HOMOLYA, A HAJÓSNAK ÖLTÖZÖTT KŐFARAGÓ

Nyáreste volt, péntek. Homolya, a behemót kőfaragó, zsebében heti fizetésével a körúton korzózott, csíkos matróztrikóban, aranygombos, váll-lapos, sötétkék zekében. Fején Velencében vásárolt hajóskapitányi sapka, bajusztalan, rőt szakáll keretezte szájában pipa fityegett. Csak hát a fizimiskája! A neander-völgyi homlokcsont alatt két szétálló, vizenyőskék szem pislogott, apró, vörös orrát mintha felnyomta volna a mutatóujjával, vértelen szája halott giliszta.

Számtalanszor szólított le nőket. Volt, hogy trágár szavakkal küldték el, volt, hogy elfutottak előle, és megesett, hogy rendőrért kiáltottak. „Ezzel a maszkkal az egész életem arról szól, hogy nőt szerezzek magamnak” – panaszkodott fűnek-fának.

csak félprofilból

Azon a péntek estén bizakodóan még rút ábrázatáról is megfeledkezett. És lám, megpillantotta a kirakat előtt merengő lányt. Karcsú, elegáns, dús fekete haja vállára omlott, s bár az arcát csak félprofilból látta, tudta, vagy legalábbis tudnia kellett volna, hogy számára elérhetetlen. Mégis megszólította.

– Ha a barátja volnék, bármit megvennék magácskának, amit csak megkíván.

A nő megfordult, hideg tekintetével felnyársalta.

– Nincs barátom! – De elmosolyodott.

Ez felbátorította Homolyát. Bemutatkozott, és meghívta vacsorázni. A hideg tekintet miatt a Gundelbe. A lány igent mondott. A kőfaragó taxit hívott, elhajtottak az étteremhez. A párperces út során a férfi kő-nagykereskedőnek hazudta magát, Edit pedig elmondta, hogy vidéki, és külker főiskolára jár Pesten.

Homolya pár héttel korábban ugyanebben a jelmezben részt vett egy ingyenes tárlatvezetésen a Gundelben, s a helyismeret birtokában a törzsvendégek fesztelenségével mozgott. Ráadásul az egyik ültető pincér megismerte, még arra is emlékezett, hogy a „tengerész” a Gulácsy-kép mellett akarta elfogyasztani a kávéját, ezért oda vezette a párt. A férfi kinyitotta az étlapot a főételeknél – és izzadni kezdett. A „hirtelen sült languszta friss salátával, hollandi mártással” többe került, mint a heti bére. De a lány egy közepes árfekvésű libaspecialitást rendelt. Ő drágább ételt választott magának, Gundel bélszíntokányt libamájjal, fehér spárgával és pirított szalvétagombóccal.

céltalanul lődörgött

Óvatosan forgatták szájukban a méregdrága falatokat, és méregették egymást. Edit először is a férfi jobb kezét leste, nincs-e nyoma frissen lehúzott karikagyűrűnek. A lány szinte minden este a körúton sétált, hogy bármikor leszólíthassa egy tehetős külföldi. Nem rázta meg Homolya csúnyasága, csak azért érzett némi csalódást, mert magyar. Noha nem látott benne semmi magyarosat, s magában az első pillanattól „viking”-nek nevezte. Rendkívüli, összetéveszthetetlen férfi ült vele szemben, akit a mögé képzelt vagyon és a hajós jelmez sugallta jacht megszépített. Homolya megérezte – talán a „külker” kulcsszó miatt –, hogy Edit a gazdag nyugat bűvöletében él, így külföldi utazásairól mesélt. Nem kellett hazudnia. Néhány évvel korábban jelentős nagyszülői örökséghez jutott az öccsével, aki a feléből varrodát épített magának. Ő utazásokra költötte a ráeső rész nagyobbik hányadát, s csak a töredékből építkezett szülei vidéki telkén. Az apja remélte, hogy nagyobbik fia saját kőfaragó műhelyt nyit, ő meg inkább Amszterdamba, Londonba, Barcelonába, Párizsba és Velencébe utazott. Nem garasoskodott, de nem is szórta a pénzt. Megnézte a nevezetességeket, és napokon át céltalanul lődörgött. Mindenütt beült a vendéglőkbe, és a helyi specialitásokból választott. Velencében találta ki magának a hajós jelmezt. Már ott is feltűnést keltett.

