Szvetelszky Zsuzsanna

VÉDJÜK IS MEG NEM IS

2006 július

VÉDJÜK IS MEG NEM IS
„Tudjuk, hogy ellentmondásban élünk, és azt is, hogy meg kell tagadnunk ezt az ellentmondást, és mindent megtennünk annak érdekében, hogy csökkentsük.”
Albert Camus

A kedves balti szakember – fiatal, fövenyszőke nő, alig túl a harmincon – környezetvédelmi információs rendszerek menedzsmentjével foglalkozik, s már első találkozásunkkor sopánkodik: amennyit ő világszerte repül a pozíciója miatt, azzal tán többet árt a környezetnek, mint amit munkakörével használ. (Klímakutató ismerősöm ugyanezért nem repült el a tengerentúli klímakonferenciára…)
kognitív disszonancia
Leon Festinger kognitív disszonancia-elméletét sokan a szociálpszichológia legkiemelkedőbb eredményének tartják. Festinger alapgondolata: disszonanciát élünk át, mihelyt ellentmondást észlelünk a magunkra vagy a világra vonatkozó vélekedéseink között. Például örömmel autózgatunk szép, új járgányunkkal, miközben tudjuk, hogy ezzel komoly környezetszennyezést okozunk, sőt, a szmog fokozásával embertársaink egészségét is károsítjuk, mi több: lassabban jutunk el célunkhoz, mintha a metrót választjuk. Az így keletkező állapot kellemetlen, mert szorongással teli: mindenáron fel akarjuk oldani – a disszonancia csökkentésével persze.

Három módon tehetjük ezt: megváltoztatjuk a viselkedésünket – vagyis átszállunk a tömegközlekedési eszközre, járművünket felajánljuk egy kocsitárs-közösségnek stb. A második lehetőség: új ismereteket keresünk, amelyek csökkentik a disszonanciát. Belegondolok, hogy a város voltaképpen szélfolyosóban fekszik. Felidézem az emléket egy híradásról, hogy az amazonasi őserdők fotoszintézise sokkal inkább veszélyezteti a légkör összetételét, mint a világ összes autója – 2005 nyarán járta be ez a kacsa a világsajtót. A harmadik mód általában járható, de a környezetvédelem esetében nem. Eszerint: megváltoztatom környezetemet, vagyis olyan életteret keresek, ahol nincs szükség autóra, vagy olyat, amelynek hébe-hóba igazán nem árt egy kis kipufogógáz. Csak hát ilyen környezet nem létezik, és az autómentes életforma bizonyos életminőség felett nehezen megoldható, finanszírozható vagy inkább: elviselhető.

a2708350-4ffb-4a7d-9fa4-8802ea4e5e95

A példa talán szemlélteti a környezettudatosság és a kognitív disszonancia kapcsolatát, amely egyéni szinten a fenntartható viselkedés, csoportszinten pedig a társadalmi gondolkodás fogalmainak tisztázását kívánja. Közbevetőleg idéznék egy másik Camus-gondolatot: „Az ember olyan lény, aki egész életét azzal tölti, hogy megmagyarázza, miért nem abszurditás az élete.” Azt is meg akarja érteni: mi történik, ha olyat tesz, amely összeegyeztethetetlen a fontosnak tartott értékekkel. Voltaképpen fontos és jó, hogy arra törekszik: gondolatai logikailag ne mondjanak ellent egymásnak.
nem keltik, hanem igazolják
Festinger elmélete azért időszerű ökológiai szempontból (is), mert eredetileg a rémhírterjedések vizsgálatának következtetései alapján alkotta meg a kognitív disszonancia modelljét. Röviden: nagyobb katasztrófák után fogékonyak leszünk rémhírek befogadására – még ha ezeknek semmi alapjuk sincs. A hírek nem keltik, hanem igazolják a szorongásokat. A rémhír információja összhangban van a katasztrófa miatt kialakult félelemmel. A médiában a telítettség és az ingerküszöb átállása miatt ma már „csak úgy”, uborkaszezonban és vattahírként is sok, ellentmondó híresztelés jelenik meg – a környezetvédelemmel, az ökológiai válsággal kapcsolatban is.

