Varga Emőke

„CSAK ÉLET VAN ÉS FOLYAMAT”

2000 október

„CSAK ÉLET VAN ÉS FOLYAMAT”

KONDOR BÉLA MŰVÉSZETÉRŐL PÉTER ÁGNES TANULMÁNYA KAPCSÁN

Péter Ágnes Elmélyült és komoly játék a szabad ég alatt. Kondor Béla és William Blake című tanulmánya kapcsán megfogalmazott reflexióim csupán az írás néhány pontját érintik. Péter Ágnes érzékeny, összehasonlító értelmezéseivel alapvetően egyetértek, megjegyzéseim inkább kiegészítő jellegűek, és elsősorban Kondor Béla ars poeticus elveihez; a romantika és a modernizmus metafizikus látásmódjának különbségeihez; az angyal-szimbólum interpretációs lehetőségeihez kapcsolódnak. Péter Ágnesnek a kondori életmű megbecsültségével kapcsolatos megállapítását a további kutatások szempontjából is lényegesnek vélem idézni: „Kondor esetében kép és vers összefüggéseiről még nem sok szó esett. Minden formai és ideológiai kifogás ellenére Kondor képzőművészeti munkásságának jelentőségét korán felismerte a kritika, költőként azonban a mai napig nem kapott értő elemzést és megfelelő elismerést. Nagyon kevesen írtak a versekről, s az értékelés bizonytalanságot, némi zavart tükröz”.

a kánon át- és megtörése

A bizonytalanság felszámolására egyetlen írásban, értelmezési kísérletben természetesen nem lehet vállalkozni. A sokat emlegetett kánon át- és megtörése egyébként sem lehetséges irodalom-, képzőművészet- és általában komplex befogadás- és hagyománytörténeti kérdések átértékelődése nélkül. Ám írásom keretein belül szeretném hangsúlyozni, hogy valóban nincs minden rendben Kondor Béla életművének megbecsültsége körül, s ez elsősorban a versek, még inkább a versek és a képek gazdag összefüggésrendszerének értelmezésére vonatkozik. A „kettőstehetségű”, vagy a német nyelvű szakirodalom terminusát használva: Doppelbegabung művész életműve pedig – minőségi és mennyiségi szempontból – épp e művészetközi jelenségek, viszonylatok meg- és felmutatásában eredeti és csak a legnagyobbakhoz mérhető.

varga2 1208

Az ars poetica versei. A „Maradék”

Péter Ágnes Kondor Béla művészetének ars poeticus elvei közül a „romantikus törekvést”: „összetartani a világot a széteséstől, szintézist teremteni az antinómiák között”, valamint – a kondori Jézus-képre utalva – a szenvedésben rejlő küldetés élményét véli legmeghatározóbbnak. Magam, a Maradék című ars poeticaként értelmezhető vers kapcsán – mely a művészi, költői státust mint költői tárgyat állítja középpontba – a küszködés metaforájára és a jelet hagyni imperatívuszára helyezem a hangsúlyt.

Maradék

Nem bámulhatsz vissza bámulón
mintha a szemednek kiterjedése lenne.
Meg se állhatsz elvégezve valamit
ami általad végeztetett pont.
Munkád a szükséges létezés. Nem bűn
nem is eredmény. Ne felejtsd ezt.

Ne felejtsd, hogy szépséged legalább
az ördögök és betegségek kínjából van.

Ha tapsolnak és benyilaznak szeretéssel
tudod, hogy küszködni lettél valami.

Mosolyogj, mint a vidám partizán
fel nem fedeztetvén, sötét fejekkel
égi világ létére koccint világosan.

„Nemcsak derűs tudnivaló
hogy nincsen Művészet maga
és nem pusztulás a halál.”

A cím a modernség ’részekre hullt egész’ gyakori szimbólumát idézi. A maradék szóban azonban már nem a széttöredezettségen, hanem – keserűbb felhangokkal – az egész hiányán van a hangsúly. A rész, a részlet még sejteti, még idézi az egész keltette teljességet és harmóniát, a maradék szó jelentése ellenben nélkülöz minden nosztalgiát, a tényleges, a kiábrándító valósággal való szembesülésre szólít.

csapdát rejt

A vers éles hanggal, tagadással kezd, és – időben vagy térbelileg értve – a hátranéz, ‘múltja felé fordul’ köznapibb kifejezését ironikusan kezeli (bámulhatsz vissza), hiszen a szinonimikus értelmű ’szemlél’-hez, vagy a koncentráltabb megfigyelést igénylő ’néz’, ’megnéz’-hez képest esetlenséget, egy tudattalannak, irányítatlannak, sőt értelmetlennek tetsző tevékenységet sejtet. A vissza, valamint a látás jelentőségének meg nem értése, a vers szerint csapdát rejt.

A látás folyamata metaforikus értelemben a művész és a tradíció ambivalens viszonyára mutat. A hagyomány megelőző jelenlétéről tudomást vevő művésznek tudomást kell vennie ugyanis a jelenvaló-volt[1] természetéről is, vagyis arról, hogy a tradíció a tudást, de nem a statikus, hanem a megújulást váró tudást kívánja meg, amely új tapasztalatokat enged létrejönni. A művész, aki sohasem lehet szimpla befogadója az őt „megelőzőnek”, nemcsak azt láthatja, olvashatja, hallhatja ki a régiből, ami számára ismert, nemcsak az őt megerősítő jelentéselemek felé tájékozódhat, mert ez a műalkotás pazarló kihasználása volna, hanem a tradíció tükrében az önmegértést, a történeti egzisztenciát a maga másságában kell szemlélje (vő. Gadamer, Hans-Georg, 1984.). Ezért – mintha csak Gadamernek válaszolna – mondja Kondor a vers legelején: Nem bámulhatsz vissza bámulón / mintha a szemednek kiterjedése lenne.

