NAGYSZERŰ DOLGOK TÖRTÉNNEK AZ EMBERREL

Ha az ember biológus, nagyszerű dolgok történnek vele.

Nemrégiben az Állatkertben jártunk gyermekeimmel. Elálldogáltunk itt-ott, aztán mentünk tovább. A páviánoktól is indultam volna, de a nem rács mögött gubbasztó, hanem nagyon is eleven majom-lét szórakoztató varázsa lekötötte a gyerekeket, és rimánkodtak, hogy maradjunk. Aranyos kis kölykök csimpaszkodtak anyjuk szőrébe, ugrándoztak, majomkodtak, verekedtek a sziklákon, az anyák meg hol kölykeikre figyeltek, hol egymás elől lopkodták az elemózsiát. Egyszerre hatalmas rikácsolás támadt, két nőstény összekülönbözött valamin, acsarkodtak, az egyik megfutamodott, a másik üldözte. A visításra a legfölső sziklán megjelent a Vezérhím, a többinél nagyobb, díszesebb szőrzetű hím és semmit nem csinált, le sem nézett, csak levizelte a sziklát, amin ült. Odalenn egyszerre csönd lett. Legkisebb lányom, aki addig a nyakamban ülve lelkesedett a majmokért, a fülembe súgta: attól ott fenn félek!
kínálkozó jelenségek
Nyár. A Nyírbátori Művelődési Központ falukutató táborában egy csapat általános iskolás gyűlt össze az ország több vidékéről, s a tábor egy napja a tájegység megismerésével telt. Meglátogatták az utóbbi időben oly felkapott, de azért még mindig szép, egyszerű és tájba illő templomokat, emlékházakat, temetőt, szárazmalmot, vízimalmot. Mindez várható, sőt elvárható egy szabolcs-szatmári falukutató tábortól. Itt azonban a rendezők gondoltak a természeti környezet megismertetésére is. (Ez egy biológus számára máris nagyszerű.) Engem kértek fel rá, és úgy okoskodtam: itt egy gyönyörű táj, egy régről valamelyest megőrzött épített környezet, és egy csapat nyitott elme, eleven érdeklődés. Nosza, nézzük meg, mit találni, ha csak kicsit is keresünk, a műemlékekben és környékünkön, ami ember és természet együttműködésére, harmóniájára utal, emlékeztet. Eleinte tendenciózusan kerestem és találtam a kapcsokat (a gyerekek felszabadult nevetése nyugtázta, hogy nemcsak elértették szándékomat, hanem partnerek is), később már válogatnom kellett a kínálkozó jelenségek között. Beszéltünk mindenféléről, a szúrágásról, a zsindely anyagáról, a tetőn növő moháról, arról, hogy a festett karzat mintájának élményanyaga származhatott a valaha volt környező lápokból, a molnárok lisztes kötényének és a molnárfecskének a kapcsolatáról, és így tovább. Túristvándiban a szaggatottan folyó, bujkáló, de mégis eleven eszmecsere váratlan filozofikus mélységek fölé tévedt. Egy sajátságos tájban utazva láttuk néhány emlékét annak, hogy a valaha ott élt emberek hogyan formálták a tájat még inkább egyedivé, illetve, a másik oldalt nézve, hogyan tudtak a környezeti adottságokkal élve egyedülálló kultúrát létrehozni és fenntartani. És láttuk, hogy próbálja most az ember görcsösen menteni és őrizni ebből azt, amit eddig el nem pusztított, vagy veszni nem hagyott.

