„KIVÜL-BELŐL”

Beléptem az előtérbe, de a szemüvegemre csapódott párától alig láttam valamit, csak a zsúfolt, túldekorált helyet érzékeltem, homályos foltokat. Lekaptam a szemüveget, és vaksin hunyorogva félrehúzódtam, hogy kitűrt ingem sarkával letörölgessem a lencséket. Ekkor jutottak el tudatomig a kiállítóteremből hallatszó ismerős verssorok: „… Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell…” Olyan – nem találok rá jobb kifejezést – „sátáni” hangon szavalta valaki legkedvesebb költőmet, hogy összerándult a gyomrom. El se tudtam képzelni, mi folyhat odabent, hiszen én egy előző este megnyitott életmű-tárlatra jöttem, ahova mindössze az csalogatott be, hogy a kiállító művésznő családneve meg az enyém megegyezett. Kíváncsiságom legyőzte viszolygásomat, indultam a fehérre meszelt csarnok felé. A küszöbön felmutattam diákigazolványomat az egyiptomi írnok időtlenségével üldögélő jegyszedő néninek, majd körülnéztem. A falakon és paravánokon összezsúfolva sorakoztak a képek, a jobb oldali sarokban pedig kiállításokon szokatlan jelenet tárult elém: valaki, akit a kíváncsiskodók gyűrűje szinte teljesen kitakart, egy karosszékben mesterkélten feszítő nővel szemben gubbasztott, háta mögött hosszú sor kígyózott. Nem volt időm kibogozni az „élőkép” értelmét, mert abban a pillanatban a versmondó rekedt baritonja fülsértő kárálássá erősödött: „… s ágya körül, üszkösen, ha elszenderül, vakogjátok velem: Nagyon fáj…” A kellemetlen hang irányába fordultam, s végre megláttam forrását a bejárattól balra, egy ütött-kopott szalagos magnetofon „személyében”. Mint akit megbabonáztak, odaballagtam és megvártam a vers fojtott hangon elsuttogott utolsó sorát, ám pár pillanatnyi szünet után elölről kezdődött a költemény – a szalagot végtelenítették!

fájdalmasan fohászkodva

Megrökönyödve álltam a magnó mellett, aztán a csoportosulás közelébe sompolyogtam. „Bach-fúga, Bach-fúga, segítsetek Farkas Annának!” – kántálta ugyanaz a hang élőben, mint amelyik a szalagról szólt. Elmentem a szemközti sarokig, visszafordultam, s abból a szögből nyomban megvilágosodott előttem a jelenet értelme. Csapzottan ősz hajú, felpüffedt arcú nő kuporgott a kempingszéken, egy látogató portréját rajzolta, újra és újra fájdalmasan fohászkodva: „Bach-fúga, Bach-fúga, segítsetek Farkas Annának!” Ő volt a kiállító művész. Befurakodtam az érdeklődők közé, és Farkas Anna válla felett figyeltem a készülő rajzot. Vastag, fekete filctollat használt, hegyét szinte egyszer sem emelte fel a papírról. A gyerekrajzok kéményfüstjeként hurkolódó vonalak az ideges gesztusokat is rögzítették, és hol kiszélesedtek, hol összehúzódtak a kéztartástól függően. Egy perc alatt elkészült a portré, odafirkantotta a versrészletet is, s ülhetett eléje a következő. A tekintélyes méretű sor az ingyen-portré reményében kanyargótt a szék mögött.

Sietve végignéztem a hatalmas, retrospektív tárlatot, aztán én is beálltam a potyalesők közé. Farkas Anna hatvanas éveit taposhatta. Ültében is látszott, hogy apró termetű. Barna, durva szövésű szoknyát viselt, s hozzá ujjatlan, fekete garbót. A kontraszttól még fehérebben világító karján petyhüdten ráncolódott a bőr. Időnként hátrakapta fejét, talán hogy felmérje, hány rajzra futja még erejéből, s ilyenkor püffedt szemhéja alól kivillant vizenyős kék írisze. „Mint a csúf békává varázsolt királylány” – gonoszkodtam magamban.

