Varga Gyula

DRÓTHÁLÓ

2007 augusztus

DRÓTHÁLÓ

A mítosz fogalomköréhez kapcsolódó közfelfogásban… – így akartam kezdeni írásomat, de rögtön elbizonytalanodtam: van ilyen? Mintha a hullámzó vízre akarnék dróthálót húzni: mi tagadás, félhomályban. Nekifogok hát újra, nekivágok.

A mítosz, a mitikusság (és a hozzá kapcsolódó szimbólum-komplexitás) jelentős ereje miatt hatalom is: az emberi alapot a kollektív és személyes síkon egyaránt mélyen érintő viszonyhalmaz, ami ezért is nem tekinthető esetleges „narratív jelenségnek”, szimpla „rajzolatnak”. Nézzük akár tradicionális elbeszélésként, tehát közösségi hagyományként, akár szimbólumainak szuggesztív-kommunikatív erejét érzékelve, vagy éppen a hozzá kapcsolható jungi archetípus-elmélet szerint: a fogalmat áthatja az egzisztenciális erő. Ezért állítható, hogy életalkotó, segítő, tanító tartalmakat hord – de mint minden, ami mélyen érinti az emberi minőségeket, kétélű, problematikus – tehát veszélyes is lehet. Főként, ha nincsenek megfelelő kulcsaink, értelmező kapcsolataink hozzá.

össze is olvadnak

A mítosz normát alkot, közösségi mintát teremt (közös nyelvet, kollektív létviszonyt – s így személyeset is): mindezzel talán könnyű egyetérteni, de a szónak annyiféle jelentésváltozata van, ahány vonatkozásban csak használjuk: „mese”, „rögzült séma”, „archaikus kultúrkincs”, „kulturális emlékezetmodell”, „szimbólumok tárháza”, „antropológiai őstudás”, „beavatás-kép” stb. És megjelenhet a történelmi emlékezethez vagy akár a tudományos valóságképek modelljeihez kapcsolva, és hazugságsémát, ismeret-helyettesítőt is érthetünk alatta. Ezek a tartalmak ugyan jól megkülönböztethetők és szembe is állíthatók, ugyanakkor egymásra épülnek és összekeverednek, sokszor össze is olvadnak. Tapasztaljuk, hogy van hatalmuk, létük, de nem tudunk róluk feltétlenül, s ha igen, ha tudatosan foglalkozunk is velük, nem biztos, hogy jól értjük jelentéseiket és velük kapcsolatban magunkat. És az sem biztos, hogy a mítosz értelmezése feladat – a gyerek sem analizálja a mesét, mégis hat rá; az archaikus vagy legalábbis mélyebben hagyományos kultúrájú, a mítosszal és az ahhoz kapcsolódó ritualitással szoros kapcsolatban élő embernek aligha okoz fejtörést… Lehet ellenvetést tenni persze, példának éppen Oidipusz talánya kínálkozik, vagy a védikus himnuszok nagy kérdésfeltevései, vagy – más formában – a görög bölcselet hagyománya… és talán éppen itt van egy láthatatlan határvonal, még ha nem is itt mutatkozik meg fajsúlyosan, problémaként.

A mi kultúránk és életmódunk, mentalitásunk, valóságképünk stb. történetivé (történelmivé) vált: a hagyományokból kilépő, átalakuló, folyamatosan hagyományvesztő, erősen kísérleti formátumú lett. Valóságleírásunk tárgyszerűsítő, információfelhalmozó, szisztematizáló. És ezzel sajátosan – a mitikust, rituálist, szimbolikust illetően – felejtő. Pedig nem akármit felejtünk így (gőgünkben, félelmeinkben?): felhalmozott ismeretformákat, tisztult tapasztalatokat és kapcsokat önmagunkhoz, természetünkhöz (áthallás megengedett), és ez jelenti-jelentheti saját fejlődési lehetőségeinket is. „Emberi formánk”, hajlamaink valószínűleg eleve fogékonnyá tesznek az elemi formákra – mentalitásunk legalább annyira analogikus, asszociatív, intuitív, képies, mint amennyire disztinktív, fogalmi, operatív. A kettő nemcsak szemben áll, de keveredik is, párhuzamosan él. Jellemző mégis, hogy gondolkodásunk nem annyira értelmes, szép valóságabsztrakciókban, tiszta fogalmak metafizikai rendszerében formálódik, hanem mindenféle rendszerképzetekben, tárgyiasításokban, racionális mítoszokban, ideológiákban, hüposztázisokban, személyes képzetekben, valamint szorongásokban és indulatokban. Hiába próbáljuk személyes és közösségi létünkből a többi oldalt kizárni, ismereteinket intaktnak és adekvátnak kinevezni – ez így visszaüt. Ami a sajátunk, hiába „dobjuk ki a házból”, mindig visszamászik, olykor felismerhetetlen formában, már kicsúszott ellenőrzésünk alól.

nincs recept

Hagyományviszonyaink, szellemi-lelki-morális-közösségi megoldásmódjaink (amúgy szintén régi gyökerű) bomlása-felkavarodása, komplexitásunk egyensúlyának elvesztése kiszolgáltatottá tesz – ezeket nehéz újraalkotni. A kialakult féloldalasságok (is) vezethettek oda, hogy a modern történelemben a mítoszokhoz és szimbólumokhoz annyi tragédia, botrány és szorongató emlék tapad. Nyilván nincs egyetlen recept – egyáltalán: nincs recept a változtatáshoz. A hatékony műveltségre alapozott autonómia, vélem én, ugyancsak kérdéses: ki, hogyan, miért, mi által? Organikus tradíciók, kiegyensúlyozott életmódformák újraalkotása, feltalálása emberfelettinek, a jelenkorra nézve – őszintén szólva – reménytelennek tűnik. De ne úgy legyen, hogy – teszem azt – Haladásra, Technikára, fogyasztói jólétre, nyilvános érvényesülésre, monetáris reformra, gazdasági anankéra, multikultira, McCsodára vagy űrmagyarságra és hasonló közbutaságok mítoszpótlékaira cserélünk. Hipp-hopp, ugyanott vagyunk akkor, foroghatunk egy sajátunkká lett inflációs spirálban.

A VAN FOGALMAD? című fogalomértelmező sorozatban a MÍTOSZ címszóhoz
kép | jumpstory.com