Győrffy Iván

VÉGJÁTÉK A GALÁPAGOS-SZIGETEKEN

2001 április

VÉGJÁTÉK A GALÁPAGOS-SZIGETEKEN

„És ültete az Úr Isten egy kertet az Édenben, napkelet felől és abba helyezteté az embert, a kit formált vala”. A Teremtés köny­ve folytatódik hasonlóképp. Az Édenkert, melynek szinonimája, de nem egyedüli értelmezési mezsgyéje a Paradicsom, végső soron a teremtés céljával, az emberrel alkot valódi egészt. Neki rendeltetett díszkert, a mindenség legjavával beültetve. Meghasonlásmentes entitás: nincs tudatában a környező világnak, sem önmaga részegységeinek, harmóniája tökéletes, egyedüli életformája a jól lét. Mint ilyen, lényegileg halott: az élő világot sosem volt statikus állapotában ragadja meg. Az Éden tehát már eleve magában foglalja azt, aminek tagadására született, s aminek ismeretére csak a jó és rossz tudásának fája juttatja az embert.

Idegenség. Szakadás. Történés. E szentháromság uralja a sejt­lét mindennapjait a kiűzetés óta, s félő, már előtte is. Elme olyat képzelni nem tud, amelyet ne kárhoztatna elmúlásra: a „földi Paradicsom” ambivalenciája feloldhatatlan. Mégis igen csábító. A perzsa eredetű görög szó, „paradeiszosz” körbezárt földdarabot jelent: a szentség és istenség klubját. Miért kell körbezárni, ha nincs kívüle semmi? Miért, ha nem szorul védelem­re? A gonosz vagy szervesen illeszkedik a tökéletesség esz­ményébe, az istenség tervébe, vagy legalábbis kényszerűen számításba veendő.
istentől szeretett hősök
Az emberi kultúrtörténet édenkertjei nem a szeplőtlen eredet és megérkezés honát jelenítik meg, csakis a félelemét. A szorongást a megmagyarázhatatlantól, a rettegést a felsőbbrendű erőtől. A sumer paradicsom, a Dilmun azt a helyet jelöli, ahol a nap kel, nem károg a holló (azaz nincsen balsors, sem halál), a betegség, bánat és öregség kívül reked. A Gilgames-eposz leírása már egyértelműen a világi vágyak netovábbja: az „istenek kertjében” a drágakőbokrokon karneolgyümölcsök és lazúrkőlevelek csillognak. Itt lakik a vízözön halhatatlanná tett hőse. A homéroszi Elízium a természeti elemek tombolásától mentes vidék, a hésziodoszi világ szélén található Boldogok Szigetén az istentől szeretett hősök számára munka nélkül is megérlelőd­nek a termények, Xenophón a perzsa királyok parkját nevezi Paradicsomnak, Milton Elveszett Paradicsomában az erdős, szik­lás hegy fallal övezett (!) fennsíkján lelhető Édenben madarak éneke tölti el a füleket, jázmin-, ibolya- és jácintillat lengedez, pálma-, cédrus- és fenyőfák árnyéka nyújt enyhülést. A mo­hamedán Mennyek Országában a hívek szökőkutas, fás, for­rá­sos kerteket kapnak jutalmul. Az újkor környékén egyre elkeseredettebb a sóvárgás az „elvesztett” haza iránt, a felfedezők őt kutatják mindenütt, az otthon maradó elmélkedők fohásza mindig megtalálja. Kolumbusz harmadik útjáról visszatérve úgy gondolta, a világ lekerekített körte alakzatú, vagy egy labda, mell­bimbószerű kidudorodással. Hol másutt, mint e vágyak ki­elégítését sejtő dudoron, avagy a körte szárán lelhető az Éden­kert, ahová csak Isten engedélyével lehet belépni. A civilizált világban terjednek a botanikus kertek, a paradicsom ócska másolatai, különbejáratú éden a legkiválóbbaknak, az importált vademberekre, a természet törvényeit okosan követő egyedekre pedig a bibliai történet igazolásaként tekintenek a művelt fők. Az ősállapot és természetesség követelménye köszön vissza Mon­taigne, Rousseau, Diderot, vagy éppen Lewis Morgan köny­­veiben. A legújabb kor ilyet már nem tűr el: az értékek le­rombolással végrehajtott esetleges újrateremtése során a kétely az egyetlen rendező erő. Az Egyenlősítő Éden egyik alapító atyja, Lenin pedig így ír: „nem volt semmilyen aranykor, a primitív embert teljesen porba nyom­­ta a nehéz élet és a természettel vívott nehéz küzdelem”.
végső idők
A bibliai Éden külön világ, amelynek határai egybeesnek ismereteink korlátaival, és mégsem közösködnek feltétlenül a földdel. Itt az ember állítólag összhangban van nem csupán ma­gával és környezetével, de teremtőjével is. Természete az isten, nem a természet az istene. Itt szabad, mert nincs szabadság. Boldog, mert nincs öröm. És mégis: uralkodik az állatok felett, osztozik másnemű társával, erkölcsi ártatlanságot birtokol, nélkülözi a halált, és örök időkre szóló próba alá vetik. Amikor elbukik a próbán, száműzetése elkerülhetetlen: egy új világot, a rossz birodalmát teheti magáévá, amit mintha szintén az ő kedvéért alkottak volna. Ám az istenség megígéri: a szomorúság helyét (Jer. 4,23) a végső időkben átalakítja az Éden kertjévé (Ez. 36,35; Iz. 51,3). Addig Isten törvénye a bölcsesség egyetlen forrása, egyfajta mennyei pótszer az Éden utáni sóvárgás enyhítésére, a Paradicsom előzetese – az Újszövetségben Krisz­tus maga. S mielőtt a végső időkben Isten bárányai eljutnának a szent földre, a Paradicsom lesz az igazak tartózkodási helye, ahová Isten gyűjti össze őket, hogy együtt várják az Ítélet Napját, a Feltámadást, és az eljövendő mennyei világot.

