TALÁN A HUMÁNÖKOLÓGIA?

A társadalomtudományokban és a köznyelvben eluralkodott egy ökológiaértelmezés, amelyet az ökológiai kutatással évtizedek óta foglalkozó biológusok elvetnek. Reménytelen, közismert nómenklatúra-vita folyik. A humán társadalom által használt ökológia-fogalom helyébe talán behelyettesíthető volna a humánökológia szó, de nem tehetjük, mert a humánökológia is ahány, annyiféle. Jó volna tudni, mivel foglalkozik a humánökológia. Írásomban erre keresem – ráérősen és kétségek között – a választ.

sokkoló

1990 májusában, a Föld Napja után, meghívást kaptam egy értelmiségi klubtól, hogy rendszeres esti összejöveteleik egyikén beszéljek környezetvédelemről. Az előadás után egy ötlettől vezérelve megkértem a résztvevőket, írnának fel 5-5 olyan dolgot egy papírlapra, amit a környezetükben fontosnak, talán éppen a legfontosabbnak tartanak. A válaszokat, miután az este folyamán sok szó esett az elromlott „környezet” egészségre káros voltáról, igyekeztem nagyjából aszerint besorolni, ahogyan az orvostudomány a kórokokat rendezi: fizikai, kémiai, biológiai és társadalmi környezeti tényezők. Az eredmény sokkoló volt: a válaszok többsége társadalmi jellegű tényezőre vonatkozott.

A módszert azután több alkalommal használtam, hogy bizonyos csoportok figyelmét a környezetük felé fordítsam, ha csak egy beszélgetés erejéig is. (Uram bocsá, még két tudós társaság figyelmét is így próbáltam felhívni arra, hogy a biológiai alapkutatásnak a környezetvédelem egészében igen szerény szerepe van, de van, s az lényeges és fontos.) Összesen 222 ember (126 gyermek, 96 felnőtt) véleményét ismerhettem meg és 1151 válasz (megnevezett környezeti tényező) alapján készíthettem statisztikát.

Lehetne halogatni, de miért ne nézzünk már most szembe a legtöbb olvasóban azonnal felmerülhető ellenvetésekkel. Nem mindegy, kiket kérdeztem meg. Nincs definiálva, mi a környezet. Pongyola a kérdésfeltevés. Kevéssé ismerhető, hogy a válaszokat az indíttatások igen sokféle és összetett halmazából mi befolyásolja leginkább. És legfőképp: most „mire kérdeztem” (ahogy egyszer elhangzott), „a környezetvédelemre vagy az emberek alapvető értékrendjére”?

Természetesen tudom, hogy nem szociológiai, pszichológiai felmérést, nem közvéleménykutatást végeztem, de a válaszok jellege, az egyes környezeti tényezők vagy tényezőcsoportok gyakorisága jellemző.

Lássuk tehát, hogy mik voltak a leggyakrabban említett környezeti tényezők (zárójelben az a szám, ahányszor szerepeltek az 1151 válasz közt): levegő (98), víz (71), élelem (63), társak (62), család/családtagok (57), fény (47), állatok (44), lakás (36), növények (34), hőmérséklet (33), természet (25), barátok (24), talaj (23), zaj (21), erdő (20), időjárás (19), könyv (14), munkahely/iskola (14), szórakozás (13), zene (11). Természetesen voltak különbségek a gyerekek és felnőttek válaszainak gyakoriságában, de a levegő, víz, élelem, társak, lény és a növények mindkét korosztály ,,top 10”-ében benne voltak. Ha külön-külön listát készítettem volna, a gyermekekében még benne lett volna a játék, sport és TV, a felnőttekében az élővilág és a tér.