Farkas Anna mindenkit tegezett: „Ki vagy?” – szegezte a karosszékbe telepedőnek a kérdést, korra, nemre tekintet nélkül. A válaszul elrebegett néhány mondat és a karakter alapján választotta ki az elmaradhatatlan, fejből idézett költemény részletét.

heves gesztusokkal

Öten-hatan állhattak még előttem, mögöttem talán háromszor annyian, amikor prominens vendég érkezett, Kasznár József, a tüskés szemöldökű és bajuszú, országos hírű költő. Farkas Anna szó nélkül otthagyott bennünket a kedvéért. Belekarolt és körbecipelte. Némelyik kép előtt hosszan, heves gesztusokkal magyarázott, nyilvánvaló volt, hogy tárlatvezetése akár egy óra hosszat is eltarthat. A hoppon maradtakon végigsepert a csalódottság hulláma, felerősödtek az addig csak sutyorogva tett megjegyzések: „Ez nem normális!” „Nincs ki mind a négy kereke!” „Süsü!” Én voltam az egyetlen, aki képeit nézegetve türelmesen várt rá a magnó háttérzajában. A szavak értelme egy idő után kihullott belőlem, úgy hallgattam a „véges-végtelen” verset, mint valami idegen nyelvű litániát.

Farkas Anna egyszer csak lehuppant az ülőkéjére, én meg leereszkedtem vele szemben a karosszékbe. „Ki vagy?” – kérdezte, s rám emelte delejes, vesébe látó tekintetét. Pironkodva habogtam. – „Farkas András vagyok, képző-gimis.” „Gyere vissza délután. Akkor lerajzollak” – mondta fáradt legyintés kíséretében, majd végképp magába roskadt. Szemét lehunyta, ráncai, mint koncentrikus körök, a két táskás szemhéjtól kiindulva gyűrűztek a homloka és az arca felé.

Cseppet sem bántódtam meg, mert azonnal eldöntöttem: visszajövök. Kíváncsi voltam, milyennek lát egy művész. Kiléptem a január végi bágyadt napsütésbe, mélyen homlokomba húztam mcmurphy-sapkám, és a csípős levegőt kortyolgatva elindultam a kollégiumba, hogy megebédeljek.

Három óra lehetett, amikor visszaértem a Műcsarnokba. Farkas Anna újra pezsgett, megint osztogatta az ingyenportrékat. Akkor még nem tudhattam, hogy ez a testileg-lelkileg törékeny asszony azokban a napokban jutott el élete zenitjére ezzel az egyszeri életmű-kiállítással az ország első számú kiállítóhelyén. Ezért durrogtatta el petárdáit, a magnóra vett szavalatot, a látogatók rajzolását, a művésztársak tárlatvezetését.

Ismét beálltam a sorba. „Nincsen helyem így, élők közt…” – darálta tovább a magnó megszállottan, és „Bach-fúga, Bach-fúga…”, sóhajtozott a művésznő munka közben. „Nahát, visszajöttél!” – szakadt fel belőle, ahogy meglátott. Ripsz-ropsz lefirkantott, kissé eltúlozva loboncos hajam tömegét. Egy számomra ismeretlen Ady-idézetet kaptam: „S a lábuk térdig meztelen.” „Kérlek, ne menj el, várj meg!” – nyújtotta át portrémat, aztán hátrafordult: „Még három vendéget tudok ma lerajzolni. Nem bírok többet. Sajnálom…”

Amikor odalépett hozzám, először éreztem meg furcsa szagú leheletét. Nem voltak alkoholisták a közvetlen környezetemben, ezért mint „éter-„ vagy „kórház-szagot” raktároztam el magamban. Pár hetes ismeretségünk alatt sem ismertem föl, hogy alkohol párolog a szájából, mivel sohase ivott a jelenlétemben. Csak sok-sok év múltán értettem meg, hogy az alkoholizmusnak abban a fázisában szenvedett, amelyikben a beteg már saját maga előtt is tagadja a piálást, mint Feri, a holdvilágképű műköves, aki a kilencvenes évek derekán az öntőműhely legrejtettebb zugaiban spájzolt flaskákból kortyolgatott, s ha valaki ezzel szembesítette, őszinte felháborodással tiltakozott.