A desszertet kanalazgatva ontotta magából a történeteket. „Szeretem Velence halszagú sikátorait, ahová rajtam kívül nemigen tévednek be turisták, Barcelona szűk utcákba zsúfolt arab negyedét, a Montmartre girbe-gurba utcácskáit.”

A kávé után magához intette a pincért, fizetett. A számla és a gavalléros borravaló felemésztette heti keresménye javát. A levegő közben lehűlt, s mikor kiléptek a vendéglőből, a férfi Edit vállára terítette zekéjét. Hamar megjött a taxi. A hetedik kerületi albérlet előtt Homolya kiugrott, kisegítette Editet, és mindjárt randevút kért a következő péntekre – a Gundel elé. A szép lány ismét igent mondott. A kőfaragó elvitette magát a következő sarokig, fizetése maradékát odaadta a sofőrnek, és elgyalogolt a Béke úti munkásszállóhoz.

Másnap hazastoppolt Monorra, és folytatta az építkezést. Megpróbált legalább egy szobát befejezni, festett, szalagparkettázott. Hogy kerülje apjával a szóváltást, nem vett részt a családi étkezéseken, délelőtt, délután besurrant a szülői házba, és ezt-azt bekapott. Hétfő hajnalban jegy nélkül utazott Pestre. Át se öltözött, bement az irodába. Előleget és túlóra-lehetőséget kért.

– Nőügy.

– Lehelj rám! – kérte a főnök, aztán adott egy ötezrest.

A kőfaragó az előlegből kétkilós veknit vett, fél kiló szalonnát meg egy kiló vöröshagymát, ezt ette hét közben. Esténként, amikor egyedül maradt a műhelyben, lecsipkedett egy-egy falatot a kollégái hűtőben tárolt ételeiből, mindegyikből csak annyit, hogy ne vegyék észre. Péntek délután a szemetest is átnézte, és megette a kidobott kenyérhéjakat, kolbászvégeket, a konzervdobozok alján megbúvó vagdalthúsmaradékot. Éjszakánként úgy aludt, mint akit agyonütöttek, reggel mardosó éhségre ébredt.

Péntek este olyan vastagon érkezett a Gundel elé, hogy akár két adag langusztát is rendelhetett volna. Fél órája volt még a randevúig. Az egyik ültető pincértől rendelt egy csokor vörös rózsát negyed nyolcra, aztán elkérte az étlapot és kiült vele a teraszra. De a bejárati ajtó melletti pultostól is kérdezősködött, és megtudta, hogy a „konfitálás” zsírban abálás, az „agnolotti” piemonti töltött tésztaféleség, hasonló a raviolihoz, és a „velouté” bársonyos mártás, tulajdonképpen hamis besamel.

libegős járás

Hét óra előtt öt perccel kiállt a kerti kapu elé, megtömte pipáját, és bodor füstöt eregetve várta a lányt. Edit a Hősök tere felől közeledett, Homolya messziről megismerte libegős járásáról. Kiütögette a pipából a hamut, zsebre tette, és a lány elé ment. Kezet csókolt. Editnek rögtön feltűnt, hogy a férfi legalább négy-öt kilót leadott.

– Csak nem fogyózik?

– De igen, szeretnék tetszeni magának.