varga3 1208

A mű tehát a konvenció és az intenció kettős vonzásában kell, hogy megszülessen; tapasztalattá teszi a meggondoltat, a megformáltat. Csakhogy valaminek a megértése mindig időleges és utalásszerű lehet: meg se állhatsz elvégezve valamit: mert a műalkotásban a valami megnyilatkozása az ,,éppen”-hez kötött, vagyis a mű mirevalósága nem ragadható meg egyszerűen, a mű nem létezik valami „kéznél lévő tárgy” (Gadamer) módján. A meg se állhatsz motorikusságot idéz, a valaminek folyamatos vonzásában létezést tételezi, amikor az individuum az önmagán-kívül-lét felé vonzódik. S ez a meghatározottság állandónak tetszik. Verseket írok, sorok / sorokat nyomnak egyre alább (Beszélgetés, II.); (A költő) maga meg csavaroghat békétlenül erre, / haragos füstben és másféle szorító / homályban tovább, mindörökké (Más) – mondja másutt, s a Fugettát így fejezi be: majd folytatom, ahol abbahagytam. Vagyis a költői egzisztenciában sem lehet (noha a művész is szívesen engedne a könnyű, a könnyebbség vonzásának) egy meghatározott pont-ra, egy végeztetett pont-ra mint a szellem egyedüliséggel kitüntetett helyére apellálni. Nincs ilyen kilátótorony, de létünk, jelenünk valahol mégis „kiviláglik”. Majd mint felhő / fényében felhő / felragyogok néhány pillanatig (Vigasztalás). Így képesek leszünk felismerni, hogy munkád a szükséges létezés, vagyis a stabil, statikus természetű pont, a képzeletbeli helyett a létezés időben kiteljesedő, a munkának a létezéshez, a létnek a munkához mint magasrangú tevékenységhez kötött mivoltát elfogadni. A modern műalkotás Kondor szerint az emberi létezés és a művészet közötti rég elfeledett, természetes és termékeny kapcsolatot elevenítheti fel. Evvel egybehangzóan beszél másutt a „homo faber lét”-ről mint az egyedül elfogadható művészi identifikációról (tehát a művészetnek a mesteremberi munkához, a hétköznapi tevékenységhez, a létezéshez kötött természetéről).[2]

körmozgást idéz

A munkád a szükséges létezés kijelentése, megerősítve a nem bűn / nem is eredmény lakonikus megállapításával, a művet mint önmaga mértékét állítja, mint olyan valamit, amit sehol máshol és sehogyan máshogyan nem lehet megtapasztalni. Az eredmény és a bűn említése a lét és a művészi tevékenység relációjában ugyanakkor felveti a „kezdet és vég” viszonyának kérdését. E sajátos problematika már Schleiermacher hermeneutikájában is megjelent, eszerint „a kezdetet nem értjük meg előbb, mint a végén, vagyis hogy a kezdettel csak a végén kell rendelkeznünk”. A meg sem állhatsz, a szükséges létezés, az eredmény mint végpont megtagadottsága, alább a küszködni lettél kijelentése, valamiféle körmozgást idéz, amely egyidejűleg jelenti valaminek a megértettségét és a korlátok felszámolását, az ismételt mozgásba hozást. Az itt felsorolt, a tevékenység és az eredmény relációjának gazdag motívum-sorából az utóbbit (’küszködni’) emelem ki. Az elismerés mint a művészet vágyott, de kártékony velejárója megtanít a küszködni lettél valami erkölcsi parancsként hangzó tanulságára. A főnévi igenév (küszködni) azonban grammatikai és jelentésbeli homályosságot hordoz.

varga4 1208

A magyar nyelv szóképzési elvének történetiségét figyelembe véve, értelmezését -ás/-és képzős főnévvé alakításával kísérelhetjük meg: ’küszködés’. Így mondatbeli szerepéből következően kétféle jelentése lehetséges: ’küszködésből’ vagy ’küszködésért’, vagyis az eredet-eredmény kettősségére bukkanunk. A főnévi igenév tehát – ha a pontos grammatikai szabályoknak ehelyütt épp nem is felel meg – hordozza azt a pluszt, amelyet az egyenértékű főnév elvontan fejez ki, vagyis absztrakciójában a művészi alkotás folyamatának teljességére és lényegiségére tud utalni, fémjelzi a Kondor-ars poetica elvét, a művészet lét a ’küszködésből’ és a ‘küszködésért’.

a műalkotás valamely sajátsága

Merleau-Ponty a festő látásával, a művész ontológiai státusával kapcsolatban mondja: „Végül is a világ nem előttem, hanem körülöttem van. (…) A festő látása többé nem valami külsőre vetett pillantás, nem egy puszta ’fizikai-optikai’ (P. Klee) viszony a világhoz. A világ nem nyugszik a festő előtt a képzetalkotó-elébe-állító tevékenységgel. Inkább a festő az, aki megszületik a dolgok közepette a koncentráció és a látható önmagához jövése által. (Merleau-Ponty, Maurice, 1997.). A Maradék című vers 1. versszaka mint egy körív kitüntetett, de folytonosságot alkotó pontjait értelmezi azt a viszonyrendszert, melyet a strukturalizmus háromszög-modellel határozott meg: vagyis a befogadó, az alkotó és műalkotás hármasát. Hogy a közöttük lévő kapcsolatot hermeneutikusan, a „látható önmagához jövése által” – ahogy Merleau-Ponty fogalmazott – képzeli el Kondor, arra a 2. versszak metonímiája is újabb bizonyítékot szolgáltat: a műalkotás valamely sajátsága (itt a kategoriálisan kiemelt szép) az egyes szám második személlyel megszólított művész tulajdonságaként jelenik meg: Ne felejtsd, hogy szépséged legalább / az ördögök és betegségek kínjából van. A szépség mint nyilvánvaló és fontos értéke a művészetnek, ugyanakkor mint megszenvedett eredmény jelenik meg. Eredetének, forrásának a rosszban és a fizikális kínok közt kijelölt helye erre utal (ördögök és betegek kínja). A művész, aki „a dolgok közepette” születik, akinek létezéséből következhet csak a műalkotás léte, az ars poetica szerint a műért magáért fizet kínokkal, küszködéssel. Az Angyal, ördög, költő „ontologikus oratóriuma” (Domokos Mátyás 1988. 330.) mitopoetikusan feltárva, megnyitva a költői lélek világát – az idézett két verssor gondolatiságát árnyaltan, „szerepekre” bontva ábrázolja. A vágyott, az ideális tökéletlen mását találja csak a földön a költő angyali lénye (a Kondor-mitológia Angyala), meg a szobája falai közé zárt emberi önmagát, aki az e világ szürkeségének és az Ördög démonikusságának vonzásában éli meg a kínt (félelmet, csalódásokat szeretőben, barátokban, hitekben), míg végül a mitikus repülés, a felszárnyalás aktusában meg nem lel valamit, ami a teljességre, az ideális szinonimájaként értelmezett szép-re legalább emlékeztet, vagyis arra a földöntúlira, ahol minden megvan.