A kollektív tudat kognitív disszonanciája leküzdhetetlen, mert a globális értelemben vett környezetet nem tudjuk lecserélni. „Aligha van esélyünk, hogy a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt megteremtsük az ökológiai katasztrófa elhárításához szükséges világméretű összefogást, békét és egyetértést. Hogyan foghatnánk be hálónkba a szelet? Sokkal valószínűbb, hogy mint mindig a történelem során, csak a gazdagok és a kivételezettek menekülnek meg a legtöbb következménytől, mint én és Te, kedves olvasó (hiszen ha ezt a könyvet olvasod, bizonyára nem vagy analfabéta, jártál iskolába, tiszta vizet iszol, napjában többször étkezel, van ruhád, gyógyszered, talán állásod, lakásod és autód is – a Föld lakosságának egészét tekintve így a kivételezettek kasztjába tartozol” – írja Horgas Judit Hálóval a szelet című ökokritikai kötetében. Ezen a ponton kap jelentős szerepet a társadalmi gondolkodás: a kollektív tudattartalmak ellentmondásaiból is fakadhatnak új közösségi stratégiák. Ilyen például a konformizálódás, amely oly mértékben és oly módon formálja a kollektív tudatot, hogy a tudati feszültség az elviselhetőség szintjére csökkenjen. Különleges alesete a kognitív disszonanciának, amikor a tudattartalom maga, hogy nem tudjuk, cselekedeteink hogyan hatnak a környezetre, tetteink közül melyik milyen mértékű beavatkozásnak minősül. Aki tudja, hogy nem tudja, néha próbálkozik. Ecettel, szódabikarbónával takarít turbóvegyszerek helyett, nem vesz olyasmit, amihez köztudottan gyermekmunka vére-verejtéke tapad, nincs mobiltelefonja, mert a szerkezet egyik alkatrészéhez az alapanyagot csak ritka állatfajok életterének tönkretételével lehet bányászni. Emberünk megpróbál tehát fenntartható módon viselkedni. A fenntartható viselkedés legnagyobb erénye a hírek erejével szemben, hogy látszik. Igaz, csak kevesek számára, de kognitív disszonanciával befolyásolhatjuk mások attitűdjeit is. Az így „mutogatott” magatartás-szilánkok sokkal mélyebben ágyazódnak be az emberek tudatába, mint a hírek óránként felülírt információi. Látszólag nincs motiváció, hogy kövessük megszállottnak tűnő társunkat, ám kellő optimizmussal feltételezhetjük, hogy az egyensúly hiánya mindig motiválni fog.

A fenntartható viselkedés lehet egyéni vagy csoportos. A társadalmi léptékű fenntartható viselkedés nem azért elképzelhetetlen, mert a csoport határain túl már láthatatlan, hanem mert csak közvetetten – szabályozók: törvények útján – valósítható meg. Környezetünket csak egyéni és csoportméretekben tudjuk észlelni, a társadalmi léptékű környezetészleléshez nincs percepciós műszerünk – nem áll össze a mozaik. Láthatjuk, szagolhatjuk, meg is ízlelhetjük, mi történt a Séd patakkal vagy a Tiszával, de Magyarország vizeinek állapotáról csak közvetett tudásunk lehet.

Jóval Festinger előtt írta Spinoza, hogy aki elképzeli, öröm vagy szomorúság érte, akit szeret, az maga is örömet vagy szomorúságot fog érezni, s a két indulat aszerint lesz erősebb vagy gyengébb a szeretőben, amint a kettő erősebb vagy gyengébb a szeretett tárgyban. Az ökológiai egyensúly hiányának markáns jelei máris érezhetők, ha tehát szeretjük környezetünket, nem tekinthetjük magatehetetlen tereptárgyak (és terepélőlények) halmazának. Sokat a legoptimistább környezetvédő sem remélhet, de minden átgondolt cselekedetéről hiheti, hogy talán valamicskével kevésbé billen miatta az egyensúlyi állapot.

5ab545f0-2037-4173-b2e8-dbf079b00cbf

A környezetvédelem hatékonyságához mindenekelőtt a kollektív magatartás megváltoztatására volna szükség, ehhez pedig a csoportos emberi viselkedés mozgatórugóit kell megérteni. Miért hajlamos oly sok ember túlzást látni az ökológiai katasztrófák mögött? Miért kerüli a média mint önálló hatalmi ág tabuként az ökológiai katasztrófákat – vagy ha a szenzációérettnek nyilvánított tényeket (a látványt) be is mutatja, a jelentőségéről miért hallgat? Mit ér el mindezzel?
tanult tehetetlenség
Bénít. Erősíti a tanult tehetetlenség érzését, egyéni és csoportos szinten egyaránt. A fogalom Seligman amerikai pszichológus nevéhez kapcsolódik, aki kísérleteivel és kutatásaival bizonyította, hogy ha valaki rendszeresen azt tapasztalja, semmi nem múlik rajta, passzívvá válik, nem kezdeményez, és passzivitása kisugárzik, teljesítménye minden területen gyengül. Seligman és munkatársa, Teasdale közös kutatásaikban vizsgálni próbálták, hogyan magyarázzuk életünk eseményeit. Megfigyelték, hogy a tanult tehetetlenség pesszimizmussal jár: az ilyen emberek hajlamosak nem látni az alagút végét, elefántot csinálnak a bolhából, és meggyőződésesen úgy gondolják: nincs módjuk változtatásra. Teasdale attribúciós elmélete szerint ezek a reakcióminták kisgyerekkorban alakulnak ki, a serdülőknél már kognitív sémává szilárdulva aktiválódnak és meghatározzák a viselkedést.

Nemcsak a tehetetlenség tanulható, a pesszimizmus is tanítható.

kép | Madoka Ikegami, lensculture.com