Végh László

ELADÓ AZ EGÉSZ VILÁG

1995 január

ELADÓ AZ EGÉSZ VILÁG

A növekedési kényszer sarkantyúzta piac egyre nyomasztóbban uralja életünket.

 

Ha a világ sorsáról gondolkozunk, bizony gyakorta kötünk ki a piac ostorozá­sánál, a globális környezeti válság fenyegetéséről értekezve pedig a piac hibáztatása lassan a közhely szintjére süllyedt. Mindenért, ami nyomaszt bennünket, a piacot okoljuk, s úgy érezzük, szinte elnyel bennünket, ellenőrzése alá von, életünk urává válik. Szó szerint vehetjük, hogy eladó az egész világ. Ugyanakkor egyértelműnek tűnik, hogy a gazdaság szervezőjeként a piac nélkülözhetetlen, nincs nála jobb, legalábbis eddig nem sikerült ilyet találni.

A piaci mechanizmus egyes folyamatainak képtelen működése az emberiséget öngyilkos utakra kényszeríti. Sok értelmiségi úgy érzi, nincs kiút, az utolsó utáni órában vagyunk, a végpusztulás elkerülhetetlen. Valóban az? Vagy minden rendbe rakható – méghozzá egyszerű módon –, ahogy a populista vezérek követelik? A tehetetlenségbe való fatalista beletörődés és a szemellenzős, demagóg bűnbak­keresés egyaránt zsákutca. Egy önmagát szervező, építő és fenntartó mechanizmus működését nem lehet megszemélyesíteni, kiátkozni, csak jobban ismerni, hogy mégis valami lehessen.
felbomlik, elpusztul
A piac mint a gazdaság megformálója és fenntartója önszerveződő rendszert al­kot. Az ilyen rendszerek fennmaradásának két alapvető feltétele van: léteznie kell az elemek közötti egyszerű vagy bonyolultabb kölcsönhatásnak, s a rendszernek nyitottnak kell lennie. Ha egy önszerveződő rendszer bezárkózik, vagy más okból megszakadnak a környezettel való kölcsönhatási folyamatok, akkor az degeneráló­dik, felbomlik, elpusztul.

Illusztrációnak vegyük a hírekben már jó ideje szereplő kolozsvári Caritas szer­veződését, tündöklését és bukását. Ez a pilótajáték egyúttal jó példát szolgáltat a piac működéséhez kötődő anomáliák szemléltetésére is.

A Caritas 1992 tavaszán indult. A belépőknek azt ígérte, hogy három hónap elmúltával a csatlakozáskor befizetett összeg nyolcszorosát fizeti vissza. Az indu­lást a szokásos óvatosság kísérte, de amikor három hónap múltán megkezdődtek a kifizetések, a Caritas népszerűsége rohamosan növekedett. Ebben nagy szerepet játszott az a körülmény, hogy a kifizetések listája egy helyi újságban, Funar pol­gármester lapjában folyamatosan megjelent. Mindenki ellenőrizhette, hogy a roko­na, munkatársa, szomszédja valóban nyert. A városban képtelen történetek keringtek a Caritas pénzének eredetéről, például az, hogy a szerb fegyverkereskedelem jövedelmét így osztják szét a nélkülöző román nép között.
aranyláz
A játék 1993 nyarának végén tetőződött. A Románia minden részéről érkezettek napokat álltak sorba a Caritas pénztárainál, hogy megtakarított vagy kölcsönkért pénzüket befizethessék. Kolozsvár hangulatát az aranyláz jellemezte a legjobban. A lakás és telekárak többszörösükre növekedtek. A város hihetetlenül meggazda­godott – az ország más részein élők pénzéből. A kereskedők, taxisok arattak, mindenki önfeledten vásárolt. A játék 1993 októberében omlott össze, amikor Fu­nar lapja közölte, hogy a nyertesek névsora néhány napig technikai okokból nem jelenik meg. A Caritas pénztárkönyvében ekkor már Románia éves költségvetésé­vel összemérhető összegek szerepeltek.

Csak ekkor vált a tömegek számára hihetővé, amit a liberális sajtó korábban is írt, miszerint a Caritas a belépők pénzeit osztja szét. Ha az újonnan belépők több mint nyolcszor akkora pénzt fizetnek, mint amit a három hónappal azelőtt csatlakozók felvesznek, akkor a játék életképes. A Caritas viszonylag hosszabb létét nemcsak annak köszönhette, hogy a játék egész Romániára kiterjedt, hanem annak is, hogy a nyertesek között sokan nem vették fel a nekik járó összeget, ha­nem újabb három hónapra befizették.

