VÉGJÁTÉK A RÁKOSMEZŐN
2002 február
Az Édenkert élhetetlen hely. Ideig-óráig nyújt menedéket a szépségükbe és hasznosságukba feledkezett fajoknak, majd örökre száműzi őket. Az éden apró, láthatatlan darabkáját minden élőlény magában hordja, élete során újra és újra lerontja, majd felépíti. Mesterséges mennyországot készít az otthontalanságból.
Közjáték 1. 1286. június végén, július elején IV. (Kun) László a főpapokkal, bárókkal, nemesekkel a Budával átellenben lévő Rákoson gyűlésezik. Új pecsét kibocsátásáról határoznak, megállapodnak a birtokadományozások felülvizsgálatáról. Azután csendben szétoszlanak. Ettől az időponttól kezdve a nemesek gyűlésének helyeként, s általában, a nagyobb tömegrendezvények szervezésének idején szükségszerűen merül fel az eleinte Pest környéki, majd Pest testébe tagozódó Rákos patak mente, a Rákosmező. A Jagellók alatt a köznemesség rendszeresen ezen a területen üt tábort: a hatalmas, háborítatlan térség kiválóan megfelel az összes köznemes fogadására, elszállásolására. Ekkor már a főurak, főpapok a budai várba húzódnak, és csak követek útján tartják a kapcsolatot a Rákoson gyűlésező alsóbb nemesi réteggel. A Rákos közszóvá válik, befurakodik a magyar jog- és alkotmánytudatba, sőt: a lengyelek is rokosznak kezdik hívni az országgyűlést.
Rákos, bolyongék partjaidon, s vized / Hullámit ittam s keblem emelkedett, / Könny forrt szememben, s érzeményim / Szívem alatt tüzesedve vívtak! // Körűlem érzém egykori hőseink / Árnyékainak gyönge fuvallatit, / Az égi szellem fürteim közt, / S arcom előtt suhogott csapongván. // Hajh, látom őket sátoraik közűl / A népesülő térre tolongani, / Buzgó kebelt látok hazámért, / S lángszemeket dagadó könyekkel! // „Fegyverre, jőn az ellen erős hada!” / S ím villog a kard, s tárogató riad, / A büszke ló szökdell, nyihog, fúv, / A lovag űl diadalmi tűzzel. // És nem kerűlnek mély sebeket s halált, / Ki halni tud, nincs járom erős nyakán, / Néked, tenéked szent szabadság / Áldozik a nemesen kifolyt vér! // Magozz fel, ó vér, puszta mezőnk fölett, / S teremj magodból szép csemetét nékünk! / Ah, szélveszek közt nyert honunkat / Rút puhaság özönébe fojtjuk! // Habzik borunk a tág kehely öble közt, / Tolongva zúgunk táncpaloták felé, / S förtéztetett lyány karja közzé / Szórja vadúl erejét az ifjú. // Romlasz magyar nép, romladozol hazám, / És lassan őrlő féreg emészt belől, / Ha fog kigyúlni magzatidnak / Szűk kebelökben az égi szikra?
a hatalmaskodók megfékeztessenek
Közjáték 2. 1298-ban a (III.) András királyt támogató érsekek, püspökök, főpapok az Anjou-párt ellen a Rákosmezőn igyekeznek megerősíteni érdekeiket. „A király urának és az ország báróinak hozzájárulásával és felhatalmazásával a pesti minorita templom mellett… egybegyűlt főpapok és egyházi személyek Magyarország nemeseivel s a szászok és kúnok mindegyikével a Szentlélek kegyelmét segítségül híva tanácskozván” úgy határoznak, hogy András előtt mint az ország természetes ura előtt hódolnak. Amiatt, hogy úgymond „személyében a királyi méltóság teljes fenségében tündökölhessen”, a jogtalanul elvett királyi és királynéi, egyházi és nemesi javak visszaszolgáltassanak, a hatalmaskodók megfékeztessenek, különben egyházi átokkal sújtják őket. Ennek a rendelkezésnek a király is aláveti magát. A bárók mellett ettől kezdve a főpapi nemesi rend is képviselőket küldhet a királyi tanácsba. A meghozott határozatok alapján átfogó üldözés kezdődik, és statáriális intézkedések sora születik a magas rangú „birtokrablók” ellen.
Budapest a 19. század végén a Pallas Nagy Lexikona szerint északról délre 18, keletről nyugatra 22 kilométernyi területet foglalt el, egész kerülete 77,43 kilométer volt. Budapest még alapvetően erdős vidékű terület, „égalja a tenyészeti viszonyoknak nagyon kedvező, termőhelyei változatosak, flórája gazdag”. A jobb part hegyi, a bal part rónasági jellegű, a tölgy és a bükk, a hegyi rétek, réti lápok, füves puszták és homoktérségek vegetációja szintén érdekes, a szikes növényzet a keserűforrások körül, a mocsaras flóra „a Rákos patak mentén van kifejlődve”. Sok szőlő volt itt, míg a filoxéra ki nem pusztította, helyén gyümölcsösök találhatók: cseresznye, mandula, őszi- és kajszibarack, szilva, dió, alma, körte. Gesztenyés nincsen. A növényfajok száma 1634, a nemeké 523, a családoké 108. Faunája az ország többi vidékétől eltérő: „változatos, jellemzetes és gazdag, mert benne nemcsak a szárazföldi, de a vizi állatok is képviselve vannak”.
Legnevezetesebb állata a budai Ablepharus pannonicus, igen szaporák a rovarfajok. Ami topográfiáját illeti: „a Duna jobb partján épült Buda (I-III. ker.) fejlődésének a talaj egyenetlensége s a nehezen hozzáférhető hegyek határt szabnak; övé a mult, mely benne látta hazánk egyik védőbástyáját; a balparti Rákosmező homlokán épült Pest (IV-X. ker.) ellenben akadálytalanul terjeszkedhetik minden irányban s az uj korszellem, szakítva a mult emlékeivel és hagyományaival, s felismerve e lapály fontosságát, oda költöztette át a közélet nyilvánulásának majdnem minden tényezőjét”. A szócikkíró jónak látja megjegyezni, hogy a gyors népesedés-építkezés miatt „mintegy varázsütésre új élet és elevenség költözött az előbb csendes városba”, továbbá, hogy „az alkotmányos korszak jótékony hatása mellett nagyrészt a természeti viszonyok szülték a Duna két partja közt kifejlődött különbségeket, melyek teljes kiegyenlítése alig fog valaha bekövetkezni”. A főváros a közmunkák és középületek létesítésére közjövedelmének ötven százalékát fordítja, mindemellett azonban „a fővárosnak nagy része még ma is minden izlést nélkülöző s a nagyváros jellegével meg nem egyező dísztelen épületek tömegéből áll”. Ezer ház közül 660 földszintes, míg Bécsben csak 123, Párizsban 64, Berlinben pedig 50. 1695-ben 40 utca és három tér volt Pesten, 1803-ban már 129, 1853-ban 238, Budán viszont ugyanekkor 99; a századvégen az egyesített fővárosban mintegy 900 utca és tér helyezkedik el. Három híd köti össze a két partot: a Lánc-, a Margit-, valamint egy vasúti összekötő híd. A zöld területekkel azonban rosszul áll: „alig van város, mely közkertekben annyira szükölködnék, mint Budapest”, mindössze három nagyobb parkja van. Népességének növekedésére azonban nem lehet panasz, hiszen túlszárnyalja a nagyobb európai városokét is. A 18. század elején Pestnek alig volt kétezer lakosa, Budának kilencezer, Berlinnek 55 ezer, Párizsnak 730 ezer. A 19. században minden ezer után újabb 91 ember választja a magyar fővárost lakhelyéül évi átlagban, ez az arány Londonban és Párizsban csupán 38, Bécsben 54, Berlinben 88. 1891-ben mindent összevéve a főváros több mint félmillió lakost számlál, a legtöbben 20 és 30 év közöttiek. Kétharmaduk magyar, egyötödüknél több német. Örmény származású lakosnak egészen pontosan 11 ember vallja magát. Ami a közművelődés állapotát illeti, van pótolnivaló, amit a tanköteles iskolakerülők állandóan magas száma is bizonyít. A lakosság több mint 26 százaléka analfabéta, az értelmiségi foglalkoztatottak a teljes népesség harmincadát adják. „Az irodalom Budapesten központosul”, 9 magyar nyelvű (valamint 5 német) politikai napilapot adnak ki, számtalan heti-, egyházi-, iskolai, szépirodalmi-, élc- és szaklapot, továbbá 122 folyóiratot; egyetlen napilap kivételével mind Pesten. „Nagyban dívik Budapest környékén a vadászat és különösen a rókavadászat, melyben az uralkodópár is részt szokott venni”, sőt újabban „az eddig elhanyagolt turistaságot is felkapták”. A bőr- és papíripar – többek között a hüllők nagy örömére – 2426 személyt lát el betevővel. A hat nagy bőrgyár egymillió darab bőrt dolgoz fel évente, 150 ezer talpbőrt és 50 ezer felsőbőrt készít. A közlekedést a gőzhajókon kívül csaknem száz lóvontatta társaskocsi és ezer bérkocsi, valamint a közúti és villamosvasút szolgáltatja, egyesített évi személyforgalmuk 1892-ben 52 millió fő. Ennek ellenére a város környezete ekkor még nem szenved maradandó károsodást: „Budapest környéke már a természettől sok szépséggel van megáldva s az emberi ápolás és gond azokat még tovább fejlesztette”. A pesti oldal nem sok érdekes látnivalót nyújt: „A Városligeten kívüli Herminamezőn, az Angyalföldön, a Kis- és Nagy-Zuglóban nyaralótelepek vannak keletkezőben.
