Végh József

TÁJ FÖLNÉZŐ

1994 június

TÁJ FÖLNÉZŐ

Sokszor jártam a kereszteződésben, mégis csak ezen a nyáron találtam az útra, pedig mindig is itt volt, az összefutó határutak között, de olyan képtelen szög­ben csatlakozott, hogy a falu felől jövet igen gyakorlott szemre volt szükség észrevenni. Északra tőle terültek el a termékeny szántók, délre a legeltetésre alkalmas matkói homok. Hajdan a Tisza-ártér felszíni széle, kétvízköze egyik mezsgyéje húzódott egészen eddig. Ma majd egy napi járóföld a Tisza. A homokhátság partszegélye mentén hol ezt mosott, vagy inkább áztatott, hol azt rakott le, sodort ki a folyó. Hordalékágyában az egyik helyen lösz, máshol agyagos, kötött fekete föld, megint máshol sívó — kvarcos, sárga, vagy akár vakító, csillogó fehér — homok hever. Az út mentén a ,,jó tarhonyás fekete homokot” sem lehet bizton’ termőföldnek átkeresztelni — hiszen ha a sötét szín megfakul (amint a víz elszökik belőle), folyadékként pereg.

A fakó és mélybarna földek határvonalán két keréknyom húzódik, a kátyúk helyenként az agyagos alaprétegig mélyülnek, melyen ásatáskor kirajzolódnak a házalapok, sírgödrök és bennük a koporsók vonalai (deserta avarorum etc.).
távolról sugárzó napfény
Július első vagy második napja lehetett. A felvételi vizsga után várt a munkahely (a nyárra, vagy tovább), s a jövő bizonytalansága átsugárzott a jelenbe, miközben az útra tapasztottam tekintetem, mert féltettem az újonnan vett kerékpárt az alattomban elém görgő királydinnyéktől. Hol a távolt fürkésztem — a leendő M5-ös kitűzött bólyáit, amelyeket ide-oda úsztattak a térképen, míg maradtak lehorgo­nyozva a kukoricatáblában —, hol elém, vagy oldalvást leskelődtem. Hirtelen egy homokbetörésre futottam, megbokrosodott alattam a két kerék, de ahogy lábam leraktam, út kínálkozott előttem. Öt perc keréknyomkövetés után egyszerre csak ott voltam: orbáncfűmező fénylett föl körülöttem. Nem azzal a lángoló tűzzel izzott, fém vörösével, amely érintésre hólyagokat húz, hanem a távolról sugárzó napfény erejével, amely a csukott szemhéjon, a bőrön át is belopód­zik az ember belső, boltozatos termeibe. Mintha tényleg kinyitottam volna délre néző ablakaimat, és a huzat egy csapásra kivitt volna minden dohot.

Nem volt széles mezsgye, de itt-ott, ahol nem tudtak közel szántani, tágasabb lett. A hypericum preforatum után láttam meg, hogy a hamvaskék iringók, ör­dögszekerek mellett a leszakadt martok lankáin iglice és kígyószisz mereszti tüskéit a napnak. Egyik oldalról öt-hatféle cserje, bokor sövénye kerít, másik oldalról akáccsoportok állnak körbe „elhalt” tönköt. Egy buckáról színesedik a tér: nyugat felől egyre több vadzsálya, gyújtoványfű, galaj, cickafark, pipitér vegyül a napsárga mezőbe; libapimpó, kutyatej, és a hajdani akácok, gyümölcsfák alá, madarak vetette bodza, galagonya, csipkerózsa közé orgona, ribizli, vackor, vad­meggy keveredik. Egy-egy földbe lapult tanyáról vadulhatott a sövény nagyobbik része, a kisebbik pedig a vadaknak frissen telepített dió és szil leszármazottja. Itt találhattak menedéket az eke, az őzek és a nyulak foga elől a sűrű szélfogóban.

Dave Kneisz, flickr.com

Dave Kneisz, flickr.com

Az ötven-hatvanéves akáccsonkok körül gödrök állnak. Egy kivágott, ki nem tönkölt előző nemzedék korhadt itt a földbe, néhai gyökerein keresztül a víz gyor­sabban és mélyebbre szökött a talajba. A másodfű sarjak újra lábra álltak a régiek nyomában, s már a harmadfű támaszkodik a határszélnek.