A Caritas példája jól szemlélteti, hogy mit jelent az önszerveződő rendszer szá­mára a nyitottság és a koherencia. A folyamatot a benne résztvevők kölcsönös érdeke tartotta fenn, de nyitottság, tehát új belépők nélkül kezdettől fogva életkép­telen lett volna.
természetes egyensúlyi állapot
A piac, a Caritas, vagy más önszerveződő rendszerek, mint például az élő szer­vezetek is, igyekeznek terjedni, növekedni, kitölteni a rendelkezésükre álló teret. Ez természetes tulajdonságuk, adottságuk. Egy növény vagy állatfaj elterjedése azonban korlátokba ütközik. Két lehetőség van. Az első szerint előbb vagy utóbb beáll egy természetes egyensúlyi állapot, amikor is az egyedek számának növeke­dése megszűnik. Ez történik például, ha egy ragadozó telepedik meg a területen. A másik lehetőség, hogy az új faj nem illeszkedik a tápláléklánc ciklusába, fel­emészti a meg nem újuló tápanyagforrást, és utána elpusztul, mint például a táp­csészébe oltott gombatörzs.

A Caritas, amelyet az anomális módon működő piac torzképeként is felfogha­tunk, az utóbbinak felel meg. Hogy a civilizációnk alapjául szolgáló piacgazdaság melyik sémát követi, végső soron rajtunk múlik.

vegh6

Mindenekelőtt hangsúlyozni szeretném: az önszerveződés, az emberi szabadság­ra és nyitottságra épülő piac a gazdasági élet kialakításának, megszervezésének és életben tartásának egyedül lehetséges módja. Ez nem csupán teoretikus kije­lentés, hiszen a történelmi tapasztalatok is erre vallanak. Az önszerveződés alap­feltételeit elvető, bezárkózó, az embereket gúzsba kötő, vagy a piaci hatásokat csupán szimuláló direkt gazdaságirányítási módszerek eleve bukásra voltak és van­nak ítélve. De mi történik, ha a piac növekedésre való hajlama nem szembesül a dinamikus egyensúlyt biztosító, a piac felfuvalkodását megakadályozni képes me­chanizmusokkal? Az történik, hogy olyan szférákat is a hatókörébe von és szabá­lyoz, ahol nem lehetne helye.
kíméletle­nül terjeszkedik
A növekedés legegyszerűbb módja a piac újabb földrajzi területekre való kiter­jesztése. Korábban erre szolgált a hadviselés; manapság ez ritkábban használt mód­szer. A szelídebb eszközök azonban ugyanolyan hatékonyak. A Nyugat kíméletle­nül terjeszkedik, s csak a globális veszélyek, a hasadóanyag csempészete, az atom­arzenálok kiárusítása, gazdátlanná válása, a fokozódó migráció és a nemzetközi bűnözés növekedése tényező a szemében.

A piac bővíthető új és jobb minőségű termékek bevezetésével, amikor a hatéko­nyabb gyártási technológiák a termelést olcsóbbá teszik, és szélesíteni lehet a fo­gyasztói kört, nagyobb tömegek számára is hozzáférhetővé tenni az adott terméket. Jó példa erre manapság a szórakoztató elektronika piacának növekedése és a szá­mítástechnika közkinccsé válása.
túl­pörgés
A fogyasztást növelheti aztán a pazarló vásárlói magatartás ösztönzése is, melyet reklámokon alapuló piacbővítésnek neveznek, s ez már a piaci mechanizmus túl­pörgését jelzi, terjedése és általánossá válása civilizációnk alapjait pusztítja el, ássa alá. A piaci növekedés azonban még a felsorolt módszerekkel sem biztosít­ható. Ezért, ha nem ütközik a hagyományok és az adott társadalom kultúrája ké­pezte gátakba, a piac a társadalmi lét olyan területeire is behatol, ahol a pénznek, a piaci jellegű mérlegelésnek, a versenyszellemnek nem volna szabad meghatározó szerepet játszania.

Az önszerveződő rendszer annál életképesebb, mennél számosabb összetartó erő működhet benne. Ekkor ugyanis, ha egyes koherenciák gyengülnek, a többiek át­vehetik a kiesettek szerepének egy részét. A rendszer, bár némi változások árán, de életképes maradhat. A nagyszámú koherencia létrejöttének, működésének alap­ja az alkotó elemek közötti kölcsönhatások sokfélesége, összetettsége.