fura kapcsolat

„Mostantól te leszel a személyi titkárom, úgy foglak bemutatni mindenkinek, mint a legkisebb gyerekemet. Milyen szerencsés véletlen, hogy ugyanaz a családnevünk!” – jelentette ki, pillanatig sem kételkedve, hogy vállalom a szerepet. Nem tévedett. Belementem a játékba, mert találkozásunkat sorsszerűnek éltem meg. Mit vártam ettől a fura kapcsolattól abban a pillanatban? Mestert, nemtörődöm tanáraim helyére, irigységet társaim részéről, egy ajándék festményt, vagy csak meg akartam fürödni a híresnek hitt ember dicsfényében?

„Az első feladatod az lesz, hogy felhívod a gyerekeimet, jöjjenek el az anyjuk kiállítására” – dobott rögtön a mélyvízbe. Egy cetlin odaadta a három nevet és telefonszámot; átfutottam, mindhárom gyereknek különbözött a családneve! Kikísért a portára. „A fiam elintéz számomra néhány telefont” – mondta, s én megkaptam a gömbölyded, fekete készüléket a fehér, perforált karikával. Életem legkínosabb telefonálásai közé tartozik az a három. A vonal másik végén minden alkalommal ugyanaz a szorongató csend, majd halk kattanás…

Amikor visszamentem, Farkas Anna egy nekem háttal álló, magas, őszes hajú, szürke öltönyös férfival beszélgetett. Rögtön észrevettem, hogy „anyámat” mintha kicserélték volna; feszesebb lett a tartása, kipirult az arca, áhítatos tekintettel nézett fel partnerére. „A herceg, akire várt a csúf béka …” – suhant át rajtam.

„Nos?” – fordult hozzám Farkas Anna. „Nem válaszoltak …” – feleltem, s hogy ne kelljen látnom arcán a hatást, a férfira pillantottam. Olyasfajta idősödő, jóvágású ember volt, mint Henry Fonda a „Volt egyszer egy vadnyugat”-ból. Megismertem, a hetvenes évek egyik írófejedelme, akinek „Damaszkuszi út” című kisregénye kézről-kézre járt a kollégiumban. Én is belefogtam, de annyira érthetetlennek találtam, hogy félbehagytam az olvasását. „Engedjétek meg, hogy bemutassalak benneteket: Bogály Balázs író és Farkas András, az én kicsi fiam, aki festőnek tanul a képzőművészeti szakközép-iskolában.” Az író őszinte csodálkozással rántotta fel fekete szemöldökét: „Nem tudtam András fiadról!” „Az utolsó válásom herce-hurcája közepette született, ezért neki már a saját nevemet adtam” – mondta Farkas Anna olyan természetességgel, mint aki maga is elhiszi, amit mond. Anyásan simogatott meg a tekintetével: „Gyere velünk, Andriskám.”

Másodszor is végignéztem a tárlatot, az összes művet, immár alaposan, alkotójuk kommentárjait, és az író szűkszavú megjegyzéseit hallgatva. Ma már erősen kételkedem Farkas Anna művészetének eredetiségében, de akkor, tizenöt évesen egy félőrült zseni megrázó műveit láttam a falakon.

A fiatalkori zsengéket tíz-húsz József Attila költészetéhez kapcsolódó grafika követte, fele a Nagyon fáj illusztrációja. Legélénkebben mégis a költő ügyetlen, felismerhetetlen akvarellportréja maradt meg emlékezetemben. Ez előtt megállt a művésznő: „Tizenkét éves kislány voltam, a Duna-parton festegettem, amikor megszólított Attila. Megdicsérte munkáimat. A hízelgő kritikától megittasulva kértem, hogy üljön nekem modellt; akkor készült ez a vízfestmény. Ha tudtam volna, hogy kicsoda…” Vajon valóban találkozott József Attilával, vagy csak fantáziált róla?

picassósan kitekeredettek

A következő sorozat, aminél hosszabban időztünk, szeretkező párokat ábrázolt. A figurák elvontak és picassósan kitekeredettek voltak, nem hoztak tűzbe, „a legtöbb férfi azt hiszi, elég, ha egyszerűen csak berakja…” – vihogta, s az író vele nevetett. Éreztem, hogy elvörösödöm; soha azelőtt nem hallottam felnőttet ilyen fesztelenül beszélni a szexualitásról.

