Végh József

ASZTERIÓN HÁZA

Egy Borges-novella olvasása [2000 március]

ASZTERIÓN HÁZA

1. A történet


„És a királynő fiúgyermeket szült, kit Aszteriónnak neveztek”
(Apollodórosz: Könyvtár, III. 1.)

Egy történet lezárulásáig az olvasó a lehetőségek homályában tapogatózik, puhatolózásával teremti meg a valóság látszatát, vagy a látszat valóságát. Borges novellái ennél többet várnak az olvasótól, s ha nem a határozott és a sarokba szorított ember elszántságával közeledik a szöveghez, nem is tárul fel előtte semmi, nem jut el az elbeszélés végéig. Esetleg lenyűgözi a szöveg, napokig nyugtalanítja, hogy nem találja a rejtély megoldását. Mert az ember nem szabadulhat a történettől. Újra- és újraolvasva megpróbálja tetten érni, mi történik: a leírt eseményeken belül, és őbenne magában. Miért izgatja egyáltalán a rejtély? Mi köze hozzá? Az elbeszélő hangja hol az álom- és emlékképek elevenségével feledteti az álom- és emlékszerűséget, hol ugyanezek csak sejtetik a történést. A valóság szövetéből kiemelt szövegfoszlányok, a szavak, mint lábnyomok a porban, utalnak az eseményekre. Aszterión házában a rejtély Aszterión személye.

maga a világ
Aszterión egy tizennégy — azaz végtelen sok kapuval épített házban lakik, egy mindig nyitva álló átjáróban. Világában (házában) tizennégy (vagy annál több) udvar, ciszterna, jászol és itató van. „Akkora a ház, mint a világ, jobban mondva: maga a világ”. Mielőtt kimondaná a „hős”, ki lakik a tizennégy vagy több irányban nyitott házban, a leírás folytatódik. Csigavonalban, kitérőkkel közeledünk Aszterión világi nevéhez. Körbevezet bennünket világa (háza) tizennégy udvarán; az újholdtól holdtöltéig (vagy fordítva) tartó tizennégy nap, ameddig a krétai holdbika életének záloga: tizennégy áldozata várakozik.

Aszterión megváltóját várja labirintusában. Mérhetetlen szenvedését játékként éli meg — számára ugyanis a szenvedés „mérhetetlen”, mert a boldogságban gyökerezik, a boldogságot pedig a szenvedéshez fűzik eltéphetetlen szálak. Ezek tartják házában fogolyként: „Mint az öklelni készülő kos, rohangálok a kőgalériákon, míg szédülten a földre nem bukom. Egy ciszterna árnyékába rejtőzöm, vagy egy folyosókanyarba, és azt játszom, hogy keresnek. Vannak tetőteraszok, amelyekről annyiszor vetem le magam, míg csupa vér nem leszek. Bármikor játszhatom azt, hogy alszom, szemem lehunyom, és mélyeket lélegzem.” Majd a másik Aszteriónnal járja be birodalmát: „Néha eltévesztem, és jókat nevetünk.” Egyszer kilépett éjjel az utcára, és „Az emberek imádkoztak, menekültek, leborultak; egyesek a Fáklyák templomának kerengőjére kapaszkodtak, mások köveket halmoztak rakásra. Azt hiszem, valaki a tenger alá rejtőzött. Nemhiába volt királynő az anyám; nem tudok elvegyülni a közönséges emberek között, holott szerénységem ezt kívánná.” De miért is hiányolná a közönséges emberek társaságát? Ki hiányozhat egyáltalán Aszteriónnak? A kilencévente feláldozott hét férfi és hét nő? Akik között most ott van az, aki meg fogja nyitni mindig nyitott, soha be nem zárt házát? Szinte látni, mint szisszen fel Aszterión a küszöbét átlépő Thészeusz lépteitől. Ettől a pillanattól seb az élete, melyet születésekor halhatatlan ejtett halandón. A kínok éreztette egész-ségét csak úgy tudja elviselni, ha a sebben fájó hiány megszemélyesül, és az űrt megváltója tölti be.

