POKOLRA KELL ANNAK MENNI

Azt hiszem, ugyanúgy szeretem kedves költőim korai és érett költészetét. Szeretem Pilinszky dallamos, rímes fiatalkori verseit, például a Te győzz le engem címűt, és persze a tipikusan pilinszkys későbbi, tömör, a hagyományos költészet eszközeit levetkőzőket. József Attila nagyon fiatalon írt szabadverseit is gyakran olvasom a későbbiek mellett. Így vagyok Horgas Béla verseivel is. Korai korszakából némelyik József Attila profetikus hangvételű költeményeit idézi fel nekem. Például a Tanítások ciklus hangját. Ilyet választottam a legelső kötetből – aztán egy évekkel későbbit.

ELŐSZÓ

És megint az eső zuhanása?
Beismerés és félelem
két lélegzetvétel süvöltése közt?
Megint az összetapadó rögök
riadt menekülése,
szél és víz bokrai,
megint a feszes inak,
a futás kényszere, bűne, erénye,
megint a megbocsáthatatlan,
amint zümmögve készülődik
halványsárgára mázolt tűzfalakban,
homályos hártyák védelmében,
krumpliszagú földben,
kivirult csíra-bujaságban;

megint merénylet,
ágak szögesdrótja,
megejtő, tavaszi csapda,
megint fölázott agyaggödrök,
homokbástyák horpadt melle,
hogy csak táguló orrlikakkal,
mint megvadult ló, sebes aggyal,
bámulhatunk tükörképeinkre?

Megint szikla-zuhanás,
hanyatt vetődő, vak ugrás
a torony ablakából,
mely visszatér, mint az évszakok
és az erdőtüzek
a holdas éjszakából,
hosszabb a többinél,
olyan hosszú,
hogy a földnek akár végleges lehet?
Első-e, vagy csak önmagát
ismétli, bambán sokszorozza,
rákényszerítve teremtőit
a leggonoszabbra,
mely véletlen bűn,
de megszerkesztett halál is lehet?
Elméje bilincsét lehányva,
mintha szívében lenne koponyája,
ki érti ezt,
és aki érti, tud-e fölmutatni
olyan magányt és vad szomorúságot,
amit föláldozva közelebb kerülhet
a tudatunkban hasadó világhoz,
és két karját szárnyként kiterjesztve,
mindennapi dolgaiban
keresztre feszítve
hidat áll az eltorzult arányok
távolodó pillére között,
szűköl az égre s vicsorog,
de tartja magát?

Van-e ilyen, és ha van valahol,
keresi-e párját a tolongó babák
kiáradt tömegében,
hogy dialektikánk feszülő állkapcsa
szét ne repedjen,
össze ne csukódjon?

Ó, titokzatos – otthonos
végletek feszes rendszere,
fordítsd felénk az arcát,
szólaltasd meg a hangját,
jelöld meg sárral, ragyogással,
ha van ilyen,
mert egyre gyorsabb az iram
s mi fogvacogva reszketünk
a vonzás-taszítás nyíló karmaiban!

Mintha a vers egyszerre szakadt volna ki a költőből, „két lélegzetvétel süvöltése közt”. Külső, természeti-társadalmi képekkel festi a lélek tájait. Ezért is a különös, felfokozott ellentmondás. Beismerés és félelem, bűn és erény, „véletlen bűn” és „megszerkesztett halál” feszülnek egymásnak a tudat hasadó világában. Hogy bizonyosak legyünk abban, ambivalenciáról van szó, megjelenik a dialektika „feszülő állkapcsa”, a „vonzás-taszítás nyíló karma”, és az önmagában is ellentmondásos, egyszerre titokzatos, mégis otthonos „végletek feszes rendszere”.

Horgas Béla egyfajta új megváltótól, a karjait szárnyként kiterjesztő, a hétköznapi dolgaiban keresztre feszített embertől várja a megértést. S csak reméli, hogy ha létezik ez a valaki, akkor párját keresi – talán épp a költőben.

Mi, olvasók még nála is nehezebb helyzetben vagyunk, hiszen sok a sejtetés a versben. Nem tudjuk, mit kell beismerni, és mitől kell félni, mi megbocsáthatatlan és ki követ el merényletet. Ki ugrik a torony ablakából? Mi az a leggonoszabb dolog, ami véletlen bűn, de megszerkesztett halál is lehet?

sárral és ragyogással jelölt próféta

De a szöveg magával ragad ritmusával, erős költői képeivel: „szél és víz bokrai”, „krumpliszagú föld”, „kivirult csíra-bujaság”, „homályos hártyák”, „homokbástyák horpadt melle”, „ágak szögesdrótja”. A szavak árja sodor bennünket, és arra késztet, sőt, kényszerít, hogy a kérdésekre magunk is válaszokat keressünk, mi is bízzunk egy sárral és ragyogással jelölt próféta megjelenésében.