nemzetiségi viszályok
A Nagy-Zuglón kívül a cinkotai uton van a VII. kerülethez tartozó, tőle négy kilométernyire fekvő s rendes utcákból álló Rákosfalva”. S amit végezetül Budapest történetéről a nagylexikon érdemesnek talál megemlíteni, a következő: a kelták alapították Óbuda helyén az Ak-ink (azaz „bővíz”) várost, melyet a 2. században megtelepedő rómaiak Aquincumnak neveztek el. A colonia rangra jutó telepet hajóhíd kötötte össze a másik parton fekvő Contra-Aquincummal, és a barbárok elleni határőrállomásként szolgált. A rómaiak után hunok, keleti gótok és longobárdok, majd avarok és szlávok vetődtek területére, korukból örökölte a Buda és Pest neveket. 1046-ban Gellért püspököt a később róla keresztelt hegyről levetették. 1156-ban Buda királyi lak volt, Pest pedig kereskedőváros. 1241-ben a tatárok felgyújtották, és lakóit lemészárolták, a következő télen erre a sorsra jutott Buda is. IV. Béla várat emeltetett a budai dombon, 1250 körül Buda „rendes” várossá alakult, lakói feloszlatták a pápai legátus által 1269-re összehívott, a király jogainak csorbítására hivatott zsinatot, s ez a település felé fordította Kun László szívét. Az első országgyűlést mégis Rákosra hívta össze, 1286-ban. Károly Róbert Budán verette az első aranyforintot, Nagy Lajos kiváltságlevelet adományozott neki, Zsigmondnak Pest kölcsönzött nagyobb összeget, s ezzel Buda rovására némi befolyásra tett szert a bíráskodásban. Az uralkodó halálát követően nemzetiségi viszályok törtek ki, 1457-ben a Szt. György téren kivégezték Hunyadi Lászlót. Mátyás alatt Buda fejedelmi székhellyé vált, Pest pedig erős védőfalat kapott. Dózsa György fosztogatni próbálta a két helységet. 1526-ban tartották meg az utolsó országgyűlést Rákoson. A városok fölötti hatalmat Habsburg Ferdinánd, Szulejmán és Szapolyai János egymás kezébe adta, ezt főként a lakosok és a javak sínylették meg. Bús Babilon, azért mégis szeretlek, / Mert véreim sorvadnak sírva benned. 1541 és 1686 között Buda török kézen volt. A visszafoglalás utáni évszázad legelején Pest királyi várossá emelkedett – mindössze háromszáz lakossal. Mária Terézia királyi palotát építtetett, II. József ide hozta az egyetemet. Az 1838-as árvíz után a város hamar összeszedte magát, „az ipar és kereskedelem, irodalom és művészet gyors fejlődésnek indult”. 1848-ban Pest lett az országgyűlés, Buda és Pest a kormány székhelye, súlyos sebeket szenvedtek a szabadságharcban osztrákoktól, oroszoktól, magyaroktól. Az 1872. évi 26. tc. Pestet, Budát és Óbudát formálisan egyesítette. „Az azóta letelt 25 év alatt lett Budapest csak valójában hazánk fővárosává, szellemi és anyagi műveltségének, politikai és társadalmi életének központjává s az európai nagy- és székvárosok méltó vetélytársává”.
Közjáték 3. 1307. október 10-én Rákos mezején választják meg Károly Róbertet Magyarország királyának. „Károly király urat a törvényes örökösödés értelmében Magyarország királyának, örökös született uruknak” ismerik el az urak, és hűséget, engedelmességet fogadnak neki. Az országgyűlési határozatokkal szembeszegülőket ismét csak egyházi átokkal kívánják elrettenteni a törvényszegéstől.
„Te vagy a tejfa és a fügefa és az Éden / az éber tüzek házad felégetni kívánják, / kertjeid átkutatni, tiporni selymes ekéd: / Margaríta, emeld fel varázshatalmú pálcád, / és a reám acsargó makacs kígyótól védj meg” – írja versében a chilei Juvencio Valle. Képzetében az Éden, az emberi nem és a természet ősállapotának helyszíne azonosul elveszített felének keresésével. A fák megálltak mozdulatlan, / A vizek nyugtalanok lettek, / Különös zaj támadt a kertben, / Valami bántotta a kertet. // (…) Éhes lett minden, a virág is, / Melyet jószagú szellő ápol, / A harmatból a légy kimászott / S Isten eltűnt trónusáról. // Fellegbe ment, hogy majd a porban / Megsirassa szép, álnok testét. / S két ember – átkozták ők egymást / S zokogva már egymást keresték. Az Éden nem csupán a teljesség, a hiány helye is: itt ébred rá az ember végérvényes elveszettségére, arra, hogy többé nem talál otthont ebben a világban – még önmagában sem. A rögön ült, s a csillagokba nézett, / Melyek az Édenkertben is ragyogtak, / Ó, messze, távol, gyönyörű igézet – / És érezte, hogy már nem látja holnap. / (…) Eszébe jutott az első boldog óra, / Mikor Évának a szemébe nézett, / És érzi: ez volt a vég és enyészet. Mindig egy másik kell neki, egy más nézet, cél és akarat, hogy valóságát az édeni állapotra cserélje. A keresés természetesen értelmetlen, de nem is az értelmet veszi célba. Jóval inkább valami lélekállapotról tudósít, amelyet a szavait költészetbe oltó ember adott pillanatban magára érvényesnek tekint: s ez az állapot a kiüresedéssel rokon. Fél, nagyon fél / a szőrtelen élőlény. / Piros alma / himbálódzik a tar gallyak közt. / Mint akasztott csecsemő.