ast2

Ha a labürintosz valóban nyitott, akkor Aszterión egyre erősebben érzi, hogy valaki közeledik hozzá, egyre erősebben áhítja megváltóját. A szenvedés reményteljes várakozásban, a megváltásra nyitottan viselhető el, és csak ezután nemesedhet türelemmé, érlelhet Aszteriónból borgesi filozófust.
az áldozat
Miért szorul tizennégy fokú szabadsága megváltásra? Miért nem elég engesztelésül az áldozat? Volt idő, amikor nem merő félelemmel telve adták oda magukat a kiválasztottak? Kik perdültek a holdbika hátára? Milyen szenvedés, mekkora magány tör a fogyó holddal táplálék nélkül maradt bikaemberre? A „vendégeként belépő, halálra szánt emberek a ház fogyó reményű urát isteni rendeltetésű végzetére figyelmeztetik. Belépésükkel Aszterión élete éhség és fájdalom. A bika-embert, akár a Nap, akár a Tenger szülötte, önmaga elől is falak mögé kell zárni.

Az útvesztő a középnek kijelölt pontban a sok tévútnak, tévelygésnek új értelmet ad. Amint az ember kimozdul, újból csak a bolyongás, a veszély, az elveszettség adatik meg neki. A középpontban futnak össze a megjárt és a megjárandó utak. Ebben a pontban valami „égi”, valami „isteni” érintését érezhetjük. Készenlététől függően érzi az ember: mi hozta ide, mi viszi tovább; magára találtságában érzi elveszettségét. Aszterión a Minótaurusz sebesültségében tudja, érzi: él. Aszteriónban most lesz megváltható az ember.

Ez a megváltó a „labirintus köldöké”-ben, a „föld méhé”-ben születik. Az égen is csak labirintus látszik, az ember a csillagokat, a csillagok az embert nézik. Thészeusz egén a Bika-csillagképben ragyog a Hold.

2. Befelé a labirintusba: vendégség

Az év emberi táplálékkal jutalmaz,
A ciszternában víz.
Kőösvények kereszteződnek bennem.
Ugyan mire panaszkodhatnék?
Késő délután a bikafej kissé rám nehezedik.
(Borges: a Tizenöt érme ciklusból)

Kicsoda hát Aszterión, vagy Asterios, aki hiába várja a megváltást, a másikat, aki ugyanaz? Ha azt mondhatja: „Talán én alkottam a csillagokat és a napot és a mérhetetlen házat, de erre már nem emlékszem” — maga is megidézheti a másikat, vendégül láthatja áldozatait.

Aszterión háza nyitott, önmagába térő útjai az egész világot behálózzák. A „csillagos” — Aszterión neve két mitológiai alakot idéz. Thészeusz Pasziphaé gyermekét váltja meg.

ast3

Ebben a mítoszban, a képzelt lények sokarcú folytonosságában, Aszterión „apja”, Poszeidón, a tengeristen küldte bika. A Minótaurusz Minósz hatalomvágyából és Pasziphaé gyönyöréhségéből született lelkifurdalás. Aszterión néven viszont már Minósz és apja (Zeusz-)Aszteriosz meghasonlottságát is magában hordozza.
krétai bikaistenség
Zeusz, Dionüszosz folytonosságot alkot több előző krétai istenséggel. A nevek változhatnak, ám a ható isteni erő centruma és irányultsága — az emberben és az égben változatlan marad, de folytonossága az emberben megtörhet. Valójában nem számít, hogy ezzel egy időben kívül történik-e valami. Krétát fél méteres rétegben borította el a felrobbanó Szantorini vulkán hamuja és törmeléke, a szökőár elsodorta a minószi palota előtt horgonyzó hajókat, és elmosta a tengerparti falvakat. Mégis, a krétai bikaistenség alakváltozásai egy katasztrófa előtti erőt idéznek. Aszterión története szempontjából talán az a szoborcsoport a legérdekesebb, amelyet az Athéni Nemzeti Múzeumban őriznek, és két egymás vállát átkaroló uralkodónőt vagy dajkát ábrázol, akiknek térdére egy gyerekméretű, de érett, felnőtt arcú és testű férfi kapaszkodik fel. Campbell a két asszonyban a régi krétai anyaistennő nappal és éjszaka uralkodó alakjait ismeri fel, akikről Kerényi is beszél.

