„… ÉNNEKEM PÉNZT HOZ FÁJDALMAS ÉNEKEM…”

Jó tíz évvel ezelőtt egy vidéki utam során a falu plébánosának mutattam Mária-szobruk siralmas állapotát, és sürgős restaurátori beavatkozást javasoltam. A plébános úr tréfás kedvében volt: „Vallja be, művész úr, maga is úgy tesz, mint a régi vándor üvegesek, akik megfizettek embereket, hogy mielőtt a faluba érnek, dobáljanak be néhány ablakot. Ugye, ön előtt is járt itt valaki?” Valóban, bár nem én küldtem, ott járt előttem a savas eső feloldani, több száz teherautó, rezonanciájával felaprózni a követ, és persze járhattak előttem vandálok is, akik szociális feszültségeiket védtelen kőszenteken is kitölthetik. (Még csak fizetnem sem kellett mindezért.)

A történet rávilágít a restaurátor-életet alapvetően jellemző etikai paradoxonra: a pusztulásból élünk, és minél inkább tönkrement egy műemlék, mi annál többet keresünk rajta, és annál nagyobb a művészi dicsőségünk.

Könnyű elleplezni a paradoxont, tetszeleghetünk a „Művész Úr” szerepében, hivatkozhatunk arra, hogy munkánkkal jelentősen növeljük a műtárgy értékét, de a kérdés kérdés marad: jó-e így, ahogy ma van, hogy megvárjuk, amíg egy műemlék teljesen tönkremegy, és csak akkor hívunk restaurátort.

ok–okozat

Úgy gondolom, a paradoxon feloldása szemléletváltást igényel, először is a műemlékvédelem szerepét illetően. Tudomásul kellene venni, hogy hatékony környezetvédelem híján a műemléki kövek védelmére tett erőfeszítések szélmalomharcnak bizonyulnak, mert a környezetszennyezés – elsősorban a légszennyezés – és a kőromlás között világos ok–okozati összefüggés van. (Ennek a szemléletnek vannak már csírái. Nemrég fejeztük be Kalocsán az érsekség épületének kőrestaurálási munkáit. A Belvárosban, ahol ezek az épületek is vannak, hamarosan megszüntetik a gépkocsiforgalmat, sétálóutcákat nyitnak. Nyilván csökken itt a levegő kipufogógázokból eredő légszennyezési koncentrációja, csökken a teherforgalomból eredő káros rezonancia.)

De a restaurátor szerepét is másként kell látnunk. Ma „Művész Urak” vagyunk, akik egy-két hónap leforgása alatt (szakzsargonnal) „esztétikailag újra élvezhetővé” tesszük a műtárgyakat – aztán a sorsára hagyjuk azokat. Holott a szabadon álló kőemlékek folyamatos gondozást igényelnek. A régi időkben a nagyobb emlékhelyek közelébe remetéket telepítettek le, hogy gondozzák a környezetet, az épületeket, a szobrokat. Egy épített kálváriára például hiába tervez az építész vízköpőket, és hiába faragja meg a kőfaragó, ha nincs, aki azokat folyamatosan megtisztítja a falevelektől, szennyeződésektől.

A mi éghajlatunkon ajánlatos a nem fagyálló kövek szakszerű téli takarása, mivel november elejétől április végéig több száz fagyás-olvadás ciklus zajlik le, és ez az egyik legmegterhelőbb természetes környezeti hatás a kövek számára.

A már restaurált „emlékek évente legalább egyszeri vizes lemosásával elkerülhető a szennyeződések lerakódása, az algák, gombák, mohák, zuzmó megtelepülése. (Sokan tartják tetszetősnek, romantikusnak a megzöldült követ. Bár a biológiai takaró némileg enyhíti a követ ért fizikai hatásokat, a szél-, a víz- és a hőingadozásból eredő eróziót, szerves savakat termelve maga is mállasztja a felületet.)

Szintén legalább évente egyszer ellenőrizni kellene a kőre felvitt mesterséges anyagok: kőszilárdítók, víztaszító szerek állapotát, és szükség esetén a kezeléseket meg kell újítani.

gondozás

Ma már nehéz volna minden műemlék mellé remetét telepíteni. A kőrestaurátorral azonban lehetne olyan hosszú távú szerződést kötni, amelyben vállalja az emlék évente egyszeri gondozását, téli takarását. Ez a restaurátor persze nem avatási ünnepségen piedesztálra emelt Művész Úr, viszont nem kell néhány év múltán úgy visszatérnie régebbi restaurálásaihoz, ahogy a tettes bűne színhelyére: lopakodva.

Tavaly télen a gödöllői kálvária téli ponyvatakaróját rágyújtották az emlékre. Több helyütt azzal utasítják vissza a téli védelmet, hogy az elcsúfítja a szobrot – „olyan szép a behavazott Szent Jánoska”. A gödöllői Nepomuki Szent János szobrot négy éve takarom le telente. Az emlék alig változott a restaurálás átadása óta. Megtehetem, mert Gödöllőn élek, de vajon mi lehet a selyebi, pélyi, egerszalóki Szent Jánoskákkal, ahol nem jártam munkám befejezése óta?

A savas eső, a teherautók és a vandálok pedig nem pihennek, járják a falvakat, városokat, és „énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem s hozzám szegődik a gyalázat”.

kép | vecteezy.com