néhány kedves csemege

Többször előfordult, hogy nem egészen azonos módon megnevezett, de értelemszerűen hasonló tényezőket egyféle címszó alá vontam (pl. ,,növények”, ,,a zöld”, ,,fák”, ,,virágok”). Talán megengedhető, hogy néhány kedves csemegét is felsoroljak, illusztrálandó, hogy mennyire sokféleképpen gondolkodunk: tejszínhabos sütemények, focimeccs, New Kids, világpolitikai helyzet, jó szellemi légkör (ezt kevesen írták!), csavargás, ökológiai ismeretek (!), nyugalom, jóakarat, csinos, szép emberek (elsősorban ♀) (sic!), harmónia stb, stb. A felmérést követő beszélgetések is sok szórakoztató eredménnyel jártak, például kiderült, hogy csönd alatt senki sem a csöndet érti, hanem a zaj hiányát, a csöndbe a madárdal, a halk zene beletartozik, avagy egyetértettünk, hogy a ,,nő”, csak így egyszerűen, inkább biológiai, mint társadalmi jellegű környezeti tényező, illetve igény (illetve még emberivé, ,,humánökológiaivá” is transzponálva: vágy).

Az első négy választ nézve eszünkbe kell jusson: levegő nélkül percekig, víz nélkül napokig, élelem nélkül hetekig élhetünk csak. Logikus a kérdés, vajon meddig élhetünk társak nélkül? Magam számára ennek az egésznek az egyik legnagyobb tanulsága a válaszok, az utólag megfogalmazott vélemények és az elemző beszélgetések alapján az, hogy az átlagember számára milyen nagy mértékben fontos a többi ember, az emberi kapcsolatok, a munka, a társadalom, a civilizáció nem káros termékei: csupa „társadalmi jellegű” dolog, amire a hivatásos avagy mozgalmár „környezetvédők” kis részének van figyelme.

limitáló tényezők

És most vizsgáljuk meg, hogy mit ért az ökológia tudománya környezet alatt. Kiindulásunk lehet a Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai Szakbizottságának 1987-ben közzétett állásfoglalása. Eszerint az ökológiai környezet a miliőspektrumnak (azaz a külvilág azon részének, mely egy adott populáció vagy populációk térbeli és időbeli mennyiségi eloszlását potenciálisan limitálhatja egy adott összefüggésben ténylegesen ható (abiotikus és biotikus) és a valós tér-időbe visszavetített része, amely az ökológiai tűrőképességgel összekapcsolódva a vizsgált populációk vagy populációkollektívumok adott tér-időbeni mennyiségi eloszlási viszonyaiért és annak változásaiért felelőssé tehető. Az ökológiai miliőt azok a kívülről ható limitáló tényezők alkotják, amelyek a külvilág oldaláról az élőlények előfordulási viszonyait ténylegesen befolyásolják. Mivel a miliő toleranciaspecifikus, a nagyszámú külső tényezőből az élőlényekre csak végesen kevés hat igazán, s így a két fogalom csak egymásra vonatkoztatva értelmezhető, amit komplementaritásuk fejez ki. (Az ,,ökológiai környezet” kifejezés azért használandó, mert a kömyezetfogalom nyilván nem lehet előjoga és kiváltsága az ökológiának, mint ahogy az ökológia fogalma sem alkalmazható a más tudományterületeknél szintén meglévő, környezettel kapcsolatos problémák jelölésére.)

Talán nem fölösleges egy egyszerű (sajnos még ezzel együtt is hosszadalmas) példán bemutatni, hogyan értendő az, milyen összetett dolog, hogy az ökológiai környezet toleranciaspecifikus. Vegyük a hőmérsékletet, s vizsgáljuk meg, változása hogyan hat egyik kedvenc élőlényünkre, az emberre.

Minden élőlénynek van úgynevezett belső környezete, melynek (legalábbis viszonylagos) állandóságát bonyolult szabályozási mechanizmusok biztosítják (úgy szoktuk mondani, a szervezet igyekszik megőrizni a belső környezet állandóságát). Az állandó testhőmérsékletű állatok esetében a belső környezet állandóságához (homeosztázisához) a testhőmérséklet viszonylagos állandósága is hozzátartozik. Az ember esetében a testhőmérséklet rendesen 36,5 Celsius-fok körül van. Többféle mechanizmus is védi a testhőmérséklet állandóságát a túlmelegedéstől, illetve a lehűléstől. A túlmelegedés legfőbb okai a meleg környezet és a test saját anyagcseréje, mely a földi élet jellegéből következően állandó hőtermeléssel jár. A lehűlés legfőbb okai a hideg környezet és az elégtelen anyagcsere.

