VÁSZON

A park mentén már kora reggel óta rótták köreiket a futók és kocogók. A hajnali szellőben meg-megrezzenő fa- és bokortömeget, terebélyesen elnyúló méregzöld foltot keskeny, sárgás csík rajzolta körül. A közigazgatás így gondolta védeni a térségben lakók egészségét – ennek a döngölt homokú pályának a megvalósítását ígérve nyerte meg évekkel előbb a kerületi választást az akkori polgármesterjelöltek egyike. Ellenfele programjában a futópálya létesítésének megakadályozása szerepelt – a csendháborítás elhárításával –, és csúfos vereséget szenvedett: leginkább a nyugdíjasok szavazataira számított, ám éppen őket gyakori hallásgyengeségük miatt nem érintette a lábdobogás és lihegés keltette, elviselhetetlennek jósolt robaj. Viszont tetszett nekik a sétány terve, ahol biztonságos útvonal adódik a reumás és más mozgásszervi bántalmak enyhítésére, vagy a koszorúér-átültetések után javallott gyaloglási penzumra.

késlekedés nélkül

Cyril reggel hétkor kezdte a kocogást, karóráján bemérte a kötelező negyven percet, és karlendítéssel üdvözölte az egyik kanyarban mellé csapódó Professzort, aki ugyanekkor ért ide. Találkozásuk reggeli rituálénak számított. A Professzor – Cyril így nevezte magában a hetven körüli, szürke szakállú férfit – késlekedés nélkül vágott bele aktuális gondolatainak taglalásába, mintha csak az előző napi diskurzust folytatná:

– Gondolt már arra, hogy tulajdonképpen mi a fenének csináljuk ezt? Azt mondják, egészséges. De ami engem illet, hazamegyek, és fél napot heverészek egy ilyen reggeli tortúra után.

– Akkor miért csinálja?

– Megszokás. Meg időm is van bőven. És mondhatnám azt is, hogy a találkozásunk reményében.

– Ez kedves magától – nyugtázta Cyril.

– Fene akar kedveskedni! – fújt a férfi. – A magamfajta egyedülálló minden jött-mentet igyekszik elkapni… Ki tudja, akad-e, akivel szót válthatok a következő tizenkét órában.

– Valóban – lassított Cyril –, mivel tölti a délutánját?

– Jó kérdés. Ha lenne itt valamiféle korlát, azt mondanám, kapaszkodjon meg. Múzeumokba járok.

– Egyáltalán nem vagyok meglepve – gyorsított ismét Cyril. – Mi érdekli?

– Mindenekelőtt a teremőrök.

Cyril bólintott, mintha magától értetődő volna, hogy valakit a múzeumokban a teremőrök érdekeljenek.

– A teremőrök csuda alakok. Férfiak vagy nők, de némák. Képletesen persze… Órák hosszat téblábolnak egy helyben, többségük hátrakulcsolt kézzel… És csak néznek, figyelnek, hogy minden rendben legyen… El tudná képzelni magát teremőrnek?

– Ilyesmit magam is csinálok, múzeumok nélkül.

– Egyszóval maga is gondolkodik. Ki hitte volna?!

Lassítottak. Előre engedtek két fiatal lányt, kezükben ritmikusan lendülő súlyzókkal. A Professzor témát váltott:

– Ez az egész futás, kocogás reggelenként… sürgölődés a túlélés érdekében, a doktor bácsi javallatára… esetleg kiszellőztetni az éjszakát, a szexuális kudarcot, hm… magunkra mért lelkiismereti próba: vajon ha kihagyunk egy napot, mivel büntet a sors? Ha jól meggondoljuk, nem is fizikai, hanem pszichológiai indítékaink vannak. Akar még tudni valamit? – a szakállerdőből kiviláglottak széles lapátfogai.

– Mit kezd a teremőrökkel? – Cyril az órájára pillantott, még hat perc volt a penzumból, s a kérdést is csak azért tette fel, hogy a professzor várható magyarázata kitöltse ezt az időt. A park lombtömegét most egy észak felől érkező széláramlat feléjük döntötte, világosabbra lavírozta, átmosta: meleg nap lesz, gondolta, izzadnak majd a légkondicionálók.

