Bujtor László

VÉGES

2009 március

VÉGES

Gary Snyder tehát azt írja A hely dicséretében: „A Földnek […] alakja van és véges […] olyan rendszerben élünk, amely valamilyen értelemben zárt: megvannak a maga határai…”.[1] Az értelem számára valóban megrázó élmény lehet bolygónk látványa az űrből. Onnan szemlélve élőhelyünk lényegtelen entitás. Földünk kicsinysége, elhagyatottsága és védtelensége csak a bolygóközi dimenzióban érzékelhető. Az űrhajósok számára is ez a legmaradandóbb élmény, de életterünknek, a Föld nevű bolygó végességének tudata torokszorító lehet azoknak is, akik nem jártak a világűrben. Az ember egykor a határtalant egyezőnek gondolta a végtelennel. Mára a matematika egyik ága, a topológia megmutatta a meghökkentő tényt, hogy ami határtalan, az sokszor véges, és ami végtelen, annak lehet határa. Mindennapjainkba beépült igazság ez, mégis meglepődünk, ha a gyakorlatban, jelen esetben Földünkön látjuk igazolódni a topológia felismerését.

elkeserítően jelentéktelen

Az embert az eltávolodás képessége vezette arra, hogy a matematikában megfogant paradigmaváltás valódiságát és helyénvalóságát felismerje. 1961-ben megteremtődött a transzcendentális valóság. Az ember, mintegy testét elhagyva kilépett az űrbe, a súlytalan lebegésbe. És e lebegés közben döbbent rá, hogy az alulról vastag-kék és óvó paplan fölülről átlátszó hártya csupán. Vékony, sérülékeny és elkeserítően jelentéktelen. Akárcsak a Föld nevű bolygó, még a szűkebb Naprendszeren belül is. De Snyderrel együtt hiszem, hogy az űrben lebegő Föld látványa, és a látvány minden következményének tudatosítása, tanítása a világra rácsodálkozó gyerekek számára fontosabb és messzebb mutató, mint akár az óriás panda vagy a mókusok megmentése. Sokkal fontosabbnak tartom a Föld-tudatosság kialakítását és elültetését minden iskoláskorú gyerek fejébe, mint – a sokszor bugyuta – mackó, kiscica, kutyuska mentőfikciókat és pénzgyűjtő akciókat.

adobestock 312081446

Persze ehhez nem elég a gyerekek kíváncsiságát helyes irányba terelni. A jelenleg az elemi oktatás oroszlánrészét végző középkorú általános iskolai pedagógusok tudatformálására talán még nagyobb szükség van. A környezettudatos, lét-tudatos és egyáltalán, felelősségteljes nevelés érdekében minden osztályban láthatóvá kellene tenni a fotót. A képet tehát, amin a Föld jelentéktelenül, védtelen-kéken szikrázik a mélyűrben. Ha ez a kép bevésődik, még esélyünk is lehet. Gary Snydernek igaza van: az ebből fakadó erkölcs valóban több, mint egy-egy plüssálatra hajazó menhelyi élőlény megmentése. Mert Snyder erkölcse (az enyém ugyancsak) nem rövidlátó. Nem csak a holnapot látja. Távolabbra tekint az. Bolygónkat nem a szüleinktől örököltük tékozlandó vagyonként, hanem gyermekeinktől kölcsönöztük megőrzendő birtokként. Megőrzésre, fenntartásra kaptuk meg sok, még előttünk lebegő, megszületni és élni vágyó generációtól zálogként. Ennek rettentő súlya és felelőssége van, ami – mondhatni – úgy görnyesztheti gerincünket, mintha külön-külön görnyedő Atlaszok volnánk. Mert kivétel nélkül minden Atlasz-elképzelésben-ábrázolásban a mitológiai hős megszenvedi a fenntartást.

az erkölcsi erő vonzásával

Az első űrhajós azonban el is gáncsolta Atlaszt: mennyet és Földet azóta semmi sem tartja, támasz nélkül zuhan. Hát annál inkább a mi felelősségünk, hogy az erkölcsi erő vonzásával ismét kiszámítható pályára tereljük bolygónkat. Úgy tűnik, a technikai civilizáció fejlődése és az űrből visszatekintő szondák közvetítette kép kitörölte a kínlódó Atlasz-képet, és helyette nem adott semmit. Őstípus után kiáltó erkölcsi érzékünknek azonban szilárd alap, tartópillér kell. Lehet-e ez a látvány? A szépség és kékség? Mai tudásunk szerint az egyetlen hely – dicsérendő hely – a világegyetemben?

  1. Hozzászólás a Kell egy jó szó című előadás- és beszélgetés-sorozatbeli Gary Snyder-idézethez. Az idézet: „A Földnek az a fényképe, amelyet a világűrből, műholdról készítettek, és amelyen az egész kék égitest rajta van a felhők örvényeivel együtt, az emberi tudat fejlődésének mérföldkövét jelentette. Láthatjuk, hogy alakja van és véges. Ismét megtudjuk, hogy olyan rendszerben élünk, amely valamilyen értelemben zárt: megvannak a maga határai és kölcsönösen függünk egymástól. Az ebből fakadó etika vagy erkölcs sokkal több annál, mint hogy kedvesnek kell lenni a mókusokhoz.”
    (Gary Snyder: A hely dicsérete)
kép | adobe.com