A hideg elleni védekező mechanizmusok egyike a bőr jó hőszigetelése, amit csak fokoz az alatta lévő zsírréteg. Könnyen belátható, hogy a túlságosan jó hőszigetelés önmagában veszélyes is lehet, tehát a szervezet „megkerüli” saját hőszigetelő burkát, ha szükséges. Mivel testünkben mindenhol van és a keringéssel mindenhova eljut a vér, a vér hőmérsékletének szabályozásával az egész szervezet hőmérséklete szabályozható. Ha a test túlmelegedett, több vér áramlik a bőr felületén lévő vérerekben (a bőr kipirosodik, a végtagok megmelegszenek) és ott hőt ad le, majd lehűlve visszaáramlik a bőr hőszigetelő rétege mögé. Ha ez nem elég, akkor a szervezet izzadással fokozza a bőr hőleadását. A folyadékok, jelen esetben a verejték elpárologtatásához sok hő szükséges, ezért a bőr és benne a vér jobban lehűl. (A kutyák pl. nem izzadnak, ezért nagy melegben a nyelvüket lógatják ki és lihegnek, ott hűtik a vérüket.) Ha a test lehűlt, csökken a felületi erekben áramló vér mennyisége, a vért a szervezet „visszavonja” a hőszigetelő bőrréteg mögé, így a hőleadás csökken. Ha ez sem elég, a test viszonylagosan nagy felületű részeibe, melyeknek tehát viszonylagosan nagy a hőleadása, kevesebb vér jut, s így tartalékolja a hőt a szervezet. (Ezért hűl ki először az orrunk, fülünk, kezünk, lábunk a nagy hidegben.)

koordinátor

Ez már komoly mértékű tolerancia, de itt még nincs vége a dolognak. Ha a vér mégiscsak felmelegszik, az egész test is felmelegszik (lázasak leszünk) fokozódik az izzadás, másfelől pedig elesettek leszünk, s a nyugalomban kisebb a szervezet hőtermelése, mint aktív munkában. Magas láz esetén, 42 fok fölött hőkimerülés, hőguta és halál következhet be. Ha a testünk lehűl mintegy 35 Celsius-fok alá, dideregni, vacogni kezdünk, bőrünk libabőrös lesz. A vacogás izomremegés, és más erőfeszítésekhez hasonlóan kimelegszünk tőle, a libabőrösség pedig tulajdonképpen nem más, mint csökevényes szőrzetünk felmeresztése, ami által a bőr hőszigetelése javul. Mintegy 32 fok alatt megszűnik a vacogás, bágyadtság, álmosság vesz az emberen erőt, pulzusa, légzése ritkul, elveszítheti az eszméletét, további hűléskor elfogynak a májban tárolt ,„fűtőanyagok”, s mintegy 25 foknál valószínűleg beáll a halál. Az emberi testnek mindezt a hőszabályozását egy agyi (hipotalamikus) központ irányítja. Ez a központ tehát a hőmérséklet mint környezeti tényező hatását kivédő egyéni tűrőképesség, tolerancia különféle mechanizmusainak központja, koordinátora. A tolerancia úgy érvényesül, hogy a szervezet képes elviselni olyan külső hőmérsékleteket, amik a test hőmérsékletét mintegy 32–42 fok közötti értékig változtatják meg. Ez tíz foknál sokkal tágabb külső hőmérsékleti tartományt jelent.