Hogy Farkas Anna és Bogály Balázs ismeretsége nem volt újkeletű, arról az íróról készült olajfestmény-sorozat árulkodott, amely legalább tíz évet ölelt fel, az elsőkön még fekete volt Bogály haja, azután képről-képre őszült.

A kiállítás olyan, kortárs művészekről készített portrékkal zárult, amilyeneket a látogatókról is készített.

Az író távozása után Farkas Anna éppúgy összezuhant, mint délelőtt. Lekuporodott székébe, és maga elé meredve kényszeresen hintáztatta felsőtestét. „Halálosan fáradt vagyok, hazamegyek” – ocsúdott fel a néhány percig tartó kábulatból, s én nem lehettem bizonyos, hogy közben tudatában van-e jelenlétemnek. De miután odatámolygott a magnóhoz, kikapcsolta, kihúzta a konnektorból és elcsomagolta egy cekkerbe, magához intett. „András, kísérj haza!” Most először nem kinyilatkoztatást tett, vagy utasított, hanem kért a hangjával, méghozzá annyira kétségbeesetten, hogy nem tudtam nemet mondani. Pedig én is kimerült voltam a nap izgalmaitól, a folyamatosan kereplő magnetofontól, és attól is, hogy személye egyenlő mértékben vonzott és taszított. Ma már nevetséges, de az erotikus festményeinél tett könnyed megjegyzése miatt még az is megfordult a fejemben, hogy zaklatni fog a lakásán. Szorongva csuktam össze, és kaptam hónom alá a camping-széket, amíg ő magára húzta viseltes kabátját, aztán átvettem tőle a súlyos szatyrot. Portrémat becsúsztattam a magnó mellé.

ijesztő hörgések

A gigantikus oszlopok között kiléptünk a narancsfénybe öltözött esti Hősök terére. Hószagú szél csapott végig arcunkon. Taxit hívott, noha alig tíz perc sétára lakott, valamelyik szűk és piszkos utcácskában. Képtelen lett volna felcipelni csomagjait tetőtéri műterem-lakásába, saját testét is csak ijesztő hörgések kíséretében, a lépcsőház málló falait tapogatva tudta felvonszolni. A gang vaskorlátjának támaszkodva várta ki, amíg lélegzése helyreáll. „Gyere be!” – nyögte, és az üvegezett, elfüggönyözött ajtóra mutatott, aztán hosszasan matatott kulcsaival a hunyorgó lámpafényben.

Ezt az invitálást már nyugodtan elháríthattam volna azzal, hogy a szigorú kollégiumi házirendre hivatkozom, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy egy élő zseni otthonát és műtermét lássam.

Kisgyerekként is pontosan tudtam, milyen a szegénység szaga, egy nyomornegyed szomszédságában nőttem fel. De ami Farkas Anna lakásában várt rám, minden képzeletet felülmúlt. Ahogy kinyílt az ajtó, heves hányinger fogott el a romlott hús, rothadó zöldségek, megerjedt gyümölcsök átható bűzétől. A felkattintott lámpa fényében borzalmas rendetlenség és mocsok tárult elém. Persze nem szegény ember lakása volt, hanem egy tartósan depressziós, idült alkoholista búvóhelye. Fogadni mertem volna, hogy évek óta nem járt nála vendég. A zseni-mítosz érzékelését mindez nem rombolta le. Ellenkezőleg. Korosztályom bálványának, az akkor már halott Kondor Bélának a műtermét épp ilyennek képzeltem a fényképek alapján.

Farkas Anna befordult a nappaliba, átgázolt a szanaszét dobált ruhákon, szétfoszlott könyveken, ételmaradékon, és összekucorodott egy fakó kárpitozású fotelben. Plédet húzott magára, a lakásban nem lehetett több tizenhét foknál. „Látod, ebben a ganéjban kell élnem! Nincs segítségem… a gyerekeim látni sem akarnak… András, kérlek, könyörgök, gyere el holnap, segíts nekem rendet rakni, nem bírom tovább…”

Ezt a számomra egyre terhesebb, egyre gubancosabb kapcsolatot ezen a ponton kellett volna elmetszenem. De én ahelyett, hogy valami kifogással örökre kihátráltam volna Farkas Anna életéből, megígértem, hogy másnap eljövök. A zseninek, vagy az elesett öregasszonynak adtam a szavam?

