VITALITÁS

Szokásos látogatásomkor úgy véltem, apám végnapjai közelednek, így egy kora tavaszi napon visszaköltöztem szülővárosomba, hogy bármikor kéznél legyek. Megtehettem, mert már magam is nyugdíjas voltam egy éve. Feleségem arcán a megkönnyebbülés hullámai futottak át döntésem hallatán. Sok lehettem neki az előző évben, folyton kerülgetnie kellett a lakásban. Hogy elrejtse megkönnyebbülését, szigorú feltételt szabott: amíg apámat ápolom, újítsam fel anyám romházát, hogy eladhassuk.

– Amilyen vacak nyugdíjad van, nagy szükségünk lenne arra a pénzre – szúrt még egyet belém.

Ezért aztán nem apám zsúfolt társasházbeli lakásába, hanem anyám lepukkant házába költöztem, és rögtön hozzákezdtem a felújításához. Hetekig csak pakoltam, lomtalanítottam, bontottam.

tompább

Naponta egyszer, délelőtt, átléptem apámhoz, és ha kellett, erőszakkal is elvittem sétálni az egyetemi parkba. Állapota szinte napról napra romlott, feledékenyebb lett, arca beesettebb, tekintete tompább. Három hét múlva már a parkba sem tudtam becipelni, le kellett ülnünk a bejárat közelében egy padra, ahol hosszú és zavaros történeteket mesélt a gyerekkoráról.

A sétákról hazafelé menet bevásároltam, felérve lakásába megebédeltünk, aztán elmosogattam, mostam, takarítottam. Főznöm nem kellett, napi menüt rendeltem házhoz.

Így ment ez június közepéig, apám folyamatosan gyengült. Többször is elvittem orvosához, aki – karját széttárva – csak annyit kérdezett, hogy mit várok egy kilencvenkét éves embertől? Tényleg, mit vártam? Azt semmiképp, hogy egyszer csak megváltozzon a helyzet egyik napról a másikra. Pedig ez történt.

Egy szikrázóan napsütéses reggelen apám toppant be hozzám, azt hittem, baj van.

– Kapd össze magad fiam, sétálni megyünk! –, és a nyomaték kedvéért türelmetlenül kopogtatott sétabotjával. Kétszer kerültük meg a parkot aznap, és ezután minden nap. Apám, aki addig csak turkálta az ételt, jóízűen evett. Pár nap után elhagyta a sétabotot. Kedélyállapota is javult, csupa vidám történet merült fel benne katonakorából, az anyámmal való rövid házassága idejéből, az építő iparban eltöltött ötven esztendőjéből, és fújta a sztorikat rendületlenül, egész úton és a lakásban is.

Azt gondoltam, apám talán a hátam mögött felkeresett egy „csodadoktort”, egy természetgyógyászt. De ez óriási változás lett volna karakterében. Házassága részben azért ment tönkre, mert a maga földhözragadt materializmusával nem tudta elfogadni anyám ezoterikus világlátását. „Még hogy a bolygók állása befolyásolja a sorsunkat? Ugyan már?” – torkollta le anyámat számtalanszor. A lelkem mélyén nem is hittem, hogy apám erre az útra tévedt, noha az egyik sétánk során bűnbánatot gyakorolt: „Most már bánom, hogy olyan ellenséges voltam anyáddal. Mit számított, hogy ő csak homeopátiás szerekkel volt hajlandó gyógyítani téged, én a háta mögött úgyis rendes orvosságokat adtam be neked. Mit számít, hogy teozófiával tömte a fejedet, én bevezettelek téged az igazi tudomány világába. Már akkor megbántam az egészet, amikor láttam, hogy a válás mennyire összetört téged. De nem lehetett visszacsinálni. Anyád akkor már a nevelőapádat szerette. Sajnálom fiam”.

anyagszükséglet

Nem firtattam a változás okát, egyszerűen csak örültem neki. Különben is, egyre jobban belebonyolódtam a felújításba, és inkább ebbe vontam be apámat. Miután hazaérkeztünk a sétákról és megebédeltünk, együtt számolgattuk az anyagszükségletet, terveztük a felújítás menetét, hívogattuk a szakikat.

Annyira csak az építkezés kötötte le a figyelmemet, hogy még arra sem kérdeztem rá, június közepe óta miért nem kell mosogatnom, mosnom, takarítanom. Azt hihettem, hogy életerejének visszatértével ő maga végzi a házimunkát, ahogy tette válása óta. Mert apám soha többé nem nősült újra, sőt, összeköltözni sem volt hajlandó senkivel. Nem is lettek tartós kapcsolatai.

Júliusra annyira felerősödött, hogy felcsapott az építkezésem műszaki ellenőrének. A délelőtti egészségügyi sétáinkat leszámítva reggel nyolctól délután ötig téblábolt a ház körül. A szakik rettegtek tőle. Minden apró hibát kiszúrt, minden simlisséget kiszimatolt.