Christopher Dorobek, flickr.com

Christopher Dorobek, flickr.com

Az Édenkert leírásai esetlegesek, sokszor egybevágnak, még­is ellentmondók. Vajon miért vett nyakába annyi nyűgöt az Is­ten csak azért, hogy megalkossa a valóságot? Említésére megbicsaklik az emberi szó, talajt veszít a gondolat. Egy dolog mégis feltűnő: közük sincs a szinte minden utazó által egybehangzóan földi Édennek titulált Galápagos-szigetek jellemzőihez. Ahhoz a szigetegyütteshez, amelyet első európai fellelője, Tomás de Berlanga püspök a következőképpen ír le: Isten kőesővel verette ezt a földet, megpróbálva talán az itt élő csúszómászók ezreit elpusztítani. (Túlélték. Jobbat eszelt ki helyette: az evolúciót.)

Miért lehet mégis ilyen Édene a kétségbeesetten kutató embernek? Mert távoli, felderíthetetlen. Mert csak a sors kegyelméből elérhető. Mert magányos, elhagyatott. És főleg, mert tőle mentes.
rémülten menekül
A teremtés tetőpontjának, az embernek nemléte szükségszerű feltétele a harmóniának. Mégis, mint megfigyelő, csak ő élvezheti. Isten panamai küldötte, Berlanga püspök I. Károly spanyol király megbízásából éppen Peru felé hajózott, hogy körmére nézzen Pizarrónak, amikor a szélcsend, na meg a délről jövő Humboldt-áramlat jóvoltából a dél-amerikai partoktól nagyjából 1000 kilométerrel nyugatra elterülő szigetcsoportozatra érkezett. Folyóvizet nem talált, a „boroshordó” méretű teknősökhöz hasonlóan társaival együtt ő is kaktuszlevelet rágcsált szomja oltására, ám emberekben, lovakban így is kár keletkezett, kénytelen volt megcsapolni a miseboros hordót, és rémülten menekülni civilizált vidékekre. Hiba volna azt hinni, a felfedezésben ő az első, hiszen a hagyomány szerint már Túpac Yu­pan­qui, a majdan leigázott Atahualpa nagyatyja, az Ecuadortól Chiléig terjedő nagybirodalom inkája is eljutott két szigetre, a „Tűz”- és a „Hátsó”-szigetekre, majd győzedelmesen tért vissza hazájába: mint mondják, aranyos trónszékkel, ezüsttel, állatbőrrel, fekete szolgákkal felszerelkezve. Az ásatások szerint más prekolumbiánus alkalmi telepesek is megfordultak itt Isten kegyelméből, ám egyikük sem tartotta édeninek a körülményeket, s amint tehették, továbbálltak. A jellegzetes óriás­teknősökről, a galápagókról elnevezett geográfiai képződmény 1570-ben jelent meg először a térképeken, de rejté­lyes­sé­ge okán Diego de Rivadeneira spanyol kalózt követően már csak úgy nevezték: Las Islas Encantadas – Az Elvarázsolt Szigetek.

Nehéz néven nevezni a megszólíthatatlant. Nehéz elfogni a tetten érhetetlent. A Galápagos minden volt, csak nem felkínálkozó. Ezért is maradhatott viszonylag háborítatlan. Minden volt, csak nem vendégmarasztaló. Ezért rabolták le a csupasz bazaltszikláig. Hogy nézzünk szembe azzal, aki mindig elfordul? Hogy szólítsuk meg, aki mondandónk iránt közönyös? 6 nagyobb sziget, 13 kisebb, több mint 40 apró szikla és zátony 59500 négyzetkilométeren szerteszórva. 113 különböző elnevezéssel, két nyelven. Köztük a Névtelennel. Viszonylagos neveink elolvadnak az időben, s már a bennszülött létformák sem igazítanak el. Talán csak a vulkánok: letűnt idők szemtanúiként meredeznek, és tajtékozva köpik szét évmilliós bánatuk.

A Galápagos az Egyenlítőn fekszik. Alulról, felülről megkerüli, magára húzza. A legnagyobb, Isabela (Albemarle) szigeten a dél valóban dél. Árnyék nem vetül a part menti sávra, a tengeri sárkánygyíkok vígan forralhatják gyomrukban az emészthetetlen moszatot, s böföghetik vissza a teavizet. A hőség egyenlőségjelet tesz élő és élettelen közé. A halak a trópusokon érzik magukat, a pingvinek a sarkon. Hideg szél lengedez a hullámok szárnyán, a vízhőmérséklet néhol 5-10 fokkal alulmúlja az egyenlítőit. Ehhez az Édenhez nem négy, két folyam vezet, de korántsem mindennapiak: a Humboldt hideg vizei a Tűzföld felől ostromolják a partokat, az El Niño meleg áramlata a kontinens közepéről fordulva veszi felé az irányt. A Scalesia-erdők felett ködös, szemerkélő garua szabja meg a természet rendjét, lejjebb a száraz kősivatagok szomjúságtól epedeznek.