A vízimalom előtt hatalmas platánfák állnak. Nem tudom, ki, mikor ültette őket. Az öreg, árnyas fák ligete mindenki számára emlékezetes marad, aki ott járt. De a platán Magyarországon nem őshonos faj. Hiába nem zavarja a szemet, mégiscsak korábbi hírnöke annak, ami egyre inkább tudatosodik bennünk, amitől egyre inkább félhetünk: a globális egyhangúságnak. Mindent exportálunk, bármit importálunk, nemcsak banánt, kölnit, magnót, zenét, hanem most már tévéműsort, agyat, ideát is, a Föld lassan-lassan egysíkúvá válik. Egy faj (a platán) ebben nem jelent sokat, de íme, 20 éve áthurcolták Amerikából a platán egyik kártevőjét, az önmagában gyönyörű, de most már egyre nagyobb pusztítást végző platán-csipkéspoloskát. Olaszországban megvetvén a lábát megindult észak és kelet felé, ellepte egész Dél-Európát, délnyugatról támadva egész országunkat is, hiszen itt, az ország keleti csücskében hemzseg tőle a platánliget. Lehet, hogy ezzel nincs is vége. Lehet, hogy majd Amerikából importált parazitáival tudunk ellene hatásosan védekezni, az pedig újabb kozmopolita fajt vagy fajokat jelent a magyar faunában. (Ne becsüljük le a veszélyt, gondoljunk csak arra, hogy ez az egész baj úgy kezdődött, hogy egy faj, a Homo sapiens kozmopolitává vált!)

Az általános iskolások ezt megértették. Örültem, hogy mi mindenre jó a biológia. A napnak és az ember-természet viszony fürkészésének számomra mégsem ez volt a csúcspontja, hanem amit Tiszacsécsén láttam. Móricz Zsigmond szülőháza előtt túl sokáig kellett várni a kulcsra, hát elballagtam a közeli harangtoronyhoz. Egyedül voltam, nyugodtan felmászhattam a toronyba. Az jutott eszembe, hátha találok itt állati életre utaló nyomokat, például bagolyköpeteket.
a köpet tulajdonosa
A baglyok szőröstül-bőröstül nyelik le áldozatukat. A szőrt, a csontocskákat nem emésztik meg, hanem időről időre, csinos csomóban, felböfögik. A maradványok alapján utólag megállapítható, hány egeret, milyen pockot evett akkor a köpet tulajdonosa. A köpetben lévő csontok árulkodnak arról is, hogy milyen állatok élnek a bagoly vadászterületén. És persze bagolyként más-más zsákmányállat dominál a köpetben. Egy felmérés szerint például egy réti fülesbagoly 56 köpetében 36 csalitjáró pocok, 32 erdei cickány és 16 törpecickány volt, ugyanazon a területen ugyanakkor egy erdei fülesbagoly 44 köpéséből 80 csalitjáró pocok, 12 erdei egér, 8 erdei cickány és 4 törpecickány maradványai kerültek elő. Ezek az adatok sokféleképpen analizálhatók. A tudomány számára mindez értékes, a bagolyköpeteknek nagy szakirodalma van.

Nekem azért kellett volna legalább egyetlen egy, hogy mindezt elmondhassam a gyerekeknek, hogy kiszedegethessük a kis csontokat, állkapcsokat, fogakat, hogy mindez kézzelfoghatóvá, tapinthatóvá váljék. Dolgom (nézelődés, óvatos harangpöcögtetés) végeztével lassan lefelé indultam, minden zugot, minden gerendát megnéztem, nincs-e valahol bagolyköpet. A faszerkezet tüzetes átvizsgálása azonban nem vezetett eredményre. Hátravolt még a palánkkal körülvett torony alatti terület, végül is minden oda potyog. Talán ott találok a feltételezett éjszakai vendég étrendjéről árulkodó nyomot. A torony alatt találtam 2 sörösüveget, 1 sörösdobozt, 2 konzervdobozt, 1 tejes-, 1 kakaószacskót, zsírpapírt, cigarettásdobozt és egyebeket. Ez volt az a műemlék, amelynél a biológus, az apa hallgatott a gyerekek előtt.