kényszerű sors
De ő, a két / félre hasadt vérjárta forma, / aki e hal, vagy e madár / hátán kapaszkodik, hörög, / csupasz karját nyújtva riadtan, mézgás-szemű majomkölyök, / s Te úgy nézed, úgy hallgatod, / mint ő az állatot – / Őt mire szántad? Az ember maga sem tudja ki, miért van, miért teremtetett. Nem jó a gondolatnak egyedül lenni. / Megnevez mindenféle állatot. / De egyik se lesz társa csak a tárgya. / Ki bocsát mély álmot a gondolatra? / Ki alkot egy csontjáról életet? / De teherbe ejtve képzelt képedet / hajnalodva elhagyja a házat. Csak azzal van tisztában, Kihez viszonyítsa magát, az évezredek múlásával azonban ez a kötelék is felbomlik; nem az őserdőből űztek ki engem / nem is voltam ágyékkötős vadember / és a tiltott gyümölcsbe harapva / nem éreztem bűnnek a tudást… A kiűzetés egyre inkább jogtalan, a természetet sértő külső beavatkozásnak tűnik fel, azon természet megerőszakolásának, amelynek az ember is szerves része – ám Isten kívül áll azon. Ez itt az Éden kapuja: / (…) Itt ismeretlen az Enyészet, / itt ismeretlen az örök / kárhozat; még a délkörök / csak szunnyadnak a kiűzendő / emberi agyban, a jövendő / titkában. Hát ez itt az Éden. / (…) És bele nem nyugszom, bár értem, / hogy itt mi, araszolva térben / kívánkozunk. Mert itt az Éden. Kényszerű sors, amelynek kenyerét az emberi nem kénytelen megenni, és mégis, örökké szája ízén fogja érezni az édeni gyümölcs zamatát. Így találtam így hagyom itt a Kertet / a teljes Nap fényében lubickolva / mézzel Istennel csordultig részegen / A Fa óramutatója éppen / a Nagy Delet jelzi az ég számlapján / mikor kiűzöl megint egy világévre / hogy műveljem az időt mibe születtem / De míg a sivatag homokóráján / lepereg minden megtöretett szem / legbennem megtapad a Pillanat / és minden sötét éjféli órán / előhívod a legelső Képet / Fádról szüretelem az életet / s Kertedbe örökké visszatérek. Távozásával az egész természet más állapotba kerül: a tudatlan szenvedéssel lesz viselős. Kis Féreg, amely vakon-esztelen / végzi sorsa sötét / parancsait és / cseresznye-univerzumában / habzsolva-fürödve / nem tudja, hogy ő / a lentiek álma, irígyelt / beteljesedés, / nem sejti, hogy ő is / az elveszitett / édenkert büszke királya.
Fáj néha, hogy egy, csak egy életem / volt a földön! Zárt paradicsomok, / mik várhattak bennetek?! Mily titkok?! / Milyen almák?! – Óh, nem-ízlelt izek! – / S mily Évák!… S Kígyók, mily… érdekesek! Az Édenkert csak a kígyóval lesz teljes, és általa is lesz sokkal szegényebb.
Közjáték 4. 1440-ben a szent korona távollétében, annak rangjával és becsével felruházott másik koronával szentelik királlyá I. Ulászlót. Törvényben erősítik meg a II. András által 1222-ben kibocsátott Aranybulla rendelkezéseinek érvényességét (az ellenállási záradék kivételével!), továbbá Nagy Lajos 1351. évi törvényét és III. András 1298-as dekrétumát.
A „parasztbibliában”, a nép ajkán élő biblikus legendákban Éva lugas-locsolgatás közben találkozott egy kígyóbőrbe bújt emberrel (nem ördöggel!). A kígyó együttlétükért almával kínálta Évát, s Évának sok gyereke született tőle. Ezek bűnrondák voltak, míg az Ádámtól születettek szépek, nem is merte csak az utóbbiakat megmutatni az Úristennek. A kitagadott gyerekekből pedig váltak a csángók, útonjárók, ezekből lettek a szegény emberek. Oszt ezek találtak lopnyi az uraktól, hát így lettek az urak meg a szegény emberek. Egy másik változat szerint a száz gyerekből csak ötvenet tudott Éva rendesen felöltöztetni, azokat sorakoztatta fel az Úr elé, a többit eldugta. Ezeket az Isten megáldotta, okos, értelmes emberek lettek. Évának a kitagadott gyermekei vagyunk mink, akiket megáldott az Úr, azok uralkodnak fölöttünk. Ádám és Éva évtizedek óta éltek a Paradicsomban, de szőrtelenek voltak. Egyszer két fa nőtt ki a földből, az egyik körte, a másik alma. És ott vót egy kis kígyó az almafán. Az emberpár a körtéből ehetett csak, de a kígyó invitálására szakítottak az almából is: most majd megtudnak mindent. A férfi és a nő ide-oda kapott, hogy meztelenségét elrejtse: ahová nyúltak, szőrösek lettek. Káint és Ábelt nemzették, és kiűzettek a Paradicsomból. Éva és Ádám… csak álmukban láttak. Ők álmodtak, az volt az álmuk, hogy álmodtak. Vakok voltak ők, nem láttak. Sajátos felfogás az Édenkertről: mintha az az álom sosem volt terméke lenne, melyből Isten átka a felébredés. A kígyó becsapta Évát, így a történet tovább, s az leszakított egy almát. Kinyílt a szöme, s azóta látunk mü, ővégett. A kígyóba bújt ördög azzal hitegette az embert, hogy Istenhez lesz hasonló. Aztán az Isten megátkozta a kígyót, azért most mászni kő neki, nem tud mennyi, úgy csúszik. Az egyetlen nő, aki leronthatja a kígyó uralmát: Mária. Az egyetlen férfi, aki bűnbocsánatot adhat, isten: Jézus. Azt is mondják, az ember korábban a fellegekben járt, a szürke porba bűnbeesését követően hullott alá. Azelőtt az embernek szárnya vót, azután, hogy vétközött, nem bírt többet szállni.
jogtalan foglalások
Közjáték 5. 1445-ben a rendek unióról, szövetségről állapodnak meg egymással Rákos síkján. Elhatározzák, hogy a várnai csatában elesett, és eltűntnek hitt I. Ulászló király esetleges előkerülésére még másfél hónapig várakoznak, ezt követően László herceget (a majdani V. Lászlót) tekintik törvényes uralkodójuknak. Megválasztják az ország hét főkapitányát, közöttük Hunyadi Jánost, és a jobbágyok szabad költözése mellett foglalnak állást. A következő év júniusában ismét egybegyűlnek, hogy kemény végzéseket hozzanak a jogtalan foglalások ellen, és hogy hivatalosan kimondják a különféle nemesi ligák feloszlatását. Megválasztják az ország kormányzóját, Hunyadi Jánost, akinek hatásköre kisebb megszorításokkal a királyéval egyenlő; a rendi befolyás a kormányzásban, a bíráskodásban és a birtokadományozásban érvényesül. A kormányzó okkal nevezhet ki tanácsosokat, de az országgyűlés tanácsosainak véleményét is köteles meghallgatni, ám távollétükben önállóan is dönthet. Esküt tesznek a nemesek a szerzett birtokok listába foglalt rendjének megtartására. Továbbá… a kormányzó úr azokból a falvakból, amelyek… törvényesen… fognak az ország szent koronájára háromolni…, azok részére, akik az ország szent koronáját híven fogják szolgálni, adományokat osztogathasson.
A bibliai Édenkertben a jó és rossz tudás fája mellett ott állt az életfa is. A halált az ember akkor ízlelte meg, amikor már ennek gyümölcséből sem szakíthatott. Az Édenkertről gondolkodva a két fa egyre inkább összeolvadt, azonosult, és a krisztusi keresztfával lett rokon. Paradicsom kis kertye, / Nígy szögibe nígy angyal, / Közepibe szent keresztfa. A gondolatsor világos: az első emberpár bűnét (amelynek eszköze a fa volt) csak Jézus Krisztus oldhatja föl halálával (a keresztfán). Így a magyar néphagyományban az édeni fa – a kígyó menedékhelye – emberi jellemvonásokat ölt, az ördögtől való sanyargattatása Jézus kínszenvedésévé alakul: „vérrel virágzik, szentlélekkel gyümölcsözik”, tartja a kántáló ének. Nagy csudálatosságom vagyon arra, / Hogy a kígyó felmásza almafára, / Az Úr Krisztust feszíték keresztfára, / Ezekképpen Ádám helyére állna.