Alig nyolcezer négyzetkilométer az egész, mégis különálló világok ismételhetetlen sorozata. Ennyiben Sziget. A tengeri és égi erők végső összecsapásuk során különös állat- és növényfa­jo­kat képzelnek maguk elé. Olyanokat, amelyek máshol, máshogy értelmezhetetlenek, helyüket egyedül itt lelik. A Föld hi­he­tetlen áldozatkészségről tesz tanúbizonyságot, amikor közkinccsé teszi tulajdonát, s egyúttal alá is írja féltett gyermeke halálos ítéletét. Óceánnal keríti körbe, ennyit még megtesz védel­mére, de büszkeségével nem bír, hatalmas energiákat mozgósít a vizek terelésére, hogy vajúdásának gyümölcsét mások is megcsodálhassák.

Ian Carvell, flickr.com

Ian Carvell, flickr.com

Alig kilencmillió év pergette le láváját a vulkánok sarlóján, és a szigetek megteltek élettel. Képzelt lényei nem száraz lábbal keltek át a kontinensen. Kis hordalékrakásokon, szél hátán, ma­darak tollazatában csírák, magvak, rovarok, hüllők rakománya érkezett. Volt, aki utánaszámolt: millió évente elég volt csupán öt sikeres átkelés ahhoz, hogy pompába boruljon a vidék. Érkeztek-e növényi anyagokból összesodródott hordaléktutajok a szigetre az én időmben, akár üresen, akár utasokkal a fedélzetükön? Nem. Csakhogy én röpke egymillió éve vagyok itt csupán – s ez igazán nem idő. Különlegességét több egyidejű ténye­zőnek köszönheti. Hatalmas mennyiségű bennszülött, ende­mi­kus fajjal rendelkezik. Gyakorlatilag minden szigeten, a földrajzi közelség dacára, eltérő alfajokra lehet számítani. A különböző életfeltételekhez egyetlen faj tagjai is más és másféle módon adaptálódtak. A pintyek csőre és a valaha sok kontinensen fellelhető, de pusztulásra érett hatalmas szárazföldi teknősök páncélzata átformálódott, a kormoránok elvesztették röpképes­sé­güket. A déli-sarki pingvinek és prémfókák felmerészkedtek a trópusokig, és itt ragadtak.

Nincs kétéltű, kevés a hüllő, a hazai emlősöket csupán hét rágcsáló és két denevérfaj képviseli. A hétszázféle növényi lét­for­ma csaknem 40, a 300 halfaj 23, a hüllők 90, a rovarok 46 százaléka, a madárfajok fele csak e helyen él. Nem csoda, hogy a kísérletező kedv oly előszeretettel élte itt ki magát, és a kétszínű Édenkertből oly hamar monoton Laboratóriumot készített magának.
odalép és beavatkozik
E partokra vetődött Charles Robert Darwin, az evolúció egyedi terméke. 1835-öt írunk ekkor, három éve az azelőtt senkinek, csupán kalózoknak és bálnavadászoknak kellő szigetcsoportot Ecuador bekebelezte, az utazók és természettudósok kez­dik nyersanyagbázisnak használni. Egy ifjú ember őfelsége Kopó (Beagle) nevű hajóján öt évig bolyong a világban, s miután végighányta az utat Patagóniáig, több rakományra való élőt és fosszíliát összerámolt, a dél-amerikai partoktól céltudatosan a Galápagosokra veti éles tekintetét, s öt hosszú héten keresztül rajta is tartja. Partra száll itt, partra száll ott, időnként sátrat ver, zsákját dugig pakolja mindenféle kincsekkel, szóba elegyedik a helyi népséggel, rejtőzik és megfigyel, odalép és beavatkozik, s amúgy mellékesen megváltoztatja az egész világot. Saját bevallása szerint újjászületve tér haza, még egyszer annyi időt eltölt a feldolgozással és a további adatvadászattal, mint ahány évesen először fellépett a hajópallóra, s 1859-ben közreadja A fajok természetes kiválasztással való eredete, avagy a sikeres fajok fennmaradása a létért folyó küzdelemben című alapművét. Az 1250 példányban nyomott kiadást néhány óra alatt mind egy szálig szétkapkodják. A majd 150 rákövetkező évben ízekre szedik, porrá zúzzák, ízlésesen a kukába hajítják, majd újra kibányásszák, fancsali, mégis átszellemült arccal magukba tömik – ám megemészteni mégsem tudja senki.

Ha van törvényerejű hipotézis, akkor ez az. Ha van hit, ami agytekervények milliárdjait nyűgözi le, akkor ez ilyen: az ezredfordulóhoz közeledve még a római pápa is „megfontolásra érdemesnek” nevezte. Charles Darwin vallásalapító a Galápa­gos­ra tette megingathatatlan székhelyét, s olyan tudományos ereklyéket helyezett el rajta, amelyek előtt még a legnihilistább elmék is magukba szállnak. A világ tehát, arra következtetek, egy állat, és az Istenség a világ Lelke, amely azt működteti, maga pedig annak révén működik.

