TÉR IDŐ

A modern fizika tér-idő kontinuumról beszél, az idő mint negyedik dimenzió elválaszthatatlan a tértől, átjárja, mint lélek a testet. Ha jól értelmezem ezt a törvényt, akkor most, hogy csapatommal visszaépítettem a visegrádi Palota-kápolna sekrestyéjének gótikus terét, és a Rác fürdő Magánfürdőjének török kori csegelyes kupoláját, egyfajta negyedik dimenziócsapdát hoztunk létre: foglyul ejtettük a középkori időt.

Persze nem úgy varázsoltuk elő, mint bűvész a nyulat a cilinderből, a régmúlt ott szunnyadt Visegrádon egy boltindító konzol mohos szegleteiben, egy zárókő töredék festett álfúgájában s néhány boltozati borda profiljában, a Rác fürdőben pedig egy csegely alsó csücskének téglaőrleményes mészvakolatában meg egy szamárhátíves nyílás negatív lenyomatában. Ezeket az egész épület tömegéhez mérve apró részleteket terjesztettük ki a térbe, pár levélből a teljes lombkoronát, s kicsalogattuk vele a középkori időt, ahogy a csigát a házából. Megvolt a szellem, de nem volt még palackja. Tudtuk a tartalmat, de meg kellett hozzá építenünk a formát.

a világmindenség harmóniája

Csakhogy a középkori építészet hagyománya rég megszakadt, nem találtunk pallért, akitől megkérdezhettük volna, hogyan fogjunk hozzá, nekünk kellett a teljes technológiát újraalkotnunk korabeli metszetek, régészeti feltárások, szűkszavú leírások alapján. Megterveztük a ramonádot, azt a faácsolatot, amely a boltozat és a kupola terhét átveszi, amíg a boltozatok zárókövei, vagy a kupola esetében az utolsó szint téglagyűrűje a helyére kerül. De nemcsak egyszerűen tartja azokat, hanem tökéletes negatívja is a szerkezeteknek. Tudtuk, hogy a régiek először zsinórpadot építettek, ezért mi is ezzel kezdtük a helyszíni munkát, kialakítottunk egy sík placcot, amibe körző és vonalzó segítségével belekarcoltuk az építészeti elemek kontúrjait, aztán kiszabtuk az íveket, egyeneseket pallóból. (Visegrádon átéltük azt a csodálatot, amit a gótikus építők érezhettek az egyenesek és körívek metszéseiből kibontakozó építészeti struktúra iránt, amiben ők a világmindenség harmóniáját fedezték föl.) A leszabott elemekből összeszögeltük a ramonádot, vaskos elefántlábakra állítottunk bálna-borda íveket, s összekötöttük őket andráskeresztekkel, a Rác Fürdőben könnyen hajlítható falemezekkel – mintha sárkánygyíkok páncéljával borítottuk volna az ácsolatot. A nehézkedés vektoraival tapogattuk ki a tér lehetséges irányait. Gyönyörűségesek lettek ezek a szerkezetek: akár ha rég kihalt őslény csontvázát rekonstruálnánk, vagy egy modern konstruktivista szobrász szimmetrikus plasztikáit.

Miközben visszaloptuk a középkori idő boltozatnyi és kupolányi darabját, valami mégis hiányzott, hogy pontosan úgy dolgozzunk, mint a régi mesterek: a saját időnk. Szűk határidők szorongattak bennünket, ezért Visegrádon a köveket egy felnagyított orrszarvú bogárra emlékeztető targoncával mozgattuk, amely hatalmas csápjával akár kilenc méter magasra is felnyújtotta a tonnákat, a Rác Fürdőben pedig a város fölé emelkedő toronydaru adta a téglákat, s mindkét helyen kora reggeltől késő délutánig imamalomként darált mellettünk a betonkeverő. A lassan hömpölygő, híg középkori időt modern idősűrítményből állítottuk elő.

párbeszéd

Ahogy raktuk a köveket, a téglákat, s kentük közéjük a habarcsot, olyan szerszámokat használva, amelyek nem sokat változtak az elmúlt ötszáz év alatt, nemegyszer folytattunk párbeszédet a régi mesterekkel, akiknek izzadságcseppjei beleivódtak a kövek pórusaiba. Faggattuk titkaikról, s olykor válaszokat is kaptunk a bontás során feltáruló részletekből, szerszám lenyomatokból vagy nyilvánvaló geometriai összefüggésekből.

A munka megkezdésekor úgy tudtuk, a Magánfürdő kupola párkányából nem maradt egy darab sem, ezért a nagykupola párkányának analógiájára terveztünk arányosan kisebbet. Később, a barokk ráfalazásokban megtaláltunk egy másodlagosan beépített, profiljával befelé forgatott eredeti párkányelemet, ami csak egy centiméterrel volt vastagabb, mint az általunk tervezett!

Visszaépítettünk két középkori teret, amelyek szinte teljesen elpusztultak az újkori és a huszadik századi háborúk során, pár levélből létrehoztuk a teljes lombozatot, palackba zártuk a szellemet, formát adtunk a tartalomnak. Fonalat, kapaszkodót kínáltunk a fantáziának, hogy könnyebben eligazodjon a múlt labirintusában. Amikor Visegrádon, az átadás előtti napon, a labilis állványzaton nyújtózkodva mészbe mártott ecsettel megfestettem a rózsaszínre mázolt gótikus bordákra az álfúgákat, tagjaim elzsibbadtak, szemem káprázott, az állvány, éreztem, elenyészik alattam, úgy lebegtem fenn, mint Aladdin a varázsszőnyegen. Lepillantva rövidülésben láttam a palota-kápolna egykori plébánosát, amint két ministránsa öltözteti, a karinget többször is megrángatják, hogy áthúzzák a gömbölyödő pocakon, s a fejem feletti kápolna teraszkövein hallottam a királyi páholy felé közeledő Mátyás és Beatrice lépteinek tompa kopogását.

kép | unasplash.com