önmagunkkal szembesülünk

– Szóra bírom őket. Beszélgetünk. Mindenféléről. Könnyű kis társalgás, amire magányukban ők is vágynak, magányomban én is… kiszolgáljuk egymás igényeit. A termeket különben néma emberek járják, az őrök senkit sem érdekelnek, a látogatók átszellemülten bámulnak a képekre Figyelje meg, a múzeumok néma bábjáték szinterei, teremőrök és látogatók lassú vonaglása a térben, pantomim. A festmények és tárgyak elhanyagolható dekorációk, a művészet az emberben van, a vizualitás csak tükör, amelyben önmagunkkal szembesülünk. Az esztétikumhoz a teremőrök sültparasztok. Nehogy megpróbáljon bármely falon függő képről kérdezősködni! Hosszan elnéznek a feje felett, legjobb esetben az ügyeletes művészettörténészhez küldik.

– Maga ért a képekhez? – Két-háromszáz méterre feltűnt a futópálya vége, a park egyik kijárata. A professzor a fejét rázta, a lapátfogak ismét elővillantak.

– Fenéket! Harminc évig papoltam róluk, ennyi az egész… Holnap lejön?

*

Nem mondható, hogy a Cég szűkkeblű volt, amikor elbocsátották. Figyelembe véve tizenkilenc évi munkaviszonyát, először óvatosan érdeklődtek, nincs-e szándékában visszavonulni. Igen kedvező végkielégítést csillantottak meg, jól gondolja át, hangsúlyozta a központból érkezett férfi, itt az ideje a fázisváltásnak, ezzel az összeggel új életet kezdhet, befektetheti, hozzákeres valamit, és élhet mint hal a vízben, hiszen mindössze ötvenhárom éves – fiatal ember!

Bántotta a küldönc atyáskodó hangvétele, mintha egy gyereket igyekezne rávenni, hogy olyan helyre menjen vakációra, ahol nincsenek játszótársai

– Gondolja meg! – mondta végső szóként a férfi, amikor elhagyta munkaasztalát. Nem volt váratlan ez az úgyszólván gyengéd kiegyengetés a multinacionális vállalat kebeléből. A Látók – azaz a világgazdaság-politika szakértői – az utóbbi időkben félreérthetetlenül jelezték a „struktúraváltozást”: globalizáció, munkaerő-leépítés, automatizálás, fiatalítás, számítógépes jövő – ezek az ártatlanul hangzó, mégis ominózus szavak repkedtek a levegőben, pompáztak az újságok hasábjain, a tévé képernyőjén.

– Átgondolom – felelte az ajtóból még barátságos és szinte biztató mosollyal visszanéző hivatalnoknak, aki valahonnan a cég felső szférájából szállt le, irattáskájában az előre elkészített, de még sötétben tartott munkafelmondási irattal.

Átgondolta, persze, számtalanszor. Meg akarnak szabadulni tőle – minden rosszindulat nélkül. A cég fiatalít. Olyan embereket hoznak be, akik már iskolai tantárgyként tanulták a kibernetikát, s úgy játszanak a komputerek billentyűin, mint zongoravirtuózok a Bösendorferen. Ezt megértette. Azt is, hogy lehetetlen már állást kapnia megfelelő jövedelemmel. „Még van bennem vagy 15 év – számolgatta. – Leesik majd két-három szerződéses év. Ez minden.” Megfordult a fejében, hogy valami magánvállalkozást indít, de nem tudta, hogy mi lehetne az, és tisztában volt üzleti érzékének korlátaival, a csapdákkal és veszélyekkel, amelyekben kis kezdőtőkéjét esetleg – valószínű – elveszíti.

A kegyelemdöfésre a főkönyvelő irodájában került sor.

– Ez nem felmondás – csóválta a fejét a szikár, iratlapok és mappák fölé púposodó férfi. – Rosszul fogja fel, Cyril. Arról van szó, hogy a Cég éppenséggel elégedett a munkájával… Ezért ajánlja fel ezt a maga számára meglehetősen kedvező, mondhatni, nagylelkű nyugdíj-kiegészítést, nem gondolja?

– Messze vagyok még a nyugdíjtól. – A főkönyvelő bifokális szemüvegét egy homlokrántással orrnyergére ejtette, s csuklós irodaszékén az L-alakú íróasztal oldalára lendült, a számítógép képernyője elé. Cyril ágyán átvillant a mozdulat szimbolikája; mintha az íróasztal telekörmölt papírrengetegéből váltott volna a következő évszázadba, a számítógépes jelenbe.

– Igen, igen – kattintgatott az egérrel, és szórakozottan nézte a képernyőt. – Tizenkilenc éve dolgozik itt, látom… Nem sokan vannak maga előtt.