Pedig mit is lát? Kies szigeteket, amelyek mintha Amerika mellékbolygói lennének. Vízözön előtti állatokat. Tengeri gyíkokat, akik „igen csúnya teremtmények, ostoba és esetlen mozgásúak”. Varacskosfejű szárazföldi gyíkokat, akik „csúf állatok! Arckifejezésük butaságról árulkodik”. Csupa lehetetlen ron­daságot, eszméletlen szemetét a földnek, mely mintha épp itt tartana nagygyűlést az emberiség okulására. Darwin tényeket gyűjt, mégis esztétizál. Úgy figyel meg, hogy közben értelmez és lélekkel nemesít (vagy nemtelenít). Ez szép, ez csúnya, ez fi­nom, ez undorító, ez jó és rossz – különbségeket tesz, mint az első ember a Paradicsomban, a tudás gyümölcsével a gyomrában. A táj festői és érdekes. Néhány évvel ezelőtt egy fókavadász hajó legénysége éppen ezen a csendes parton ölte meg kapitányát; láttuk koponyáját a bokrok között. Igaztalan lenne persze egyedül ilyen mércével mérni. A Beagle utazásáról készült krónikája némiképp színes útleírás, a közönség akkortájt falja az ilyesmit, a szerző meg is alapozza vele anyagi függetlenségét. Ugyanakkor kimeríthetetlenül anyagdús, tudomány- és kortörténeti szempontból egyaránt különleges. Megtudjuk belőle, hogy hajónként 200 teknőst fogdostak össze egy nap alatt, hogy a később a tudósról elnevezett, egyetlen őstől származó pinty számos módosuláson ment keresztül, olyannyira, hogy egyik fajuk (sőt még egy másik) eszközt is használ: kaktusztüskékkel piszkálja ki a kövér hernyókat a törzsből. Tudomásunkra jut, hogy a vízi állatok kevésbé jellegzetesek itt, mint a szárazföldiek, hogy a hüllők kevés fajt képviselnek, csak irtózatos tömegben fordulnak elő, hogy a szárazföldi teknős sokáig elvan víz nélkül, de aztán óránként mintegy 330 méteres sebességgel, simára taposott csapáson gázolva, éjjel-nappal megállíthatatlanul nyomul a forráshoz (már amelyik szigeten ezt megteheti), hogy a lakosok szerint teljesen süket, hogy a varacskosfejű kü­lön odúkba fúrja be magát, hogy kevés a rovar, a békák hiánya pedig egyenesen érthetetlen. És a többi, és a többi. És ezzel az­tán mintha közelebb jutottunk volna a nagy tényhez – a titkok titkához – hogyan jelennek meg új élőlények a földön.

Peter Liu, flickr.com

Peter Liu, flickr.com

Darwint különösen a pintyek érdeklik. Meg az óriásteknősök. Vajon miért van az, hogy ezek a hatalmas hús- és olajraktárak, amelyek valaha mindenütt jelen voltak, csak óceáni szigeteken maradtak életben? Hogyan lehetséges, hogy vannak nyergeshátúak (galápago = nyereg) és lecsüngő páncélzatúak, hogy minden szigeten más- és másfélét lelni, sőt a helyiek szerint még tulajdonságaikban is különböznek egymástól? Miért van az, hogy a rovarevő pintyek hosszú, hegyes csőrt viselnek fejükön, a magevők rövidet és széleset? Az egyidejű teremtés elvével ilyesmi elgondolhatatlan. Kell valami magyarázatnak lennie, egyszerűnek, ugyanakkor – a természet spektruma szerint – rendkívül összetettnek.

A Beagle útja alatt Darwin ilyesmin alig spekulál. Utána is csak titokban. Galápagoson elmélkedve a madarak figyelemre méltó szelídségéről ejt megjegyzéseket, a ragadozók meglétéről vagy nemlétéről tudósít, a nemzedékeken végigfutó félelem hi­á­nyát kárhoztatja. „Mind a Galápagos, mind a Falkland-szige­te­ken sok madarat üldözött és sebzett meg az ember, s még­sem tanulták meg a tőle való üdvös félelmet. Fenti tények alapján elgondolhatjuk, micsoda fölfordulást idéz elő egy-egy új ragadozó állat betelepítése valamely vidékre mindaddig, míg csak a bennszülött lények ösztönei a jövevény ravaszságához vagy ere­jéhez nem alkalmazkodnak”. Darwin akaratlanul is szü­letett jóstehetségnek bizonyul, bár az optimistább fajtából. Igaz, ő még nem tudja, a természetes kiválasztódás a huszadik szá­zadra miféle emberfajtáknak ajándékoz életképességet a föl­dön.
orrának formája
Együtt született a biológiával, és új értelmet adott neki. Mind­ketten 1809-ben látták meg a napvilágot, az egyik Shrews­buryben, a másik Lamarck zoológiájában. Charles anyja korán meghalt, az apában tisztelt haragvó istenkép sem segítette az ifjút a konzervatív világszemlélet elsajátításában, ebben még szerető, s részben vallásos testvérei, hitvese sem lehettek segítségére. Darwin orvosnak tanul, de nem bírja a vér látványát, papnak készül, de szívében nem táplál gyöngéd érzelmeket a dogmák iránt. A lovaglás, lövöldözés, vadászat érdekli, na meg a természet legapróbb és legjelentéktelenebb formái. Tehetsége és szorgalma sokaknak feltűnik, ám orrának formája jó ajánlásai ellenére csaknem megakadályozza a világhírű körutazáson való részvételt, mert a 10 ágyús brigg arisztokrata kapitánya állhatatlanságot vél felfedezni rajta. Nem is természettudósnak viszi magával, ezt a pozíciót hagyományosan a hajóorvos töltötte be, ám doktor McCormick egy év után hazatér, így a megüresedett hely Darwiné lesz. Geológiai megfigyelései fokozatosan szélesebb területeket vesznek birtokba, s a csapongó lelkü­le­tű ifjoncból a tudás ambiciózus, strapabíró magántudóst farag. Neve közismertté válik, a racionális világ befogadja, ő mégis szellemi illegalitásba vonul.

