évtized közepére így harmincezer fegyenc népesítette be a szigetet, ők adták a teljes lakosság csaknem felét. 1860-ban azonban, a transzportok leállításával az arány már nem érte el a két százalékot. A telep Truganini halálának évében ünnepelte bezárását. Nem csupán Hobartban, a környező szigeteken is voltak ilyen civilizált létesítmények, a kegyetlen bánásmód miatt kölcsönös (ön)gyilkossági vérszerződést kötöttek a rabok.

A város igazán vonzó, tudósít az Új-Zéland felé hajóztában itt néhány órára ellézengő zajos amerikai, Mark Twain. „Alacsony dombokon terül el, amelyek a kikötő felé lejtősödnek, a kikötő pedig folyóhoz hasonlít, s olyan sima is, mint egy folyó. Csöndes felszínén tarkán tükröződnek a hajók, a füves partok és a buja lombok. A város mögött magaslatok emelkednek, szépséges erdőruhába öltözve, s fölöttük a nemes Wellington-hegy tekintélyes, fenséges tömegével. Milyen szép ez az egész vidék: formája, csoportosítása, gazdagsága, lombjainak frissessége, színeinek változatossága s a dombok, csúcsok, hegyfokok kecses alakja – aztán a napfény ragyogása, a ködbevesző dús messzeségek és a megcsillanó víz bűbája! És ebben a paradicsomban szállították partra a sárga egyenruhás fegyenceket, itt szállásolták el a banditakülönítményeket, itt hajtották végre a kenguruvadászó ártatlan feketék oktalan lemészárlását egy májusi, őszi napon, a vadállatias régi világban. Mindez sehogy sem illett össze ezzel a hellyel: mintha eget és poklot kevertek volna össze.” Mark Twain látogatást tesz a helyi múzeumban, ahol megszemléli egy rejtélyes tasmániai erszényes kitömött mását, valamint a menhelyen, ahol javarészt egykori fegyencek tengetik utolsó napjaikat. A látottakon elmereng, s a következő gondolatokkal száll hajóra: „Az ifjúság és jókedv akármikor eltűnhetik, s mi marad azután? Élő halott az ember, a halál kiváltságai és jó oldalai nélkül.”

sajátos fókairtó-módszer

A fegyencek, az idetévedt egyéb vállalkozók nem mindegyike volt ma született bárány. Ha megszöktek kényszermunkahelyükről, a vadonban még inkább elembertelenedtek, válogatás nélkül gyilkolták az azonos gyalogösvényt használó feketéket. Úgynevezett bushranger-bandákat alakítottak, a férfiakat, öregeket lemészárolták, az asszonyokat meggyalázták, a gyerekeket agyoncsapták, kivéve azokat a kislányokat, akikből alkalmas használati tárgyat tudtak faragni. A túlkapások miatt még szigorú törvényt is hoztak: egy fehérnek csupán öt nője lehet. Nem vitás, sajátos fókairtó-módszerük fényében ez felért az önkéntes vagyonkorlátozással.

Tasmániából 1825-től kezdve a legmegátalkodottabb bűnösöket a Norfolk-szigetre vitték. A hídépítő rabok megölték fegyőrüket, és azt állították, a tengerbe esett, ám a falból kicsorgó vér ellenük tanúskodott. A tizenhárom fegyenc megáshatta saját sírját a Véres híd alatt. Egy másik fegyenc hét évig bujdosott a vadonban, bogyókat evett, odúba bújt, állattá változott. A halála előtti utolsó pillanatban rátalált az emberi nyelvre: megátkozta a két katonát, aki elfogta, és később felakasztotta őt. Két nappal ezután a katonák a tengerbe vesztek. A 17. század derekán a kontinens környéki szigetcsoport zátonyára futott egy aranyguldeneket és drágaköveket szállító hajó. A lázadók birtokukba kerítették, 125 embert változatos kínzások alá vetettek és legyilkoltak, a hajóács munkájával például elégedetlenek voltak, ezért kivágták a szívét. A katonákat lakatlan szigetre rakták, hogy éhen haljanak, de azok wallabykkal és madártojásokkal lakatták jól magukat. A csónakon elmenekült kapitány felmentő sereget hozott, lemészárolta a gyilkos kalózokat, sőt a keze kicsit meg is szaladt: a kényszerágyasokat sem kímélte. Az indok: Cornelius, a gonoszok vezére „megszűnt hinni a pokolban és az ördögben is”. Kezét levágták, testét akasztófára lógatták. Két fiatal gyilkos részesült csupán kegyelemben, ám a szigeten kellett maradniuk; ők Ausztrália első fehér telepesei, épületük pedig az első civilizált helyiség: börtön.

Közjáték 3. Az Éden: átokföldje. Az Úr, hogy Lucifernek, a tagadás szellemének kedvére tegyen, megátkoz két fát a Paradicsomkertben, s neki ajándékozza azokat. A rontást közös erővel belefoglalják a tökéletesbe, az ember tökéletlenedése így elkerülhetetlen. Szörnyű világ! – csupán meghalni jó. A tudás és öröklét fái az ördög örökébe kerülnek, ez az a kovász, mely megkeleszti a formátlan anyagot, s varázsol belőle ízes eledelt az ember vacsoraasztalára. Az ég istene helyett a halandó a föld istenét kénytelen imádni, s azonos sorsban közösködik a hozzá megtévesztésig hasonló ördöggel: róluk, párhuzamos életeikről szól a végigszáguldott történelem. Ördögi álomkép, a remény szőtteséből szőtt fojtó takaró borul az első emberpárra, hogy az Isten után immár a Sátán is megtanítsa őt semmiségére, jelentéktelenségére. Fellázadsz-é, rabszolga, ellenem? / Fel a porból, állat. A történelem a hitek érvénytelenségéről szóló eseményfolyam: az egyén, a közösség, a szabadság, a tudomány, a kéjgyönyör, az alázat mind-mind ködképpé oszlanak. Ami marad, a halandó lét keserves harca saját értelmetlensége ellen, s az ember folytonos tragédiája.

Az éghajlat csapadékos és hűvös, a növényzet is más arcot mutat, mint a Nagy Testvérnél. Nincsenek sivatagok, vegetáció-szegény környékek, dús, zöld rónaság üdíti a szemet mindenütt. A legtöbb fa örökzöld, akáciák, bükkfélék váltakoznak a hagyományos ausztrál és hegyvidéki erdőséggel. A hatalmas Huon-fenyő délen vonzza a szaglószerveket, és természetesen azokat a képzett fegyenceket, akik törzséből kívántak lélekvesztőket készíteni. A Vilmos király-fenyő szintén jellegzetes élőlény. Csupán egyetlen bükk hullatja leveleit őszről őszre. Az úgynevezett horizontális növény a lábakat, az alsó testfelületeket veszi célba, egyetlen vágya, hogy véres árkokat rójon a bőrre, kicsorbítsa a mérges fejszét. Fűfák terjeszkednek a koronaszintig, virágba borulnak az ágak. Az őshonos babér, a blandfordia, a skarlátvörös waratah büszkén díszelegnek. Az állam szimbólumává is egy növény, a tasmániai kék eukaliptuszvirág emelkedett. Az orchideák szálló kacsaként kellemkednek, egyes fák meg mintha bőrből lennének: emberbőrből.

