VÉG. SZÓ.
[SZAVADAT NE FELEDD]
Csak ültünk a Citroënben,
én a volánnál, akkorra már
nekem osztottuk a kocsit.
Még átadtad a számlákat.
Négy óra múlt, mennünk kellett a gyerekért,
sőt: nekem kellett mennem
– ha olyan vers lenne: a gyermekért.
De nem olyan. Katarzis sincs a végén.
Gázszámla, biztosítás, egymás után a tételek.
Később fizetendők.
Dermedt nyári árnyékokra emlékszem –
valami költői alakzat, amiben
kontraszt is, évszak is, meg hőérzet is van.
– Szavad ne feledd – mondtad hirtelen, majd:
– Gurulj már előrébb, hogy beférjen
mögénk a pasas –,
és a ritmika nem váltott zaklatottra.
Bólintottam. A kocsi előrébb gurult.
Arcomon halotti maszk.
És felejtettem minden szavam.