Zeusz és Dionüszosz Krétán töltötték gyerekkorukat. Zeusz sem égen, sem földön, sem a tengerben nem rejtőzhetett. Egy fára akasztották Kronosz elől, csakúgy, mint a Dionüszosznak (előtte pedig Ariadnénak) szentelt áldozati babákat. Szülőhelyének több barlangot is tiszteltek. Az egyikbe, a „szent méhek barlangjába halandó nem léphetett. Mégis, egyszer a Zeuszt tápláló mézért a méhek elől bronzpáncélba bújt emberek hatoltak be. Amint meglátták Zeusz pólyáját és a születésekor kiömlött vért, lehullott róluk a páncél, és a méhek marásaitól, de a barlangon kívül pusztultak el. (Madárrá változtak, mivel a barlangban senki sem halhat meg.) Glaukosz „tengerzöld” mézbe fullad, ám újraélesztik egy kígyók őrizte varázsfűvel. A méztől isteni képességekre tesz szert. A méz az odúban, barlangban Ariadnéhoz tartozik, aki a Hegyek Asszonya, a Vadállatok Úrnője. Korai pecsételőkön (nemcsak Krétán) két oroszlánnal vagy párduccal a lábai előtt ábrázolnak egy istennőt. Dionüszoszt a kecskebak mellett ugyanilyen ragadozók kísérik. „A Labirintus Úrnőjének, méz…” — olvasható egy lineáris-b írású korongon.

Amikor egy isten földi nővel héroszt nemz, a hős csak keresheti helyét halandók és halhatatlanok között. A szépségével (vonzerejével) kihívó halandó, mint például Szemelé, Dionüszosz anyja, ha úgy kívánja látni istenét, ahogyan Héra Zeuszt, nem lesz képes ezt a látványt elviselni. Szemelé fia csak azért lehet halhatatlan, mert maga Zeusz hordja ki és vállalja Hérával szemben saját gyermekeként. Thészeusz önként indul el, hogy megölje a Minótauruszt; Oidipuszhoz hasonló sorsát vállalva nem is tehet mást. Születése fölött baljóslat lebegett; ugyanúgy, mint Aszteriónnak, Thészeusznak is az apjával szembesülve kell rátalálnia önmagára, amely jutalomként vagy ítéletként nehezedik rá. Aszterión, Hádész kapuőreként halandósága árnyékával birkózik. Thészeusz viszont, Héraklész példáját követve büszkén bizonyítja: apja nem Poszeidón, hanem ember, Athén uralkodója, és ő emberként néz szembe a nehézségekkel.

Amikor az ember teret ad az isteninek, hatására szentté vagy szerencsétlenné válik. Ekkor az isteni is megízlelheti egy „örökkévaló” pillanatra a halál ízét. Hitték is a görögök, hogy bármely halandó képében isteni vendég toppanhat be hozzájuk: olyan ember, akit nemcsak kívülről, hanem belülről is egy isten(i erő) vezérel. Bárkit meglephet otthon, álmában vagy ébren a világ ügyeit átvilágító, emberen túli erő. Bárkire ráborulhat az alvilági sötétség, amely Hádész birodalmába vezet.
a szépség születése
Aszteriónnak nemcsak Krétán volt háza. Útvesztő bárhol lehet, utat bárhol téveszthetünk. Az elbeszélés Aszterión körülírása; a neve is csak akkor mondatik ki, amikor már bevégeztetett, ugyanígy a cím is csak a labürinthosz körülírása. Borges elbeszéléseiben gyakran él ilyen költői-mágikus névadással. Kedvencei az izlandi költészet kenningjei, az olyan metaforák, mint a „kardvihar” (a. m.: csata), „hollólakoma” („holttest”). A tükör és a maszk című novellában egy költő addig csiszolja versét, míg egyetlen soros „megnevezése” nem lesz valami kimondhatatlannak. Maga a „szépség”, az a vonzerő csillan fel a király és önmaga előtt, amelytől félve (és ittasan) bolyongunk egész életünkben, míg meg nem érünk, hogy ennek a vonzásnak engedve vessük bele magunkat a ismeretlenbe. A költővel évek erőfeszítése után egyszer csak „megtörténik” a költemény; egy hajnalon úgy jutnak eszébe a szavak, hogy csak utóbb eszmél rá: ez az a dal, amelyre életét tette, s amelyért életét oda kell adni a királynak. A szépségben nem válik szét kihívó és kihívott, vonzó és vonzott. Ez az erő Erószként már képes megteremteni a világot: az Erósznak megnyílt „Gaia” sebéből tárul a Föld fölé az Ég — Uranosz. A költemény születése a szépség születése és szülése. Egyszerre szenvedő és cselekvő mozdulat: az ember nyit, és átnyílik rajta valami, belőle nyílik a világnak virága. A versben kibomló igazságra rádöbbent király sem lehet többé király, amint elfogadja a verset, hátralévő életét emberként — koldusként bolyongja tovább.