Talán nem alaptalan asszociáció, hogy már az első sort Vörösmarty Előszó című verséhez kötöm. Az „És megint az eső zuhanása?” Vörösmarty vihar-allegóriájához hasonlóan jeleníti meg a vészt, ahogyan „a földnek akár végleges lehet?” kérdés is kísértetiesen emlékeztet a nemzethalált és az emberiség végét jövendölő szakaszra. Vagy mégsem?

Nacsinák Gergely András megfigyelése, hogy Horgas Béla verseiben hangsúlyos az „átmenetiség”, erre a versre is érvényes.

És a jó két évtizeddel később írt vers:

EGY MONDAT KÖVETKEZMÉNYEI

„A föld alatt utazom” ez tetszetős mert a mondat
jelentésrétegei kacéran érintik alatti tartalmaim
felszínét és kalandor pillantások nyilait lövik
más mögöttes alakzatok homályába burkolják
a dilemmázó figurát aki vagyok felemás botorkálót.

Holott a metrón utazom csupán és viszolygásom
a jelképesülő szóragacsoktól nagyobb mint vágyam
a gáttalan beszédben fölcsobogó boldog áriákra
úgy repülnek a sötét makogás ólai felett
tengeri szelek habos lobogójaként sirályösvényeken.

Holott a föld alatt utazom valóban és a fekete
lyukban ha két állomás között elbóbiskolok öregesen
a félálom surrogó kerekeinek ütemére ábrándoznom
nem nehéz holmi vakondok bundájában araszolva
érezni az ujjaim közé dermedő agyag szobrászatát.

Vakondok-létemből riadtan ébredek sárga sávokban
süvölt a földalatti szél paprikajancsi kukoricahajába
markol és füttyögetve sörényként lobogtatja fülemre
hol vagyok? villanyfény porában surranok
pislog az automaták zöld-piros szeme szabad-tilos.

Szabad és szakad és szállok alá a mozgólépcsők
vásári csodája visz le a pokolba mereven mindenki
magába zárva úgy siklik itt némán a társak
kik fölfelé jönnek is lefelé mennek a maszkokon
átdereng valami távoli feletti nap arckifejezése.

Utazom itt vagyok hegy alatt átbújok folyó
folyik keresztben felettem fejemen toporog
tülköl és nyöszörög egy város talpai csoszognak
pörögnek billiárd történések milliárd betonon ütköznek
csápjaik tébolyult erdőkbe akadnak jajgatás.

Le csak le csak a föld alá bújjunk a földbe le
föl többé nem jövünk metróba költözünk
homályba öltözünk alszom fekszem suhanok kábán
bunkerem lesz álmom titkos rejtekem barlang
tompa robaj sem ijeszthet égi háború nem zeng.

Nem hallok nem látok nem tudok ringatózom
a földalatti csönd isteni ágyán és égtájtalan
némaságom bivalyfekete pincéiben bolyongok
eltévedek leheverek tenyeremből tenyerembe port csurgatok
szénlevelű fák susognak senkinek azonos mondókákat mámorosan.

Nincs többé csőr-csapdák millióiban nyüszítő óriás
nincs öklendezés az elzsírosodott arc hideg romlása
és a kierőszakolt hangya-hősiesség kiütései láttán
sem gőgös fuldoklás hogy a csordakút vödréből
vedelünk mindannyian nyavalyatörős szentek és hóhéraik.

Ibolyakék szemét sok szappanszagú Pantalone hiába
mereszti fölpáncélozott lovát Györgyként hiába
ostorozza kardját csinált sárkányra fenve s kaszabolva
naposcsibéket mégis mert Arlecchino metróra szállt
s most hajózik nem játszik commediát te blőd te galád.

Suhan a fülke a Keletitől a Déliig – délre délre
vissza hol volt még jövő a mesebeli múlt idők
villámló színpadain fekete álarcom szemrésein át
látom hogy látnak ruhám-lényem piros-kék-sárga-zöld
háromszögeit most miféle mulatságban mutogatnám?