tökéletesnek érzi magát

Közjáték 4. Az ember bűnbeejtése mennyei fogadás eredménye. Isten és bukott angyala megállapodást kötnek az alávaló lény fölött, hogy vele szemben minden megengedett. Az Úr korlátlan hatalma arra való, hogy a végítéletig ne szabjon korlátokat a gonosznak, s az ember is korlátlanul élhet szűkre szabott lehetőségeivel. Hiába jeleskedik erényben, tisztességben, istenfélésben az Úr földjéről való, kényszerűen ki van téve a semmire sem jó hatalmi játékoknak, melyek értelme éppen értelmetlenségükben rejlik. A Sátán megkísérti magát az Atyaúristent is, ha az ember elveszejtése a tét: ám verd meg haragoddal Jóbot, rögvest letér az erény útjáról. Isten a kezére is adja, rettenetes kár keletkezik emberben-marhában, fekélyek és lelki gyötrelmek kínozzák az ártatlan embert. „Átkozd meg az Istent, és halj meg” – javasolja saját felesége is; az élet így elviselhetetlen. Elifáz, Bildád és Czófár hiába vigasztalják simulékony beszédekkel, hiába alázzák dörgedelmes szavakkal „barátjukat”, Jób nem hajtja meg magát a bűnbánatban: tisztának, tökéletesnek érzi magát az Úr előtt, s ezért hajlandó halálnak halálával halni. Megszégyeníti Urát és Istenét. Emlékezzél, kérlek, mondja, hogy mint valami agyagedényt, úgy készítettél engem, és ismét porrá tennél? Add tudtomra vétkemet, gonoszságomat, fedd fel előttem arcodat. „A sírnak mondom: Te vagy az én atyám; a férgeknek pedig: Ti vagytok az én anyám és néném”. Isten nagysága felülmúlhatatlan, igája félelmes, tudása beláthatatlan, akarata zabolátlan. Jób megzavarodik végső elhagyottságában, Isten jelenléte nélkül ugyanis az embernek léte elgondolhatatlan, elviselhetetlen. „Ímé, ez a végszóm: a Mindenható feleljen meg nékem; és írjon könyvet ellenem az én vádlóm”. Elihu, aki idősebb társait tisztelve csak a végén nyitja szóra száját, tovább feddi Jóbot, ne várjon Isten szavára, szólt az már eleget, mégse érti senki az ő nagyságát. Amit Isten tesz, az maga az igazság, perelni ellene hiábavaló. „Majd felele az Úr Jóbnak a forgószélből és monda: Ki az, a ki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszéddel? Nosza, övezd fel, mint férfiú derekadat, én majd kérdezlek, te meg taníts engem! Hol voltál, mikor a földnek alapot vetettem? Mondd meg, ha tudsz valami okosat!… Megnyíltak-é néked a halálnak kapui; a halál árnyékának kapuit láttad-é?… Tudod-é a kőszáli zergék ellésének idejét; megvigyáztad-é a szarvasok fajzását?… A ki pert kezd a Mindenhatóval, czáfolja meg, és a ki az Istennel feddődik, feleljen néki!” Isten szellemi párviadalra szólítja fel teremtményét, hogy kitűnjön kétségbevonhatatlan elsősége. Jób végre megalázkodik az Úrnak, de nem igazsága, erkölcsi fensőbbsége, csakis emberpróbáló hatalma előtt. „Az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged. Ezért hibáztatom magam és bánkódom a porban és hamuban!” Isten elfogadja a bűntelen férfiú magyarázkodását, alázatra inti a három „barátot”, és kétszeresen megadá Jóbnak mindazt, ami előtte volt neki. Száznegyven évig él Jób ezután, negyedíziglen szemléli utódait, és meghala jó vénségben, betelve az élettel, Istennel.

A skarlátvörös waratah halálos szépséget, a megrontott természet üzenetét, kínzó fájdalmat rejt magában. Krubi, a gyönyörű szűz a szirti kenguru vörös szőrméjéből készített magának ruhát. A magas sziklán várta szerelmesét, aki a vadászatból visszatérve mindig az ő vörös alakját pillantotta meg először a távolból. Így tudta, hogy jó úton jár. Ám egyszer a törzsi tánccal beavatott fiúnak el kellett mennie harcolni, s Krubi szíve elszomorodott. Halotta a csatakiáltásokat, észlelte a küzdelem zaját, és várta, hogy szerelmese visszatérjen. Hiába. Már hazatért mindenki, akit ismert, de az ő kedvese még mindig távol volt. Hét napig várt rá a hegyen, könnyei patakokat formáltak, s gyönyörű virágokat tápláltak. Mire visszatért a táborba, a hamu kihűlt. A sziklára hágott újra, és akarattal kényszerítette magát a halálra. A tájba olvadt. Egy virág keletkezett bomló testéből, egy virág, amelynek párja nincs: szára szilárd és egyenes, mint a fiú, akiért meghalt. Levelei csipkések, és élesek, mint a lándzsa. És virága vörös, vörösebb a vérnél, gyönyörűséges. Ezért hívják waratah-nak, s nagy megbecsülésnek örvend, mert ismerik történetét. Ám létezik egy fehér waratah is, amelyik feltűnőbb színre vágyott. Mindenki körülötte szebbnél szebb ruhába öltözött, csak ő volt jellegtelen, színtelen, koldus. A kecses, pompás wonga-galamb, ki máskor félve bújt meg a bozótosban, elveszett párját kereste. Ide-oda tipegett, de sehol sem látta, ezért fölszállt a szirtre. Éppen a fehér waratah fölött állva meghallotta párja hangját – lenn, a bozótosban. Kitárta szárnyait, hogy odarepüljön, ám elkésett: egy sólyom csapott le az égből, és ragadozó karmaiba zárta. Hiába küszködött a galamb, képtelen volt megszabadulni, verdesett, csapkodott, s vérét a waratah-ra ürítette. A sólyom nem tudta felemelni, túl nehéz volt neki, s miközben ezen fáradozott, a sas célba vette zsákmányát. Összeverekedtek, és sorsára hagyták a galambot, aki a fehér waratah tövében lehelte ki lelkét. Ezért a bennszülöttek, valahányszor fehér virágot látnak, megsebzik ujjukat, s vérüket a waratah-ra csorgatják.

erkölcsi kérdésekre nem fogékony

Közjáték 5. A vádirat, amit Jób követel, nem születik meg, de a védőbeszédet, az Istennel szembeni vádat Jung mégis megírja. Ő amorálisnak tartja a Jób könyve Istenét, olyannak, aki erkölcsi kérdésekre nem fogékony, jó és rossz benne tagolatlanul megfér. Jób tisztában van vele, hogy igazságnak Istennel szemben nincs helye, mégis az igazával kísérletezik. Tudja, hogy Isten követ el vele szemben mércéje szerinti igazságtalanságot, éppen mert Jahve kötelező etikát magára nézve nem ismer el. Mindenhatóságának, mindentudásának, belső dinamizmusának elengedhetetlen feltétele az antinómia, a beágyazott ellentétesség. Más és más arcú, csupa fény itt, ott csupa árnyék. Ezért nem furcsa, hogy Isten, szilárdságában és végtelen hatalmában elcsábíttatta magát a Gonosszal az istenfélő férfiú megrontására. Istennek, a szubjektumnak mindenre kiterjedő öntudatlanságban valamiféle tudatos objektumra van szüksége ahhoz, hogy kiemelkedjen a tudattalanságból. Jób erre jön rá az isteni rémtetteken, rabláson, gyilkosságon, betegségen, elhagyatottságon keresztül: istenismeretre lel. Erre azonban Isten még nem képes, küzdésre hívja fel Jóbot, mintha nem állna összemérhetetlen aránytalanságban a két fél. Saját (Sátántól, önnön részétől) eredő kételyeit vetíti ki rá, hogy kétes győzelmét elérje. Jób megalázkodik Isten előtt, és látomásától megfélemledik. Riadtan kellett látnia, hogy Jahve nemcsak hogy nem ember, de bizonyos értelemben kevesebb az embernél. A tudattalanság állati-természeti állapot. Jób igazságot nyer, a Sátánt azonban senki meg nem fenyíti, csak az istenfélelemre intő barátokat. Isten ugyanis a teremtéstől, a paradicsomkerti eseményektől kezdve csakis az embert hibáztatta a fertőért, egyszer sem nézett önmagába. Jahve, állítja Jung, Jób segítségével ébredt rá saját hiányosságára: ismeretének beteljesületlenségére, a teremtő, nőnemű Sophia fájdalmas távollétére. Nagy fordulat előtt állunk: Isten a mennyei menyegző misztériumában akar megújulni és emberré válni. Sophia, a jóság és termékenység nőnemű elve révén, melyet magában a teremtés óta elnyomott, jön rá, hogy az embert nem megalázni-pusztítani kell, hanem megmenteni. Kénytelen emberré lenni, hogy az emberrel szemben elkövetett igazságtalanságot kiköszörülje, s maga is elszenvedje. S hogy megmentse Magától – az Ördögtől.