Ötkor azonban percre pontosan elindult haza akkor is, ha a szakik még nem végeztek valamilyen munkafázissal. (Az a gyanúm, hogy a melósok direkt azért túlóráztak nap mint nap, hogy legalább arra a pár órára elkerüljék apám vizsla tekintetét.) Végül ez a rigorózus indulás ébresztette fel bennem a gyanút. Van egy titkos szerelme, aki otthon várja? Aki elmosogat, mos és takarít helyette?

Egy szeptemberi műszak után hazáig követtem. Felosontam az első emeletre. Az ajtó nem volt kulcsra zárva. Besurrantam.

Apám a fürdőszoba előtt térdepelt. Csak pár pillanatra futott át az agyamon, hogy imádkozik, ahogy mellé értem már láttam, hogy félszeme a fürdőszoba ajtó kulcslyukára tapad. Bentről vízcsobogás és élveteg sóhajtozás hangjai szűrődtek ki. Még közelebb húzódtam hozzá és vállára tettem a kezem. Ő felnézett rám, és a meglepetés legcsekélyebb jele nélkül huncutul rám mosolygott, aztán ujjával csendet intett, a karomnál fogva lehúzott magához és a kulcslyukra mutatott.

Bekukucskáltam. Egy fej és láb nélküli, formás meztelen női torzót láttam, amint a habos tusfürdőt szétkeni testén. Felálltam. Apám még kukkolt egy ideig, aztán ő is feltápászkodott. Bementünk a hálószobába, leültünk az ágyra. Csak a szememmel kérdeztem.

– Ez a lány a ház öt nagyságos asszonyánál takarít felváltva, minden hétköznap délután. Nyár elején összefutottam vele, és elpanaszolta, egyikük sem engedi meg, hogy meló után lezuhanyozzon. Felajánlottam, hogy nálam megteheti, ha elmosogat, beteszi a mosást a gépbe, felporszívóz a hálóban, felmos a konyhában. Belement. Olyan ügyes, fél óra alatt elvégez, aztán lezuhanyozik…

Ez volt hát a vitalitás visszatérésének forrása. Tréfával próbáltam elütni a dolgot:

– Csak azt ne mondd, hogy Zsuzsannának hívják!

Apámnak nem volt ideje válaszolni, mert kicsapódott a fürdőszoba ajtó, és a lány – mint később megtudtam, Mirtill – törülközőbe csavarva, kezében a ruháival kilépett az előszobába, és felénk fordult.

– Jó napot kívánok! Maga biztosan Feri bácsi fia. Sokat mesélt magáról.

Arcát nem láttam különösebben szépnek, de nagyon fiatal volt, alig több húsznál.

– Felöltözöm, elkészítem Feri bácsi vacsoráját, és már megyek is!

Kilibbent a konyhába.

November elejére befejeződött a házfelújítás. Feleségem is leutazott, hármasban csaptunk egy szolid házavató murit. Feleségemnek nem számoltam be apám kukkolásáról. Sohasem kedvelte apámat, nem akartam tovább rontani a renoméját.

Hamarosan meghirdettem a házat, és vártam a vevőket. Nem kellett sokáig várni, a városkában nagy volt a lakáshiány, naponta legalább ketten nézték meg délutánonként, mert a délelőttöket mindig apámra szántam, a sétát egyetlen nap sem hagytuk ki.

Apám december másodikán éjjel, minden előjel nélkül, álmában meghalt. Én találtam a kihűlt testre. Két óra hosszat ültem az ágya szélén a jeges kezet szorongatva, mielőtt telefonáltam. Az vigasztalt, hogy boldogan és fájdalommentesen ment el.

Eltemettük. Feleségem kiszúrta Mirtillt a gyászoló tömegből, rákérdezett. „A házból ismerik egymást” – mondtam, és ezzel tulajdonképpen nem hazudtam. Feleségem a temetés után hazautazott.

Másnap Mirtillnek kulcsot adtam a lakáshoz. Nem kérdeztem tőle, hogy tudott-e apám kukkolásáról.

Anyám házát december közepén tudtam eladni, a cuccaimat átvittem apám lakásába. Feleségemmel megbeszéltem, hogy nem megyek még haza, a télen felújítom a lakást, tavasszal azt is eladjuk. Feleségem nagyon gyorsan igent mondott.

Itt ülök most a konyhában, nézem, ahogy ritkás hó kavarog a házak között. Egy papíron tervezgetem az anyagszükségletet, a felújítás menetét. A konténer ott áll a ház előtt, a lebontott csempéket, a letépett tapétákat már lehordtam.

Az órámat nézem. Az ötöt várom.

kép | vecteezy.com