Közjáték 6. 1458-ban a Rákoson összegyűlt köznemesek szorongva várják a nagyurak határozatát az ország új királyának megnevezéséről. Türelmetlenségükben képtelenek megvárni a döntést egy ültő helyükben, különféle rémhírek is szárnyra kapnak, ki mindenki lehetne az uralkodó, így a köznemesek fokozatosan Pest felé húzódnak, elözönlik azt, majd ránehezednek a Duna jegére. Itt értesülnek a főurak döntéséről, és lelkesen világgá kiáltják szándékukat: Hunyadi Mátyás a magyarok királya.
a nagybetűs élet
A magyar versirodalomban az Éden sokféle módon otthagyja lenyomatát. A Kertben összpontosuló kezdettől és végtől a költők sem tudják elvonatkoztatni magukat: minduntalan visszanyúlnak ahhoz, minduntalan beleszövik képeikbe. Legelső nyelvemlékünkben a példálódzó a paradicsomi vétket veti hallgatói szemére. Engede urdung intetvinec. es evec oz tiluvt gimilstwl. es oz gimilsben halalut evec (…) Num heon muga nec. ge mend w foianec halalut evec. (Engede az ördög intésének, és evék a tiltott gyümölcsből. És a gyümölcsben halált evék (…) Lám, nemcsak magának, de mind az ő fajának halált evék!) Eötvös József az olthatatlan vágynak növel benne ágakat. Így szóla isten édenébe’/ Ádámhoz – tartsd parancsomat, / Mert élted fája ez, s tövén / Tied csak egy, a zöld remény. // (…) Milyen gyümölcsöt adsz nekem, / Éltemnek fája, szerelem? Fazekas Mihály a boldogtalanság állapotát vetíti rá a kiűzetésre. Ki homályos magafelejtésben, / Bús gondok közt bolygó tévelygésben / Űzi nyugtát, mely régen eltűnt: / Az paradicsomától távozott, / Annak még lakhelye is átkozott… Katona József is hasonképpen vall. Nem vágytam soha vakmerőn / bírására, sem ’Édeni’ / szomjúh’zott gyönyörért – soha! Máshol újesztendei kívánságba csomagolja az édeni állapot bírását. A szerencse / folyton öntse / rózsáit öszvényeden, / elégedés / vezéred, és / légyen köröd egy ’Éden’. Zrínyi Miklós szintén szerelmében véli fellelni a hajdan és a majdankor háborítatlan nyugalmát. Az szerelem nékem szép paradicsomnak / Tetszik, örvendetes mennyei országnak… Elégiájában az ábrahámi áldozatot helyezi át édeni környezetbe. Tudom, miért köllött most szintén az Urnak / Paradicsom kertiben kis virág Izsák, / Tavasszal ugyanis virágot plántálják, / Ütet is most ültetik kisded angyalkák. Kölcsey a nagybetűs élettel hozza viszonyba az Édent. S puszták, miként vár omladéki, / Ha lesznek majd Éden vidéki, / S szemeink a múltat keresik, / Könnyezni mégis jól esik. Ady Endre az életfa alatt sírdogál reménytelenül, máshol „egy édes leány” édeni szerelmétől búcsúzik, avagy azt köszönti, az Éles szemmel című versben a hazugságok édenéről beszél, ahonnan vad kerubok űztek ki bennünket. A magyarok sorsát is örökös édenvesztésnek érzi. Ez a mi népünk ezer édent vesztett, / Mi vonszoljuk, hej, a te bús kereszted! Batsányi János ellenkezőképpen: a Kárpát-medencében is kész felfedezni az örömkertet. Szállj meg ott, s lásd, mint él hazánk édenében… Sorára felel Berzsenyi Magyarországának termékenysége. Itt édent mutató sorhegyek oldalin / Bacchus tölt poharat, s néked az isteni / Nektár legnemesebb vedreiből merít. A Barátimhoz című vers azonban már a kiürült kertről tudósít: a repedezett szív ősi szorongásáról. Kányádi Sándor aktualizálja és realizálja: „Kiüzentek, hogy nincsenek otthon. / Zavartan állingáltunk egy darabig. / Voltak akik káromkodtak. / Voltak akik sírva fakadtak. / Voltak akik tehetetlen dühükben / nekiestek a kapunak, öklükkel verték / aztán megszégyenülten elsomfordáltak”, végül a kapuk kinyíltak, „nagy autók gördültek ki rajtuk, és / százötvenessel robogtak ellenkező / irányba”.
Pilinszky csupán egy szelíd sóhajt ereszt a világba: „Hol járunk már az Éden fáitól!”.
Közjáték 7. 1495-ben a Rákoson egybesereglett kisnemesek farkasszemet néznek a budai várban vagy a pesti főtemplomban tanácskozó főnemesekkel, főpapokkal. Egy-egy csapat néha kiválik a tömegből, és fegyverrel tör a fővárosra. A fegyver, nemességük és befolyásuk igen fontos ismérve akkor kerül a kezük közé, amikor különösképpen gyengének érzik magukat: fegyveres országgyűlést hívnak ilyenkor össze. Ha máshova nem is, a királyi tanácsba beverekszik magukat vele.
A magyar mitológiában ismeretes a házi kígyó fogalma, védi a házat és lakóit, megölni főbenjáró bűn. A kígyókőnek is mágikus tulajdonságai vannak: aki szájába veszi a kígyók fútta követ, láthatatlanná válik, s más csodás vonásokra is szert tesz. Magát a kígyót többféleképpen nevezik: házi csúszó, tarajos csúszó, zomok (a szlovákban ennek változata, a zmija a viperát jelöli!). Jó- és rosszindulatú is lehet. Ott van Noé bárkáján, és belelógatja farkát az ördög-egér rágta lyukba; nem süllyed el a hajó, és a fa azóta is göcsörtös. Csúfságát, lábatlanságát az édeni véteknek köszönheti: őt érdemesítette az ördög (kinek porrá tört tagjaiból egyébként hangyák keletkeztek) a megtestesülésre. Belemászhat a mezőn alvó emberbe, ám onnan tejjel ki lehet csalogatni. Ugyanakkor képes meggyógyítani a betegeket, egy Baranya megyei mesében Gilgames kígyójához hasonlóan élesztővirágot hoz, s vele fel tudja támasztani a halottat. Ezért a halottkultuszhoz is szorosan kapcsolódik, áldomást bizonyos esetekben az általa díszített Miska-kancsóból illik inni. Félelmetes lény, a boszorkányos praktikák mellékszereplője, ott fekszik a banya tűzhelyén, aki kígyó harapta fűből készíti rémítő löttyeit, vagy a jóslásban használja stb. Ördögszerű (annak haja szálai állnak tarajos kígyókból); ez az ördög finn elnevezésében is benne rejlik. Egy mesében a kígyó-, béka- és halpikkelyű halleányt aranyvesszővel kell a királyfinak kilenc bőréből kiugrasztania, hogy emberré legyen. Máshol egy kútban ülő kígyó (vagy béka) addig nem ereszti a leány korsaját, amíg az házasságot nem ígér neki, különben halálra marja – végül királyfivá lesz. A kígyók tehát királyfiak, királynők, tündérfiak, tündérlányok is lehetnek, kiket szabadulásukig átok tart az embertelen állapotban. A népmesékben óriás állati szörnyalakot is ölthetnek. A sárkány szintén szoros rokonságban áll a kígyóval: a hét évig mocsárban tenyésző kígyókból keletkezik, és kígyókkal táplálkozik. A közmondás is azt tartja: kígyó, ha kígyót nem eszik, sárkány sem lehet belőle. Ipolyi Arnold Mythológiája szerint a Sárkányrenddel a tatárjáráskor rendkívül elszaporodott kígyók kipusztításában jeleskedőket tüntette ki IV. Béla. A pásztoroknak állítólag sokszor kellett megküzdeniük a zomokkígyóval, vagy zomoksárkánnyal, azaz sárkánykígyóval, mely a réteken, mocsaras helyeken élt, és disznót, illetve birkát vacsorázott. Elpusztítása olyannyira közönséges, hogy nem számított hősi tettnek, mellékes esemény volt. Az emberevő mocsári sárkányoké azonban már nem. A sárkánykígyó szárnyas változatát garabonciások lovagolják meg a fellegekben, Szerecsenországba viszik, ott feldarabolják, és húsát eladják: az ottaniak csak így bírják elviselni a szörnyű hőséget. A vihart, esőt támasztó egyfejű gazdájától elmenekülve gödörbe fekszik, és étel-ital helyett kígyókő-nyaldosással tartja fenn magát. Az egyszeri ember is melléesik, megél a kígyókövön, kiszabadulva azonban füttyögésével akaratlanul elárulja a sárkányt. A mondákban a sárkányok egyfejűek, a mesékben többfejűek és lányrablásra szakosodnak. Az al- és felvilági sárkányok emberhez hasonló életet élnek, de a vízörző sárkányokkal ellentétben nem emberevők. Vannak égitestrabló sárkányok is. Az ember-alakúak Északkelet-Magyarországon őshonosak: különösen szép, vagy különösen erős emberek, esetleg a túlzott szaporaság megtestesítői, azaz ikrek atyjai.