A teremtett világ halálra termett. A maga teljességében talán csak a Paradicsomban, az emberszabású díszkertben volt jelen, azóta kénytelen megosztani sorsát a számkivetett halandóval. Képzeljünk el egy élőlényt, aki negyvenháromezer hatszáz éve szemléli a világot, aki minden változással azonos marad, aki az ember küszködését a legapróbb részletekig ismeri, aki mindent látott, ami látható, ám nem rendelkezik a jövőjóslatban részesedett, mindenben csalódott és mindent megvető első ember undorával és unalmával. Tasmániában él ez a növény. A Lomatia tasmanica háromszáz évenként újjászületik hamvaiból, mint a főnixmadár, egyszerűen lemásolja hajdani önmagát, semmiféle genetikai módosulást nem mutat: önklónozó. 1937-ben fedezték fel először természettudós szemmel ezt a fát, a világ legidősebb növényklónját. Jelenleg mindössze ötszáz példánya létezik Tasmánia-szerte, erősen veszélyeztetett. Csakúgy, mint az az endemikus boglárkafaj, amelynek élőhelye négy, Tunbridge környéki lagúnára korlátozódik. 1983-ban írták le, egy-kétezer példánya lelhető fel. A bolyhos aggófűről ugyanez nem mondható el: már kihalt. Sárga virágát alig kétszer látták felvillanni a 19. században, Észak-Tasmániában. A téli zsázsa csak magánterületeken él, sorsa ezért kétséges, íze miatt sok tenyészállat legeli. Egyméteres magassága ellenére évszázadba telt, amíg újra rájöttek hollétére – igaz, birkagyomrokba viszonylag ritkán tekintettek. A 15 méterre is megnövő Eucalyptus morrisbyi mindhárom populációja fegyenceken edződött, Hobart tájékán található. Erősen veszélyeztetett: összlétszáma 2032. A szakállas hanga a part menti területek beépítésének köszönheti végét, alulról alattomos gomba rohasztja gyökérzetét. A Szent Heléna-viaszvirág összesen negyven egyedet számlál a szabadban, 1990 decemberéig nem is hittek igazán létezésében, hiszen száz éven keresztül kutatták nyomát mindhiába. A határhanga egy nemzeti park határán érzi magát legjobban, de a terület erős gombainváziója miatt igen sebezhető. Az úgynevezett szép hanga speciális termőföldet kíván, ilyen csak két helyen létezik Tasmániában. A Pultenaea prostrata bozótvirág mostanában két újabb elterjedési területen szemlélhető, ezért veszélyeztetettségi besorolását lefokozták, jövője nem biztosított. A nyári pókorchidea egyetlen lelőhelyén, e szigeten is ritka: elterjedt, ám eléggé elszigetelt, s az ekének képtelen ellenállni. A hagymaorchidea ötvenéves Csipkerózsika-álomból ébredt fel 1992-ben. Tűzimádó, bozóttüzek után egyre-másra dugja ki fejét a szenes talajból, ezért megmentői a többi növény halálos elemésztését tartják célszerűnek szaporításához. Egy másik rokon orchideafajtát David Jones orchideaszakértő akkor fedezett fel, amikor kikapcsolódásképpen egy tasmániai golfklubba látogatott Campbell Town mellett, és addig ügyetlenkedett, amíg labdája a gazba nem gurult. Canberrába küldte azonosításra a példányt, meglepetése és büszkesége az egekbe szökött, amikor rájött, hogy ilyen ritka és Tasmániában sosem látott fajt sikerült kikapcsolódás ürügyén begyűjtenie.

minden ember próféta

Közjáték 6. Sartre a hitetlen 20. században az ember bőrére kötött mennyei fogadást a földre helyezi. Az Ördög és a Jóisten címszereplői halandók, képzeletben létező entitások megtestesülései, akik maguk változtatják mennyé, avagy pokollá a földet. Gazdagok és szegények, lovagok és püspökök esnek egymásnak hajdanvolt germán vidékeken, próféták nőnek ki a földből, akik mind Isten küldöttének mondják magukat, ám ördögien cselekednek. „Nem, ne emeljétek fel tekinteteteket, az ég üres. Az angyalok a földön munkálkodnak” – mondja egyikük, bizonyos Nasty, aki a szegények egyedül csalhatatlan képviselőjének érzi magát, hitvallását tűzön-vízen keresztülviszi. „Bizony mondom néktek: minden ember próféta, vagy különben nincs Isten” – állítja, és mégis kisajátítja magának a szent hevületet. „Csak vértorral válthatjuk meg mennybemenetelünk” – buzdít a harcra. Heinrich, a szegények papja máshol, az Egyház védelmében találja meg igazát, ám közben hitében, emberségében egyaránt meghasonlik. „Pokol volt és pokol lesz az életük, itt s a másvilágon” – tartja a nincstelenekről az ostromgyűrűbe zárt, kiéhezett, „elállatiasodott” városban. Götz, az ostromot vezető kegyetlen hadvezér, aki a gyilkolásban és szadizmusban leli örömét, megkísértetik a Jótól – mert a gonoszságban többé nem lát konkurenciát. Heinrich elárulja neki a várost, hogy megmentse a papokat, szerzeteseket, apácákat a nép dühétől, majd megrémül, s az Ördög délibábjának tartja a környező egész rémséget. „Fütyülök az Ördögre, ő szedi össze a lelkeket, de nem ő kárhoztatja el őket. Méltóságomon aluli, hogy Istenen kívül mással parolázzak. Szentek, szörnyek egyként tőle függnek” – mondja Götz, így készül húszezer lélek pokolbamenesztésére.

Ördögnek képzeli magát, mert olyan rosszat elképzelni sem tud, amit ő ne tett volna, vagy ne tenne meg szívesen. „Nincs más, csak az Isten, én meg a fantomok. A húszezer ember meg te leszel a kereszt, amelyre ma éjjel felfeszítem az Istent, mert végtelen az ő kínja, és végtelenné teszi kínzója kínját”; „néha kietlen sivatagnak képzelem a Poklot, amely csak rám vár”. Mások bűnössége láttán, de még inkább saját kitűnőségét féltve fogadást köt, hogy csak a jót fogja ezután gyakorolni. Szétosztja vagyonát a szegények között, felebaráti szeretetet gyakorol mindenkivel, akibe valaha belerúgott, vagy aki belérúg, még ha nehezére is esik. A nép szeretetét fájdalommal váltja meg, önkínzással, a kezéből folyton csordogáló vérrel. Követőit halálba taszítják a harc prófétájának hívei, és Götz rájön, semmi ő, eszköz Isten kezében, nem több. „Csak az Isten létezik. Az ember csak optikai csalódás”. Mert éles szem kell ahhoz, hogy meg tudjuk különböztetni a Jóistent az Ördögtől. „Látod ezt az űrt a fejünk felett? Ez az Isten. Látod ezt a lyukat a kapun? Ez az Isten. Látod ezt a gödröt a földben? Ez is az Isten. A csend is az Isten. A Semmi is az Isten. Isten az ember magánya. Egyedül voltam, s magam léptem a Bűn útjára. Én magam voltam akkor is, amikor kitaláltam az Erényt. Magam csaltam, én csináltam csodákat, magam vádolom most magam. S csak én tudom magam feloldani, én, az ember.” Götz ismét gyilkosságokban találja meg magát: kezdetét veszi a transzcendens világtól végképp megfosztott ember vérgőzös uralma.