A „törzshelyükre” ültek. A férfi engedélyt kért, hogy aznap ő állíthassa össze Edit menüjét. Levesnek Gundel János híres halászlevét kérte, előételnek parajjal töltött agnolottit fehér spárgával, veloutéval, főételnek konfitált kacsacombot grillezett kacsamájjal, és végül desszertnek Gundel palacsintát. Magának, mivel, mint mondta, folytatni szeretné a megkezdett fogyókúrát, csak fokhagymás vajban sült garnélát rendelt válogatott salátatevelekkel, hollandi mártással. Az igazi gourmanok lelkesedésével mesélt az ételekről, és fellebbentette a fátylat az olyan szavakról, mint „konfitált”, „velouté”, „agnolotti”.

Mielőtt kihozták az első fogást, megérkezett a rózsa. Editet elbűvölte. Homolya óvatoskodva mondta el, hogy amatőr szobrász, de aztán látva, hogy a lánynak ez is imponál, belemelegedett a vallomásba. Most sem kellett hazudnia. Telente, amikor nem volt értelme a körúton lézengeni, délutánonként bennmaradt a műhelyben, és maradék kövekből nonfiguratív plasztikákat faragott. Igazság szerint eleinte figurálisakat, de hamar rá kellett jönnie, hogy ehhez nincs elegendő tehetsége, tudása. „Tudja, Edit, én az élő formákat ütköztetem a mesterséges formákkal, ezért úgy hívom a művészetemet, hogy organikus-kubista szobrászat…” Aztán Henry Moore-ról, Marini Mariniről mesélt hosszasan. A lány unta, de nem mutatta. Homolya észrevette, hogy Edit feje időnként furcsán, idegesen megremeg – ez taszította.

A vacsora végeztével minden ugyanúgy zajlott, mint az előző héten, taxi, aztán az újabb randevúkérés, ám most Edit búcsúzóul megszorította a férfi hatalmas, kőportól cserzett kezét.

Mielőtt a munkásszállóra ment, kiballagott Kozma utcai munkahelyére – az éjszakai őrnek azt mondta, benn felejtette az iratait és megmaradt pénze javát az öltözőszekrényébe dugta, nehogy hétvégén kísértésbe essen.

A szombatot átaludta. Vasárnap kibumlizott Monorra, evett egy hagyományos vasárnapi ebédet tyúkhúslevessel, pörkölttel, galuskával, uborkasalátával, veszekedett az apjával, folytatta a parkettázást, és már indulhatott is vissza Pestre.

nyitott bicskával

A következő héten főnöke a legjobban fizető munkát adta neki: betűvésést a temetőben. Az esőben-szélben, földön kuporogva végzett véséssel háromszor annyit keresett, mint a műhelymunkával. A kuncsaftoktól kapott pénzt nap nap után övtáskájában gyűjtötte. Péntek délután magába feledkezve vésegetett a bokrokkal övezett 300-as parcella közelében, amikor hirtelen sötét lett fölötte. Öt-hat marcona alak állta körül szorosan. „Az övtáskát!” – mondta egyikük, és a biztonság kedvéért rá is mutatott a tömött bukszára. A kőfaragó nem tehetett mást, lecsatolta. A legfiatalabb ott maradt egy nyitott bicskával, a többiek komótosan elindultak a kijárat felé. Tíz perc múlva az őr elvágtatott, Homolya még összeszedte a szerszámokat, és a fiú után vetette magát. Látta, amint a temető előtt beülnek egy lepattant Ladába és elrobognak. Nem tett feljelentést.

Sietett a munkahelyére, lezuhanyozott, felvette a hajós jelmezt, spórolt pénzéből kifizette a főnöke temetői jutalékát, a maradékból kitaxizott Monorra, megalázkodott gyűlölt öccse előtt, és kért tőle százezret, három heti lejáratra.

Taxija negyed nyolckor állt meg a Gundel előtt, Edit már várta.

– Bocsásson meg, tegnap váratlanul Torinóba kellett repülnöm, hogy aláírjak egy szerződést, és a gépem ma késett egy órát.

– Semmi baj. Ha jól látom, maga megint fogyott!