Gyalog mentem haza, hogy kiszellőztessem a fejem. A ritkásan kavargó hóesésben olyan volt a város, mint a régi idők kézzel festett karácsonyi képeslapjain. A kollégiumban senkinek sem beszéltem Farkas Annáról, a rajzot jó mélyen eldugtam a szekrényembe.

Másnap a délutáni közismereti órákról ellógtam, s elindultam a Keleti pályaudvar felé. Az éjjel lehullott vékony hótakaró csak a háztetőkön és a fákon maradt meg, az utakról leseperték. A kora délutáni napsütésben a járdaszélen felhalmozott, már szürkülő kupacok, mintha sóból lennének, szórták a fényt.

Két óra felé becsengettem a tetőtéri lakásba. Farkas Anna bamba, gyanakvó tekintettel pislogott ki az elhúzott függöny mögül, belekerült jó pár másodpercbe, mire felismert és ajtót nyitott. Pecsétes pongyola lógott rajta, dőlt belőle az „éterszag”. „Ugye, nem álltál szóba senkivel a házban? Csupa aljas spicli. Ha nem tartanának a volt férjemtől, már rég kicsináltak volna…” Megnyugtattam, hogy senkivel sem találkoztam.

balek betörő

A konyhában kezdtem a rendrakást. Sálamat az orrom elé kötöttem, felhúztam egy gumikesztyűt, s a fekete, kötött sapkát is a fejemen hagytam. Ahogy gyors mozdulatokkal kotortam a bomló ételmaradékokat egy nejlonzsákba, úgy nézhettem ki, mint a humoreszkek balek betörője. Farkas Anna eleinte megpróbált segíteni, de ügyetlen sertepertélésével inkább hátráltatta a munkát. Este nyolcig takarítottam megállás nélkül. Öt zsák szemetet csempésztem a kukák mellé, pedig a műterméül szolgáló kisszobába be sem engedett. További két zsák dagadozott mosnivalóval; a tisztítóba szállításra nem maradt időm.

Kedden a délelőtti szakmai óráimat áldoztam fel. Lesunyt fejjel vittem a két fekete batyut a Thököly úti Patyolatba. Az elhízott pultosnő a széleiket épp csak megcsippentve, nem titkolt undorral két halomba válogatta a textíliákat, s az egyik kupacot felém lökte. „Ezeket nem vállaljuk. Vérpecsétesek.” Leforrázva pakoltam vissza a zsákba, és oldalogtam fel vele a lakásba. Farkas Anna tajtékzott a dühtől. Nem volt mit tennem, újra meg kellett próbálnom. A kapualjban erős késztetést éreztem, hogy a kuka mellé vágjam a zsákot és elszaladjak, de nem mertem megtenni. Szerencsémre másodjára barátságosabb pultosnőhöz kerültem. Mielőtt kinyitotta pakkomat, belekezdtem egy szívszorító történetbe magára hagyott nagyanyámról, akit a távoli Sz.-ről látogattam meg. Bevette. „De garanciát nem vállalunk!” – figyelmeztetett komoran.

Háromszor-négyszer járhattam még Farkas Anna lakásán, hetente egyszer ugrottam fel hozzá. Én vittem fel a mosott ruhákat a következő kedden, s továbbra is én takarítottam, de ez egyre kevesebb gonddal járt, mert Farkas Anna lelke hétről hétre gyógyult, s ha mást nem is tett, legalább vigyázott a rendre. Önérzete épülgetése nem csak nekem volt köszönhető. Kasznár levelet írt a Magvető Kiadónak, amelyben javasolta Farkas Anna portré-rajzainak megjelentetését, Bogály Balázs pedig meleg szavakkal méltatta művészetét az ÉS-nek abban a számában, melyben a grafikákból is válogattak. Ezek a gesztusok adták a legfőbb gyógyírt Farkas Anna lelki sebeire.