Utólag persze bánom, mert soha csodásabb alkalom arra, hogy tudatosítsuk: az ember a természet része, ami abban is megnyilvánul, hogy ugyanúgy vizsgálható, mint az állatok tevékenysége az ökológia tudományának fogalmaival leírható (itt pl. a táplálékpreferencia vizsgálata maradványok, életnyomok alapján).
szüntelen áradat
Ugyanez a tanulsága a harmadik, őszi történetnek is, amely egy budapesti kavicsbánya tavának vizében és víztükrén élő poloskák tanulmányozásával indult. A hatalmas bányagödör egyik végén markolók harapják a hegyoldalt, teherautók szüntelen áradata szállítja a kitermelt sódert. A másik oldalon más teherautók szüntelen áradata hordja a gödörbe a város szemetét, töltik fel a gödröt. A vagy 50 méter magas szeméthegy tetején két dózer serénykedik, a teherautók, dömperek, kukásautók szennyét időnként a plató szélére tolják, s a hegyoldalon ócska bútorok, mosógépek, építőanyag, sitt, háztartási szemét, és még ki tudja, mi ömlik lefelé. Alul, a bányató partján, a szemétomlástól tisztes távolságra asszonyok állnak, batyukra vigyázva. A szeméthegy folyton mozgó omladékán pedig férfiak lavíroznak, másznak le-föl, oldalt, lesik, hogy nem jön-e felülről valami új és értékes.

A biológusnak beugrik egy analógia a rovarok világából. Épp a Ligetben (1989/2) adtam hírt azokról a vietnami molnárkákról, amelyek a gyorsan rohanó patakok vizén, ár ellenében rohanva töltik életüket, várják, keresik a víz szállította rovarokat, lesik, nem jön-e felülről valami új és értékes.

Ez a két zsákmányolási stratégia megint csak azonos kérdéskörben vizsgálható, az életforma, a niche egyfajta hasonlóságával jellemezhető. További hasonlóságokat mutatnak a törmeléklejtőkön vagy a futóhomokon élő növényfajok és tulajdonképpen a legtöbb folyóvízben élő szervezet. A társadalomban élő ember villámgyorsan dolgozta ki azt a stratégiát, amire a biológiai evolúció során évmilliók kellettek. A két utóbbi történet arról árulkodik, hogy az ökológia tudománya is szolgálhat evidenciákkal: az ember is a természet része. Miért fontos ez a kissé erőltetett, önképzőkör-szagú következtetés?

Ma úgy gondoljuk, ősapánk ősapja nem volt tudatos lény, nemigen tudta, hogy ő nem azonos a természettel, nem volt individuum. (A gyermek is valahonnan innen indul, nagyon messziről, ezért is értik az ikrek a seregélyek beszédét ugyanúgy, mint kislányom a páviánok nonverbális kommunikációját.) Hogyan történt, ki mondhatná meg, eljutottunk a középkorig, amikor, legalábbis az európai ember, hite szerint külön teremtvén és kiűzetvén a Paradicsomból, vajmi kevés kapcsolatot ismert el a természettel. Így kellett lennie, mert különben miért kavart volna olyan nagy vihart a tudós Darwin műve, aki bizonyította az ember származását az állatvilágból? Darwin után egy időre megint megtelt eretnekekkel Európa, de nemcsak a vallásosak támadták őt és követőit, hanem a származásukra kényesek is. Büdös volt a rokonság (akárcsak ugyanakkor tájt az a másik nekünk, magyaroknak, az a halszagú, amelyik után most annyira nyújtózkodunk).

Jó ideig eltartott, amíg a közvélemény elfogadta, hogy a majmokhoz származástanilag nagyon is sok szál fűz bennünket. Ebben a században egy másik biológiai tudományág az öröklődés mikéntjét, az öröklési anyag élővilágbeli egységét fedezte fel. Érdekes, az élővilág biokémiai értelemben vett egysége nagyon fontos volt és még ma is az a magyar oktatáspolitikának, amely ugyanakkor biologizmusnak bélyegezte, ha valaki a társadalmi mozgásforma legmagasabb rendűségébe belerondítva ember és állatok között akart szorosabb párhuzamot vonni.
a felsőbbrendűség tudata
Századunk vége felé vált nagykorúvá az a tudomány, az etológia vagyis viselkedéstudomány, amely éppen azért érdekes, mert egészen más élőlényeken, mondjuk halakon, páviánokon kapott eredményei segítettek és segítenek az ember viselkedésének, ösztönéletének megismerésében. Legújabban megint beleverik az orrunkat abba, hogy nem érezhetjük magunkat a természet urainak. Pedig mennyi mindent fel tud mutatni ez az évszázad, ami az egyént függetlenebbé tette a természeti környezettől, önkéntelenül is a „győzelem”, a felsőbbrendűség tudatát erősítve benne. Csakhogy kiderült, a függetlenség árát nemcsak az egyén adta meg, hanem a környezet, azon keresztül pedig a kisebb-nagyobb (fel egész a globálisig) közösség, és valami újért esetleg olyanok fizettek, akiknek semmi részük nem volt a jóból. A sokasodó bajok okát most már egy egész sor tudomány — kémia, biológia, fizika, orvostudomány, agrártudományok, szociológia, ökológia stb. — tárta föl és mostanra megint csak, még egy oldalról bebizonyosodott, hogy bár mi vagyunk a legkülönbek, legokosabbak, legszebbek — hm —, leghatékonyabbak, nem biztos, hogy megérdemeljük a sapiens nevet. Állítólag egyedül mi tudjuk, hogy meg fogunk halni — de nem biztos, hogy valóban előrelátóak vagyunk.