Az emberi közösségek is annál könnyebben tudnak alkalmazkodni, minél gazda­gabbak a közösséget behálózó kapcsolatrendszerek. Ha az összetartó erők csak a létezés szűkebb területén hatnak, a közösség erősen sebezhető.
létezési technikáink
Ahogy a gazdasági élet, a piac társadalmat építő és szervező szerepe a civili­záció fennmaradásának és fejlődésének alapvetően fontos tényezője, úgy a szellemi területek épsége is nélkülözhetetlen. Amit a világból a tudomány módszereinek korlátai miatt nem tud leírni, megjósolni, azt az irodalom és a művészet tárhatja fel. A mindennapi létezés kultúrája hagyományainkat, nemzedékek során kiépült, kipróbált viselkedési módjainkat, létezési technikáinkat foglalja magába. A létünk értelmére és céljára vonatkozó, a tudomány számára hozzáférhetetlen területekkel a vallás foglalkozik. Valamennyi anyagi és szellemi terület kölcsönhatásban van a többivel. A kölcsönhatások összjátéka alakítja ki a civilizáció sajátos arculatát, s ha valamelyik terület a többi kárára, sőt, azokat akár teljesen háttérbe szorítva terjeszkedik, akkor a kényes egyensúly felborul, a civilizáció nem tud alkalmaz­kodni a környezet változásaihoz, hanyatlani kezd és elpusztul.

A földi élet rendszerét szemlélve világosan látható, hogy az emberiség mai lét­formája nem mondható kiegyensúlyozottnak, globálissá fejlődött civilizációnk nem tekinthető harmonikusan fejlődő, önmagát egyszerű módon stabilizálni képes rendszernek. Egy alapvetően fontos összetartó tényező, a piac elsilányítja vagy je­lentéktelenné teszi a többi, hozzá hasonlóan fontos megtartó erőt.

vegh5
uralja életünket
A növekedési kényszer sarkantyúzta piac egyre nyomasztóbban uralja életünket. Ahelyett, hogy a különböző materiális és szellemi szférák és a piaci tényezők össz­játéka valamely dinamikus egyensúlyi állapotot hozott volna létre, valamennyi nem-piaci tényező visszaszorul és pusztulóban van. Ez a folyamat nem manapság vette kezdetét, de most már mindenfelől vészjelzéseket észlelhetünk. A piac min­dig az adott időpontban létező állapotot mérlegeli, és döntéseit a pillanatnyi érde­kek határozzák meg. A pillanatra figyelés, a napról napra élés a hétköznapi lét meghatározó elemévé vált. A piac mindent saját értékrendje szerint igyekszik ér­tékelni, csak azt tekinti fontosnak, ami pénzzé tehető, s amit nem tud a saját rend­szerébe bevonni, azt félresöpri. Végeredményben – bár a maga területén integ­ráló, összefogó hatású – egyes szférákat szétver, eltorzít, működésképtelenekké tesz. Homogenizál, atomizál és így végzetesen sebezhető lesz civilizációnk.

Ami a legsúlyosabb, hogy nem csupán a piactól különböző elveken működő területeket, hanem az ember személyiségét is átrendezi. A piac kedvelte lény mun­kája mellett csak mint fogyasztó létezik. Szükségleteit gátlás nélkül kielégíti – preformálja és deformálja! –, s a fogyasztó semmiről nem hajlandó lemondani, ami számára elérhető, megvehető. Semmit sem szégyen előállítani, eladni, amire van vevő, s hogy valamit ne tegyek meg, bár megtehetném, ez nem piackonform viselkedés.
impakt faktor
Napjainkra a piaci értékrend felesleges luxusként próbálja kezelni a természet alapvető törvényeit feltárni igyekvő tudományágakat. Ezek eddigi fejlődését is sok­kal inkább a fegyverkezési hajsza, mintsem a tiszta megismerés vágya mozgatta. Az ilyen területek fejlődésének lényegéhez tartozik, hogy a jövendőbeli eredmé­nyek, ha azok valóban komoly befolyást gyakorolhatnak a tudományterületre és más szférákra, nem tervezhetők előre és nem kérhetők számon. A pillanatnyi tel­jesítmény mérlegelésén alapuló piaci szemlélet viszont megköveteli, hogy a kuta­tók folyamatosan számot adjanak teljesítményükről. Ezzel akkor is publikálásra kényszerítik őket, ha egyébként ezt nem tennék, hanem gondolkodnának, érlelnék ötleteiket, vagy pedig más, kockázatosabb feladatot választanának, ahol a publiká­cióban megtestesülő számadás lehetősége nem eleve biztosított. A piac egy idő után természetesen azt is észlelte, hogy az ilyenféle, folyóiratok tömegeit megtöltő tevékenység végső soron értéktelen, és a hatalmas befektetésekhez képest az ered­mény túl kevés. Ekkor vezették be az egyes közlemények impakt faktorának figye­lését. Ez jelzi, hogy más közlemények említik-e az adott munkában leírt eredmé­nyeket. Hamar kiderült, hogy – akárcsak a kutató közleményeinek a száma – ­az impakt faktor nagysága sem használható a tudományos teljesítmény egyedül megbízható mércéjeként. A folyóiratok számának és terjedelmének növekedését ez sem állíthatja meg, sőt, gerjeszti a folyamatot. A piaci értékítélet afelé mutat, hogy az ilyen jellegű, az egyébként a piaci kényszer formálta tudományos tevé­kenységre nincs szükség és igény. Holott a piaci adminisztráció által békén hagyott tudományos kutatás lenne civilizációnk túlélésének egyik alapfeltétele.