A Maradék a művészi individuum autonóm létezését állítja (poétikailag ezt az önmegszólító verstípus hangsúlyossá is teszi), a 8. sortól azonban nemcsak magának a különbözőségnek, az elhatárolódásnak a tényét jelenti ki, hanem a művészi egzisztenciának a „tapsolókkal”, a sötét fejekkel való szembehelyezkedését is.[3] A versben a művész és a közönség, még inkább a művész és a hatalom viszonya jelződik. Kondor ars poetica-típusú verseinek egyébként is lényeges témája a hatalomhoz való viszony, amely mögött a 60-as évek kultúrpolitikájának a „szolgálatot” a „művészieskedés” fölébe helyező elvisége, illetve az evvel szembehelyezkedés ténye húzódik meg. A műalkotás rangjára apelláló, rímbe szedett politikai „odamondogatásoktól” Kondor Béla élesen elhatárolódott (például a Fekete, de nem fenyegető, a Harminc éve holt költő beszél bensőmben, az Ars poetica című versekben), mint ahogy a hatalomhoz hasonulástól is: Nem szolga a vers / a mondat cifra ellenség / Oszlopos, fényes tárnák / mélyében hangzik el a szó (Nem szolga a vers). Nem mondogatok szép szót / halott embriót nem csinálok. Költő haszontalan. Fáradt vagyok és magam. (Kielégülés).

varga5 1208

Az önként, morális parancsként vállalt izoláció azonban megkerülhetetlen dilemmákat támaszt. Mindenekelőtt az önmaga költészetének értékeibe vetett hit megrendülését, mely nem a költő hatalomviszonyának elbizonytalanodásából adódik, hanem a visszhangtalanság, a közönség hiánya okozta szerepvesztés következménye: Nem tudom / vagyok-e költő / talán embernek is kevés / az erőm. // Van-e helyem / ahonnan a sötét / magasság felé elrugaszkodhatom / szétnézni. / Ez a bujkálás / az enyém-e / vagy a milliárd lebukott / vágyé // angyalviaskodás / ördögröfögés / vagy az igazságból kimaradottak /soványsága? (Nem tudom). Már miért nem röppen fel a dalom / s lenne dal? És miért homályos / fürdőszobában gyenge tükör előtt? / Hol van már az igazi ének? (Előszó) Nyugtalanító a helyes mérték megtalálásának, a kiszolgáltatottság állandó jelenlétének kérdése, hiszen a hatalomnak alávetettség morálisan éppolyan romboló és követhetetlen út Kondor Bélának, mint az individuum saját börtönének feltétlen és kizárólagos szolgálata. A Maradékban ezért kap hangsúlyt a küszködni lettél valami gesztusa mint önállító cselekvés, mint a szubjektum autonóm létezését megkívánó erkölcsi felszólítás, és ezért találja meg szükségszerűen ellenpontját az ironikus mosolyban, a kényszeredett koccintásban. Végül ezért állít és tagad egyszerre talányos kettősséggel az utolsó versszak: Nemcsak derűs tudnivaló / hogy nincsen Művészet maga / és nem pusztulás a halál. Vagyis szükségszerű a művészi individuum és a külvilág párbeszédkészsége egymásra utaltságának felismerése, mely nem épp derűs tudnivaló, de a művészt, aki műve által képes a jelenvaló lét eksztatikus időbeliségét megőrizni, csak az az emlékezet, csak az a tradíció helyezheti a magán-kívül-létbe, amelynek értékéről, vonzásának erejéről a vers kezdősorai is beszélnek.

esztétikai és morális feladat

A Művészet Kondor ars poeticájában tehát esztétikai és morális feladat, mely az individuális autonómia felfüggesztődésének kívánalmát hordozza valamely magasabb erkölcs értelmében. A paradicsomi ember érzékeivel reflektál a mindenkori tényekre – íme a művészattitűd – fogalmazza meg egyhelyütt lakonikus tömörséggel s némi ironikus távolságtartással Kondor (idézi Ruttkay Helga, 1986. 33.).

Fontosnak tartom a maradék metaforája mellé helyezni a Kondor-ars poetica másik lényeges motívumát, a hiány-metaforát, mely a művészet fogalmával szorosan összefonódott – erről a Kondor-életmű legtöbbet idézett sorai szólnak: A hiány kezére adom magam / hadd hizlalja vágyaimat / ez a trónra dobott istenség (Beszélgetés, II). A költészet pedig a testemből való hiány (Vigasztalás). Ahogy Novalis mondja: a „költészet sajátjába oldja az idegen létet”, vagyis a fizikális létezés megszüntetettségével új értelmet nyer a tárgy. Kondor Béla saját testi valójának, saját létének a költészettel történő potenciális átértelmezését állítja végső soron a hiány-metaforával. Hiszen, bár a hiány fogalma mindennek ellentmondani látszik, tudjuk, semmi sem teremti meg erősebben és biztosabban a vágyat, amely bármiféle, a semmi ellenében meghatározható dolognak, cselekvésnek a létalapja, mint éppen a hiány. A hiány inspirálta vággyal, amely feltételezi a vágy tárgyába vetett hitet is, elválaszthatatlanul összetartozik a költészet. A hit mint kimondatlan, megnevezetlen, a lélek mélyén munkáló erő rejtezik az ars poetica fundamentumában. Jelölőjét, hogy ne manipulálódjon, a maradék, a hiány, a nyom, a jel metaforáiba transzformálja a költő. Tudom, lesznek művészek (és ebben áll életem reménye), akik «fogyó életünk növekvő lázában» igyekeznek majd akár évmilliókra szóló nyomot hagyni, anyagban, jelrendszerben. Tartósan és cáfolhat at lanul, az utánuk vagy máshonnan jövő értelmes lények számára. Jelet hagyni, hogy voltunk és elbuktunk, de lényünkben és e jelekben a magyarázat. A tanulság. Művészet lehet csak. Por, víz, szél, tűz ne ártson neki, az idő össze ne zavarja jelentését. Te hiú halandó! Itt az örökkévalóság, mely bennünk és nem kívülünk.” (Angyal, ördög, költő).