3. Aszterión neve

Maga Zeusz sem tudná kibogozni ezt a kőből
körém szőtt hálót. Én meg elfelejtettem
az embereket, akik végigjárták mellettem
ezt az utat, végzetemet: az egyhangú falak gyűlölt
útjait. A galériák egyenesnek látszanak,
ám az év végére körém görbülnek titkos
körökben, a napok járásától pedig simára kopott
a rámpa. Most, a langyos alabástrom porban,
megfejthetetlen nyomok. Az est üres
levegőege bőgést hoz, vagy
visszhangot: egy magányos bika hangja.
Tudom, hogy az árnyékban ott fülel,
lopakodik a másik, hogy semmivé tegye
magányom, amely fonta és szőtte poklom,
hogy ontsa vérem és kívánja mohón halálom.
Keressük egymást. Bárcsak ez lenne
halogatásunk utolsó napja!
(Borges: A labirintus)

Az elbeszélésbe illeszthető Borges-versek úgy elevenednek meg, mintha egy másik labirintustörténet bontakozna ki belőlük, a másik Aszterión története. Az útvesztő közepén egy bikafejű képzelt lény várakozik, aki megváltója megérkeztéig mint a filozófus mondja monológját. Önmaga körül köröz, erre kényszeríti labirintus-háza. „Meglehet, az az ötlet, hogy úgy építenek meg egy házat, hogy eltévedjen benne az ember, sokkal furább, mint az, hogy embernek bikafeje van, ám e két elképzelés így együtt kölcsönösen erősíti egymást, s a labirintus képe összhangban van a Minótaurusz alakjával. A szörnyűséges házba beleillik szörnyűséges lakója” — írja Borges a Képzelt lények könyvében.
az útvesztő
Amikor a labirintusban Ariadné később égre emelt koronája világít a hősnek, eszünkbe juthat, hogy az útvesztő térképét az égen keressük. A bika csillagképben, a Kentaurusz mellett találhatjuk a Pleiádok sok apró csillagát, amelyet akkoriban v-betűnek láttak. Rómában ez a bika jele volt. A héber ábécében megfelelt az alef rajzolatának, mivel az első betű eredetileg egy stilizált bikafejet ábrázolt. A labirintus ura néha bika-testű, ember-fejű lény képében bukkan fel. Az építészek az „ahogy fent, úgy lent” törvénye alapján építettek labirintust az áldozó oltár köré, az istenség égi lakhelyének a mintájára.

ast4

Borges kulcsot (vagy iránytűt) ad kezünkbe:

„És a királynő fiúgyermeket szült, kit Aszteriónnak neveztek”.

A „szült” kifejezés Borges nyelvén így hangzik: dió a luz. A „szülni” jelentés mellett még olyan tartalmakat is hordoz, mint „kihoz, kiad, megjelentet valamit”. Szó szerint pedig „napvilágra hoz”, „a fénynek ad”. Minótauruszt vagy a labirintust ábrázoló érméken a Bikát egy csillaggal vagy kiáradó fénysugarakkal jelölik meg, amely egyformán utalhat a bika csillagképpel vagy a napbikával való kapcsolatára.
csillagos
Aszterión „csillagosat” jelent, ahogyan az aszteria vagy aszteroeidész szavak a „csillagokból jött” kövek, vagy a földi drágakövek „csillogása” nyomán szintén ugyanazt jelentik: „csillagos”. A köveket előszeretettel kapcsolják az épített labirintus képzetéhez, Aszterión házához. A ház nevét pedig a labrüsz „kétélű áldozati bárd” nevéből eredeztetik, amely Zeusz szimbóluma; Borges is ezt idézi a Képzelt lények könyvében. Értelme szerint azonban nyilvánvalóbb rokonságban áll a laüra, vagyis „tárna, bányajárat” szóval.

Thészeusz neve olyan asszociációkat von maga után, amelyek előrevetítik Minósz bikájának végzetét. A név feltűnően emlékeztet a thészisz „elhelyezni” és a theménosz „ismert” szavakra. Mindkét szó mögött a tithémi ige áll, amely konkrét értelemben „tesz, helyez” jelentésű. Átvitt értelemben pedig attól kezdve, hogy „számításba vesz”, „valamilyennek tekint”, „valamiként ismer”, olyanokat is jelent, mint: „elrendez”; fegyvert vagy ruhát „letesz”; holttestet a földbe „helyez”, „eltemet”; „elrendel valamit”; „tartozást felír”; díjat, jutalmat „tűz ki”; „adományul szán” (szentélybe), „isteneknek szentel”; „zálogba ad”. Thészeusz neve a tithémi igéből képzett főnév lehet: „az, aki ismer(t)”, „az, aki helyez”, a „letét”, „az isteneknek ajánlott”.