bozótban veti meg ágyát

A sziget az elszigeteltséggel rokon. Szembenálló elemek uralkodnak rajta, a szárazföldi lények alig-alig kelhetnek át hasonszőrű ismerőseikhez, a víz máshol ismeretlen teremtményeket nyel feneketlen bendőjébe. Ausztráliában sorra-rendre pusztultak a fajok, ám Tasmánia mintha ezt nem érezte volna meg. Tíz erszényesféle csak itt lelt menedéket. Az erdei kenguru a sűrűbb növényzet ritka lakója, a wallaby, a vombat, a bandikot, a posszum, az erszényes patkány mind-mind megtalálta a maga háborítatlan élőhelyét, dingóktól szabadon, birkáktól-nyulaktól aránylag mentesen. Nevezetes tasmániai fajok a Bennett-féle wallaby, a narancshasú papagáj és az arany posszum. A kacsacsőrű emlős és a hangászsün az ősi világ relikviái. A 220 féle madárból 14 endemikus, az emu már csak emlékekben él. Három (mérges)kígyófajta, tizenhét gyíkféle gyűlésezik a szigeten, közülük hét csak itt jellemző. A tigriskígyó a bozótban veti meg ágyát, zargatásra azonban kivillantja méregfogát. A hüllők a magas hegyek és a viszonylag alacsony hőmérséklet kettős szorításában önváltoztatásra kényszerülnek. Ennek köszönhető, hogy tojás helyett embriókat hoznak a világra, némelyek tojásai a testben maradnak a kifejlődésig. A 11 békaféle közül három őshonos tasmániai, őket a hímek speciális hangképzéséről lehet leginkább megkülönböztetni. Rejtélyes éjszakai erszényes ragadozók reszkettetik meg a lágyszívű lakosok szívét, a levegő beissza vérszomjas rikoltozásuk, a háziállatok összébb húzódnak az ólban. Sűrű fohászok szállnak az ég felé, mások azonban ördögöt emlegetnek.

Közjáték 7. Vagy Mefisztót. Az ördögi akarat kielégíthetetlen aktorát, aki az ember testén keresztül gyalázza meg Istent. Fogadást köt Istennel az égben, hogy pokolba rántja az embert itt a földön, s ezáltal Istent is bezárja a maga tehetetlen álmaiba. Faust, a kiszemelt áldozat a természet szellemeivel társalkodik, hogy a tudáson keresztül ragadja meg a megismerhetetlen lényeget, ám csúszó-mászó famulusa, Wagner megzavarja ténykedésében. Alattomos éji szörnybe, ocsmány fekete négylábúba botlik sétáján, aki hamarosan emberré lesz, s Faust elé tárja képességeit, küzdelmét. Az átkozott állat- meg emberfaj pedig / teljességgel elveszthetetlen. Pedig már mennyit eltemettem! Szövetséget kötnek. Ha egyszer így szólnék a perchez: oly szép vagy, ó maradj, ne menj! – Akkor bátran bilincsbe verhetsz, akkor pusztulnék szivesen! Az ördög végighurcolja szerelmeken és csalódásokon, boszorkányszombatokon és bacchanáliákon, békén és háborún, aranyat ad neki, földet és erőt, de nem gonoszkodik vele. Mintha játszótársra vágyna odalenn, a pokolban. Társra, aki mindent látott már, mindent tapasztalt már, mindentől megcsömörlött, mégis mindent újra kezdene. Faust kísértésének nem a kárhozat a tétje: öntörvényű szellem reménybeli keletkezését szemlélhetjük, egyfajta homunculusét, aki nem érzi jól magát testtelen testében. Pokol és menny között félúton a pillanat boldogságába menekülne, hiszen akkor kerül kívül az Isten teremtette téren és időn, a Sátán és Isten küzdelmével fémjelzett emberi történelmen. Beteljesíthetetlen óhaj: üdvözülnie kell.

A természetben leginkább az ember testesíti meg az árnyékelvet. Nehéz túltennie magát nyilvánvalónak látszó fensőbbségén. Ez esetben mintha istenített reflexivitása is cserbenhagyná: egyik arcát mutogatja csupán a látására felkészületlen lényvilágnak, olyan arcot, melytől tükörben szemlélve maga is rosszul lenne. Ilyen oldalt tár elénk az úgynevezett birkamadár-vadászat, a tasmániai Flinders-szigeten megfordulók kedvelt foglalatossága. Ezen a szigeten próbálták túlélni az őslakók a sérelmükre elkövetett genocídiumot, sikertelenül. Az állam európai történelmének kezdetén, egy táplálékmentes télen a katonák 170 ezret faltak föl a viharmadár-féléből. Van ugyanis egy tulajdonságuk, amely emberi szemszögből igen értékes: november elején mindig itt, a szorosban raknak tojást, nyolc hét múlva kiköltik egyetlen fiókájukat, s az három hónapos koráig röpképtelenül, egyre csak hízva várja a szüretet. Hihetetlenül buták, tartja a köznyelv, innen származik ízléses elnevezésük, pedig mindössze arról van szó, hogy könnyen válnak áldozattá. A fegyencek a Norfolk-szigeten tíz év alatt kipusztították a madarat. Márciustól április végéig a helyiek ma is örömmel lófrálnak a milliós fészkelőhelyeken, zsákba dobálják a dagadt galambokat, és alaposan besózva kínálják a helyi piacon. Egykor bálnák is nyüzsögtek ezeken a vizeken, olyannyira, hogy az ügyeletes kormányzó gyakran panaszkodott: a hobarti öbölben fújtató vízi szörnyek élettevékenységükkel igencsak zavarják édesded álmát. Először dán bálnavadászok jöttek, egy Ausztráliába száműzött elítélt, akiből rendőr és elégedett bálnazsírtulajdonos lett, majd a világ minden nációjú emlősölő hajója ide gyülekezett. Alapos munkát végeztek. A fókairtásnál Tasmániában érdekes metódust alkalmaztak: a bennszülött gyermeklányokat a fegyencek s más civilizált kalandorok begyűjtötték, meggyalázták, félholtra verték, fára aggatták, késekkel vagdalták, majd arra ösztönözték őket, hogy egy szál késsel vagy bunkóval ússzanak a töméntelen fókanapozó valamelyikéhez, és a gyanútlan egyedeket agyonüssék, hátba szúrják. A 18. század elején egyetlen hajó hatszázezer fókabőrrel megrakodva tért vissza az Újvilágba. Ha Isten vagy, tegyed, / Könyörgök, hogy kevesb ember legyen, / S több fóka.

inspiráló bűn

Közjáték 8. A 20. század Faustusait Wagnerek, értetlen és be nem avatott famulusok tűzik tollukra. Trójai Helénák helyett hétköznapi, egyszerű Helénákkal élik le életüket, s az azonosság okán már magukat is a valóságosnál nagyobbnak képzelik. Így tesz Adrian Leverkühn életének rögzítője Kaisersaschern városának „neurotikus ördöngösségében”. Leverkühn teológiát tanult istenadta zeneszerző, aki a jungi kétértelműséget magában a zenében találja meg. A zene a magánvaló tetterő… Gondold meg, kérlek: ez már majdnem Isten definíciója. Imitatio Dei… Csodálom, hogy ez nem tilos. Talán tilos is. Mindenesetre legalábbis gyanús… Sánta tanárok bábáskodnak felette, s a sarokban ólálkodó gonoszt – lutheri hevületben, kalamáris helyett – zsemlével dobálják meg, mások az Ördög mesterkedéseitől intik óva hősünket, és Isten lényegével összeegyeztethetőnek és azonosnak találják a gonoszt. Nem csoda hát, hogy Leverkühn az Isten ellen való szolidáris pártütést a muzsika hangjaiban keresi és találja, s ezzel nyer elégedettséget. Szándékosan „mérgezi meg” ártatlan testét a prostituált ölelésével, hogy általa megszerezze és magába zárja a halandót, az inspiráló bűnt. Visszavonul Garmisch-Partenkirchen közelébe alkotni, és ördögi lázálomban szövetséget kötni az új meg új testben feltűnő Sátánnal. Igazi strici. Alvilági alak. És hangja, artikulációja a tanult színészé. Huszonnégy isteni szikrában gazdag évet, remekebbnél remekebb műveket ígér neki az. Ki értsen a zenéhez, ha nem az ördög? Cserébe embertelen kínokat kell elszenvedni, miként, mint mondja, a sellőnek, aki halfarok helyett emberi lábakat szerzett magának, őrjítő fejfájást, szeretetlenséget, s annak ígéretét, hogy akit megszeret, halálra van ítélve. Ráadásként a kárhozatot is. Időt kaptál tőlünk, nagyra törő időt, zseniidőt… ha ez lejárt, a miénk vagy. Eladdig viszont mindenekben szolgálunk és támogatunk, s javadra lészen a pokol, hacsak lemondasz mindenekről, akik élnek, minden mennyei seregekről és az emberekről is, mert ennek így kell lennie.