varga6 1208

Versek és képek az életműben: Az angyal-szimbólum

A tradíció fontosságának és megtagadottságának, még inkább: újraértelmezésének jellegzetességét Kondor képein is megfigyelhetjük. Az ikonográfia és mítosz kérdéséhez tartozik ugyanis az irónia esztétikai-poétikai kategóriája csakúgy, mint a groteszk sajátos látásmódja, hiszen nemcsak a tradicionalitás, de az attól elmozdulás ténye, szükségessége is hangsúlyos az életműben. Péter Ágnes Kondor és Blake ikonografikus ábrázolására vonatkozó észrevételeit, hogy „a tárgyi valóságra vonatkoztatás kérdéssé válik mindkét életműben, a tárgyi világ versben és képben egyaránt ’csak’ emblematikus értelemben van jelen”, ezért kiegészítendőnek vélem – a tanulmány egyik későbbi pontján, más összefüggésben egyébként említett (l. „szándékos ambivalencia” 84. p.) – groteszk és irónia kérdésével.

sokrétű szimbólumkör

Kondor a több évszázados hagyomány ikonografikus elemeit a maga korában jellemző konkrét társadalmi, politikai, emberi viszonyok kifejezésére használta. Az 50-es, 60-as évek Magyarországának etikai-morális kérdéseit, a modern művészetek formaproblémáit alkotásai nem megkerülik – épp ellenkezőleg, értelmezését, a viszony kialakítását tudatosan vállalják. Néhány olyan szimbólum, mely Dürer, Rembrandt, Blake és mások képein, mint egy korszak, egy világlátási mód, morális probléma stb. szimbolizálására hivatott elem mutatkozik meg (oppozíciós szerkesztés, voyeur-figurák, angyalok, kürtök stb.), az Kondor Béla rézkarcain, festményein, monotypiáin mint a viszonyulás új lehetősége fogalmazódik meg. Ebben az értelemben utalhatunk a Kondor-versek kapcsán Babits Mihály, József Attila, Pilinszky János, Ady Endre, Nagy László vagy Blake, Rimbaud és mások költészetének hatására. Kondor ugyanis verscímekkel, idézőjelekkel a tradícióban való „benne-létet” is hangsúlyozza. A képek feliratai, a címek, de ami most leginkább lényeges, az ikonografikus elemek a képeken ugyanerre, a költészetben és képzőművészetben egyaránt megmutatkozó jelenségre irányítják a figyelmet. Művészetének sokrétű szimbólumköréből az angyal-motívumot választom, amellyel utalhatok – általában – képek és versek összefüggéseire, ezen túl Péter Ágnes angyal-értelmezésére is. Az angyalszimbólum ugyanis egy egész motívumrendszer (például angyal–ördög, angyal–ember oppozíció; repülés, gép/szerkezetek; ítélet: kürt, kés stb.) főeleme, értelmezését csak részlegesen, a fontosabb szempontokat érintve kísérlem meg.

Kétségtelen, hogy Kondor angyal-ábrázolásai az ikonográfiái kerettémát a tradíciónak megfelelően értelmezik, de nyilvánvaló az is, hogy mindez egyéni és új tartalmakkal telítődik. A késes angyal (Ítélkező, 1969.) az angyalt mint az Úr akaratának végrehajtóját idézi. Vagy mint az égi és földi szféra összekötője jelenik meg például a Mennyország meghódítása című rézkarcon (1957.), itt az ég felé nyúló tákolmány, más Kondor-képeken pedig a létra-ábrázolások is a közvetítő szerepet teszik kétségtelenné. A kiűzetés angyalának szerepét a karját kinyújtó, vagy kezében pallost tartó figurával ábrázolja Kondor a Kiűzetés, (1956.), vagy a Madách-illusztrációk egyik darabján (Kiűzetés, Legyünk tudók, mint az Isten, 1963). Az isteni védelmező erő őrangyalaival tart rokonságot a talán legismertebb korai Kondor-kép, az Őrangyal, (1957.). Tematizálódik ezen kívül az angyalok bukásának története (például: Bukás, 1967., Madách-illusztrációk: Vagy nem tetszik tán, amit alkoték, 1963.), a bukott angyal ellenszegülése (Pártütő angyal, 1957.), az angyal hasonlatossága a tűzhöz (Az angyal megjelenik Lóthnak, 1972.), vagy a harmóniához kötöttsége (Hárfázó angyal,1963.) A létrán és a hárfán kívül az ikonografikus utalást kétségtelenné teszik még például a jogar (Labirintus, 1970.), a glória (például: a Tudatlanság angyala a városok felett, 1957.), a drágakövekkel ékesített vagy fehér színű ruha (Ítélkező, 1969.), a kerekek, melyeken az angyalszerű, háromarcú, röpködő kerubok közlekednek Ezékiel könyve szerint (Ezékiel angyalfejei, Ezékiel, 1963., Ezékiel, 1963.).

Kondor ugyanakkor – bár kötődik a Biblia szövegéhez, a képi hagyományhoz – nyitva hagyja „e motívumok összefüggésének kérdését”, képei „nem veszik át a szöveg immanens, vallási-teológiai értelemösszefüggését” (Rényi András, 1984b. 23.).