A fajoknak, populációknak, egyedeknek minden környezeti tényezőre vonatkozóan van egy optimális tartományuk, az ennél magasabb és alacsonyabb értékek már kedvezőtlenebbek, míg elérkezünk olyan értékekhez, melyek már elviselhetetlenek. Az emberre nézve indifferens külső hőmérsékleti értéket nehéz pontosan megállapítani, mert az számos egyéb tényezőtől (pl. testmagasság, felülettérfogat arány, egyéb egyéni sajátságok, páratartalom) függ, de levegőn mintegy 22–24 fok, vízben 34,5–35,5 fok között van. A Földön ettől igencsak eltérő hőmérsékletek is előfordulnak, az ember pedig kozmopolita élőlény, nyilvánvaló tehát, hogy a természetadta tolerancián kívül más mechanizmusokkal is védenie kell testhőmérsékletének állandóságát. Ez persze fordított okoskodás, először kellett feltalálni ezeket a kiegészítő mechanizmusokat, koevolúcióban a test más hatásokra bekövetkező s a hőtoleranciát is érintő változásaival, s csak azután terjedhetett el az ember szinte az egész Földön. Ezek már tudatos (kortikális) mechanizmusok.

A testhőmérséklet szabályozására, illetve a kellemetlen hőmérséklet könnyebb elviselésére két köznapi gyakorlatunk van. Az egyik módszer, hogy szabályozzuk a külső hőmérsékletet. Ha ruházattal, akkor csak a test közvetlen közelében lévő levegőréteg hőmérséklete változik; a ruházatot akár úgy is tekinthetjük, mint a bőr hőszigetelő képességének kiegészítőjét. Olyan területeken, ahol a hőmérséklet az emberek számára kifejezetten kellemetlen, hőszigetelést is szolgáló épületekkel lehet a környezet hőmérsékletét változtatni, legyen ez a változtatás hűtés vagy fűtés. A másik módszer a test közvetlen hűtése, illetve fűtése mechanikusan (pl. hideg zuhany), vagy az anyagcsere befolyásolásával (gondoljunk például az igencsak köznapi módszerre, ,,egy feles”, egy pohár forralt bor vagy legalábbis egy csésze finom, forró tea elfogyasztására, vagy arra, hogy a nagy hidegben dörgöljük végtagjainkat, ugrálunk, toporgunk).

tűrőképesség

Mindaz, amit a fentiekben elmondtam, a külső hőmérséklettel kapcsolatos (azzal „komplementer”, hiszen például a fényviszonyokkal kapcsolatosan egészen másfajta reakciói vannak a szervezetnek) egyéni tolerancia működési módja volt. Az ökológust azonban a populációk érdeklik, még akkor is, ha a populációk egyedekből állnak. Ha a hőmérséklettel szembeni toleranciát egy populáció szintjén kívánjuk vizsgálni, nem társasan élő populációk (mondjuk cserebogarak) esetében egy időpillanatban a populáció toleranciáját tekinthetjük az egyedek toleranciája összességének, s akár jóslatokat is tehetünk az egyedi toleranciák statisztikus ismeretében, hogy más környezeti tényezők állandósága esetén a hőmérséklet adott változására a populáció hány egyede pusztul el, hány vándorol el, milyen mértékben változik a nőstény utódszáma, hogyan változik a korcsoporteloszlás, az anyagcsere intenzitása és így tovább. Talán még az is megjósolható, milyen feltételek kellenek ahhoz, hogy visszaálljon a kezdeti populációra jellemző állapot. A változások drasztikussága jellemző az adott populáció ökológiai tűrőképességére, igen nagy óvatosságra volna azonban szükség, ha a „populációk homeosztázisáról”, egy eredeti állapot visszaállítására való „törekvésről” akarnánk beszélni.