a szittya nép erkölcsei
Közjáték 8. 1505-ben, egy évvel Corvin János halála után Szapolyai János lesz a köznemesek egyik legjelentékenyebb vezére. A királyválasztás kérdését a februári országgyűlésen megemlítik, majd októberben Szapolyai kétezer fegyveressel megjelenik a Rákoson, hogy II. Ulászló királlyal megegyezzék. Két hét tanácskozás után október 13-án keltezik a híres-nevezetes rákosi végzést, amelyben a nemesek és Ulászló lényegében Habsburg Miksa igényei ellen szövetkeznek. A végzés szavai szerint az idegen uralkodók „a szittya nép erkölcseit és szokásait nem tanulják meg” (kivéve természetesen Ulászlót), ezért elpusztulnak, minek következtében Ulászló fiúörökös nélküli elhalálozása esetén idegen királyt többé nem hajlandóak választani a nemesek. A Werbőczy szövegezte rendelkezés túlzottan felmagasztosítja Ulászlót, és lealacsonyítja a nem magyar vérből származó uralkodókat, mögüle azonban kikandikál a Szapolyai-párt evidens érdeke. Idegenellenes felhangjaiért a későbbi korok nemzetvédői előszeretettel hivatkoznak a papirosra.
Oláhföldi székelyek csépelni mentek, hazafelé tartva sarlót találtak az út mentén, és kígyónak nézték. Ütni-verni kezdték, az meg felugorva az egyik székely nyakába esett. Jaj, komé, üssétek agyon a korjánférget, mer mingyár lerágjo a nyakamot! Több se kellett a székejeknek, addig ütötték a sallót, a szegény ember nyakán, a még egészen levágta a fejit. Így ütették agyan az oláhfoljiak a korjánférget. A kígyókisasszony a tűzben visszaváltozik emberré, és férjhez megy megmentőjéhez – mesélik a szatmári Tyukodon 1956-ban. Az ifjú egy elhalt ember adósságát kifizeti, testét eltemetteti, amiért az hálás segítőjéül szegődik. A szörnytől nyert lányt a halott kettévágja, szörnyek esnek ki belőle, így megtisztul. A Hevesben, Tolnában és Szatmárban is ismert mese egy változatában a szörny a nászszobában sorra öli a vőlegényeket, de a hálás halott és az ifjú megölik a kígyót, a kettévágott lányból a kígyómagzatot kiűzik. Baranyában ellenben úgy tudják, hogy a kígyó a nászéjszakán a lány szájából jön elő. Egy egyedülálló, sehol máshol a világon nem ismert, Szamosszegen gyűjtött mesében a kígyóval barátságos lányt az állat átváltoztatja: aranytól csöpögjön a keze, ha mosdik. A király látni szeretné a lányt, ám a gonosz keresztanya kicseréli saját lányával, az aranykezű szemét kiveszi, őt magát a vízbe veti. A halász menti ki, a lány révén meggazdagszik, a kígyó parancsára fia szemét ülteti a lány fejébe, és elküldi a királyhoz. A király felismeri, feleségül veszi az aranykezű lányt, a gonosz banyát és lányát elégeti, a halászfiú visszanyeri látását. A kígyó pedig, a lány őrangyala, visszamegy az égbe. A kégyókirályfi című mesében a királynő azt kéri Istentől, legalább kígyófia legyen, ha már embergyereke nem lehet. Így is lesz, a kiskígyót a királyi pár szégyenszemre rejtegeti, míg hatalmassá nem nő, és feleséget nem kíván. Megkérik neki a szomszéd király lányát, elhozzák, és egy szobába zárják őket. A királylány undorodva sikoltozik, üvölt, sír és veri magát a falhoz, nem eszik, nem iszik. Egy nap szépséges ifjút talál az ágyban maga mellett, az ördöngös asszonytól megtudja, hogy a levetett kígyóbőr elégetésével megtarthatja. A királyfi azonban megharagszik rá, mert még nem telt le teljesen az átokidő, elmegy, s abroncsot-gyűrűt rakva nejére hosszú, kínkeserves várakozásra és terhességre ítéli az asszonyt. A nő végül a Szél segítségével egy kastélyban rátalál, ám ottani felesége minduntalan elaltatja a királyfit, amikor az bemegy hozzá. Végül egymásra találnak, ikerfiuk születik (!), a gonosz ármánykodókat pedig megbüntetik.
kénytelen bocsánatot kérni
Illyés Gyula népmeséiben az állatok nyelvén tudó juhász megmenti a tűzben senyvedő kígyót, ezért a fenti tehetséget kapja jutalmul a kígyókirálytól. (Megjegyzendő, hogy a szegényember azelőtt is kiválóan eltársalog a kígyókkal, mielőtt ezen adományhoz jutna. Talán a kígyó nem is állat? Mondjuk mágus – héberül: náhás; mely kifejezés egyik jelentése a kígyó, amint erre Tábor Béla is rámutat?) A kígyókirály gyűrűje címűben a kisfiú megment az agyonveréstől egy kígyót, amelyet kecske tejével táplálnak. A kígyó megnő, szárnya is lesz, a kígyókirály a fiúnak kívánságteljesítő rozsdás gyűrűt ad jutalmul. Te emberi állat, ha akarod, minden kincsem a tied. Rózsa vitézt a lányfejű kígyó kelti életre minden egyes alkalommal, amikor az óriások összeaprítják. Végül lánnyá válik, és a vitéz feleségül veszi. Fanyűvő társait nem létező kígyók, békák riogatják az alvilágban: a lélek szörnyeivel csak Fanyűvő birkózhat meg. Heltai Gáspár 25. műmeséje is kígyóról szól, méghozzá a házi kígyóról, amelyik a szegény ember asztala alá esett morzsákkal táplálkozik. Hogy a szegény ember ezt megengedé, és nem bántja vala a kégyót, igen jó szerencséje lőn és meg kezde kazdagulni. Ám a fejébe száll a dicsőség, szekercével megdobja a kígyót, és levágja a farka végét. Hamarosan kezd tönkremenni, s kénytelen bocsánatot kérni a kígyótól. Ám ez a farkára tekintve így szól: nem felejthetek. A fabula érdekessége, hogy magyarázatában Heltai a kígyót Ádám utódával, az embert pedig viselkedésében az ördöggel rokonítja.