Aztán robban a bomba. De miért ér mindenkit ilyen váratlanul? Az evolúció gondolata nem új, már Arisztotelész a létezők szakadatlan láncolatáról beszél, Darwin nagyapja, Erasmus szintén közelít hozzá, Buffon, Montesquieu, Maupertois, Diderot, Linné, Cuvier, Lyell, és főleg Lamarck másról sem értekezik. Ráadásul Darwin nem is említi, az evolúció szót tizenkét évvel híres-hírhedt könyve megjelenését követően írja le először. Értelmezője szerint a szűklátókörűen felfogott evolúció éppenséggel ellenkezik Darwin meggyőződésével, hiszen a természet bonyolultabb élőlények felé irányuló fejlődését tételezi, ám Darwin nem lát ilyen szükségszerű célt maga előtt. Csupán a fajok eredetéről tesz említést, változékonyságukat hangoztatja, és a versengés és kipusztulás között oksági, ám nem szükségszerűségi láncolatot teremt: a természetes kiválasztódás elméletében egyenrangú súllyal van jelen a pusztulással, a változékonysággal, a földrajzi elterjedéssel és őslénytani leletekkel, a rendszertannal, a morfológiával stb. Azt állítja, amit korábban senki: ha egy faj megváltozik, nem lesz belőle másik faj, s hogy ez az eltérés az egyedeket érinti; a faj fogalma nála tehát nem lényegi, hanem viszonylagos.

Nicolas De Camaret, flickr.com

Nicolas De Camaret, flickr.com

Amit mond, a maga korában és formájában radikális: a szociális teremtmény meghátrálásra is kényszerül. Szörnyű fatalizmus van benne, kísérteties és átkozott csonkítása a szépségnek és értelemnek, erőnek és célnak, becsületnek és törekvés­nek. Hátralevő életében Darwin egyebet sem tesz, csak finomít. A változás forrását az öröklésről az egyéni tapasztalatokra teszi át, kétértelmű, inkonzisztens kijelentésekkel tömi tele az újabb és újabb kiadásokat, s a hatodik, a nagyközönség számára eleve fél áron nyújtott szériában fennen sajnálkozik, hogy nincs módja a tudomány elveit megmagyarázni. A Londontól mind­össze 16 mérföldre eltávolodó vidéki tudós, aki a sors kegye folytán tízből hét gyermeket megtarthatott, akit közeli barátja és felesége keresztény elhivatottsága és saját sokáig titkolt meggyőződései kalodába zártak, akit naponta új és új karikatúrákkal tettek nevetségessé a sajtóban, kinek elveit csaknem mindenki félremagyarázta, de aki megértette, az is ellenezte, aki mindezek következtében olyan tünetek tucatját produkálta, amelyek komoly pszichoszomatikus megbetegedésre utalnak – ez az em­ber csak akkor lélegezhetett fel, amikor aprólékos résztanulmányok kedvéért mélyre temette magában a lázadó gondolatot, vagy, és ez a valószínűbb feltevés, amikor néhány lábnyira New­ton tetemétől a leghíresebb anglikán katedrális örökre gyom­rába zárta.

Darwin után a Galápagos-szigetek más volt, mint azelőtt. Boldog és boldogtalan birtokba vette, rászabadította agyának vagy fajának szörnyszülötteit, de pátyolgatója is mindig bőven akadt. Az Édenkert közpark lett, szélesre tárta kapuit látogatói előtt.
a kalózoknak bealkonyult
Elátkozott hely. Évszázadok jöttek-mentek, de ember nem maradt rajta épen. Őrültek, bűnözők, világmegváltók tanyája festhet így. Nincs, ki meg tudná mondani, hol lehet friss vízre lelni, hol lehet bizton megtelepedni, hol lehet elnyerni az örök háborítatlanságot. A legendás Robinson Crusoe, azaz Alexander Selkirk is döbbenten utazott tova, amikor négyévi szigetfog­ság után erre vetette a jósors. Elvadult öbleiben kalózok csörtettek, sőt példátlan szemtelenséggel el is nevezték a szigeteket az angol uralkodóház tagjairól, és titkos támogatóikról. 1664-ben John Cook és Ambrose Coewlez kalózvezérek az Agglegény örömén ide vonultak vissza erőt gyűjteni a spanyol hajóhad várható leszámolása előtt. A teknősök lenyesett has­pán­cél­juk alól még utoljára tanúi lehettek, hogyan osztoznak a zsákmányon, esnek egymásnak részegen, ordítozva, majd – mintha mi sem történt volna – készülnek újabb nagy fogásra a tengerek dögkeselyűi. Aztán a kalózoknak bealkonyult, jöttek a bálnavadászok, a tömegpusztítás következő élharcosai, és lerabolták a környék vizeit. Ám elkövettek egy nagy hibát: birtokba vették a Santa María–Floreana–Charles szigeten lévő „postaládát”, a fá­hoz kötözött abroncshordót, amelybe minden tengerész bedobta küldeményét, s az éppen Európába induló hajó elszállította. 1812-ben David Porter kapitány, a brit bálnavadászat felszámo­lá­sának megbízatásával tarsolyában először is kifosztja a ládát, majd a hajókról és népségükről biztos adatokat szerezve szépen bevárja a visszaérkező emlősgyilkosokat, és letarolja, fogságba veti őket. Neki köszönhetjük az alábbi bájos sírfeliratot is a James szigeten: „1813-ban ezen a helyen esett el egy hajnali párbajban a U. S. Essex nevű fregattjának 21 éves hadnagya; nagykorúságát halálával nyerte el.” Porter sebtiben még kitűzi az amerikai lobogót a Chatham szigeten, ám ezért Washingtonban nem dicsérik meg. Kinek kell egy használhatatlan rablótanya?