varga7 1208

Életműve mottójául – ahogy Németh Lajos írja – a „Jeruzsálem” első fejezetének sorait választotta: „Rendszert kell alkotnom, különben más rendszere igáz le / Nem okoskodni és hasonlítgatni fogok, az én dolgom a teremtés!”. És éppen Blake-nél talál arra a „példára”, amely a „példák” elvetésére szólít fel, pontosabban annak az alkotói attitűdnek vállalására, amely romantikus hittel érvel az individuum és szuverenitás elsődlegessége mellett. Blake művészetének, a szavak és képek világában egyként megmutatkozó originalitása[4] – mint Péter Ágnes is hangsúlyozta – lenyűgözte Kondort. Az angyalszimbólum kapcsán mindenesetre, úgy vélem, a Kondor-életműben joggal feltételezhetünk blake-i inspirációt. A világ jelenségeinek kettős természete és a racionális felett, illetve mellett tételezett irracionális megléte, és általában az ellentétes pólusok egyidejű működése izgatta – olyasmi, amiről a Menny és Pokol házasságában Blake így ír: „ellentétek nélkül nincs előrehaladás; vonzalom és iszonyat, Józan Ész és Energia, Szeretet és Gyűlölet egyaránt szükséges az Emberi Léthez. Mert ezekből az ellentétekből támad az, amit a vallás Jónak és Gonosznak nevez”. Egyazon dolog két ellentétes oldalról történő bemutatása a „minden visszájára térül egyszer” kondori gondolatával állítható párhuzamba. Az emberiség történetét a paradicsomi ősidőktől az alkotói individuum koráig mint ad absurdum vinni, a gépi mechanizmusban meglátni az embert elpusztító rosszat, de főként a „kettős látás” „földit” és költőit egyszerre tételező gondolatát az alkotások elsődleges elvévé tenni – mindez Blake és Kondor művészetében lényegi egyezést mutat. Képeken és versekben a mikroszinttől a nagyobb mű-egységekig jelenlévő oppozíciók, motivikusan: az alakok szárnyalása, az expresszív mozgás, a kétségbeesés és a győzelem gesztusai, vagy éppen a képi jobb és bal oldal szimbolikája (vő. Konopacki, Adam, 1986. 5–13.) – a két életmű között esztétikai, poétikai, formai megfeleléseket jeleznek. Mégis fontosnak tartom hangsúlyozni, ha Kondor valamit Blake-től „megtanult”, az elsődlegesen éppen egy saját, szuverén „rendszer” lehetőségének felismerése. A romantika, azon belül Blake művészete ugyanis példa Kondornak az „ikonográfiai törésre”, vagyis a mitologikus és történeti ikonográfiának vagy teljes megtagadására vagy új értelmezésére. Hogy Kondor képei milyen formai, esztétikai megoldást választanak mindehhez, az már inkább a modernség, sőt a modern individuum, semmint a romantika számlájára írható.[5]

furcsa vonaltekervényből

A Kondor-recepció álláspontjait és Péter Ágnes véleményét[6] részben elfogadva, az angyal jelképét azzal egészítem ki, hogy a képek ikonografikus sajátságait összehasonlítom a versek mitopoetikus szemléletével. Az ábrázolásnak abból a sajátságából indulok ki, hogy Kondor figurái nem hozhatók egyértelmű összefüggésbe a tradicionális értelemben vett angyali Jóval. Pontosabban, szimbolikusságuk túlmutat az azonosságon. A Dürer-sorozat Két angyalának címben jelzett figurái furcsa vonaltekervényből bomlanak ki, mely talán valami gazdag redőzetű, felhőkre emlékeztető ruhadarabot imitál, és hosszú kürtökkel fújnak riadót a képsík jobb alsó sarkában lévő, ugyancsak meghatározhatatlan vonal-rengeteg felé. Fent és lent, bal és jobb oldal síkbeli összetartozását megerősíti egy mélyebb tónusú formaelem, mely az ikonikus elemek jelentésképzésének jellemző példájaként értelemmel tölti meg az egymástól elkülönített „vonal-kuszaságokat” is. A köpenyt imitáló tagolt képrészlet ugyanis, melyből az angyalok tövében egy arc les kifelé, mintegy magából bontja ki a vonalak nyüzsgést, organikus lüktetést idéző tekervényét. Az elsőre meghatározhatatlan képrészletben, a ráirányuló kürtök, s a fenti archoz tartozó kéz rámutatásával egy torzót fedezhetünk fel. E Kondor-rézkarcon, csak az ikonografikus tradíció „újrafelismerő látásával” (újrafelismerő: vagyis egy már korábban látott képelemet keresünk és azonosítunk az éppen szemlélt képen) kísérelhetjük meg az angyalfigurához a Jó kategóriáját, vagy az ítélet-mondást társítani. Hiszen erre a kép a Dürert idéző kompozícióval, vagy az angyalokat attribúcionáló kürttel alapot teremt ugyan, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül az ironikus kérdőjeleket. Például, a kissé komikus bóbitát az angyalok fején, a nemükre tett egyértelmű utalást (Kondor nőknek rajzolja őket), a bal oldali angyal kopaszságát, a felhők mögül játékosan kikandikáló lábfejeket, lábujjakat, az összenőtt kürtöket stb. Úgy vélem, sokkal több közük van Kondor angyalainak a kialakulatlanság, megformálatlanság, valamint a kész mű, a teremtettség pólusainak kiélezéséhez, mint a Jó–Rossz bipolaritását elválasztó, vagy az ítéletmondást önmagában szimbolizáló angyal-ábrázolásokhoz.

varga8 1208

Az Ítélkező, a késes angyal figurájának esetében, megint az ikonografikus hagyomány újraértékelését tapasztalhatjuk, mert az angyal ugyan fehér, ékszerekkel díszített ruhában áll, mint a Biblia angyalai, de a kést szokatlan módon nem a kezében, hanem a szájában tartja. Vagyis nem pusztán az ítélkezés tényét, annál többet is kifejez: az ítélő szó erejét és az eljövetel biztosságát. Mint a mindenre elszánt harcosok, akik, ha kezük kötve van is, akár szájukban tartva, de eljuttatják, amit rájuk bíztak; ez az angyal settenkedik; elmosódott, áttetsző alakja jelzi: rejtőzik. De a félig-meddig láthatatlan mivolta nem törli el a bizonyosságot, az eljövetel feltétlen bekövetkeztét, amit az anyagszerűségében is megragadott eszköz, és az angyalt keretező, szinte durva festéknyom juttat kifejezésre.