Közjáték 9. 1529-ben Szulejmán úgy halad át a magyar földön, mint kés a cipóban. A három részre szakadt ország egyik uralkodója, Szapolyai János király Mohácsnál hódol a szultánnak, és átadja neki családja ereklyéjét, Mátyás király gyűrűjét. Időközben ennél értékesebb relikviák is török kézre kerülnek, Ibrahim nagyvezír szállítójával együtt foglyul ejti a szent koronát, amelyet Tason lóhátról felmutat a magyar nemeseknek, látjátok, így vagytok ti is a mi kezünkben, a Rákosmezőn pedig (négy évvel az evangélikusok megégetését előíró, ott született rendelkezés után) Szapolyai iránti engedelmességre okítja az urakat – a koronát pedig lealázó gesztussal állítólag megküldik János királynak.
elerőtlenítette a kígyót
A cigány mesékben, legendákban is megjelenik a házi kígyó. Jakab Ilona Maron a gyűjtőnek Kalocsán meséli, hogy gyermekkorában Pesten lakott, anyja jóslásból élt. Pestlőrincen egy házban nem fogadták jó szívvel, bort kért az úrnőtől, aki a pincébe menet egy fehér kígyóval találkozott: felkúszott a lábán, és marni készült. A cigányasszony gonosz léleknek nevezte az állatot, melyet bűvereje bizonyságául ő küldött a nő elé. Teli batyu fejében agyonverte, hazatérve azonban haldokolva találta a mesélő hat hónapos kishúgát, aki a Szent László Kórházba menet meg is halt. Mindig mondogatta mamó, hogy nem lett volna szabad megölnie a fehér kígyót, mert a leányka életét az vitte magával. Egy szolnoki néni egy másik cigányasszonyról tud történetet, aki kisgyerekével kelt útra férjéhez a börtönbe, batyujában pálinkával. Az eső elől egy elhagyatott kunyhóba húzódott, megszoptatta gyermekét, ám a tej szagára egy hatalmas sárkánypikkelyes kígyó tekeredett elő. Mit tehetett mást, megszoptatta őt is, de mellére óvatosan pálinkát folyatott; elerőtlenítette a kígyót, levágott hosszú hajával megkötözte és megfullasztotta. A bírák az emberevő kígyó elpusztításáért elengedték a férjet, aki azonban hűtlenségre gyanakodott, és az asszony életére tört. Szerencsétlenül a vízbe esve felesége mentette ki őt, ezért attól fogva jól bánt vele. Sok-sok év múltán egy erdőbe vetődve aranyfűzfa-termő tópartra érkeztek, s kígyóval találkoztak. És akkor látták, hogy amint a kígyó beszél, gyönyörűséges piros rózsák hullanak a szájából. A kígyó bizonyságot tett az asszony ártatlanságáról, és útnak eresztette őket. Egy másik szolnoki férfi a következőképpen versel: fűzfa alatt mossa haját a cigányasszony, arra jön egy legény, hogy elszöktesse. Nem lehet, mondja a nő, a testvérbátyám féltékenyen őriz engem. Öld meg őt, hogy ne tehesse, / erdő mélyén kígyót fogjál, / főzd meg neki délebédre, / nem él tovább egy óránál! Az asszony így tesz, ám a testvérgyilkost a legény megutálja, s a karaván is halálos törvényt mond rá. A legény fához köti, kivágja a nyelvét (!), és lelövi. A Jékely Zoltán által feldolgozott cigány mesegyűjteményben a királyfi sárkányokat öl, majd kardját küldi kígyókat aprítani, a maradékot ő tapossa agyon. A királyfit, „aki az egész világon létezett” segítőtársa, a róka a kígyótól rabolt forrasztófűvel támasztja fel. Árpád király legkisebb ikerfiát, Boldizsárt egy kígyóvá változott leány segíti. Zöld Marci sógora, Erős Zóga agyonszúrja az egész környéket rémítő, csőszkunyhóban lakó óriáskígyót, ezért vándoriparos-levelet kap.
Közjáték 10. 1605-ben Bocskai sem tehet mást, mint hogy a Rákosmezőről induljon szerény hatszáz lovassal a török táborba, kényszerű vizitre. Előzőleg még félrevonja Homonnait, és történetírói tanúság szerint megígérteti vele, hogy ha „a török közé meneteléből nyavalyája lenne”, őneki mármint, akkor „soha a török nemzetségnek kérlek ne higgyetek”. A törököknél felkínált koronát visszautasítja, van, úgymond, koronás ura a magyaroknak, majd szerencsésen visszatér. November 12-én Homonnai és Illésházy nagy mulatságot csapnak rákosmezei sátrukban, Bocskai megmenekülését ünneplendő. A poharazgatás után kimerülten álomra hajtanák fejüket, ám egy dervis „bömbölése” miatt képtelenek nyugodni.
Bajza József 1849-ben Isten hatalmát vonja kétségbe kígyósan. A pokol kígyóit / Itt megfészkeléd, / S gaz merény uralmát / Győzni engedéd. // Van-e még hatalmad / Élők- s holtakon? / Vagy Sátán lön úrrá / A világokon? Balassinál a kígyók Istent dicsőítik, vagy a szerelem segédei. Vitézek karjokkal, kígyók fulákjokkal, / bikák szarvokkal sértnek, / Körmökkel szép sólymok, foggal oroszlányok / szaggatnak, azmit érnek, / Csak a szép leányok s az basiliscusok, / hogy a szemekkel ölnek. Ady Endre a reménytelenség kézmozdulatát két, fojtott kígyó lehullásához hasonlítja. Az élet, írja egy versében, „kígyós örömmel üti föl fejét”. Kígyói az éjnek, / Gyümölcsei bűnbe-esésnek, / Óh, vétek, vétek, vétek, / Óh, istenes jó, / Élet, Élet, Élet. Ézsaiás könyvének margójára Leviathán-kígyót rajzol. A Halál-tó fölött kerengünk / Szép, bátor, büszke madarak. / S a tóban nagy, förtelmes és rest / Kígyó-fejű, éhes halak. / Ezt a bűz-lehü bús tavat / Így is nevezik: Magyarország. Jékely kígyót mutat Mayának a versben, aki látásától halálra válik. Sárkány elé vetett szűz irtózása / nem lehetett nagyobb, / mint amikor fogát ajakába ásva / nézte a rettentő állatot, / a hüllőt, meleg karomra tekeredve, / fullánkját öltve ördögin sziszegte, / hogy nem dőlt még el az ős küzdelem: / az emberre egyforma gyorsasággal / sokasodnak a kígyók szüntelen… Máshol pisztrángokkal fűzi képüket egybe, miként Áprily Lajos Pisztrángok kara című versében. Vihar ijeszt, kígyó riasztgat, / meredek útunk nehezül. / S szivárványos testünk az éjben végső iramra megfeszül. // S mire kipirkad fenn a hajnal / s vörös fény gyúl a fenyvesen, / az érhez zúgón, szirten által / megérkezünk győzelmesen. Az Esti dalban a képzelet óriáskígyója szegezi pamlagra az embert, a Visegrádi vadászatban köd-kígyó kúszik az erdőben, maga A vízi szörnyeteg is kígyószerű. Gyermekkoromban gyakran láttam ezt: / dorongjával egy-egy szilaj legény / a legelőn kígyót ütött. A test / zúzott fejjel feküdt a fű között. De mozgott még és fel-felütközött, / tekeredő, torz hurkokat vetett / s vonaglott, rángatódzott, reszketett, / míg elhervadt a fény a fák fején. // Meghalt. De vajjon élsz te s élek én? Kálnoky az emberléthez hasonlítja a kígyóvedlést. Vedlünk egy hosszú vagy rövid / életen át. Cserélődik a hajunk, / lassan kopik le bőrünk. / Mindent magunkhoz hasonítunk, amit csak felfalunk. / Ama fennhéjázó tudatban / vágjuk le barmainkat, / főzzük