Nem az az érdekes, létezik-e az ördög egyáltalán, vagy hagymázas rémlátomás, hanem, hogy a téboly éltető valósággá válhat. Akár 1930-ig, az ördögi időszámítás lejártáig, akár az utolsó mű, a Doctor Faustus panaszolkodása komponálása idején, akár 1944-ben, a kézirat keletkezésekor. Leverkühn még utoljára összehívja barátait és ismerőseit, jó- és rosszakaróit új zenemű bemutatása ürügyén, de valójában kettős életét hozza nyilvánosságra. Az ember vagy üdvösségre, vagy a pokolra vagyon teremtve s eleve elrendelve, én pedig a pokolra születtem. Transzcendens értelemben magára vállalja az összes bűnt, amit közelében, nevében, ismeretében elkövettek. Megtébolyodik, idegen, gyermeki énnel ébred magára, ki már saját halála felől sem dönthet szabad akarattal. A démonok pedig átveszik a hatalmat vértestvérük, a náci Németország felett.

kis mongúzszerű erszényes

A múlt minden egyes időpillanatban, megragadhatóban és megragadhatatlanban, kevesebb lesz. Darabról darabra veszíti el kitüntetett helyét az emlékezetben, a létben. Az Anaspides tasmaniae maradványrákok csak azoknak az elméjében fordulnak elő, akik a történelem régvolt, különös jelenségét számon tartják. Az apró, eldugott hegyi tavakban éldegélő garnélaszerű rák már 250 millió éve a föld felszínén él, manapság azonban egész rendje kipusztulóban van a fejlődés más lépcsőfokán álló rákfajták elterjedésének köszönhetően. E maradványrák valóban eltörpül a világ legnagyobb, Tasmániában élő, akár 4 kilogrammot is nyomó édesvízi rákja mellett (mely alacsony reproduktivitása és a folyószabályzások miatt is sebezhető), szem elől mégsem ezért tévesztjük: betöltötte rendeltetését. A valóságból leszakadóban van a Pedra Branca-szkink, mely harminc kilométernyire az államtól, egy sziklaszigeten él 250 fős közösségben. A kis mongúzszerű erszényes, a Dasyurus viverrinus az 1960-as évek óta illegalitásban van, s csak napjainkban kezdik újra felfedezni. Az idegen rókákkal és macskákkal szemben vesztette el lába alól a talajt. A keleti csíkos bandikotok száma mindössze ötöt tett ki, amikor a jóakarók észbe kaptak, és felhizlalták a populációt kétezerre. A déli jó bálnát azért nevezték így az 1791-ben ide látogató, majd 1806-ban bázist alapító bálnavadászok, mert jó volt megölni. Hatalmas hája miatt ugyanis a felszínen maradt szigonyozás után. Emellett lassan úszott, és tele volt jó minőségű „olajjal”, melyet a világításhoz, fűtéshez, rajzoláshoz és kozmetikumokhoz akkortájt nélkülözhetetlennek tartottak. Csaknem kihalt már, amikor 1935-ben gondolni kezdtek védelmére. Az új-zélandi fókát a Bass-szorosban nagy egyedszáma miatt üzemszerűen vadászták, 1825-re minden elérhető telep megszűnt vagy radikálisan lecsökkent. Ezek az állatok nehezen szaporodnak, a két hónap alatti kisfókák hatoda elpusztul, a halászok ma is lesnek rá a vélt konkurencia miatt. Az új-hollandiai egér a leégett hangást kedveli leginkább, élőhelye nagyobb része védtelen. A narancshasú papagáj kétszázadmagával fészkel rendszeresen Tasmániában, északabbról, amerre telente jár, egyre csökkenő számban tér haza. A Pardalotus quadraginus bennszülött madárka kizárólag a fehér eukaliptuszokat kedveli, annak szivárgó, rovarriasztó mannáját kedvtelve szívogatja, de ilyen élőhelyet mind kevesebbet talál. A kis halászkamadarat a partokon dzsipek tapossák halálra, kutyák és macskák zabálják föl, az ékfarkú sast a bárányhús – egyébként viszonylag ritka – élvezetéért vadásszák. A sebes papagáj faja ezer költő párral rendelkezik, kék eukaliptusz-fészkelőhelyei eltűnőben vannak. A félénk albatrosz csak tízéves korában maturál, a 12 ezer állatból évente 1500 biztosan a halászhálókba bonyolódik, vagy a víz színén táplálkozó madarat a halászok elfogják, és vízbe fojtják. A zöldarany béka élőhelyét a mezőgazdaság foglalja el, ő maga akváriumi látványosságként végzi. A pöttyös kezes hal, mely a gombesszához hasonlóan mintha járkálna a tenger fenekén, hirtelen rejtélyes fogyatkozásnak indult, ikráit ellenséges tengeri csillagok falták fel. A Galaxias pedderensis az egyik első kihalt ausztrál édesvízi hal címével büszkélkedhet hamarosan, hiszen csupán 49 példányát ismerik név szerint. A Hadronchyne pulvinator pókként e kétes rangot már régóta viseli, hiszen 1926-ban látták először és utoljára Tasmániában – igaz, Dél-Ausztráliában még van belőle néhány. Erre a sorsra jutott az a Billopnál regisztrált lepkefajta is, amelynek lárváit minden bizonnyal a mohótorkú birka falta fel a növényzettel együtt.

Közjáték 9. Wagner értelmezése mesteréről: blaszfémia. A földről szemléli az égiek csatáját, s igen lesújtóan vélekedik róla. Cseppnyi szentség, misztikum, fenség sincs az Isten és Ördög művében, kicsinyes játszadozás a nagy földi életdráma fényében. Robert Nye Faustja mocskos, ostoba, borissza vénember, aki idétlen hókuszpókuszokkal tölti mindennapjait az ördögi szövetség álcája alatt, s időnként – csakis beavatási célzattal – meghágja tanítványát. A történet 1540-ben játszódik, a 24. Faust-évben, azaz a sátáni paktum lejártához közeledve, egy időtlen labirintusban, úton Róma felé, dohos katakombákban. Elmondom, hogyan találkoztam a vén seggfejjel. Az Auerbach-féle vendéglőben vacsoráztam Lipcsében. A történet a tényekről szól, tényekről, ahogy egy hitetlen ember látja, gúnyosan és ocsmányul, amilyennek az élet idelentről – Istentől, Sátántól elhagyatva – tűnik. Hordón nyargalnak ki a pincéből, miként a nevezetes népkönyv írja, de nem a valóságban, hanem a részegség delíriumában. Az útvesztő, ami a Wagner által csak Herr Vérszopónak nevezett öreg ördöngös fejében tombol, az életben is sajátjuk. Egy toronyban élnek a bűnronda Trójai Helénával, aki – mint később kiderül – hermafrodita (!), egy csuklyás majommal, Wagner rossz szellemével (Faust történetének vélt inspirálójával), és 7 szedett-vedett nemzetiségű, a famulus szolgálatára rendelt, erotikusan túlfűtött lánnyal (nődémonnal?). Faust újabb és újabb verziókat talál ki, miként idézte meg hajdan Spisser erdejében Mefisztót, s hogyan kötött vele vérszerződést, Heléna újabb és újabb változatokat ad elő származásáról, az előzőnél mindegyik egy fokkal hihetetlenebb és hiteltelenebb. Az ember nem születik szabadnak… Az ember egy báb. Az emberek zsinegen táncolnak, aminek a vége Isten ujja köré van csavarva. A lelkük a zsineg. Nos, fiam, az ördögnek ollója van. Ollója!… Mefisztó 24 év Isten nélküli szabadságot ígért nekem a földön… És azután – tökéletes szabadságot az örökkévalóságban! Mefisztó franciskánus szerzetes ruhájában, Szent Antalként csilingelve jelenik meg Faustnak időről időre – legalábbis ezt állítja ő, hús-vér emberek nyomát sem látják. Megígéri Faustnak, ha megöli a pápát, földi létét még 24 évvel megtoldja, Heléna, a vallási őrületben szenvedő „asszony” ellenben gyónásra és vezeklésre próbálja rávenni Faustot. Wagner ezenközben lánykáival játszadozik, írja Faust illúziómentes történetét, és nagy ívben tesz az egészre. Indulás! A pokolba? A mennyországba? Rómába? Vagy a halálba útközben? Rómába, talán. A halálba, előbb-utóbb, okvetlenül. A többi kizárt. Ennek bizonyítására írom ezt a könyvet. Az útitársak sorra elmaradnak, eltűnnek, elvesznek, halálnak halálával halnak, csak Wagner és Faust és a gonoszképű ördögimitátor csuklyás (kapucinus!) majom maradnak, no meg Kálvin Sátán nevű rühes kutyája. Faust megpróbálja saját miseostyájával megmérgezni a pápát, nem sikerül – Krisztus testévé válik az talán. És elkövetkezik a 24. év utolsó napjának utolsó éjszakája, a leszámolás órája, s a 24 éves Wagner, Faust szerződésének gyümölcse, avagy maga az ördög képviselője, vagy csak egy ember, aki megunta Faust ordenáré zagyvaságait, szépen lesétál a Forum Romanum lépcsőin, és kitekeri mestere nyakát. Azt tettem, amire születtem. Nem többet. Nem kevesebbet.