Kondor máskor géppisztolyt ad az angyal kezébe (Angyal géppisztollyal, 1957.), vagy arcára sötét fényeket rajzol (A tudatlanság angyala a városok felett, 1957.), ismét máskor emberi lényeknek képzel szárnyakat (Krisztus a kereszten,1971, Bukás, 1967. stb.), s hol az alkotás egyedüli, szimbolikusságában kétségtelen figurájává teszi az angyalt, hol egy nyüzsgő embertömeg tehetetlen vagy fontoskodó mellékalakjává degradálja. A sokféleség mögött azonban természetesen ott rejtőzik a szemlélet sajátos, kondori egysége.

az angyal-motívum

A versekben az angyal-motívum lényegesen ritkább, mint a képeken, és leginkább a szárny szimbólumával áll kapcsolatban (a szárnyhoz ezenkívül a gép, a rovar, a madár motívuma is tartozik – megegyezően egyébként a képek motívumrendszerével), sőt a szárny mint az angyal szinekdochéja is szerepelhet (például: Zsidóversek, Vidám férgek jöttek elő…, Három előtanulmány). Ironikus a Vasárnapesti áldás angyal-képe (Majd csörömpölő réztányérokban csempészik be hozzám tüllszoknyás / angyalok a viháncolva rezegő fénygömböket. Ebből élek: Tükörtojás.), groteszk az El nem hangzott beszélgetésé (A vénemberek és a némberek szárnyat / eresztve itt pipáznak hátul.)

A modern költészetben a mítosz felébreszti az embert, hogy önmagával találkozzon a jelenben (vö. Gadamer, Hans-Georg, 1995.). Vagyis „idegen állapot” bemutatásával az alkotó individuum állapota fejeződhet ki. Lényegében a mitikus szerepekben a költő saját érzései jelennek meg. Kondor nem választ főalakként konkrét mítoszi hőst, ismert személyt – ezt bizonyítja a névtelen, megnevezhetetlen „angyal”-szimbólum is. Vagy ha választott figuráját mégis személyként jelöli, mint a költőelődöket, és a képeken a bibliai alakokat, például Ezékielt, Jézust, Szent Antalt, akkor az irónia vagy a groteszk[7] eszközeivel el is távolítja.

Az angyal valóban emberfölötti Kondornál, és érzékeinkben bennünket meghaladó lény, de vallási értelemben nem tanúskodik transzcendenciáról. Mást és többet jelent, mint a valóság, mert ami az angyal tapasztalatában ébred, azt az emberi lélek sohasem tapasztalhatja meg. Az embert sok minden feltételekhez köti, s a tökéletesség előtt már jókor megtorpanásra kényszeríti. Az angyalban viszont van, ami a tökéletességre, a teljességre, a feltétlen jóságra emlékeztet, mégsem azonosíthatjuk ezekkel. Ezen a ponton kiegészíteném, részben vitatnám a korábbi kritikák és Péter Ágnes Kondor-műértelmezéseinek álláspontját. Kondor Béla angyal-szimbólumaiban ugyanis a Viszony, a Viszonylagosság maga fejeződik ki, melyről Kondor paradox módon azt állítja: állandó. Az angyalban nem a Jó, hanem a való világ és az individuumon kívüli világ tökéletlenségeihez való viszony ölt testet. Az angyal a rámutatás, a megmutatás eszköze, s ennyiben „Közvetítő”. Közvetít, viszonyt képez a Jó pólusa felé törő alkotói individuum s a kívüle létező, a vágyainak ellenszegülő világ közt.

varga9 1208

Hogy a vágyott jó nem azonosítható Kondornál sem az isteni transzcendenciával, azt A költő nevetséges ábrándozása című részlet jelzi az Angyal, ördög, költőben. Az emberiség legfőbb álma az örökkévalóság. Hozzáteszem, ez valami kényszersugallat következtében a légkör legfelsőbb rétegein túlra, még feljebb képzelhető el és a kék színnel kapcsolatos. / / Régebbi idők nagy nevű festői a kéket drágakövek összetört porából állították elő – amilyen az ultramarinés ára egyenértékű volt az aranyéval. Ha nem több. A kicsi festők is ezzel dolgoztak. De nem ékszerekről akarok most beszélni. Vagy igen? Nem tudom. Az ironikus, még inkább gúnyos és aporikus mondatok – épp a kék szín motívuma jelzi – az örökkévalóság, a gondatlanság képzetét, a mű bonyolult szimbólum- és motívumhálójában eleve a művészet, az alkotás fogalmához kötik. Az ördög átlát a falon, az angyal nem című részben egy kék házról olvashatunk, melynek négy szobáját négyféle ars poeticát valló festő lakja, majd a főszereplő Költőről, akinek kék a nyakkendője, és madáralakúra hajtogatott versét a kékség felé bocsátja, amelyik mintha szürke lenne. Vagyis a kék mégsem kék, a négy festő meghazudtolta elveit, amikor az Angyal és az Ördög távozta után azonnal rárohantak a tegnapi ételmaradékokra és csámcsogták hevesen, a Költő pedig nem tudja, érdemes-e egyáltalán az örökkévalóságról elmélkedni.

két pólus

Kondor a viszonylatokra tanít. A két pólus tényszerűségéhez, a maga tényszerűségét mérhetőként felmutató viszony meglétének felismerésére. Mert a két pólus, amik között gondolkodunk, vergődünk, és igazságunkat keressük, nem létezik inkább, mint mi magunk, akik a viszonylatokat felismerjük, s önmagunkban egyesítjük. Mindennek van színe és visszája, a Költőben az Angyal mellett ott lakik az Ördög is, így a Jó néha megérintetik a Rossztól, és azt mondja neki: Bölcs ember vagy, már látom. De énó, bölcs ember, tagadom a mindentudást és tagadom a tudást részletében és azt mondom, nem keresi a tudást az ember. Ó, bölcs ördög!”. És a Rossz néha más lesz a Jótól, s így szól hozzá: Hogy te mindent tudsz, azt mondom. S e pólusok, mivel valójában és eredendően összetartoznak, egységükben is megmutatkoznak: Így fejezte be az ördög az angyal szavait, miközben teljesen sötét lett körülöttük. Egy ízben az ördög kézenfogta az angyalt és felröppentették egymást.