ételeinket, Hogy minden, ami ehető, miattunk / teremtődött s nekünk szolgál e földön. / E földön, mely végül minket nyel el / s magához hasonít. Nemes Nagy Ágnes az asszonyra és anyatejre éhes kígyóról regél. Csáth Géza a szeretettelen embert látja kígyónak. Kívül hideg a bőrük, mint a kígyóé, és izzad a kezük, de belül fáj nekik az elhagyatottságuk, és a dacuk befelé szúrja a szívüket. Gárdonyi Géza hősének lelke bottal összevert kígyóként vonaglik. Minden halál vedlés. Vedlés után megújult testben, megújult erőkben élünk a következő vedlésig. Egy másik regényében a nőt nevezik ember-kígyónak, a botrányra éhes emberek pedig kígyókövet fújnak. Katona Józsefnél az álnok nyelvnek vannak kígyói. Bánk bán Gertrudist mint kígyót szúrja agyon. Kölcsey hazáját félti a „kánya, kígyó, féreg” támadásától. Faludy György Villon-balladái egyikében a parlamenthez folyamodik. Mert jogában áll minden féregnek, dögnek / védekezni, ha életére törnek, / a kutya vonít, a kígyó sziszeg, / a farkas üvölt, s ebben a hideg / tetves ketrecben, ahová bezártak: / csak én, csak én fogjam be a pofámat? Weöres a Rongyszőnyegben kígyóéneket sziszeg: „Szí-szú, szí-szú, / ha nyakukat átharapnám / ha vérüket szívogatnám, / reggelre már nem lennének, / halálhonban delelnének, / szí-szú, szí-szú…”. Másutt így ír: „Az életet úgy tekintsd, mint az óriáskígyót. Ha távol tartod magadtól, gyönyörködhetsz táncos hajladozásában és bőrének ütemes mintázatában, s gondozhatod és etetheted. Ha magadra bocsátod, rádtekeredik és nem gyönyörködsz benne többé, s nem te táplálod, hanem a húsod és véred.”
aminek történnie kell
Közjáték 11. 1848. március 11-én, a tiszavirág-életű európai forradalmak hátszelében, a közelgő pesti forrongás és országos szabadságharc előzményeként, a 12 pont elkészítésével egyidejűleg a köznemesi hagyományoktól megihletett fiatalok rákosi tömeggyűlés szervezésébe kezdenek. Történik, aminek történnie kell, március 18-án a pozsonyi diétán elterjed a rémhír: Rákos mezején Petőfi Sándor vezetésével hatalmas paraszttömegek gyülekeznek. Mi igaz, mi nem, e vészterhes időkben nincs helye megfontolásnak: elfogadják a közteherviselésről, az úrbéri terhek és az egyházi tized eltörléséről szóló törvényt.
„Mérges halál, / mérges vipera, / gyönyörű vipera” – énekli a joruba dalnok Afrikában, s bizony e kettősség – az élet és a halál, a külcsín és vélt álnokság – a magyar költőket, írókat sem hagyja hidegen. Zrínyi Miklós Orfeusz és Eurüdiké történetét meséli el, s benne a vipera a pokol képviselője. Kányádi ezópusi verses mesét költ a tövisbokron utazó viperáról: egymáshoz méltók. Csokonai Vitéz Mihály tanárát annak bűnös viszonyáért viperás karénekben csúfolja ki („Kígyók, békák, viperák, / pokolbeli fúriák!”); csaknem kicsapják. Berzsenyi Dániel A magyarokhoz több változatában is a nemzet elfajzó erkölcseit kárhoztatja e kígyófajta alakjában. Elszórja, hidd el, mostani veszni tért / Erkölcsöd: undok vipera-fajzatok / Dúlják fel a várt, mely sok ádáz / Ostromokat mosolyogva nézett. (…) // Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Ady Endre a Nyugat hasábjain a csók-viperát kergeti. Móricz Zsigmond Jó szerencsét című regényében kecses kis viperáknak rajzolja a két úrifiút, Az asztalos című elbeszélésében a viperanyelvű ember halált érdemel, a Sáraranyban Erzsit viperaként csípi meg ura szava, Cholnoky Viktor hősét szintén, s így jár Déry Tibor Ellopott életének asszonya is. Egyáltalán: a századelőtől kezdve a magyar irodalomban a hirtelen lélekváltozásokat ábrázolják közhelyszerűen viperamarással, az ördögi árnyékembert pedig magával a kígyóval; ez alól csak kevesen tudják kivonni maguk. Előttük áll többek közt a frissen fordított Paul Claudel vagy Oscar Wilde mintaképe: előbbi a Violaine című darabjában, utóbbi A readingi fegyház balladájában, illetőleg A szfinx című versben fakad ki a vipera-fák ellen, melyek mintha az édeni életfa ellentétei lennének. Karinthy Frigyes alvilági jellegzetességekkel ruházza fel a viperát: „Poklát az emberkínok / Bozótos erdejének / Immár sok éve járom (…) Hol tüske tép, tövis szúr / Vipera marja lábad / S hajadra Baziliszkusz / Hegyes körmét csavarja / Hogy hangosan kiáltozz – (…) »Elhagytál, megcsúfoltál / Most hát elhagylak én is / Ó Éli, Éli, Éli!«” Németh László Kassák Lajos kapcsán az írás folyamatához talál illő képet benne. (…) A legtöbben olyanok vagyunk, mint a vipera, ha sokat harapunk, felhigul a mérgünk, az alkotás sűrű erőpróbája kimeríti az erőt… Szomorynak is az önreflexió kapcsán jut eszébe. Hogy mit írok mostanság? – ismétlem, a szó, a hang, az intenció oly fenyegető fuvallatával, mintha egy vipera kérdezné azt, csúszkálva itt a szőnyegen. Hunyady Sándor Negropontese úgy undorodik egy ékszertől, mintha vipera lenne. Tersánszky Józsi Jenő lírai alanyának egész bensője viperafészekké alakul egy kínos gondolatban. Szabó Lőrinc kedveséhez úgy közeledik, mint sün az alvó viperához – hogy fölfalja szerelmével. Kosztolányi Dezső A véres költő című regényében az anyagyilkosról ír, akit Pompeius törvénye alapján többek között viperával zsákba varrva vetnek a tengerbe. Gelléri Andor Endre egyik novellájának erkölcscsősz ezredese szörnyű viperakáromkodásra fakad. (…) Ámde megver a Sátán titeket, jön… s fületekbe tüzet gyújt, a szívetekre viperát eriszt. Lengyel Menyhért 1915-ös keltezésű békevágyó írásában olyan háborút fest az olvasók elé, melyben már minden megengedett: az állatok is az ember szolgálatába szegődnek az öldöklésben. „A viperák speciális küldetéssel lennének megbízva, halálra kellene marniok az ellenség egy-egy vezető emberét, vagy neutrális államokban azokat a kártékony férfiakat, akik a békét óhajtják” – írja. A halak aknákat helyeznének el, a kígyók és békák mérges nyálaikat fecskendeznék az emberre és egymásra, az őserdőkben párducok öldökölnének, és így tovább.
régóta nem találkoztak vele
Közjáték 12. Magyarország legveszélyeztetettebb gerincese jelenleg a Rákos viperája. Azaz csak volt. Budapest többé-kevésbé beépített XIV–XVII. kerületében már régóta nem találkoztak vele, határaikat azonban lehetséges elterjedési területként még számon tartják. Valamikor Ausztriában, Romániában és – bár ez vitatott – foltokban Bulgáriában is jelen volt, ma már azonban csak Magyarország egyes területein, a Duna–Tisza közén (Kiskunságban), a Hanságban fordulhat elő. Egyes tudósok szerint összesen, ha kétszáz egyedet számlál.