Valószínű az is, hogy ha egy eszkimó és egy busman populációt összehasonlítunk, előbbiben többen lesznek toleránsabbak a hideg iránt, mint az utóbbiban. Az egyedek (egyének) toleranciája evolúció során alakul ki, gondoljunk bele az említett példa alapján, hányféle szerv és szervrendszer (kültakaró, vérkeringés, máj, idegrendszer) működése és a populációban megvalósuló evolúciója szól bele a hőmérséklettel kapcsolatos védekezési mechanizmusok evolúciójába. Mindezek eredményeképpen alakul ki a populációban élő egyének saját toleranciájának összességéből a populációra jellemző ökológiai tolerancia. De a hideg ellen nemcsak a sok eszkimó védekezik, hanem általában az eszkimók is tudnak sok trükköt, ami életüket lehetővé teszi a másnak elviselhetetlen tájakon. A táplálkozásuk, ruházkodásuk, az iglu legalkalmasabb megépítési módja, és bizonyára sok szokásuk a populáció egészében alakult ki, csak a populációban, társadalomban élő emberek sajátja. Az ember esetében tehát a populáció toleranciáját további tényező, a különben szintén evolúciósan kialakult magasszintű kooperáció is befolyásolja. Emberi populációk esetében egyáltalán nem értelmetlen a „homeosztázisra törekvésről” beszélni. Jusson eszünkbe sokunk aggodalma pl. a magyarországi népesség elöregedése, fogyása miatt (ahol persze a kívánatos állapot megítélés dolga).

Úgy tűnik, az ökológust ebből az egészből az érdekelheti, hogy az ember (Homo sapiens) olyan faj, amely mindenhol élhet a Földön, ahol képes megteremteni annak a feltételét, hogy testhőmérséklete 36,5 Celsius-fok körüli értéken maradhasson. Ennek a fajnak vannak populációi, melyek létszámviszonyait nem lényegesen változtatja meg, ha mondjuk +5 és +35 fok közötti hőmérsékleti értékek fordulnak elő élőhelyén, és vannak olyan populációi, melyekre ez a –35 és +15 fok közti hőmérsékleti tartományban áll. Hogy ez a tolerancia hogyan jön létre, az a genetikus, fiziológus, etnográfus, építőmérnök, hőtechnikus és mások érdeklődési területébe tartozik. Hogy az épületeknek, a ruházatnak milyen további kulturális, humánetológiai funkciói vannak, megint csak nem az ökológusra tartozik, ha az a hőtoleranciát vizsgálja. (Feltételezvén, hogy most néhányan a „szakbarbárok!” szót csikorgatják összeszorított fogaik közt, megemlítem, hogy némelyik ökológiai vizsgálatban az a legszórakoztatóbb, hogy az ember elkerülhetetlenül betéved más tudományterületekre, ettől más szemszögből látja saját korábbi témáját, s ez olyan remek érzés, mint mondjuk egy másik ember gondolatait megérteni, elfogadni, érzelmeit átélni olvasás közben.)

szélsőségesen különböző definíciók

A hőmérsékletnek és a vele kapcsolatos toleranciának rengeteg további összetevője van, mint ahogy az egyed és a populáció viszonya sem ilyen egyszerű. Feltétlenül meg kell még említeni, hogy a hőmérséklet iránti tolerancia nem önmagában létezik, hanem összefügg más tényezők iránti toleranciával is. Például a hőérzet és a hőszabályozás hatákonysága erősen függ a páratartalomtól. Párás időben a verejték párolgása csökken, tehát kisebb az izzadás hűtő hatása. Ezért pokoli a párás trópusok 30 fokos hősége és elviselhető a száraz sivatagoké. A levegő hőmérséklete és páratartalma mindig kapcsolódik bizonyos légnyomáshoz, és ez is befolyásolja közérzetünket, továbbá a napfény intenzitása, s mindezek, ha kis mértékben is, de közvetlenül befolyásolhatják egy emberi populáció létszámát, összetételét. Hogy milyen mértékben, azt (is) vizsgálja a humánökológia. A humánökológiának szélsőségesen különböző definíciói léteznek. Kérdéses, hogy szabad-e a humánökológiát az emberre mint bioszociális lényre kiterjesztett ökológiaként értelmezni. Én most mindenesetre ezt teszem egy gondolatsor erejéig.

Térjünk vissza kiindulásunkhoz, s vegyük sorra, tekinthetjük-e ökológiai értelemben környezetünknek mindazt, amit a felmérés során az adatközlők felsoroltak. Az a kérdés tehát, hogy mi tartozik az embert körülvevő, az egyénnek fontos környezetből ökológiai értelemben az ember környezetébe?