Ismeretes, hogy az üzleti módszerek gátlástalan eluralkodása milyen helyzetbe juttatta és juttatja a kultúrát, a művészetet. Az eladhatóság nem azonos az alkotá­sokban megtestesülő szellemi értékkel, de a piac számára más nem létezik. Az autonóm művészet háttérbe szorul, helyette a piacon értékesíthető, az ahhoz eleve alkalmazkodó termékek ‘gyártásáról’ beszélhetünk. Nem az irodalom, a zene, a képzőművészet formálja az embert, hanem a piac alakítja az előbbieket olyanná, hogy a vásárló pillanatnyi, napi komfortját, elégedettségét szolgálják. A kulturális szabadpiac megjelenésekor elsősorban pozitív vonásait mutatta, a meglévő igények minél teljesebb, magasabb szintű kielégítését, hosszabb távon azonban – látni kell! – a kultúra elsilányítója.

vegh_vallas
a hitélet piaca
Természetüknek megfelelően a hitélet és az egyházak sem piaci intézmények, de a piaci értékrend és gondolkodásmód agresszivitása ezeket is kikezdte és rom­bolja. A piaci szemlélet szerint az egyházak létét az indokolja, hogy emberek egy csoportja igényt tart ilyen szolgáltatásra. A szolgáltatót pedig az tartsa el, akinek szüksége van rá. Az államtól teljesen független egyházak közül azok lesznek élet­képesek, amelyek megfelelő számú és jövedelmű hívet tudnak szerezni, és meg is tudják tartani azokat. A hitélet piacának a kínálata természetes módon növeked­het. A hitre szomjazó ember válogathat, a hagyományos kötelékektől felszabadult polgárok maguk döntik el, hogy járnak-e templomba és hová. Egy idő után, amint a hitélet piaca teljesebben kiépül, oda mennek, ahol jobban érzik magukat, ahol a pap rokonszenvesebb, ahol a gyülekezet számukra kellemes emberekből áll stb. A szolgáltatóvá hanyatló egyház így a hívek kiszolgáltatottjává válik.

A piac terjeszkedése önmagát erősítő folyamat, de nem tételezhetjük fel, hogy megállíthatatlan. Mára sokak számára nyilvánvaló, hogy az állandó piaci növeke­dés és az általa ígért, folyamatos anyagi gyarapodás hiú ábránd. Az emberi civili­záció rendjének alkalmazkodni kell az őt hordozó bioszféra ciklikus folyamatai­hoz, s ez csak akkor lehetséges, ha az emberi kapcsolatrendszerek szellemi szférái regenerálódhatnak, és az átalakulás vezérlőivé válhatnak.

Az átalakulás lehetősége pedig nem elméleti fikció. A közvetlen tapasztalat, igaz, azt mutatja, hogy az emberiség hajója reménytelenül sodródik a zuhatag felé. De talán működnek már más erők is. A felfuvalkodó piac talán nem pusztítja el civilizációnkat, hanem valahogy visszahúzódik illetékességi területére, és teret ad olyan önszerveződő mechanizmusoknak, amelyek a verseny és az együttműködés magasabb szintézisét képesek kimunkálni.

kép | flickr.com