A vipera: elevenszülő. Neve a vivo (élek) és a paro (szülök) latin szavakból származik. Magyarországon mintegy harmincezer állatfaj található, ezek közül két vipera: a keresztes (Vipera berus) és a parlagi vagy rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis). Ahhoz képest, hogy bolygónkon állítólag félmilliárd állat- és növényfaj jelent meg a különböző korszakokban, elenyésző a szám. De ahhoz mérten, hogy ezek 98 százaléka már kipusztult: jelentős. Kígyók közül említést érdemel hazánkban az erdei sikló, a haragos sikló, a rézsikló, a vízi sikló, a kockás sikló, valamint az említett két viperafajta. Ezek közül egy-kettő olyan kis egyedszámmal képviselteti magát, hogy drágán megfizettetik szándékos pusztításukat: a haragos sikló félmilliót, a legritkább, a rákosi vipera újabban egymillió forintot ér.
Ennek a rejtélyes, rejtőzködő állatnak még a besorolása is kétséges. Nem tudni, jó helye van-e a Vipera ursinii nyolc alfaja egyikében, avagy tüzetes vizsgálatra önálló faji rangra emelkedhet. Egy, a Fővárosi Állat- és Növénykert (amely intézmény egyébként újabban a vipera módszeres tenyésztését kísérli meg) által kiadott tanulmány szerint még sok meglepetést tartogat a tudomány számára. Ha megéli persze. A magyar tudományt nem csak most, régóta foglalkoztatták a kígyók, s ezen belül Rákos viperájának milyensége. Apáczai Csere János 1653-as keltezésű Magyar Encyclopaediájában így ír a kígyókról: „A’ mezittelen embertöl igen félnék ’s azt semmikeppen meg nem marjak, hanem tsak a’ ruházatban lévöt… Az asszonyokot inkáb gyűlölik, mint a’ ferfiakot… Ha egyszer marasaval embert öl, soha többe a’ föld bé nem fogadja, ugy’hogy tsak egy likbais nem buhatik…” Miskolczi Gáspár 1769-ben megjelentetett Franzius Farkas-fordításában ezt olvashatjuk: „A’ Vipera a’ Kigyóknak második neme, fejér avagy inkább sárga szinü, torka ’s nyaka nem olly puffadt és dagadt mint az Aspisé… Europában ma tsak igen apró és rövid Viperákat találhatunk…” Frivaldszky Imre 1823-ban megjelent kígyó-áttekintésében az úgynevezett Pesti-síkon már a rákosi viperával is találkozhatott, melynek előfordulása akkoriban közönségesnek számított.
félhalott állapotban
1846-ban Gerenday József az alábbi tudománytalan elmefuttatásra vetemedik: „A kigyók ezen csapatja (ti. a mérgeskígyók) bő anyagul szolgál az arcztudósnak: ezeknek csufolódva vicsorgó ábrázatában gonoszságot csalárdság nélkül, zsarnokságot bátorság nélkül, bosszuvágyat természeti ösztönből, buta gonosz megátalkodást elegendő lelki erő nélkül… vizsgálni”. Ugyanebben az évben Tarsóczky Máté főorvos a Podolini-hegyekben „közönséges paizsóczokat” (keresztes viperákat) fojtogat tartósítás céljából, és meg is fizeti az árát: marásuk következtében órákig félhalott állapotban fetrengve minden testnyílásából szaporán ürít. Entz Géza erdélyi herpetológiájában valószínűleg már leírta – anélkül, hogy tudta volna, mit tesz – a Kolozsvár környéki, a keresztestől különböző rákosi viperát. A Királyi Magyar Természettudományi Társulat Állattani Szakosztályának emlékezetes értekezletéről az alábbi szemelvényes kivonat maradt fenn: „Herman Ottó a Pelias berus (a keresztesvipera akkori elnevezése) elterjedéséről szólva, bemutatja a Rákoson talált két példányát. Azelőtt ez a kígyófaj Budapest környékén, különösen a Rákoson sokkal gyakoribb volt, de mióta a főváros környékét kertekké alakítják át és a telkeket beépítik, mindinkább gyérül és messzebb fekvő területekre szorul. Mindamellett még most is lehet találni, néha lakott helyek közelében is. Előadó szintén ilyen helyen találta a két bemutatott példányt, még pedig vizslája segítségével, a mely nagyon feltünő módon megállotta a kígyókat.” Méhely Lajos a Vipera rakosiensis hivatalos besorolása kapcsán így ír: „Midőn az elmult télen a kurta kígyó (a keresztes vipera) magyarországi alakjait tanulmányoztam, megkerestem Dr. Entz Géza műegyetemi tanár urat… Lekötelező szívességgel teljesítette kérésemet s öt kígyóval örvendeztetett meg, melyek közül azonban csak az egyikben ismertem fel a typikus Vipera berust, a többi négy példányt ellenben első tekintetre idegenszerűnek találtam… Annyi… elsőben is kétségtelen volt, hogy mind a négy példány a Budapest mellett lévő Rákos-mezőn termett.”
A rákosi vipera alapszíne sárgás-barna, oldalának árnyalata hátánál sötétebb. Tarkómintázata mindegyiknek egyedi: egyfajta „ujjlenyomatként” azonosítására is szolgál. A kifejlett példány negyven-ötven centiméter hosszú. A zsombékos lápréteket, a zárt gyepet szerette, szereti. Sáskákat, tücsköket, szöcskéket, gyíkokat, pockokat eszik. A félénk, minden kis zörejre elmenekülő állat marása emberre szinte veszélytelen, maradandó károsodással nem jár. Minthogy élőhelyén sok a zsákmányállat, rohamos pusztulását jobbára a környezeti- és időjárás-változásokra, a talajvízszint-alakulásra, az emberi zaklatásra vezetik vissza. A folyamat fokozatosan ment végbe, állítólag még a 20. század közepén is igen elterjedt volt e vipera. Mintha a névrokon nagyúr haragja létében is sújtotta volna – nem elég, hogy a személyi kultusz magyar atyja kitöröltette a tankönyvekből és parlagi viperának neveztette az állatot. Budapest terjeszkedése miatt a hatvanas évekre a rákosi rétekről gyakorlatilag teljesen eltűnt. A Hanság lecsapolásakor irtották. Ausztriában szintén a 20. század utolsó harmada óta nem látták. Kolozsvár környékén negyedszázada nem fordult elő. Bulgáriában utoljára 1973-ban írtak róla. Ma már Magyarországon igyekeznek menteni, ami menthető, védelmi programok indultak, megfigyelésére viperatáborokat szerveztek, még a honvédség viperás lőtereit is gyorsan bérbe vették, a Fertő-Hanság Nemzeti Parkban és a Kiskunsági Nemzeti Parkban őrzik megmaradt élőhelyeit, mindennek ellenére könnyen lehet, hogy kihalása visszafordíthatatlan. Az ekevas, a legeltetés, a kaszálás, a műtrágyázás, az építkezés, a kígyóevő madárcsapatok, az újszülöttek nagy számú elhullása megtette a magáét.
Az Édenkerttel együtt a kígyó is elpusztul: magunkra maradtunk.
Utállak, mert csak beléd sikerültem. / S mert beléd sikerültem: szeretlek. / S mert szeretlek, megbocsájtok magamnak, / s megbocsátván, kell, hogy szeresselek. // Ember!