4. A közép

Soha nem lesz egy ajtó. Benne vagy,
és a mindenség erődje ölel körül,
sem színe, sem fonákja,
sem övező fala, sem titkos közepe.
Reméled: utad következetessége
nem egy elágazás máshol, s hogy egyszer majd
véget ér. Ahogy döntesz, az lesz
sorsod vasa, nem vársz a bika
rohamára, aki ember is, és aki
különös, és több alakú, akinek réme kísért
a végeérhetetlen kőfonatú csapdában.
Ő nem létezik. A fekete alkonyban
remény sincs, még egy kegyetlen vad számára sem.
(Borges: Labirintus)

Miről ismerszik fel a megváltott Minótaurusz? Honnan tudhatta legyőzője, hogy a sötét útvesztő szívében kibe döfi a kardját, kit fejez le? A labirintus látszólag csupán a tájékozódás problémáját rejti magában: az egyenes, célratörő gondolkodás képtelenségét, gátjait. Más szempontból viszont a szüntelen éber figyelem, az áldozatra, a megváltásra várakozás „lakik” az utat tévesztett lény szívében.
állandó készenlét
Mindenki, aki a Minótaurusz házába lép, a szörny számára: jutalom, felajánlás, táplálék. Amint háza a világra nyílik: ellenség és megváltó. A labirintus és lakója Thészeusz tudatában egybekapcsolódik, majd Thészeusz is a labirintus része lesz. A folyosók görbületében félelmeivel szembesül. Kint várja Ariadné, biztonságának záloga. Amíg el nem éri a középpontot, annyit számít csupán, mint a csillagok mögött sötétlő ég. A tapogatózás, az állandó készenléttől terhes előrehaladás közben a tudatban nem jelenhet meg más, csak a cél, amelyet az Ariadné nyújtotta biztonsággal tarthat a szeme előtt. Ám amint biztonságban érzi magát, a célpont eltűnik. Az ember útvesztő részeként azonosul a céljával. Thészeusz függővé válik a Minótaurusztól. El kell távolítani a labirintus szívéből, s neki kell helyébe állnia.

A megjárt körökkel önmagába térő fáradság odáig is juttathatná, hogy reménytelenül, lemondón áldozza föl magát. Ha tudja, hogy várják — törekszik. Előtte senki nem jutott ki élve innen. A fonál elszakadhat. Vajon miként talál ki Thészeusz a labirintusból?

ast5

A mítosz különböző változataiban különbözőképpen oldódik meg a párkák kötötte csomó:

  • Thészeusz megöli a szörnyet.
  • Megöli, de nem tudja, hol van. Kicsoda valójában a Minótaurusz? A történet nem foglalkozik a kiúttal, csak a hazatéréssel.
  • A labirintus az ég és a világ felé is nyitott.
  • Thészeusznak Ariadné világít.
  • Maga Aszterión fénylik.

Borges szempontjából a mitológia a legutóbbi mellett szól. „Csillagos” — ez a gyermek Dionüszosz megszólítása a misztériumokban. Zeusz alakjában egy ősi krétai istenség ismerhető fel, akinek neve Kerényi Károly szerint a régi krétaiak nyelvén a Napot jelentette. Elődje vagy egyik megjelenési formája az ősidőkben Telosz, a krétakerülő, kőhajigáló ércóriás: gyenge pontja egy rézszög, amely a bokájánál zárta el a tarkójától induló eret. Ha ezt a szöget kihúzták, nem tudta megkerülni Krétát és körülhordozni a Napot. A görögök idején Tallaiosz néven nappal mint bika jelent meg az emberek között, éjjel pedig az ég uraként azonos azzal a Zeusszal, akinek földi megjelenése nemzi Európával Minószt — az ő földi apja lesz Aszteriosz (ha nem hatja át Zeusz ereje, képtelen lett volna gyermeket nemzeni). Ebben az esetben az Aszterión vagy Aszteriosz „Csillagkirályt” jelent. A „csillagok királya” a Sarkcsillag vagy a legfényesebb csillag, a Szíriusz. Zeusz bika alakjában viszi Krétára Európét, és nemzi vele a krétai királyok ősét: Minószt. Pasziphaét is Bika képében látogatja meg, a többség szerint Poszeidón, mások szerint Zeusz. Ha valóban Zeusz rejtőzködik a föld alatt, és már nem gyermek, akkor a bikafej mögött annak az erőnek kellene állnia, amelyről az orphikus himnusz beszél:

Zeusz az első, Zeusz az utolsó, a vakító villámú isten.
Zeusz a fő, Zeusz a közép, Zeusztól van vége mindennek.
Zeusz a föld alapja és a csillagos égé.
Zeusz hímnemű, Zeusz halhatatlan nő.
Zeusz mindennek a lehelete, Zeusz a fáradhatatlan tűz lendülete.
Zeusz a tenger gyökere, Zeusz a Nap és a Hold.
Zeusz a király, Zeusz a megkezdője mindennek, a vakító villámú isten,
Mert ő magába rejtett mindent, és ismét előhozott,
az örömteli világosságra, szent szívéből, csodatevőn.

Zeusz bárkit késztethet a Minótaurusz megváltására; az elviselhetetlen „szörnyűség” magához vonzza elpusztítóját. A labirintust értelmezve a napbika tájékozódási pontként, szélrózsaként rajzolja ki az útvesztő alapjait.
a Labirintus Úrnője
A dionüszoszi menetekben az istenség rajongói teljesen átadták magukat az égi erőnek. Dionüszosz kétnemű, mint az orphikus himnusz Zeusza is, egyszerre férfi és nő. Férfiként sok kalandja volt, de valódi felesége csak egyetlen egy: Ariadné, akinek jegyajándéka egy fénylő, drágaköves aranykoszorú. Ebben a változatban Ariadné nem fonalat ad Thészeusznak, hanem a Labirintus Úrnőjeként vezeti végig szerelmét Aszterión házán. Földi szerelmes nem vetekedhet Dionüszosszal, és ezt az isten álomban tudatja Thészeusszal. Ezért Ariadnét kiteszik dajkájával egy szigetre, hogy ott megszülhesse gyermekét, egybekelhessen Dionüszosszal, aki aztán az égre emeli. így lesznek jelzői az „ariadéla” azaz „fényes” vagy „messze látható”. Egyik testvérének a neve ez, aki a régi krétai mitológiában Aiglé néven az anyaistennő nappali, földfelszíni arca. Ariadné neve a „hagné” „szent” szó nyomatékos alakjaként is értelmezhető, amely ezzel a nyomatékkal az Alvilág királynéjának egyik jelzője. Másik testvére, Phaidra neve is „ragyogó”-t jelent, akit egy változatban magukkal visznek a hajóval. Ő Thészeusszal marad. Ariadnét pedig Dante már a nagy bűnösök közt tartja nyilván, mivel részt vett bátyja megölésében.

Thészeuszt születésénél fogva jelölték a labirintus lakójának megszabadítására. Az apja halálát neki tulajdonító jóslat és Médea ármánykodása elől a fekete vitorlás hajóval önként indult Krétára. Amint apja „felismeri”, éppen csak elkerüli Médeia bosszúját.

Aszterión háza Hádész, Poszeidón és Zeusz birodalmainak a határán áll, nyitva a föld, a tenger és az ég felé. Mégis mindegyikkel szemben a labirintus rejtett, sötét, az „alsó világ”-hoz tartozik. Ebben az alvilági sötétben gyilkos és áldozat egyformán bűnös. Önmagát váltja meg egy meghasonlott ember-isten, aki születésétől fogva több isteni erőt egyesít magában: Poszeidón és Zeusz, a lehetséges apák testvérek, Kronosz és Rhea gyermekei, s harmadik testvérük, Hádész is felbukkan Borges versében. Dionüszoszt az ókorban a nők Zeuszának tartották, és fiatalságát, szenvedélyességét, vagy gyerekségét, dédelgetésre szoruló tulajdonságait hangsúlyozták. Kultusza Krétán összefonódott a görögök előtti rítusokkal, amelyek közül az anyaistennő kultusza a legismertebb, ezt utólag elsősorban Ariadné alakjához tudták kapcsolni. Ariadné szerepe tükrözi a férfiak fölött is uralkodó, hatalommal rendelkező Hegyek Asszonyának háttérbe szorulását: a görög istenek között egy férfi oldalán már csak „fonalat adhat” a hősnek.
bolygó lélek
Aszterión Borgesnél filozófus, valamint az isteni és emberi (királyi) keveréke. Miután megváltották, vajon a Hádészba, a Boldogok szigetére, vagy valahová az Olümposz környékére került? Vagy bolygó lélekként maradt halhatatlan, mindig annak az alakjában, aki váltságdíjul az életét adja? Aki megöli Thészeuszt, folytonosságot vállal Aszteriónnal? Borges számára a legszebb halhatatlanság az újra és újra mesélhető történet. Amint erről A halhatatlanságról című, Belgrano egyetemen tartott előadásában beszélt:

Saját énünk a legkevésbé fontos számunkra. Mit jelent számunkra saját énünk? Miben különbözhet az, hogy én Borgesnek érzem magam, Önök pedig A-nak, B- nek vagy C-nek érzik magukat? Abszolúte semmiben. Ez az én az, amiben osztozunk, ami ilyen vagy olyan formában jelen van minden teremtményben. Azt mondhatnánk tehát, hogy halhatatlanság az, ami szükséges és nem a személyes halhatatlanság, hanem ez a másik. Például valahányszor valaki szereti Ellenségét, megjelenik Krisztus halhatatlansága. Abban a pillanatban ő Krisztus. Valahányszor elismételjük Dante vagy Shakespeare egy verssorát, azzá a pillanattá válunk valamiképp, amelyben Shakespeare vagy Dante megalkotta azt a verssort. Végül is a halhatatlanság a többiek emlékezete és a mű, amit magunk után hagyunk. Mit számít, ha ezt a művet elfelejtik?

5. A halhatatlanság. Kiút

Én vagyok az, aki nem kevésbé hiú,
mint a megfigyelő, aki a tükör —
csend és üveg — mögül testvére
képét vagy a testét (ugyanaz) követi.
Én vagyok az, néma barátom, aki tudja:
nincs bocsánat, bosszú más,
csak a puszta emlékezet. Egy isten
adta megoldás, minden emberi gyűlölségre.
Ehelyett volt minden csodás bolyongásom:
én vagyok, aki soha nem bogozza
ki az idő útvesztőjét, amely egyes és többes számban áll,
kimerítő és különös, magáé és másé is egyben.
Senki vagyok, aki nem használt egy kardot
a csatában. Visszhang vagyok, űr és semmi.
(Borges: Vagyok)

A versben az útvesztő jelzői azonosak a korábban idézett A labirintus Minótauru- szának a jelzőivel. Minótaurusz-Aszterión kettős személyisége köré a világ emel falakat, az egyik labirintusvers kezdősorai erődöt emlegetnek, amelyet a világ gyűr a szörny köré. A világ nem fogadja el, szörnynek nyilvánítja az isten és ember nászából született lényt. A köré épített falak kívülről ezt a félelmet erősítik, ez a félelem szilárdul meg, belülről pedig az egyik vers bezárt Minótauruszának lesz önazonossága, személyiségének határa. Az önmagára eszmélő, gondolkodó számára, akire „a bikafej kissé ránehezedik”, már nyitva áll minden — az útvesztő az otthona, kiismeri magát, majd megunja. A megváltás vajon magányából váltja ki, vagy a végtelen házat, a világot képtelen elviselni?
a hold ritmusa
A Vagyok című vers lehetőségei közül a novella mellé kiemelhetjük az író-Aszteriónt, Borges-Aszteriónt. A novellában is Aszterión beszél egyes szám első személyben, az önmegkettőzés játéka után beszélhetne többes számban is. Mintha a labirintussal és önmagával a hold ritmusában azonosulna, majd hasonlana meg. A labirintus egyenesei egy év elteltével a Csillagkirály köré görbülnek, aki az égbolt közepének a rabja. Aszterión házának nincs közepe, széle; bármelyik pontja lehet a középpont. Borges a halhatatlanságról elmélkedve az időre, élete folyására is alkalmazza ezt a pascali gondolatot.