– De miért én?

A főkönyvelő visszalendült Cyrillel szembe, s széttárta kezét, mint aki valamilyen érthetetlen jelenségre igyekszik néma választ adni

– A multinacionális cégek, mint mi vagyunk, nemigen okolják meg cselekvésük indítékait. Leirat érkezik, utasítás, felülről. Mégpedig neminnen felülről – a férfi ujjával a mennyezet felé bökött –, hanem valahonnan külföldről, túl az Óperencián… – elmosolyodott, hogy rátalált erre a kifejezésre, de aztán rögtön komolyra váltott: – Ne gondolja, hogy maga az egyedüli… Nem a maga személyéről van szó! A fejesek százalékban gondolkodnak. „A foglalkoztatottak 3 százaléka.” Ebben a hálóban akadt fenn… Beláthatja, a módszer pártatlan és igazságos. A cégnél eltöltött idő, életkor stb. Ezek alapján szűrik ki azt a bizonyos megállapított százalékot.

– Értem – mondta Cyril.

– Nagyszerű – bólintott a hivatalnok –, számítottam a megértésére. Akkor ide kérem az aláírását, itt pedig csak szignáljon… Köszönöm!

*

Partit rendeztek a búcsúztatására. Nem ment el. Feltárcsázta Irene-t, s kérte, jöjjön vele vacsorázni egy vendéglőbe.

– Búcsúvacsora – mondta.

Az asszony néhány másodpercig hallgatott. Cyril jónak látta megmagyarázni:

– Elbocsátásom tiszteletére…

– Mi történt?

– Amit mondtam. Des is jöhet…

– Jó – mondta az asszony. – Ott leszünk.

Félóra múlva azonban fejfájásra hivatkozva lemondta a találkozást. Nyolc évig élt az asszonnyal, igen jól megértették egymást, még a házasságot kizáró viszonyban is egy húron pendültek – minek a szentesítő irat. „Majd ha gyerek jön.” S talán mégis emiatt távolodtak el egymástól, kegyelemteljes fokozatokban, drámák nélkül. Irene később hozzáment Des-hez – gyermekkori jóbarátjához –, akit ő is megkedvelt, polgári esküvőjükön az egyik tanú volt. Ennek már öt éve. Baba ott sem lett, a sors útjai kifürkészhetetlenek, mormolta magában újra meg újra Cyril a közhelyet. Időnként találkoztak, hármasban vacsoráztak valahol, néha egész programsorozatot szerveztek, a sydneyi olimpiára is együtt mentek 2000-ben.

pneumatikus párnáját

Az elbocsátása utáni napokban Cyril csak tett-vett a lakásban; gondolattalanul teltek az órák, a hosszú legényélet jól begyakorlott aktusait ismételte. A háztartása némileg lekötötte figyelmét. Napközben egyre többször lefeküdt. Felhagyott a kocogással is. Rövidre szabott bevásárlási útjain néha hazavitt egy-egy detektívregényt és science-fictiont, de néhány oldal után letette, nem volt türelme, noha régen élvezte ezeket a történeteket. Éjszaka viszont nem tudott aludni. A nyitott ablaknál állt, és a tompa fényekben hullámzó háztetőket nézte. Aztán figyelni kezdte magát: testsúly, pulzusritmus, vérnyomásmérés. Naponta többször felpumpálta a mérő pneumatikus párnáját, és lejegyezte az eredményt. Komputerén utánanézett a belső szervek betegségeiről szóló információknak, s latolgatta, miként illeszthetők a tünetek saját méréseinek szövevényébe. Orvoshoz nem ment, mert arra a következtetésre jutott – mintegy rávezetődött –, hogy tulajdonképp nem beteg. Ön-diagnózisa felcsillantott benne némi önbizalmat: döntéshozatali képessége sérületlen. Elhatározta, hogy ameddig anyagi helyzete engedi, vendéglőben fog ebédelni. „Felélem az alamizsnát” – gondolta kesernyésen, majd öltönyöket és nyakkendőket vásárolt, találomra tért be üzletekbe, rámutatott árucikkekre, és becsomagoltatta, hazavitte.