Az útkereszteződés környékén akad egy-két cserepes tanya; a nád- vagy palate­tős ritkább, zsúpfedeles pedig egyáltalán nincs. A túllegeltetett földeken szél körül­fújta szigetek, ahol megterem a burgonya, napraforgó; ha trágyázzák, a kukorica is. Néhol meg — a kunok hagyhatták itt — csumiz (fürtös köles), amiből hurkába főznek ugyan kását, de jobbára a madarak prédája a vetés. Télen legeltetnek a déli parlagon; most csak elvétve látni a kacsáknak kaszált csalán, a nyulaknak nyalábolt zsák fű tisztásait. Egyik jó pihenő, merengő helynek kínálkozik: árnyék­ban, szemközt a kiszántott kövekkel. Egy betonkorlát mellett a nehéz félegyházi téglák összeolvadt tömbjei. Mielőtt leheverednék, megtámasztom a kerékpáromat. A fa mellett, jó száz méterrel előttem kő kandikál ki az ecetfa-bozótból. Mintha derékba tört útszéli feszület lenne. Mellette járnak át a növényevők csemegézni a gabonavetésbe, a rókák a közelben kimélyített homokmedrek oldalába kapart lyukaikhoz, a mindenevők turkálni a szemétben, amivel olyan gyorsan igyekeznek tömíteni ezeket a homokbányákat, amilyen gyorsan kivájták őket.
mindunta­lan visszatér
A csapáson közelebb kerülhetek, végigtapogatom az oszlopot. Kezem mindunta­lan visszatér két véletlenül vagy szándékosan párhuzamos, időmarta rovátkához. Római kettes, vagy a Kecskeméttől számított 11-es kilométer köve lehetne. Hová vezethetett ez az út? Jobbról (ha a falunak fordultunk) a matkói puszta. Ki tudja, Fülöp és Jakab kun szállásai közül melyikhez tartozik, talán egy harmadik, a város határából önállósult község alá, mint ez a csücske Városföldhöz. A város legjobb (gabonának való) földjeit hajdan ajándékként osztogatta, míg a török dúlta határ többi részét szabadon művelhették az emberek. Délre Bugac, Monostor pusztái. Puszta puszta hátán. A tatár és a török, majd a mező-gazdátlanság hagyta pusztulni Péter és Pál monostorát. Oldalról egy traktornyompár kapcsolódik, hogy aztán fél kilométerrel odább délnek folytatódjon, vagy egyenesen szántson tovább, hogy árván maradjon a monostori út, holott fénykorában a Délvidéket behálózó utakhoz csomózhatták. Mikor a közelben kanyarodott a Tisza, talán még a pákászok is segítettek az esőzések után az erre tévedt utazóknak, hogy megta­lálják, hova léphetnek. Elnyom a hőség. Subám nincs, így ingemet és gyógynövényes szütyőmet terítem a hátam és a fejem alá.

Fölmásztam a fára. Fölkúsztam én már ennél sudárabb méhlegelőre is. A növés­ben megrekedt fa karcsú maradt, tüskéi leszáradtak. Elkoptak kérge rovátkái; las­san új kopjafával gyarapszik az akáctemető. Gally csak egyszer tört alattam, késő ősszel egy nyárfa, s rögtön gerincem is pattant. Azóta, mielőtt megkapaszkodnék, kérem a fákat, ne koppantsanak velem gyökereik föld-dobján. Látnám magam ott lent, kiterítve, de csak a fa támaszát érzem, a lassan mozgó, talajba kapaszkodó gyökereiből az ég felé koronázó erőt. Mintha itt fészkelnék már mióta. Mintha fészek lennék, és benne tojás. Mintha mindennap fölrepülnék és szitálnék.

A hőség odébb lök, magasabbra emel. Lent fekvő gyerekkorom tája ez. Akkor álmodtam, vagy most álmodom?

Antoine 49, flickr.com

Antoine 49, flickr.com

Akkoriban lakott erre egy réti sas, ma csak egy kígyász pár; ölyvek és vércsék még, kuvik és fülesbagoly.

A lélekmadarat 1984-ben lőhették meg a Vince-tónál. Általa magasabbról nézhettem le. Átrepültem az autóút fölött, át valami forgó fémpókhálók fölött. Egy pöttöm faházból körültúrt betondúcba szaladgáltak apró emberkék. Néhány nyárfa rezgett. Első általánosba járhattam. Tízéves koromig folyton repültem álmaimban — magam vagy más képében. Aztán már csak neki-nekirugaszkodtam. Siklás, szö­kellés után csak a mászás, a vánszorgás maradt. Most nem is tudom, mi vonzott, húzott fölfelé, és tart egyáltalán fészekmagasan vagy fönnebb: a madarakkal.
kőmagvú buckák
A fák körüli mélyekben, gödrökben évek gyűrűznek. Táguló sivatagi körök men­tén rajzanak a fák. Az útjelző kőkaró a városig rajzol szaggatott vonalat, mellette kőmagvú buckák — egyházhalmok. Az út agyagos masszáját marhák tapodták, dagasztották. Hatalmas csődület hív a város alá: kisebb és nagyobb lábasjószágok, édes és ernyedt-savanyú szagok. Bor, méz és izzadság vegyest. A vihar elől mene­külő emberek. A vetés szélében kúszó siklók, viperák, rágcsálók tömege.

Valami átrohan a hasamon, felriadok. Felhők gyűlnek, a szél tolja, taszigálja őket. Madár villan el fölülem. Kaphatom össze magam, és örülhetek, ha nem csé­pel el a zápor.

 felső kép | Tobias Seiben, flickr.com