Villództam egykor hogy lebegtem ördögi Harlequin is
voltam mi maradt? egy kissé pocakosodó kissé görnyedő
árnyképeivel pepecselő a térdére simított nyír-fehér
papírlapokon egy mondat következményeit viselő
utas lenn a mélysötétbe burkolózva éjt növesztve héjakat.

Éj éj antracit-éj kattogó semmi-bánya falára
fekete sugarakkal rávetül egy zöld sziget árnya
mormol az ember s míg az alvilági rokka pörög
a csuklón és a halántékon gyorsít az ér és
lassít a meddő-metro-centrifuga – hova te hova?

S hogy lázad az ér és lázad is újra fölszökik
mintha csak hintaszék vinne most tenyerem és talpam
a hallgatag falra tapad a pokoli pad peremét
ujjaim szorítják erősen érzem a kézen felkúszó
zsibbadás tompa tüskéit döndülni fejemben.

Hördül az alagút kétfejű kutyája bőrömet
a lenti nedvesség hideglelős kis ecsetekkel
leragasztja szempilláimat és felszívódik eljegesít
ezüstgombostűivel fölszúr a csönd és tokba zár
megszámoz száműz hova visz sikoltó sínjén?

Lerúgni magamról ezt a bűvös ketrecet altató gubancát
süllyedésem békanyáltól sikamlós torpedóit
visszafordítani a meder iszapszürke szakadékaiból
kirobbanni a felszínre vetődni föl a nap fehér
porondjaira hőre éhes csontjaim dörömbölnek.

Emelkedek fejemmel a metró-mű-mennyezetét
öklömmel a légmentesen rám csattant ajtót verem
fölmegyek fölérek hazug-ravasz Sziszüphoszként fönn-
maradok a sós tengerparti kövek és halászhálók
a dinnyehéj-illatú szél házába költözöm.

Ébren vagyok bukdácsolásaimban komédiák
elkorcsosult hőseként ágálok a vesztesek kétes
fölényét nem lobogtatom de a mocskolódásokat
látni a rejtélyek jelenések titkát s akár
a közeledő irigy isteneket – nyitva legyen szemem.

Már hivatkoztam Nacsinák Gergely András megfigyelésére az „átmenetiség”-ről – itt a jelenség még érvényesebb. Mondhatni, a vers az átmenetiségről szól. A költő önjellemzése szerint is: dilemmázó, felemás, botorkáló figura, nem tesz végérvényes megállapításokat, csakis a dolgok viszonylagosságát villantja fel.

A vers konkrétan alászállás, majd feljövetel a metróból, azaz alászállás a pokolba, majd vissza a felszínre. Vagy mégsem? Horgas Béla határozottan kerüli az Orpheusz–Euridiké szálat, a commedia dell’arte világára viszont sokrétűen utal. Szerepről szerepre változik a lírai én, vakondok, paprikajancsi, Arlecchino, Harlequin és Sziszüphosz bőrébe bújik, hogy végül „Komédiák elkorcsosult hőseként” összegezze e szerepek lényegét.

A költő nem először szól ki verséből, ír a vers születéséről, itt arról, hogy viszolyog a jelképesülő szóragacsoktól – a szöveg számomra mégis jelképesül. Vajon a költő szándéka ellenére? Vagy mégsem?

A korai vers bizakodó hangja után – ahhoz képest különösen – meglehetősen keserű, önironikus. Szó sincs már arról, hogy az ellenmondásoktól feszülő világ megérthető, szövete fölfejthető. Az egyetlen, amit a költő tehet, hogy nyitva tartja a szemét. Tanú.

szinte önmagukat írják

Bizonyára nem én állapítom meg elsőként, hogy a Horgas-versek szinte önmagukat írják, mert a leírt szavak hasonló alakú szavakat gerjesztenek, az asszociációk gazdagon áradnak, belső rímek és alliterációk sokaságát teremtve ezzel. „… sárga sávokban süvölt”, „Szabad és szakad és szállok alá”, „föl többé nem jövünk, metróba költözünk, homályba öltözünk”, „megszámoz száműz hová visz sikoltó sínjén?” „Emelkedek fejemmel a metró-mű-mennyezetét öklömmel”…

Két Horgas-verset választottam. Nehezen, mert bántott, hogy a kiragadás esetleges, hiszen éppígy lehetett volna a Lemerülés a részletekbe, az Egy vers és néhány tartozéka: Előzetes futamok, utólagos munkák, a Tükrös vagy a Porvégtelen… és folytathatnám sort – szinte a végtelenségig.

kép | adobe.com