Egyik délben a volt munkahelyéhez közel eső bisztróban ebédelt, ahová azelőtt, ha nem is rendszeresen, de néha-néha betért egy-két munkatársával. A pincérlány emlékezett rá: „hogy vagyunk?” – vetette oda, miközben letörölte az asztalt és visszahelyezte a só- és cukortartót. Mintha nem tudna semmiről, gondolta, de aztán leintette magát. Lehetetlen. A lány egy kancsó vizet hozott. Már csak néhány asztalnál ültek, a bisztróra az ebédidő utolsó negyedórájának lelassult tempója, álmos hangulata telepedett Ahogy kanalazta a levest, az eszpresszógép mellett gőzt surrogtató pincérlányból csak a lábát látta. „Egy kapcsolat”, villant benne, de valahogy olcsónak találta az ötletet, filmkockákra emlékeztette, ahol számtalan alkalommal számtalan fő- vagy antihős számtalan pincérlányt csíp fel, a kalandból lángoló szerelem és mindent betöltő happyend lesz.

A lány ott állt az asztalánál.

– Hozhatom a kávét?

– Hozzon inkább egy dupla konyakot – rendelkezett Cyril.

A lány felemelte mutatóujját, és mókás szigorral megfenyegette:

– Nana! nem lesz jó vége, ha autót vezet!

– Nincs autóm.

– Az más… – bólintott a lány, és Cyril úgy érezte, némi megvetéssel lép el asztalától.

Ekkor történt, hogy agyát szellőztetni akarván a konyak gőzétől, nem ment egyenesen haza, hanem céltalanul gyalogolni indult a városban. Kora délután volt, felhős-szeles, kabátot összehúzató idő. Ilyenkor kezdenek a hivatalokban ülő tisztviselők az otthoni vacsoráról fantáziálni, és egyre gyakrabban tekintgetnek karóráikra. Rótta az aszfaltot, a mellette elhúzó autók fémtükrei részletekben villantották fel alakját, egyszer bordó, egyszer ezüstös, máskor zöld színezésben, mozgó kollázzsá szabdalva a kabátos figurát, sebességüknek és az ő gyaloglási iramának megfelelően Az úttest és az emberi test eme absztrakt vándorkiállítása lekötötte figyelmét, egy saroknál kis híján nekiment a villanyoszlopnak. Jobb lesz előre nézni, gondolta, s ahogy befordult a következő sugárútra és magasba emelte fejét, a Nemzeti Galéria emeletes beton kockákból álló épülete előtt találta magát. Ide jár a Professzor beszélgetni, talán most is itt van.”

Felment a széles lépcsőn. Az előcsarnok üvegezett plakátjai az épületbeli kiállításokat hirdették. A címeket sem olvasta el. Átment egy termen, ahol szobrok sorakoztak. Körülnézett, de a Professzort nem találta. Belépett egy másik terembe és megállt. Festmények hosszú sora a falakon, legtöbbjük vékony arany keretben. A képek előtt férfiak és nők ácsorogtak, lassú léptekkel mozogtak, áramlottak, adták át egymásnak a helyet. A Professzort itt sem találta.

gyors nyakmozdulatokkal

A terem két végében álldogált a két teremőr, egy idősebb nő és egy fiatalabb férfi. Figyelte őket. Üveges tekintettel pásztázták a termet, néha két-három lépést tettek a falak mentén. A férfi egy ízben hosszú percekig tanulmányozta cipőjének orrát, majd felkapta fejét, s mint aki mulasztást akar pótolni, gyors nyakmozdulatokkal körülnézett. „Periszkóp” – villant át Cyril agyán. Valami filmjelenet jutott eszébe, amint az alantról felküldött periszkóp feje megjelenik a víztükör felett és 360 fokos körözéssel szemrevételezi a horizontot. „Majd meglátjuk” – gondolta, és egyelőre elodázta az ismerkedést. Elindult az első falrész mentén. Tájképeket, színes jeleneteket ábrázoló olajfestményeket látott. Némelyik előtt a látogatók laza csoportja hümmögött, ujjak bökdöstek egy-egy parányi reflektorral világított részletre. Közel lépett, hátra lépett. Megvárta, amíg a nézelődők eloszlanak, akkor egészen közel hajolt a képhez. Úgy érezte, egyedül van a művel. Ha percekre is, de egészen övé a festmény. Elégtételt érzett, mintha akkor a kép csak őnéki állt volna össze, és a festő maga szólna hozzá, kizárva a többi látogatót. Ez a gondolat – vagy érzés –, hogy mások által észrevétlen viszonyba került valakivel, egy láthatatlan, csak az ő számára megnyilvánuló, akár még élő, akár az antikvitásban gomolygó halandóval felcsigázta érdeklődését. Ugyanakkor régen érzett nyugtalanság ömlött el benne, valaminek a lehetősége – de nem tudta ezt az érzését önmagának sem megfogalmazni. Eszébe sem jutott kisilabizálni a festő nevét, vagy elolvasni a kiállítást ismertető szövegeket. A teremőr rezzentette fel:

– Zárunk, uram. Öt óra van.