A metafizikus látásmód Kondor Béla és William Blake művészetében

Az alkotói individuum és a kívüle létező világ között tételezett kettősség, az ekképpen létrejövő Viszony; valamint a való világ, melyről tapasztalatokat szerezhetünk, és az ideális, melyet csak vágyainkban, képzeletünkben lelhetünk fel, a művészi „kettős látás” (Blake) állandóságát teremthetik meg. A metafizikus gondolkodásmód felerősödése, vagyis a platonikus kettős világ: a pragmatikus valóság és az ideális, szellemi, vágyott közötti átjárhatóság problémája, Kant nyomán, a romantikus gondolkodás középpontjába került.[8]

Péter Ágnes számos Kondor- és Blake-művet érintő összevető értelmezései közül elsősorban a Thomas Buttshoz írt levél sokat idézett versére, illetve a hozzá kapcsolódó gondolatokra hivatkozom. A Boldogsággal, mely száll dombok felett… című Blake-vers egy sorához Kondor rézkarcot készített, s felírta rá fejtetőre állított betűkkel: Newton hitétől mentsen meg az Isten. A verssor szövegkörnyezetét sem érdemtelen idéznünk: „Most nékem négyes látomás ragyog, / Négyes látomás részese vagyok, / Négyes a látás gyönyöröm mélyén, / És hármas szelíd Beulah éjén, / A kettős Állandó. Egyszeres látástól, / S Newton hitétől tartson Isten távol.” A szemlélő valójában nem is érzékel, amíg fel nem ismeri, hogy ő maga is részese a jelenségnek, amit érzékel.

varga10 1208

A szemlélőnek a szemlélés által köze lesz a szemlélthez, mindenképpen Viszonyt teremt vele. A newtoni gondolkodásmód, a kauzalitás mechanikus és racionális világa elzár az érzéki megismerés költői útjától, Blake és Kondor ezért utasítják vissza. Az alkotói lét a „kettős Állandóságával” egyenlő. Az Angyal az individuumon kívüli, szemlélt világhoz való viszony, a „kettős látás” figurája, képen és versben is. De Blake tovább folytatja: a látás „hármas szelíd Beulah éjén”. Northrop Frye e sort így értelmezi: e stádiumban „rájövünk, hogy az emberi értékek csak az emberi világban találhatók meg, s hogy Istent – másként, mint a természetisteneket – emberi és társadalmi eszközökkel kell keresni. Az olyan szavakkal, mint például ’szépség’, bepillanthatunk Blake hármas látomásába ’szelíd Beulah éjén’. Beulah Blake számára a földi Paradicsom, az ártatlanság állapota, a béke királysága, ’férjhez adott’ föld És 11,6 és 62,4 szerint. Beulah Blake-nél megfelel a képzelet ama ünnepi világának, amelyhez (…) az irodalmat és egyéb művészeteket” hasonlíthatjuk, melyekben „felüdülés van, érvelés nélkül”, és „vita nem fordulhat elő” (Frye, Northrop, 1995. 66.). Kondor így fogalmaz: De eljön mindenkihez az ujjal mutató megdöbbenés.

preromantikus költőelőd

Értelmezésemben Blake „négyes látás” alatt az alkotói extatikusság pillanatait érti, a világ befogadásának olyan sajátos és legmagasabb fokát, mely csak a zseninek adatik, akinek értelme mindenen áthatol, és a Nap, a tűz, a képzelet örök prófétája, Los is lángra gyúl tőle. A költői én „Dacos beszéd”-et intéz a „megremegő Nap”-hoz: „Szikrázik Los, a Nap forrongva lángol / Agyam íjától, Gondolat nyilától”, vagyis a tapasztaló, az értelmező költői én a már értetten túli felé közeledik és a szemlélet igazi tárgyát „a külső világban tevékeny én”-ben mint az „én eddig nem ismert másikában” fedezi fel (Bacsó Béla, 1999.19–20.). Kondor az ultramarin, világoskék, kobalt és égszínkék színű falakkal határolt házban, a lejtős kert tövében a négy festővel Blake négy stációját gondolja újra (1. Angyal, ördög, költő). De megnyugvást, célhoz érkezést nem fejez ki. A preromantikus költőelőd és a modern kor művészetének látásmódja közt fontosnak vélem a különbséget is. Péter Ágnes tanulmánya a hasonlóságokra, elsősorban a racionális és irracionális világ kettőzöttségének feltételezésére mutatott rá. Az idézett Blake-vers és Kondor Newton-rézkarcának metafizikus dualitása azonban szimbolizálhatja a blake-i tradíció vállalásán túl a meghaladást is. A Newton hitétől mentsen meg az Isten című rézkarcon Kondor az antik művészetek gondolkodóinak leplébe és pozitúrájába ültet egy töprenkedő figurát, fel egy szikla tetejére. Lába előtt ott van a „Newton hitének” megtagadását hirdető papír, háta mögött, gerincével egybeforrva, egy síkszerű figura, mely testetlensége folytán nyilvánvalóan utal egy másik, egy fizikain túli világra. (Péter Ágnessel ellentétben, nem vélem konkretizálhatónak, vagyis egyértelműen Newton személyéhez köthetőnek a Kondor rajzolta figurát). Szembefordul a vörös tövishálóban, lángnyelvekben megjelenő, finom vonal-karcolatból kibomló arccal, mely bizonyára Lost jelzi, Blake mitikus figuráját, s e szembesüléssel a négyszeres látás transzcendens pillanatának megtapasztalásáig jut. Kondor képének alakja azonban lehajtja a fejét, szinte élettelenül előre ejti, s széttárt kezéből kihullik valami – meghatározhatatlan és rejtett. Az alkotás megmutatja a maga virtualitását, a valóval szembeni, feletti, vagy akár csak melletti meghatározottságát, és mindenképpen az általa teremtett kettősséget, melyben a szépnek, az érvelés nélküli, vágyott Legyennek létrejöhetett legalább a feltétele. De Kondor versei, az Angyal, ördög, költő, a képek, egyként arról tanúskodnak, Beulah éjében a szépség, a művészet, az irgalom, a tiszta vágyakozás lehetőségében nem lehetünk bizonyosak. Csak a bizonytalanság bizonyos. A töprenkedő nem tud felkiáltani a Napba öltözött Loshoz, az angyalok nem arathatnak diadalt, a valóság és az ideális között szakadék tátong, az Angyal küldetését beteljesítetlenül hagyja, csalódottan visszarepül a semmiségbe, ahol minden megvan. A romantika pátoszát, profetikus kinyilatkoztatásait, váteszi attitűdjét, mely kétségtelenül vonzotta Kondort, a modernség eltávolítja, új szerepet kényszerítve az alkotói individuumra. Mindennek felismeréséből fakad az oppozíciók mikro- és makroszinten megmutatkozó sorozata Kondor életművében: oximoronok, paradoxonok, irónia, ellentétező kompozíció, ellendetermináló struktúra stb.