a Sátán művei

Decius és Valerianus keresztényüldöző római császárok idején, amikor sokan áldozták életük Krisztus nevéért, remete Pál a sivatagnak vette útját, hogy hamaros követője, Szent Antal segítségével megvesse a pusztában tengődő remete-életmód alapjait. Elfogtak ekkoriban két keresztény ifjút is, egyiküket tetőtől talpig bekenték mézzel és kitették a tűző napra, hogy csípéseikkel a legyek és fullánkjaikkal a lódarazsak halálra gyötörjék. A másikat egy kies helyen, puha ágyra fektették… Egy gyönyörű, fiatal és szemérmetlen leányt adtak melléje, aki szemérmetlenül kikezdett az Isten iránti szerelemtől eltelt ifjúval. Az ifjú pedig, midőn érezte, hogy akarata ellenére felgerjed a teste, nem lévén fegyvere, amivel magát megvédje, leharapta a nyelvét és a szemérmetlen fehérnép arcába köpte; így fájdalma elűzte a kísértést, és kiérdemelte a dicséretes győzelmet. Ezeknek az ifjaknak és másoknak a büntetésétől megrettenve vonult Szent Pál a pusztába. Pál már száztizenhárom éve élt a földi pokolban, Antal egy másik sivatagban kilencvenedik évét taposta, állítja Szent Jeromos, amikor utóbbinak kinyilatkoztatása támadt: tegyen látogatást a tökéletesnél. Egy félig ember, félig ló formájú teremtménytől útbaigazítást kért, készséggel meg is kapta. Nem tudhatjuk, vajon az ördög tréfálta meg őt, hogy elijessze, vagy pedig a különös élőlényekben oly termékeny sivatag ilyen bestiát is terem. Később egy békés faunnal is összetalálkozott, majd egy anyafarkast követve érkezett meg Pál barlangjához. Pál nagy nehezen beengedte, s leültek beszélgetni az emberi nem állapotjáról, a Sátán műveiről. Ezenközben egy holló kenyérrel kínálta őket. Hosszas huzakodás után megosztoztak az elemózsián, másnap pedig Pál halálra készült, s megkérte testvérét, földelje majd el testét.

Vadállatok sírtak jéghideg lábainál, mikor Antal eltemette, s megbékélve tért vissza a barlangjába. Minden jónak ellensége és minden hasonlónak irigylője: az ördög, nem tudta elviselni… ezt az elhatározást. Amit előbb ellene kigondolt, azt megpróbálta végre is hajtani, hogy őt az aszkéta élettől kísértésével eltántorítsa. Eszébe juttatta elhagyott gazdagságát… Felhozta testi gyöngeségét… Megkísérelte a nyomorult ördög, hogy éjjel asszony alakját öltse magára… Volt úgy, hogy tűzzel fenyegette, vagy férgekkel akarta kínozni. Mindezekkel Antal szembeszállt, és sérthetetlenül maradt. Mindenben szégyent vallott tehát az ellenség. Mert az, aki azt gondolta magáról, hogy az Istenhez hasonló lehet, azt… kijátszotta; és aki a test és vér ellen dicsekedett, azt leterítette egy ember, ki ezt a testet hordozta. Mert Antal mellett ott állt segítőként az Úr, ki értünk testet öltött, és megadta a testnek a győzelmet az ördög ellen. 287 körül halt meg. Névrokona, Páduai Szent Antal Lisszabonban született, nevezetes élettörténete nincsen, csupán eretnekeket térített buzgalommal, nagyhatású, tüzes szónoklatokat tartott, s a vértanúhalált halt szerzetestársak lelkesítő példája nyomán belépett a ferences rendbe. Páduában lett rendtartományfőnök, 1231-ben adta vissza lelkét az Úrnak.

szentségtelen eksztázis

Közjáték 10. Hoffmann, aki a Faust első zenei feldolgozói közé tartozik Az ördög bájitalában sajátos Szent Antal-történetet alakít. Medardus barát gyermekkorában, rejtélyes szülői háttérrel kolostorba kerül, ott áldozata lesz a klastrom féltve őrzött ereklyéjének: egy Szent Antal hagyatékából odakerült palacknak. A palackban ördögi bájital található, melynek már szaglása, egyetlen cseppje is halálos mérget hordoz: a kárhozat ígéretét. Sátáni bűbájjal rosszakaratot, kéjmámort, gyilkos hajlamot idéz elő a halandóban, aki, ha egyáltalán, csak nagy küzdelmek árán képes megtörni a gonosz uralmát. Medárdus titokban beleszagol, később belekortyol, s megittasul a világ hiú dicsőségétől, prédikációira ezrek tódulnak messzi tájról, hogy részesei legyenek a „szent” barát szentségtelen eksztázisának. Nem tud meghátrálni a sátáni bűbáj elől: Szent Antalnak képzeli magát. Testi imádattal beleszeret egy Szent Rozália öltözetében megjelenő képzelet-valóságlányba, kit később csaknem feleségül is vesz. Követhetetlen alakváltás veszi kezdetét, a kapucinus szerzetes rejtélyes rokonává, Viktorin gróffá változik, környékszerte keresett, elvetemült gyilkossá, s tudhatatlan, ki mikor kicsoda. A kárörvendő Sátán egy elkárhozott lélekhez láncolt, akinek létébe énemnek be kellett hatolnia s aki szellememet birtokába kerítette. Az ének összekeverednek, az elme torz képzelgéseiben eggyé válik jó és gonosz, bűn és büntetés, kéj és gyötrelem, a szereplők kiúttalan labirintusban találják magukat: önmagukban. Az vagyok, akinek látszom, s nem látszom annak, aki vagyok, megoldhatatlan rejtély magamnak is, aki magamtól elválva, kettéhasadtam. Öl és öletik, kínt okoz és kínoztatik, míg elmeháborodottságából hosszú hónapok után kigyógyulva olasz földön tér meg az alázatnak, a lemondásnak. Még a pápa is megkísérti, fél karját erős méreg marja le, ám végül megnyugodva tér vissza anyakolostorába: ennek ára, hogy az ál-Rozáliát apáca-fogadalma napján a valódi Viktorin gróf ledöfje. Az ördög, a skizofrén szellem, megtestesül, s fékezhetetlen vitustáncot jár az elmúlásig vagy Isten győzelméig, hogy aztán új meg új alakban, egymásra sorjázó nemzedékekben helyezze el a nyughatatlanság csíráját. Mert az Ördög maga megölhetetlen.