– Holnap nyitva vannak?

A teremőr biccentett:

– Reggel kilenctől délután ötig.

*

Már negyed tízkor ott volt. A teremben a korai időpontban csak néhányan őgyelegtek. Fojtott hangfoszlányok keringtek körülötte a levegőben, valaki ámulatát kifejezve ismételgette: „…Mit tudtak ezek már négyszáz éve…!” Úgy tűnt neki, hogy a teremőr ismerősként üdvözli, legalábbis, amint elkapta tekintetét, a felismertség nyugtázását vélte észrevenni a férfi szemében, de anélkül, hogy valós jelét adta volna ennek. Észrevette, hogy mozdulatlan arcát ugyanúgy tanulmányozza, mint a képeket a falon, s eljátszott a gondolattal, vajon neki melyik kép tetszhet igazán, ha egyáltalán nézi a terem kínálatát a nyolcórás munkaidő alatt. Ekkor a férfi merev arcán a szemgolyók a szemsarkokba mozdultak. Az arc sztoikus merevségében ez volt az egyetlen mozgás. Követte a tekintetet. Mintha az egyik festményre fókuszálna. Félig-meddig elismerte, hogy mindez csak képzeletének játéka, mégis – szinte vonakodva – ehhez a képhez lépett.

a kudarc ellenére

Középkori, tájat ábrázoló olajfestmény volt, az előtérben sötétzöld patak indult, két részre osztva a képet: a bal sarokból keskeny földnyelv irányította a vízfolyást. Kibukkanó gyökerű, zilált lombú faóriások. A víz másik oldalán sűrű erdőség vonult a kései napfényben oldódó, meghatározhatatlan horizont irányában. Az erdőség előtti göröngyös-füves tisztáson egy pásztor juhokat terelt a víz felé. A pásztor immár örökkévalóságba görnyedt alakján széles karimájú kalap, piros ing és fekete gatya volt, bocskorát eltakarta a talaj egyenetlensége. A fák lombozata felett kék égdarabok tükrözték a gyenge, juhokra eső fényt – s mindez valahogy az ember-nélküli békesség érzetét árasztotta, emlékezetbe temetett korok valószínű realitását. Cyril egészen közel hajolt a festményhez, próbálta megszámolni a juhokat, de sehogy sem sikerült, a festő ravasz technikája kifogott rajta, a nyáj vége az erdőszél homályába veszett. A kudarc ellenére képtelen volt elszakadni a tájtól. Mintha a vászon másik oldalába épült mágnes vonzásába került volna. A festmény felületéhez közelítette arcát, úgy, hogy tágra nyílt pupillája már nem tudta befogni a ráma arany vonalait, a keret fegyelmező határai eltűntek, csak a táj lobogott körülötte, homloka felett, füle mellett.

*

Mindenekelőtt a levegő volt más. Könnyebben lélegzett, és úgy érezte, a tüdejét korlátozó bordák megnyúltak, tágabb űrt engednek a beáramló levegőnek. Mintha madár lenne, az ívelhetőség képességével, aki egy faágról éppen elröppenni készül, de még latolgatja, merre tájolja be magát. A patak innenső partján állt. A víz csillámai fel-felszikráztak, de vízfolyást nem tapasztalt – ez nyugalommal töltötte el. Körülnézett. A túlsó parton – így, közelebbről – észrevette, hogy a juhász kezében botot szorongat, s mintha megemelné. Tétován ő is felemelte a jobb kezét. A juhok megrezzentek.

Aztán belevette magát a tájba; járkált, leült egy fatönkre, félrehajtotta a lombokat – könnyűnek és szabadnak érezte magát, mint még soha. A felelősség szorítása elhagyta, minden familiárisnak tűnt, akárha egy elődöktől örökölt szoba bútorai között mozogna, itt, a kárpitok és görbületek között nőtt fel, itt csukott szemmel is biztonságosan közlekedik.

Nyújtózott egyet a meghatározhatatlan eredetű fényben, s mint aki vízért indul egy távoli, ismert kúthoz – útra kelt a táj mélyei felé.

felső kép | Henri Rousseau: Vue du Bois de Vincennes, Wikimedia Commons