A levegő mint olyan (a válaszok zöme így, önmagában nevezte meg, és magyarországi lakosok lévén senki sem gondol a ,,levegő ritkulására” a magashegységekben, netán hiányára az űrben) nemigen felel meg kényes kritériumainknak. A levegő nem limitáló tényező, mert (legalábbis egyelőre) korlátlanul van, s hiányában minden élet elképzelhetetlen. A limitáltság és tolerancia a levegő bizonyos összetevőivel vagy éppen hiányukkal kapcsolatosan képzelhető el. A szennyezett levegő bizonyos komponensei, a velük szembeni egyedi tolerancia mértéke, a társadalmilag hozott óvintézkedések és a megbetegedések és halálozások összefüggésének vizsgálata viszont már ökológiai (humánökológiai) probléma. Ugyanilyen bonyolult lehet a megnevezett húsz tényező többségének elemzése. Legfőbb tanulságunk ebből az lehet, hogy a környezetünkkel kapcsolatban mennyire összetett fogalmakban gondolkodunk, és mennyire pongyolán fogalmazunk.

Sok válasz vonatkozik olyan tényezőkre, amelyek egyértelműen embertársainkkal kapcsolatosak, társadalmi jellegűek. Amíg az ökológia könnyedén elbánik (valójában dehogyis könnyedén, óh istenem!) egy gazdaállat és parazitájának viszonyával, vagy az egy fajhoz tartozó egyedek tömegszaporodását lehetővé tévő és limitáló táplálék vizsgálatával, addig felmérhetetlenül bonyolult például a földön élő emberi népesség tömegszaporodását (hívják demográfiai robbanásnak is) előidéző, korlátozó befolyásoló tényezők megismerése és fontosságuk megállapítása.

Nem kétséges ugyanis, hogy például egy társadalom jövőképe közvetlenül befolyásolja a benne élő fiatalok házasodókedvét, a fiatal házasok gyermekeinek számát, a kivándorlási kedvet, az öngyilkosságok gyakoriságát, durva megközelítésben tehát a populáció létszámát, finomabb megközelítésben pedig már a populáció korcsoporteloszlását is. Hogy a jövőkép az egyénekben milyen idegi és lélektani (következésképpen esetleg fiziológiai) változásokat indukál, az az orvostudomány gondja, hogy az egyéni vagy populációs szinten megnyilvánuló tolerancia hogyan működik, az orvosokra, genetikusokra, közgazdászokra, szociológusokra, politikusokra stb. tartozik. Ökológiai értelemben ebből az a lényeges, hogy a (persze nemigen kvalifikálható) jövőkép a populáció létszámára jelentős, talán majd valamikor mérhető hatással van. Pusztán a metodikai nehézségek miatt nem negligálhatjuk ezt a tényezőt, mert hatása bizonyosan sokkal nagyobb az emberi populációk jó részének létszámviszonyaira, mint mondjuk a „könnyen” kezelhető élősködő állatok hatása.

más tényezőkkel együtt

Még egy kaján megjegyzés: ahogy a hőmérséklet sem önmagában hat, hanem más tényezőkkel együtt, a társadalom jövőképe is más tényezőkkel együtt befolyásolja a születendő gyermekek számát, például a lakásviszonyokkal, a foglalkoztatási struktúrával, a radioaktív háttérsugárzással, szokásokkal, törvényekkel, talán még a gólyafészkek számával is.

Ha az emberi populációk ilyen nagy mértékben különböznek a botanikus-zoológus-ökológus vizsgálati alanyaitól, ha az emberi populációk ökológiai toleranciájának kialakulásában ennyire nagy szerepe van a kifejezetten emberi, társadalmi összetevőknek (amint azt a hőmérséklettel kapcsolatos egyszerű példákban is láttuk), akkor érthető, ha a humánökológusnak nemcsak a mennyiségileg már leírható, a létszámviszonyokat egyszerűen, közvetlenül befolyásoló jelenségekkel kell foglalkoznia. Az ökológia kialakulásakor (elnevezésekor) még a mainál is kevesebbet tudtak elődeink a növényekről és állatokról, így hát maradt a cenzus és annak statisztikus kezelése. Az ember esetében kézenfekvő, hogy környezetével való ökológiai kapcsolatának vizsgálata bonyolultabb legyen. Ahogy különbözik az atomfizika a szilárdtestek fizikájától, úgy különbözik a humánökológia az ökológiától. Lehet, hogy itt van az ökológiai nómenklatúra-vita kutyája elásva?