Az utolsó két-három délután eseményei összekuszálódtak bennem. Farkas Anna addigra annyira kinyílt, hogy törődni kezdett az öltözködésével. Minden alkalommal, amikor ott jártam, elkunyerálta valamelyik ruhadarabomat. Nem ingyen, felajánlott valamit cserébe. Mcmurphy sapkámból így lett széles karimájú puhakalap, gyakorló katonai zubbonyomból kockás zakó. Utoljára a cipzáras kabátbélésemre csapott le, de ez már az elválásunk előtti pillanatokban történt…

Egyik alkalommal végre bevitt a műtermébe. Óriási csalódás ért: festék-maszatos állványa üresen nyújtózkodott, az ecsetek beszáradtak, a tubusok, mint partra vetett haltetemek ezüstlöttek a palettán. „Nincs már mondanivalóm az emberiségnek” – skandálta ugyanazon a sátáni hangon, mint ahogy a Nagyon fájt szavalta, és kituszkolt a fűtetlen helyiségből.

Szívesen mesélt magáról kedves foteljében kuporogva. Az emlékek rohamokban törtek rá, s ő ilyenkor rám zúdította az egészet, válogatás nélkül. Olyan intim részleteket is megosztott velem, amelyek nem valók egy kamasz fiú fülébe. Az időben és térben összekeveredett emlékfoszlányokból, mint puzzle-darabkákból kellett kiraknom élete tablóját. Nem sokra jutottam, hatalmasak a fehér foltok.

keserű röhögés

Farkas Anna proliszármazású volt, gyerekként kapcsolódott az illegális kommunista mozgalomba: röplapokat terjesztett. Második férjét, aki történetünk idején a párt politikai bizottságának tagja volt, a mozgalomban ismerte meg. Férjei közül ő volt az egyetlen, aki válásuk után is figyelemmel kísérte életét. Megvédte a feljelentések következményeitől, telefont szerzett lakásába, s valószínűleg ő intézte el az életműkiállítást is. Harmadik férjéről, arról a „rohadék”-ról, csupán annyit tudtam meg, hogy rendszeresen verte. Utolsó házasságáról így számolt be: „Magas beosztású hivatalnok volt, neki is szültem egy gyereket, a kislányomat. A szülés után többé nem nyúlt hozzám, azt hittem, megundorodott a testemtől. Borzasztóan bántott, de nem tettem szóvá, mert a legjobb természetű volt az összes férjem közül, jól kijött az előző házasságaimból való fiaimmal is. Aztán egy nap váratlanul hazaszaladtam valamiért a kiadóból, ahol dolgoztam, s rajtakaptam… egy férfival szeretkezett az ágyunkban… azt mondom neked, nincs jobb férj, mint a rejtőzködő buzeráns!” – fejezte be keserű röhögéssel.

De már akkor is hitetlenkedve fogadtam első házasságának történetét. „Tizenhat esztendős voltam mindössze, alacsony, de fejlett lányka, amikor egy vasárnap az Andrássy úton korzóztam. Ott találkoztam egy színpompás kísérete gyűrűjében sétáló fiatal indiai rádzsával. Tolmácsa segítségével hosszasan elbeszélgettünk. Meghívott vacsorára a szállodájába, s még aznap este megkérte a kezemet, én meg bódultan igent mondtam. Másnap már India felé repültem tucatnyi felesége társaságában. Kedves és türelmes férfi volt, nem sürgette a nászéjszakát, én azonban nem bírtam sokáig a bezártságot; egy amerikai vendég, valami követségi ember segítségével pár hónap múlva megszöktem, guanót szállító lélekvesztőn jutottam vissza Európába.”

Alig fél évvel azelőtt, a nyolcadik osztály elvégzése utáni nyáron még tonnaszámra faltam a kalandregényeket, de azok legalább kitalált történetek voltak, ez meg… Egyszerűen képtelen voltam ezt a csúf öregasszonyt szép rádzsa-feleségként odaképzelni egy karamellás, habcsókos indiai palotába, ráadásul ez a puzzle-darabka sehogy sem illet a kirakósjátékba. Éjszakánként röplapokkal settenkedő proletár kislány, felnőttként egyik házasságból a másikba botladozó önpusztító, de baloldali elkötelezettségű művész – hogy jön ide a férfiakra vadászó, korzón páváskodó csitri?