Szent Antal halálában is élhetetlen maradt, már ami a világban való jártasságot illeti, legalábbis Maeterlinck ezt sugallja. Antal egy özvegyasszonyt harmadnapon feltámaszt, szerettei, rokonai heves ellenérzése közepette, hiszen így lemondhatnak a zsíros örökségről. Csupán a kérges talpú szolgáló támogatja őt, a maga keresetlen paraszti stílusában, pedig anyagi érdekei ellen cselekszik. Antal feje fölött időnként kigyullad a glória, mint egy sor karácsonyfaizzó, időnként meg elalszik, attól függően, jó vagy gonosz szándékok keresztútjába kerül, s maga is miket forgat a fejében. Az orvos tanácsára, merthogy veszedelmes elmezavarodottat diagnosztizál benne, hagyják, tegye a dolgát, ám az életre serkenő Hortense kisasszony ocsmány rikoltozásba kezd, ugyan ki engedte be ezt a koszos lábú, szakadt koldust patyolattiszta nappalijába. A szent erre örökre elnémítja. Rendőrbiztos: Aha, tehát olaszok vagyunk… Ezt is gondoltam… Honnan jön?… Szent Antal: A paradicsomból. Rendőrbiztos: Miféle paradicsomból. Hát ez már megint miféle füllentés?… Hol van az a gonosztevők országa?… Szent Antal: Az az a hely, ahova az Úrban elhunytak lelkei a haláluk után megtérnek… Rendőrbiztos: Aha, nagyon szép, értem… Ez az úr tréfálni akar velem… Egyébként pedig mit tett? Mit lopott?… Már harmadszor szökött meg a bolondok házából, mindig ugyanazokat a tréfákat csinálja, betegeket gyógyít, púposokat egyenesít, szóval egy halom törvényellenes cselekedetet művel. Bár az utóbbi időben mintha kicsit megváltozott volna. Talán a testvére? Majd az őrszobán kiderül… Mégis csak kissé kegyetlenek voltunk azzal a szegény ördöggel.

Az ördög a Bibliában a diabolikus erő, amelyik káromolja az Istent. A Sátán szembeszegül a mennyei fenség akaratával, de sátán(ok) mindaz(ok), aki(k) mással szembeszegül(nek). Isten ítélőszéke előtt az embert kíméletlenül vádoló emberfeletti hatalmat testesít(enek) meg. A Krónikák könyvében fordul elő névelő nélkül, tulajdonnévként. Arra törekszik, hogy az Isten és népe közötti kapcsolatot bűnnel, vádolással, az üdvözülés lerontásával fertőzze meg. Az Újszövetségben már legyőzetésének ígéretét is megtaláljuk, ami egyúttal pokoli trónfosztás, hiszen a korinthusiaknak írott levél szerint e világnak ő az istene. A testet öltött gonoszság hatalmának megtörése ekként a földön kell, hogy végbemenjen, s nem egyszerűen az isteni bosszúállás részeként: Krisztus kereszthalálával az ördög elveszíti erejét.

Az ausztrál legendákban az ember is ördöggé változhat, ha sorsrontó szelleme elég szilárd. Egy öregember, aki két feleségével és két fiával éldegélt, megharagudott utódaira, amiért azok nem gondoskodtak róla megfelelően. A vadászzsákmányukat maguknak megtartó fiúkat az öreg bumerángokkal ajándékozta meg, azok az égből szörnyű légörvényként tértek vissza, benne az ördöggé vált öreggel. Az ördög felragadta a fiúkat fástul az égbe, kiáltozásukat ma is onnan hallani. Ám az újra emberré lett ördög is elnyerte méltó jutalmát: feleségei megvakították forró gumifőzettel. A trónfosztott ördögember, mi mássá, állattá változik: belőle lesz a sólyom, feleségeiből moszkitómadarak. Egy másik történetben Bymee, a nagy varázsló a törzsi gyűlésen férfiúvá avatná fiait, ám két varázsló összeverekszik, s a szertartás ördöge nagy zaj kíséretében, szörnyű félelmet gerjesztve megjelenik. A törzs elmenekül titkos ellensége elől, Bymee kutyája útközben malacfejű, ördögi erővel és külsővel rendelkező kölyköket ellik. Bymee örök életet nyer, ám emlős ördögei közelébe ő sem mer menni. Ha valaki arcára pillant, halál fia lesz.

lelkem élet s halál közt

Közjáték 11. Az ördög alakváltásai, akár emberben, akár emberen kívül mennek végbe, igencsak eltérők. Olyan helyen jártam – versbe szedni félek –, / hol átlátszón mint a szálka az üvegben, / egészen jég alatt volt minden lélek. Az Isteni Színjáték 34. énekében Dante eljut a poklok pokláig: Dis székhelyéig. Még nem halál, s már nem volt bennem élet; / értse, kiben van képzelet csirája, / hogy lelkem élet s halál közt mivé lett. / A borzasztó birodalom királya, / a jégben állt, kiütve fele mellet. / S több volnék én egy óriáshoz állva, / mint egy óriás volna karja mellett… / Ha szép olyan volt, mint most rút amilyen, / s mégis Alkotóját bántotta bűne, / méltó, hogy minden rossz belőle keljen. Fején a három arc az emberi nem változatos színeit idézi: a gonosz kvázi mindenikben azonos. Három, tengernyi nagy szájával sírva, nyáladzva egy-egy bűnöst zúz élőhalálra. Fenn, akit legjobban gyötör a Sátán – szólt költőm –, Júdás, az Iskarióti. Brutus és Cassius osztozik még azok sorsában, akik a legnagyobb gonoszok mindenek közül: a bennük bízókat csalták meg árulással. Szőrről szőrre csimpaszkodva mászik fel a Sátán combján Vergiliusszal a költő, s fejre állva érkeznek a Sátán lezuhanásának helyén a lelkek bűnhődésének honába. – A tárgyiasított ördög kevésbé veszedelmes, mint a bennünk megbúvó. Singer regényében a Sátán egy asszonyban bújik meg, a – szó szerint – „isten háta mögötti” Goraj városkában. Rehelét teherbe ejtette a Sátán. Bevallotta férjének, hogy Sámáél eljött hozzá éjjel, meggyalázta, és pusztító démon növekszik méhében. Sehonnai metszők lesznek a Megváltó szószólói, a végítélet és az Új Jeruzsálem lázában minden bűnök, paráznaságok és őrültségek megengedtetnek. A felfogás hirdetői úgy vélekedtek, hogy a megváltás előtti nemzedéknek a legteljesebb bűnben kell élnie, ennélfogva a vétségek minden lehetséges fajtáját igyekeztek elkövetni… Csak néhányan tartották magukat távol, és félrehúzódva figyelték a Sátán táncát az utcákon. De a Messiás nem jön el, távollétével tüntet, senki sem ülhet várva-várt mennyei fügefája alá, csak a Sátán garázdálkodik tovább; itt, a földön, mindannyiunkban. – Még akár egy megalkuvó színészben is, hiszen az ördög gesztusai igencsak színháziak. A náci német birodalom második számú emberével lepaktáló, csak saját tehetsége hatalmát elismerő, erkölcsi korlátokra fittyet hányó Mefisztó logikus, bár kissé erőtlen továbbgondolása a Leverkühn-közjátékból épphogy csak kikeveredett ördögi alaknak. Neked is vannak olyan undorító kis emlékeid…? Tudod, olyan emlékek, amelyektől kirázza a hideg az embert, ha rájuk gondol, és sokszor kell rájuk gondolnia… Az ilyen emlék mindig egy-egy kis pokol, ahova néha le kell szállnunk…