(Az az igazság, hogy a dolog még ennél is bonyolultabb lehet. Voltak, akik számára fontos környezeti tényező volt Isten. Gondoljon bele az olvasó, akár hívő, akár ateista: a többiek hite és annak következményei milyen sokféleképpen befolyásolják a környezetet!)

A varga jól érzi magát a kaptafája mellett. Lassan másfél évtizede munkálkodom azon, hogy rovarokat és embereket közel hozzak egymáshoz. (Meg kell mondanom, elfogultságot, ellenkezést egyedül az emberek részéről találtam, úgy tűnik, a rovarok gátlástalanul és fesztelenül keresik a társaságunkat vérünkért, hulladékainkért, élelmiszereinkért, bundáinkért.) Befejezésül szeretnék kitérni az ember és a rovarok ökológiai kapcsolatára. A téma gyakorlati jelentősége óriási, irodalma könyvtárnyi. Elméletileg azért érdekes, mert az élővilág és az ember kapcsolatát boncoló minden gondolat segíthet, hogy máshogyan szemléljük a természetet és benne magunkat. Nem arra van szükség, hogy ismét úgy lássuk magunkat a természet részének, mint eleink évtízezredekkel ezelőtt (talán), hanem hogy most már az emberiség rengeteg felhalmozott tudásának birtokában újfajta és tudatos alázattal és óvatossággal tekintsük magunkat az élővilág részének és többnek is annál.

még véletlenül sem

Mennyire tudatos a rovarokkal való kapcsolatunk? Felmérésem tanúsága szerint az állatok minden ötödik embernek jutottak eszébe, amikor a maga számára legfontosabb környezeti tényezőket sorolta fel. Az állatokat a 7. helyre a gyerekek „hozták fel”, s nyilvánvalóan ludasok ebben „kiskutyánk”, „macskám”, „cica” és a többi kedves házijószág. (Itt mellesleg egy elvont szünbiológiai fogalom, az „interspecifikus kölcsönhatások” emberi dimenziókkal bővült tartalma mutatkozik meg.) Azt viszont, mint entomológus, keserűen jegyzem meg, hogy rovarok még véletlenül sem szerepeltek a válaszok közt, még a Magyar Rovartani Társaság tagjainak válaszai közt sem.

Ha szigorúan értelmezzük a humánökológia fogalmát, és azokra a közvetlenül ható környezeti tényezőkre gondolunk, melyek az emberi populáció(k) létszámviszonyait, koegzisztenciális jelenségeit jelentősen befolyásolják, ezek közt a rovarok igen hátra szorulnak. Elsősorban a vérszívó élősködők, a mérges csípésű rovarok, s az emberi táplálékban szereplő rovarok jöhetnek számításba. (Az afrodiziákumként fogyasztott kőrisbogárnak, bárhogyan is hat, mellékhatásként bizonyára jó néhány születést is köszönhetünk.) Ugyanakkor a rovarok nélkül nem létezhetnek a virágos növények, nem bomlik le az erdők avarja, az állatok ürüléke és tetemük, nem létezhet rengeteg kedves madarunk. Rovarok nélkül rengeteg fertőző betegség elkerülne minket, és rengeteg kártól mentesülnénk. A rovarok elleni védekezésnek is köszönhető, hogy környezetünket gyilkos mérgekkel telítettük. Nélkülük sem, velük sem élhetünk, így hát huncut az az ökológus (bárki legyen is), aki elfelejtkezik róluk.

kép | shutterstock.com