Egyik este elvittem neki a festményeimet, négy csendéletet meg három önarcképet. Lelkendezett. „Micsoda valőrök, és micsoda tudatosan alkalmazott színkontrasztok, nagyon tehetséges vagy, Andriskám!” Képeimet mustrálgatva különös ajánlatot tett. „Az a barom Képcsarnok minden hónapban köteles egy művet átvenni valamennyi alaptagtól. Ha akarod, én aláírom a festményeidet, beadjuk őket, a pénzt meg elfelezzük.” Hatalmas összegről volt szó, mégis elutasítottam. Még romlatlan voltam. Nem erőltette, s még az is lehet, csak tesztelte elhivatottságomat.

Benne jártunk már a tavaszban, amikor eljött utolsó látogatásom napja. Hűvös és nedves szél seperte az utcákat, a padka mellett ottfeledett mocskos hókupacok szélei ujjnyi réssel váltak el az aszfalttól, mintha a föld felett lebegnének. A lányok máris azon törték a fejüket, milyen öltözködési rafinériákkal izzaszthatnák meg a magamfajta kamasz fiúkat…

mocskos szavakkal

Farkas Anna aznap este, ahogy már mondtam, azt a szörnyű műszőr kabátbélést pécézte ki magának, amit a szüleim által vett „gagyi” télikabátból cipzároztam ki és hordtam kabát helyett. Hirtelenjében nem tudta, mit ajánljon cserébe. Kiment a konyhába, hogy feltegyen egy kávét – az egyetlen dolog volt, amit nem bízott rám –, én meg kinyitottam a rózsagyökér furnérozású akasztós szekrény ajtaját, hogy megnézzem a kínálatot. Eszembe se jutott, hogy ez eddig még nem fordult elő. Épp benyúltam, hogy egy szürke télikabát anyagát megtapogassam, amikor rám nyitott a konyhából. És akkor elszabadult a pokol… „Te rohadt kis tolvaj, takarodj azonnal kifelé!” – rontott rám, s kicibált a gangra. Folyamatosan ordított, hiábavaló lett volna védekeznem. Még mielőtt az egész ház kicsődült, eliszkoltam, hátamban a gyalázkodó, mocskos szavakkal. Úgy szégyenkeztem, mintha tényleg lopáson kapott volna. Vajon a pénzét, vagy az italát tartotta a szekrényben?

Négy év múlva elhatároztam, hogy felkeresem őt menyasszonyom társaságában. Én úgy emlékszem, a lelkifurdalásom hajtott, amiért annak idején nem próbáltam tisztázni magam, és folytatni a gondozását. Feleségem szerint ez azokban az esküvőnk előtti zűrzavaros napokban történt, amikor összevesztünk szüleivel, és kétségbeesetten kerestünk valami lakás-megoldást…

Csak nagy nehezen találtam rá a többitől semmiben sem különböző kormos, sok helyütt csorba téglafogait vicsorogtató házra. Savanyú ízzel a számban kaptattam fel a lépcsőn. Farkas Anna a csengetésre elhúzta a függönyt – feje majd fél fejjel alacsonyabban bukkant fel, mint amire számítottam – s onnan meredt ránk eszelős tekintetével. „András vagyok, a fogadott fia, emlékszik?” – hajoltam közelebb, Mint az odúját védő vadállat, ugrott neki az ajtónak. „Nem ismerek semmiféle Andrást! Takarodjanak innen, mert rendőrt hívok!” – rikoltozta, és gyűlölettől izzó hangjától – mintha sohase kapcsolták volna ki teljesen – elindult bennem az a végtelenített magnószalag: „Kivül-belől leselkedő halál elől…”

kép | shutterstock.com

SZERETETTEL KÖSZÖNTJÜK VARGA ZOLTÁN ZSOLTOT 60. SZÜLETÉSNAPJÁN!