A hamburgi művészklub Berlin ragyogásától elzárt színésze a házasság ugródeszkáján keresztül belopakszik a német főváros szívébe, s ott tartósan megtelepszik. Az alvilág ez… A pokol, amely hatalomra tör… Meghasonlottsága ördögi skizofrenitás, jelleme fragmentumokká esik szét, csak mások csillogó szemében, vastapsában találja meg saját magát. Ettől a Mefisztótól minden kitelik. A nézők érzik: erős és erősebb, mint maga az Úristen, akivel időnként szívesen találkozik, s akit némi megvető udvariassággal kezel. Nincs elég oka, hogy kicsit felülről lefelé nézzen rá? Érzelmei csak arra valók, hogy emberszerűvé tegyék jellemét, dionüszoszi ösztönei érdekei irányába húzzák, képességeit az artisztikus szemkápráztatás helyett szemfényvesztésre használja. A közönség borzongva érzi: a megtestesült Rontás. Ilyen tökéletes gonoszság csak ritkán terem. Mégis, minden kisszerű rajta. Idegrohamai gyenge másolatai Leverkühn mentális betegségének, története a Faust-motívum halvány utánérzése, alakja kidolgozatlan, hiteltelen. Ilyen az ördög, amelyik emberré vált, de visszaváltozni már nem képes. Egy nem túl sikerült regényben. – De még ennek a félördögnek is lehetnek „imitátorai”. Maupassant egy novellájában találkozunk ilyennel. A paraszt haldokló édesanyját sorsára hagyva, csak a betakarítandó terméssel törődik, kényszerűen mégis elhívatja hozzá Rapet mamát, az asszonyt, aki a halállal közeli ismerős. Szégyenletes alkut kötnek a virrasztás átalánybéréről, s az anya minden súlyosabb hörgésénél hosszú számlálásba kezdenek. A halottőrzőnek, hogy ne fizessen rá, ragyogó ötlete támad: meg kell ijeszteni a haldoklót valami ördögfigurával, hogy a pokoltól való féltében kiadja a lelkét. Felemelte az ágy végénél lógó függönyt, s ott állt és hadonászott, az arcába húzott fazék alól sipítozva kiáltozott, és mint egy bábszínházi krampusz, seprűjével megfenyegette a halállal küszködő öreg parasztasszonyt. Terve bevált: az ördögtelen világban nyereséget könyvelhetett el. – Malamud novellájában az aszkéta életet élő, enyhén sánta, halovány, ördögi alkatú, segítőkész jellemű író egy tanítványát próbálja beavatni a szófűzés rejtelmeibe, hiába. A valóságtól elvonatkoztatni nem tudó fiú nem méltó az ördögi emelkedettségre. Vagy lehetséges, hogy az ördög nem is létezik, csak rosszindulatú bálványként állítjuk, mert saját kisszerűségünkre más magyarázatot nem lelünk? A famulus mindenesetre semmit sem bíz a véletlenre. A lapok közé mérges nadragulyalevelet csúsztatott. – Az ördögűzés akkor sem céltalan, ha tárgya felkutathatatlan. Bulgakov nagystílű írásában az ördög rafináltabb figura, ám mintha a Messiás bábja volna. Az ördög tudja, hogy mindez mi volt, és hidd el, az ördög mindent jóra fordít!… Jaj, de boldog vagyok, jaj, de boldog vagyok, jaj, de boldog vagyok! Hála néked, Sátán! Olyan rossz- és jótettekre hivatott, amelyet az Úr a profán világban méltóságán alulinak érez, ám jóindulatúan megenged, sőt elvár. A jó és gonosz amúgy is elválaszthatatlan társak, Poncius Pilátus és Lévi Máté, Woland mágus és Jézus Krisztus egyenrangú figurák: Isten mindent átható, ellentmondásos akaratában léteznek. Mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék? Csupán egyetlen kérdés marad nyitva: milyen az emberből visszaváltozott ördög valódi alakja?

küzdelem nélkül

A tasmániai erszényes tigris, helyesebben erszényes farkas másfél méter hosszúságú, sárgásbarna, hátán, farán sötét csíkokkal erezett állat volt. A világ legnagyobb erszényes ragadozójaként igen elterjedtnek számított Ausztráliában és Új-Guineában, ezredévek óta azonban – köszönhetően embereknek, dingóknak – már csak Tasmániában volt fellelhető. A birkatenyésztők ördögi rosszindulatot tulajdonítottak neki, így az ausztrál kormány 1886-ban egy font jutalmat ígért minden elejtett felnőtt-, és tíz centet minden kölyökfarkasért. Az irtóhadjárat sikerrel járt: 1909-re több mint ötezer font jutalmat fizettek ki, a kormány vérdíjánál magasabb összeget adó szőrmekereskedők szintén nagy számban jutottak hozzá a nyersanyaghoz. A Thylacinus cynocephalust ezenkívül egy ragályos betegség is megtizedelte, élőhelyei pedig mezőgazdasági övezetekké minősíttettek át. A kormány ugyan leállította a nagyszabású akciót, ez azonban nem változtatott a helyzeten: 1933-ban csapdába ejtették az utolsó ismert szabadon élő példányt. Az élve elfogott állatok közül sokan küzdelem nélkül adták meg magukat a győzőknek, és gyakran azonnal, a sokk következtében elpusztultak. Benjamin, a Hobarti Állatkertnek nevezett büntetőtelepen tanyázó felnőtt hím állat mogorván tűrte tovább a simogatásokat, mit sem tudva fajtársai sorsáról. 1936. szeptember 7-én, alig két hónappal a védelmére született törvény megszületése után elhalálozott. Utóélete azonban csak most kezdődött: évtizedről évtizedre szaporodnak azok az igen megbízható beszámolók, melyek szerint a tasmániai farkas a dzsungel rejtekében egy-két helyen még meghúzta magát. Mi több, egy számítógépes programmal modellezték a tanúbizonyságok és a hajdani előfordulások alapján következtethető élőhelyeket: pontosan egybevágtak. Előkapartak egy alkoholban tartósított kölyökállatot 1866-ból, és mostanában azon morfondíroznak, belekezdjenek-e klónozásába. A birkák ördöge pedig várakozik, érdemes-e egyáltalán megjelennie, vagy maradjon meg továbbra is a kihalás enyhet adó árnyékában.

Közjáték 12. A szigetállam rettegett állata az úgynevezett tasmániai erszényes ördög (Sarcophilus harrisii). A hetven-nyolcvan centiméter hosszú állat az erszényes farkas kistestvére, sötét bundáján elöl visel fehér csíkot. Ocsmány sikoltozása, szénfekete szőrzete, vélt rosszindulata miatt az első európaiak csak úgy hívták: Az Ördög. Tizenkét kilós, 30 centiméteres marmagasságig is képes nőni. A kontinensről körülbelül hatszáz éve, jóval a fehér ördög megjelenése előtt kipusztult, hasonló okok következtében, mint a farkas. Az ördög ragadozó állat, mindent megeszik, ami éles fogai közé keveredik. Wallabykat, kisebb emlősöket, madarakat, hüllőket, kétéltűeket, rovarokat élve vagy halva. Dögevő képessége miatt igen hasznos szolgálatot tesz a háztájiban. Áldozatait, akárcsak Dis, egy az egyben fölfalja: a csontokat, a szőrt, a tollat, a húst. Mindent. Nappal meghúzódik a bozót sűrűjében, erdei odúkban, éjjel vérszomjas vadászatra indul. Jellegzetes ügetésével meglehetős távolságokat befut, a fiatal ördög még a fára is felmászik, ha szükséges. Ha megijesztik, átható bűzt bocsát ki magából. Őrjítő zajok skáláját produkálja: köhög, rikoltozik, sikít. A tüsszentés nála nem a tömjénfüst következménye, hanem a támadás előjele. E rémítő viselkedések jelentős része azonban blöff, a rituális közösségi hullazabálást kísérő életjelenség. 1830-at követően vérdíjat tűztek ki fejére. A hímek 25 centet, a nőstények 35-öt értek. Állományát a csapdák, a kihelyezett ínycsiklandó mérgek, az erdőritkítások igencsak megkurtították, a kihalás szélére sodródott. Manapság kezd újra magára találni: ha Istenre nem is, ördögre mindig van kereslet.

Az idézetek Quintus Horatius Flaccus, Szent Atanáz, Szent Jeromos, Dante Alighieri, Ernst Theodor Amadeus Hoffmann, Johann Wolfgang Goethe, John Milton, Guy de Maupassant, Maurice Maeterlinck, Carl Gustav Jung, Franz Kafka, Mihail Bulgakov, Thomas Mann, Klaus Mann, Robert Nye, Bernard Malamud, Isaac Bashevis Singer, Marcus Clarke, Madách Imre írásaiból, valamint misztériumjátékokból, közép- és újkori legendákból származnak.

felső kép | The 3B’s, flickr.com