A dologban az a rejtélyes érthetetlen, hogy egyáltalán hogyan távolodhattunk el ennyire „természeti”, „természetközeli” mivoltunktól? Vajon valami taszító van az állati létezésben? Kollektív kisebbrendűségi tudatunk van és azt kompenzáljuk? Vagy van Isten, aki többre szán bennünket?

Az ember valamiben kétségtelenül egyedülálló. Rengeteg faj alakult ki a Földön az élet több milliárd éve alatt. Rengeteg faj szaporodott el viharos sebességgel, és „uralta” a korabeli élővilágot. A szónak azonban többféle jelentése van. Mi nem számszerűleg uraljuk a kort, a Földet (mint mondjuk a Trilobiták), hanem hatásunknál fogva. Egy állatnak elsősorban levegőre, vízre és táplálékra van szüksége. Nekünk sokkal több mindenre. MINDENT el akarunk venni a természettől. Nem akarunk fázni, ehhez energia kell, ahhoz viszont az energiahordozókon kívül a levegőt is igénybe vesszük. Nem akarunk piszkosak lenni, hát bepiszkoljuk a vizeket. Nem akarunk éhezni, sőt egyszerűen belakni sem, hát kizsákmányoljuk a talajt, az erdőket, a tengereket, az édesvizeket, a háziállatokat, kizsákmányoljuk táplálékforrásainkat. És nem akarunk unatkozni, nem akarunk a fenekünkön maradni, nem akarunk betegek lenni és meghalni, nem akarunk józanok maradni, nem akarunk szegények lenni. Nagyszerű dolgok történnek velünk.

Az ember különleges teremtmény, különleges lehetőség előtt áll. A rengeteg robbanásszerűen elszaporodott, majd kihalt vagy megritkult faj után itt van egy, amely felismerte, hogy a fajok léte is halállal végződik. Hogy a fajok kihalásának vagy szükségszerű átalakulásának néhány oka, tünete már megjelent a mi fajunkban is. Az emberi faj felismerte, hogy képes a kollektív bölcsességre. Vajon képes lesz-e arra (mert még nem), hogy felismerje, egyelőre nem jött el az ideje a természettől való függetlenedésnek, hogy a természettel együtt élünk vagy együtt halunk. Vajon mindenki tudja-e, hogy a kezünkben tartjuk a saját evolúciónkat? Mindenkiben tudatosodott-e, hogy mi vagyunk az a faj, amelynek megadatott, hogy mérlegelje, mi a veszélyesebb számára, ha túlszaporodik, ha felrobbantja a Földet, ha mérgekkel megtagadja a fajra jellemző biologikumot? A nagy evolúciós labirintusban ezek mind egy-egy zsákutcát jelentenek.

Íme egy faj, az élővilág egyetlen faja, amely saját maga dönt fennmaradásáról. Tudatosan éljük át jelenlegi krízisünket, mindnyájan felelősek vagyunk, csak az tagadja ezt, aki infantilisan el akar bújni az egyéni felelősségvállalás elől. A tudományok után most már a felelősség int rá: fogadjuk el ezt az együvétartozást. Nem tagadhatjuk meg azt a természetet, amely ilyen nagyszerű fajt alkotott.

felső kép | indafoto,hu