Ecuadornak. De neki is mire! Büntetőtelepnek: jön Villamil tábornok a Floreana szigetre 80 fegyenccel, és megalapítja a „Béke menedékét”. Jön Manuel J. Cobos a Chatham-szigetre, önálló törvénykezésbe fog, hat embert halálra veret, többet saját kezűleg végez ki, néhányat „száműzetésre” ítél: étel-ital nélkül kirakja egy lakatlan szigeten. Machetével kaszabolják le pribék­jeivel együtt a fellázadt rabszolgák. Jön Valdizán a Charlesra, foglyai lerázzák az igát, s megvalósítják a maguk rémuralmát. Jön egy katonai helyőrség, tizenegyen elszöknek, csak egy tér vissza közülük, a többi egyesül a kegyetlen természettel. Cobos száműzöttjei közül is csak egy marad életben, a teknős- és gyík­vérrel táplálkozó Camilo Casanova a Santa Cru­zon, akit bárhogy rimánkodott, a vizsgálatot indító ecuadori kor­mány­kül­dött­ségig senki nem vett fel, mert Cobos a tengerről jól látható helyen nagy táblát helyezett el: „A szigeten közveszélyes bűnöző él. Kérjük, senki ne vegye hajójára!” Vagy egy másik vadem­ber, a Santa María szigeten élő Oberlus, azaz Pa­trick Watkins ír telepes, aki zöldségeket cserélt rumra a hajósokkal, rongyos ruhájával, ápolatlan külsejével, torzonborz, hosszú, vö­rös hajával, szakállával, hámló bőrével sokáig rémítgette a békés utazóközönséget, majd rabolt magának egy néger rabszolgát, az lefegyverezte, társai összeverték, kifosztották, ő elmenekült, egy másik hajóról öt matrózt leitatott, házi édenében agyondolgoztatott, ezt követően lopott csónakkal a kontinens felé szökve sorra felzabálta őket. Felakasztják. Jönnek a tudósok, természetkutatók, bár ne jöttek volna, mert csak újabb őrültek és mániákusok lépnek nyomdokaikba, az 1920-as években Beebe népszerűsítő könyvén fellelkesedve két hullámban kétszáz norvég telepes érkezik, hamar elmenekülnek vagy különféle trópusi betegségek áldozatai lesznek. Jön egy berlini fog­orvos és műfogsorral felszerelkezett barátnője. Vajon a törzs­fejlődés mely láncszemének tartozunk hálával a szánkban rothadó étkészletért? A szigetet Édennek keresztelik. Néhány évvel később csatlakozik hozzájuk Konrad Adenauer személyi titkára Kölnből, majd egy állítólagos bécsi bárónő és társasága, többen rejtélyesen eltűnnek, másokat kinyomozhatatlan körülmé­nyek között holtan találnak. A fogorvos már-már kinyitja szá­­ját, de sebtiben ideérkező barátját arról értesítik: „húsmérgezésben” elhunyt. Egy érdekfeszítő könyv is megjelenik az ügy kapcsán, címe: Sátán az Édenkertben. Egy tudóst halála után asszisztensei darabokban akarnak kicsempészni az országból, hogy megkerüljék a hatóságok tiltó rendelkezését. Állíthatom ön­nek, hogy a szörnyek fokozatosan semmisítették meg egymást.

Dallas Krentzel, flickr.com

Dallas Krentzel, flickr.com

Az ínségnek látszó bőség valahogy megzavarja az elmét, pusztító dühöt bányászik elő a zsigerekből. A kalózok és bálnavadászok százezrével vitték az Óriásteknősök szigeteinek névadóit a fedélzetre, mert így hosszú időkre biztosítva volt friss hús utánpótlásuk: a teknősök 10-15 hónapig is életben maradtak étlen-szomjan, hátukon a hajó belsejébe vetve. Főzött, fehér húsuk ízlik mindazoknak, akik minden előítéleten túlteszik magukat. A 19. század második felében iparszerűvé teljesedett a vállalkozás, fejszével törték fel a páncélt, majd éles késekkel fejtették le az élő állatok húsát és háját, és mázsánként 20 dollárért eladták a kiolvasztott olajat. Először mindig a szívburokban levő vizet isszák ki, azt mondják, az a legjobb. A 20. században milliomos playboyok töltötték fel velük szárazföldi édenkertjeiket, vagy éppen a halászati rendelkezések miatt tiltakozó helyiek gyilkolásztak figyelemfelkeltés gyanánt. A prémfókák útját a kereskedők elállták, és módszeresen lebunkózták azokat. Minél többet tudsz meg az emberekről, csak annál jobban utálod majd őket. A kihalás szélén álló varacskosfejűeket utolsó menedékükön, a Baltrán az ott állomásozó amerikai katonák szórakozásból lőtték halomra. (Szerencsére a harmincas években néhányat biztonság kedvéért áttelepítettek Észak-Sey­mourra.)
amíg vér folyik
Persze nincs mit a szemükre vetnünk, a tudósok sem bántak éppen kesztyűs kézzel a természettel. Mert megküzdenek ők istennel is, ellen szállva. A szelídebbek közül való Darwin pél­dául a teknősök nyomába ered, rájuk ijeszt, és jót mulat, amikor úgy viselkednek, mintha „agyonütötték volna őket”. Magatartása ragadós: az egyik matróz egy tengeri sárkánygyíkra súlyt köt, vízbe dobja, azt hívén, máris megölte, de mikor egy óra múlva felhúzza, az állat még vígan ficánkol. A tudós többnek felnyitja a gyomrát, farkánál fogva messzire hajigálja őket, hogy lássa, mihez kezdenek, a varacskosfejűeket említett testrészüknél megragadva minduntalan kirángatja odújukból, kettőt összefogva a földre tesz, és megvárja, hogy „addig harapdálják egymást, amíg vér folyik”. A madarak biblikus gyámoltalansága láttán a következőképpen viselkedik: „gyakran oly közel jöttek, hogy bottal, vagy – mint ahogy meg is tettem – sapkával vagy kalappal agyonüthettem őket… Egyszer puskatussal ütöttem le egy ölyvet a faágról”, s kedvtelve szemléli, amint egy ottani fiú a forrásnál husánggal veri szét az inni igyekvő galambok és ökörszemek fejét.