varga11 1208

Kondor a „romantikusok szilárd hitével” vallotta, hogy a „.művészet a létezés legautentikusabb kifejezési formája, s a művészet képviseli az utolsó erőt” (Péter Ágnes), mégsem állít semmi bizonyosat arról, amiről a romantika még igen, hogy az „önmagunkhoz eljutás kockázatos útján” (Bacsó Béla, 1999. 88.), mely csakis a transzcendencia megtapasztalási kísérletén keresztül történhet, elnyerhetjük önmagunkat, a kísérlet eredménnyel járhat. Kondor Béla sokkal inkább a küszködés értelméről beszél, mely legfeljebb a művészi jelet-hagyás lehetőségét rejti, de nem a ‘leképezett képmás’, hanem a tanulság értelmében, ami ugyan sohasem adja a végső beteljesedés élményét, mégis felszólítás erejű: legalább a halál közelében ne vesd meg, amit meg nem értesz, mert csak élet van és folyamat (Angyal, ördög, költő).

  1. A „jelenvaló-volt” és alább a „magán-kívül-lét” filozófiai-irodalomelméleti terminusait a hermeneutika gondolatrendszerét idézve használom, általa a művészi és befogadói megismerés, megértés természetének sajátosságára: a folyamatszerűségre és a viszonylagosságra utalok.
  2. Kondor kategorikus imperatívusznak fogta föl a „homo faber” elvei szerinti művészi létezést. Erre vonatkozó kijelentése a képzőművész tevékenységéhez, erkölcsi kötelességéhez kapcsolódik elsősorban, de belőle tágabban Kondor műfajoktól független művészi hitvallását olvashatjuk ki. „A képzőművész mindig megőriz valamit a homo faber, a kézműves szakmai tisztességéből, az anyag, a megcsinálás, a tevékenység előtti alázatból” (idézi Németh Lajos, 1976. 1–33.).
  3. Domokos Mátyás a Kultúrmekegések és A sírbéli költő urak… című versek kapcsán „nagyfokú művészi szuverenitás”-ról beszél, mely Kondor Bélát mindig megakadályozta abban, hogy a közönség vagy a kritika befolyásoltsága alá kerüljön (Domokos Mátyás, 1998. 329.) Ugyanerre hívja fel a figyelmet Péter Ágnes is, amikor Kondor Béla és William Blake kapcsán a „művész befelé figyelésé”-ről ír, mely összefügg „a kor kínálta olcsó kis paktumok elutasításá”-val.
  4. Danièle Chauvin Blake-monográfiájában az „ikonografikus stílus” szuverén – a mítoszt az individuum saját rendszerteremtő elveinek alárendelő – felhasználásáról is részletesen beszél. (Chauvin, Danièle, 1992. 97.).
  5. A romantika természetesen az irónia filozófiai-esztétikai, retorikai-poétikai kategóriáját és a groteszk esztétikai minőségét is jól ismerte, de az ikonográfiai tradícióval való distancia-teremtés képi folyamatában nem beszélhetünk olyan tudatos, rendszerszerű érvényesítésről, mint Kondor Béla képeinek esetében (vö. Bialostocki, Jan 1982. 239–255.).
  6. Péter Ágnes szerint: az angyal Kondornál „némi leegyszerűsítéssel az intuitív emberrel, az Ártatlanság állapotának önreflektálatlan létformájával azonosítható”. Krunák Emese elsősorban a Romantikus tanulmány I–III. sorozata kapcsán az angyalban, mint a magasba emelkedés figurájában, „az ember önmegvalósító folyamatának betetőzését” látja, „az emberi aspektus testetöltését”. Ebben, vagyis „a rendelt funkció túllépésének szentségtörő kísérletében” rejlik a tragédia, az angyal és az ember bukásának oka (Krunák Emese, 1979.154–155.). Az angyalok az ember-isten törékenységét jelképezik (Szakolczay Lajos, 1981.). Szipőcs Krisztina az ítéletmondásnak és a düreri eredetű apokaliptikusságnak az angyalszimbólumhoz tartozásra hívja fel a figyelmet (1993). Az angyal és az ördög kondori figuráiról Szabadi Judit így vélekedik: „egy törvényszerűen mozgatott világ lakói (…) létük már sem nem esetleges, sem nem anarchikus”, „történelem, mítosz újra feltámad bennük, mégis a szétrepedezett jelent hirdetik” (Szabadi Judit, 1967. 669.). Németh Lajos a kondori világ dualizmusára hívja fel a figyelmet az angyal-ábrázolások kapcsán (Németh Lajos, 1976., 1980.). Rényi András részletezően elemzi az angyal és az ítélkezés összefonódását, valamint az angyal (elsősorban Ezékiel és a vízió motívumrendszere kapcsán) ikonografikus témájának ironikus kezelését (Rényi András, 1984a, 1984b, 1988.). Csak a lényegesebb, illetve elemző igényű munkákra utaltam.
  7. Bahtyin írja a groteszkről: „érzékelhetővé teszi az elgondolás szabadságát, ez teszi lehetővé a különnemű dolgok összekapcsolását és a távoliak egyesítését, ez szabadít meg a bevett uralkodó nézőpontoktól, a konvencióktól, a közhelyektől, mindattól, ami megszokott, általánosan elfogadott, és ez segít a világ újszerű szemléletéhez, a létezés viszonylagosságának fölismeréséhez és annak belátásához, hogy egy tökéletesen másfajta világrend is lehetséges”. (Bahtyin, Mihail, 1982. 46–47.). E meghatározást Kondor műveinek további vizsgálataihoz irányadónak vélem.
  8. A metafizikus gondolkodásmód kérdésének történeti, esztétikai, filozófiai vonatkozásairól, a kanti Sein-Sollen, Van-Legyen, a romantikus filozófiai és művészeti gondolkodásban előtérbe helyezett kategóriáiról vö. Máté Zsuzsanna, 1999.
kép | Kondor Béla művei, hung-art.hu