TERMÉSE VESZTETT
Valamit a végére megtanultam,
valahogyan kezelni az illúziókat. Általánosságban
a legtöbb gyerek álmoktól fertőzötten
szendereg – ezért gyerek. Én így öregszem.
Nem vigasz, hogy egész családom
korábban járt a holdvilágon –
igaz, legtöbbjük nem tért vissza.
Most egyazon patak vizét issza.
Az idő lankadatlan szivárog: a sorban haladnak,
itt-ott halnak; én nem menekülök (persze nem is
üldöznek). Alapvetően mindegy, ki hol van.
A gépezet akadozik az egyre terjengő porban.
Elöl fények derengenek, de engem inkább
hátrahagytak, állítólag magnak;
maroknyi agyag a kőzettárban, némi rétegzett márga.
Hát így jártam.
Első pillantásra szellemi lény, legalábbis így mondták, hajdan –
a gép újra kattan. Kezdetben vala az Ige. A mutató
folyton ugrik, melegszik a televény, émelyegve lézeng
a tanácstalan egyén – honnan tudná, mit kellene tennie?
Jobb híján néz magába merőn. Nem lát semmit.
Így bámulom magam én is, javíthatatlan kreatúra; lélek?
A porladó őszi levél inkább a halált kívánja,
mint ezt a sok újfajta bölcsességet.