Hogy is mondja Wordsworth? Csak amit a Természet ad, / igaz tudás. Agyunk / eltorzítja a dolgokat;/ hogy tudjunk, gyilkolunk.

Sem a kutatók és felfedezők kísérletei, sem a két- és négylábú teremtmények leölésére specializálódott halálbrigádok nem végezhettek tökéletes munkát. Mindig akadtak rések, ahol kisurranhattak a reménybeli áldozatok, szakadék mélyén vagy el­du­gott bozótban leltek menedéket, az energia-megmaradás törvénye is unos-untalan korlátokat szabott a végrehajtóknak. A húszmillió éves szárazföldi óriásteknősök fokozatosan elvesztették életterüket, a ragadozók és kisemlősök néhány szigetre szorították vissza őket, de ekkor még megvolt a remény. Igaz, Madagaszkár környékén, az indiai-óceáni kereskedelem következtében a tizenhétből csak egyetlen alfaj élte túl az irtást egy jelentéktelen, apró atollon. Mauritiuson az utolsó példányt az angol állam tulajdonába vette, és helyőrséggel kerítette körül. A Galápagos-szigeteken a Testudo nigrának, fekete teknősnek be­cé­zett, ám később a Geochelone elephantopus fajba besorolt elefántlábú teknős tizennégyből négy alfaja teljesen kihalt, egy­ről még érdemleges leletek sem maradtak fenn, olyan régen történt az eset. Mindegyik alfaj külön-külön szigeten élt, egyedül az Isabela öt vulkánjának tövében lakott öt különböző fajta.

Kathleen, flickr.com

Kathleen, flickr.com

Itt érte őket a harmadik világháború. Hadüzenet nélkül özön­löt­ték el őket a következő biológiai fegyverek: kecske, disznó, kutya, szamár, marha, egér, patkány. Bocsássuk szavazásra a kérdést: Elvtársak-e a patkányok? Porter kapitány például 1812-ben négy kecskét „felejtett” egy szigeten, és a természet ki­fürkészhetetlen akaratára bízta a dolgot. Egy halász tenyésztésből akart meggazdagodni, ezért 1959-ben – ugyanabban az évben, amikor megalapították a Charles Darwin Kutatóállomást — két nőstény és egy bakkecskét tett partra a kicsiny Pintán, tíz évvel később már nem kevesebb, mint ötezren, a végső megoldásig félmillióan voltak. A patkányok jöttek a kalózokkal, a sza­marak a disznókkal, és a többi, és a többi. Nem szabad csodálkoznunk, ha azt látjuk, hogy egy terület lakóit legyőzik és kiszorítják a máshonnan betelepített élőlények – pedig az általános vélekedés szerint az előbbieket éppen e terület számára teremtették, és ehhez a területhez sajátosan alkalmazkodtak. A teknősök elől letarolták a növényeket, azok éhen vesztek, kiásták a frissen lerakott tojásokat, megölték a zsenge kicsinyeket, foly­tatójuk tehát nem maradt. A varacskosfejű gyíkokat – az öl­sárkányokat – és a fókákat vadkutyák marcangoltak halálra, sokszor csak az ölés kedvéért, a teknősökről pedig rétegenként fejtették le a páncélt. Mindez engem csodálattal tölt el. A Floreanán a patkány, kutya, macska és szamár összefogott, együttes erővel kiirtotta a teknőst, a sirályt és a galápagos poszátát. Az Isabelán ugyanezt a szarvasmarha és kutya helyi szö­vetsége érte el, a Santiagón a kecskék voltak az urak. Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek. A macskák a darwini törvény értelmében karcsúbbak és gyorsabbak lettek, a kecske hosszabb szarvakat eresztett, és fürgén szökellt a sziklákon (búsan küldözgetve a meghívóleveleket csökkenő aragón rokonsága címére), a kutya zabolátlan és kegyetlen vadásszá fejlődött, a sertés elvadult és lefogyott. Az állatok a disznókról az Emberekre, az Emberekről a disznókra, aztán a disznókról megint az emberekre néztek, és már nem tudták megmondani, melyik az Ember, és melyik a disznó.