Homolya ezen az estén szórakozott volt, néha kiesett a szerepéből, hagyta, hogy Edit beszéljen. A lány mesélt az alföldi városkáról, ahol született, kicsinyes lakóiról, szűk látókörű szüleiről meg a középkorban élő nagyszüleiről. Homolya már-már védelmébe vette a vidéki életet, aztán inkább Torinóról beszélt, a nemzetközi kővásárról – forintmilliók röpködtek szájából.

Kegyetlen három hét következett, hogy öccsének visszaadhassa a kölcsönt. Heti fejadagját másfél kiló kenyérre, harminc deka szalonnára, fél kiló hagymára csökkentette. Egyre szemérmetlenebbül lopott a hűtőből, és nap nap után feltúrta a szemetest.

Egyik nap hóna alá vett két kisplasztikát, átsétált a szomszédos sírkő-kellék boltba. A tulaj zsíros jutalék fejében megengedte, hogy kitegye a kirakatba. Anyag és faragási árban árulták, és csodálatos módon a szobrok azonnal elkeltek. Homolya még aznap három másik plasztikát vitt át.

Munkaidejét a második héten jócskán meghosszabbította, hét óráig a plusz munkákon dolgozott, vésett vagy csiszolt, utána saját szobrokat faragott, mert a kisplasztikái továbbra is kelendőek voltak, készlete viszont erősen megcsappant.

A harmadik hét végén kifizette az adósságát.

félénk csók

Editet hétről hétre vendégül látta a Gundelben, többnyire ő állította össze a menüt. Lassan végigették a szezonális meg a történelmi étlapot, mégsem akartak éttermet váltani. Két hónap után eljutottak az első, félénk csókig.

A szíjasra soványodott Homolya három hónap után merész elhatározásra jutott. Főnökétől nagyobb előleget kért, hogy pazar eljegyzési gyűrűt vásárolhasson.

A következő vacsora végén letérdelt a lány elé, és megkérte a kezét. A Gundel közönsége lelkesen tapsolt, a pincérek kihozták a francia pezsgőt. Edit elpirult, gondolkodási időt kért.

– Alig ismerjük egymást…

– Drága Edit, lesz egy egész életünk ismerkedni.

Másnap este még a műhelyben volt, amikor csörgött a mobilja, Edit annyit mondott: „igen”. Homolya nagyon örült – és nagyon megrémült. Szabadságot kért, hogy a papírokat elintézze, karikagyűrűket vett és felkérte a főnökét tanúnak.

A főnök csóválta a fejét.

– Nem lesz ennek jó vége…

Két hét múlva esküdtek, Edit osztálytársnője volt a másik tanú. A lagzit természetesen a Gundelben tartották, négyesben. A két tanú éjfél körül hazament. Edit is fáradtságra panaszkodott, de a kőfaragónak nem akaródzott elindulni. Két órakor taxit hívott, és a szakadó esőben kitámogatta az új asszonyt a kocsihoz.

A címet a sofőr fülébe súgta. Edit csak a ház előtt ébredt fel, s ahogy kikászálódott, ugyanolyan alföldi kisvárost látott, vagy inkább sejtett maga körül, mint amiből elmenekült. Zuhogott.

– Hol vagyunk?

– Monoron.

Homolya ölbe kapta a dermedt, ázott asszonyt, és bevitte a félig kész házba.

A szedett-vedett bútorokkal berendezett nappaliban letette, leültette egy székre. Egy csupasz égő fényénél csak nézték egymást szótlanul, hosszú perceken át.

– Egyszerű kőfaragó vagyok…

Edit feltápászkodott, az asztalba kapaszkodva botorkált férjéhez, pofon vágta, aztán letépte ujjáról az eljegyzési és a karikagyűrűt. Az esővel, sárral mit sem törődve elindult arra, amerre Budapestet gondolta.

Homolya házasélete esős vasárnap hajnalban kezdődött, és még ugyanazon a hajnalon véget is ért.

kép | unsplash.com