ast6

Ebben az olvasatban Aszterión a száműzött Csillagkirály, a tengelycsillag szögével rögzített, az égitestek pályáinak „falai” közé, vagy a szférákon túlra börtönzött isteni lény földi tükörképe, alászállása. Ha a Föld középpont, éppúgy börtön, mint a sarkcsillag szöge. A Földhöz kötött ember számára ezen tengely körül fordul el a világ. Ez forgatja a földi és az égi testeket.
isteni mozgatóerő
A képzelt lények, még ha „halandók” is, részesülnek a Borges elképzelte halhatatlanságban. Tovább mesélik őket, a mesélő ajkán, a mesélő személyében életre kelnek. Ha sikeresen idézi meg a mesélő, az elbeszélő, ha jól körülírja a személyt a róla szóló történettel, megjelenhet az isteni erő. Természete eltér a halandó testbe börtönzött lélek természetétől. Az ember nemzése és születése a testhez kötött. Egy isteni mozgatóerő úgy veszi fel az emberi vagy nem emberi testeket, mint a szerepeket. Az a leszármazási láncolat, amelyet a görög mitológia egésze leír, a teremtő mozdulat formákba öltözése. Ezt a folyamatot ma már, akár megszemélyesülő formákban fogadjuk el, akár elvont képzetekben tudjuk csak elgondolni, azt látjuk: az egymásba alakuló lényeknek hierarchiája van. Ugyanaz az „életlendület” fedezhető fel egy istennőben, mint a lányában. Testvére már különbözik tőle, de csak mint anyjának, apjának egy-egy másik önálló életre kelt megnyilvánulási formája, más-más arca. Így Ariadnéban Pasziphaé is ott van, s Aszterión lehetséges apái már nem is olyan mellékes szereplők. A három testvér: Zeusz, Poszeidón, Hádész Kronosz gyermekei, Kronosz három arca Aszteriónban újra egyesül. Ezért kell köré labirintus-erődöt építeni. Az az égi erő száll benne alá, amelyet az istenek is kénytelenek voltak száműzni maguk közül: Kronosz-Kronusz. Kronosz-Aszterión börtöne előtt volt Ariadné tánctere, amit a legenda szerint szintén Daidalosz igazított el a labirintussal együtt. Ariadné féltestvére Aszteriónnak. Anyján keresztül a Naptól származik, és az áldozatok bemutatása előtt táncolt, ott, ahol aztán a Minótaurusz elé vezették „emberi táplálékát”.

A labirintus külső zártságának feltétele, hogy a kaput az Ariadnéban tovább élő erő őrizze. A kapu őrzésén túl, a testvéri kapcsolat ad alapot azoknak a történeteknek, amikor Ariadné bemegy Thészeusszal Aszterión házába. A fonál az a fortély, amely segít a visszavezető utat megtalálni, ugyanakkor a fonál a Thészeusz és Ariadné közti kötés is, amely nemcsak testi vonzalom, hanem képek, képességek közvetítése. A fonál az ősi pecsételőkön pókhálóként jelenik meg. A háló labirintus-rajzolat. A férfi és nő közti titkok tere. A labirintus átlátása, kiismerése az út Ariadné szívéhez is. Az útvesztő elnevezése nemcsak a kétélű bárddal, az áldozattal és feláldozással hozható kapcsolatba, hanem az anyaföld–anyaöl képzettel is. Az elcsigázott hős nyugodtan hajthatja álomra fejét a „Labirintus Úrnő”-jének ölében. A tánctér; fonál; labirintus ábrázolásokhoz jól illeszkedik a tarantella pókhoz fűződő krétai legenda. A pók csípésének egyetlen gyógyszere a tánc. Az a mágikus erő, amely legyőzi a halált. A mozgás, a tánc egyfajta önkívületet idéz elő. Ha a tarantella csípte ember élni akar — táncol. Táncában a krétai anyaistennő küzd meg a halállal. A táncos forog a saját tengelye, és forog a világ tengelye körül. A szorító halál ölelésében kénytelen rádöbbeni: világa már csak a táncra szűkült. A mozdulatok egyre hevesebbek. A táncos hétköznapi életének béklyóit rázza, szaggatja le magáról, hogy egy ősibb, ösztönös, a labirintus mélyén, halálfélelmében is működő tudással felismerje majd, le tudja küzdeni a mérget. Amikor már fogytán minden reménye, felkínálkozik Ariadné.

Ariadné tánctere a labirintus kapuja. Az első lépés befelé: haláltánc. A kapu mindig nyitva áll.

„Az, ki ide érkezik meg, / önmagát elveszni látja, / mit tudott rég, semmivé lesz, / s megnövekszik új tudása. / Bizonyságát leli abban, / mindent fölismer tudatlan, / tudja azt, mi tudhatatlan.