Másrészről viszont a háziállatok, csakúgy, mint a 250 behurcolt növényfaj, köztük a banán, mangó, kókusz, manióka, burgonya, kukorica, kávé és a szeder kiapadhatatlan élelemforrást jelentettek a helyieknek. Ám az emberek fokozatosan mégis visszahódították az Állatfarmot, átfogó macska-, kutya-, patkány-, kecske- és egérirtásokat rendeztek, vadásztársaságok egy­­más sarkára taposva jelentkeztek a kényes feladatra, a Pin­tán az úgynevezett Júdás-kecske csengőszóval csalogatta társait a kelepcébe. Tökéletes munkát csak két apró szigeten végeztek, ám amikor már késő volt, döbbentek rá, mily bohón is cselekedtek: a Santiagón a kecskék és disznók egymás populációit korlátozták azelőtt, a Ferdinandinán a kecskeállomány lecsökkenésével a vadkutyák a csirkefarmokra fanyalodtak, a Pintán a kecskék a teknősbékák feladatát átvéve nyílt tereket teremtettek két tucat, árnyékiszonyban szenvedő növényfajnak. A fejre állított ökoszisztéma ismét felborult. Köszi szépen, nagy agy!
varázslatos vidék
A Galápagos-szigetek varázslatos vidék, embert és embertelent egyaránt megihlet. Érkezik Darwin, eljátszadozik a természettel, és nyakatekert okoskodásba kezd. Utána hat évvel jön a tejfölösszájú Melville, rémtörténeteket ereget a világba a Putnam folyóirat hasábjain. Erre vetődik „Pocsékidő Jack” Byron, a költő nagyapja, Roosevelt egyik őse anyai ágon, meg Heyerdahl a maga elméleteivel. Vonnegut kiirtja az egész emberiséget csak azért, hogy a túlélőket a Második Édenkertben, a Galápagoson helyezze el, egymillió éven keresztül megfigyelje őket, majd gúnyosan tudósítson elfókásodásukról, agyuk elcsökevényesedéséről, testük elszőrösödéséről, karjuk uszonyosodásáról. És ez a hatalmas nemzeti park, a világörökség listájának éllovasa hurrikán szabdalta, dízelolaj mosta, évi 60 ezer turista letaposta partjaival kedvetlenül visszasüpped vulkanikus álmaiba.

Teknősbékáról álmodik. Teknősről, aki hátára emelve kiemeli a földet az óceánból, s felkínálkozik a Földanyának. Teknősről, aki az ember megérkezéséig maradéktalanul birtokba veszi a világot. Teknősről, akit megvakítanak az emberek, mert mágikus képességeivel bajt okoz nekik, húsával pedig nehézkessé és butává teszi őket. Teknősről, aki fokozatosan átveszi ellensége vonásait, ravaszul vízbe „öleti” magát, segít népeket megtanítani a halászat mesterségére és patkányokat menteni a zátonyról, elrabolja a gyermeket, igájába hajtja a földművest, okosan elefántlábnyomba bújik a tűzvész elől, és végül, amikor végleg betöltötte célját, s nyakára szorul a hurok, kővé, emlékké dermed.

Peter Liu, flickr.com

Peter Liu, flickr.com

Onondaga, szibonej, karibi, kínai, daják, új-guineai, piaroa, nyoro, új-kaledóniai és szanszkrit nyelveken, nyelvjárásokban álmodik, pedig éppenséggel merenghetne spanyolul is. Ha spanyolul gondolkodna, talán a vécépapír és emberi ürülék gyűrűzte Baltrára függesztené tekintetét, ahol a katonák újabban az ölsárkányok patrónusai lettek. Españolára, ahol nemrégiben a véletlen folytán megtalálták a helyi alfaj utolsó tizenkét nőstényét, és egyetlen hímjét. Apróhirdetést adtak fel, és messzi állatkertekből hozattak még két másik hímet. A genetikai sodródás miatt persze mind halálra vannak ítélve. Vagy Pintára, igen, legfőképpen Pintára, Magányos György otthonára, aki szemtanúja volt Manuel Gutiérez mesterkedésének, látta partra szállni az embereket vegyszeres kannával, nyerges páncélja alól kétségbeesetten nyújtotta nyakát az utolsó elérhető kaktuszlevélig, és fáradtan csuklott össze, mikor meghallotta az ismerős patadobogást.
elcsigázta az egyhangúság
Ketten voltak, talán ha hárman. Oldalról megragadták, és felvonszolták a csónakra. Hitetlenkedve nevettek körülötte. A hullákat leszámítva mindenki túlélő. Este volt, mikor üres kézzel újra visszatértek. Át a nagy vízen. Enni, inni. Valamit firkáltak, villantottak, ő meg várta a másikat. Senki se jött. Csak újabb emberek, egyikük kemény, élettelen, barnás fényű teknőst formált, másikuk a tűvel belészúrt. Se jobb, se rosszabb. És mikor elege volt már a gyötrésből, megijedt vagy egyszerűen csak elcsigázta az egyhangúság, behúzta nehézkes hátsó lábait, a sűrűn barázdált elsőket, végül csupasz fejét. Álmodójával álmodott tovább. Szigetről, ahol dúsan nő a zöld, éjfekete a kövezet, a széles ösvényen mindig akad szembejövő. Azok voltak a legjobb idők; azok voltak a legrosszabb idők. A bölcsesség kora volt; meg a bolondság kora. A hit korszaka; a hitetlenség korszaka. A Világosság ideje; a Sötétség ideje. A remény tavasza; a kétségbeesés tele. Előttünk volt még minden; nem volt már előttünk semmi. Mind egyenesen a Mennyországba indultunk; vagy az ellenkező irányba.

A Geochelone elephantopus pintai alfajának egyetlen túlélője, Lonesome George Santa Cruz szigetén él. A világ állatkertjeiben szétszórt óriásteknősök között egyetlen közeli rokona sem akad. Megkísérelték a Wolf-vulkánnál élő teknősökkel keresztezni, spermáját lefagyasztották. Körülbelül 200-300 éves kort élhet meg. Köszi szépen, nagy agy!

Az idézetek Charles Darwin, David Hume, William Wordsworth, George Ber­nard Shaw, Denis Diderot, George Orwell, Kurt Vonnegut, Charles Dickens és Homérosz írásaiból származnak.
felső kép | Steve Smith, flickr.com