A SZÖRNYETEG EMLÉKEZETE
2011 április
A táj feledékeny arc, nélkülözi a
múltat. Fehér.
Derékszögben felhő igyekszik át az égen:
tágra nyílt, üres kapu.
Valakinek az élete.
„Gondolkodó nádszál, döfködi a vizet.”
Mert megnyílsz hamar, tudom.
Kerülő utakon közelítem meg
magányod, látod –
csak óvatosan.
A parton szélfoszlányok,
elmeszesedett sirályok –
elfekvő osztály, fehér.
Ugyanazok a sirályok érzelmek nélkül
világítanak a magasban.
Így zsugorodik az idő.
Vajon mi történik még velünk?
Sejtem, meghalunk –
kifakul koponyánk, csak hajunk nő még
egy ideig.
Elenyészik a sok visszavonás, a mindennapos
megrekedések is mind,
emlékké válik ez a bonyolult,
csigavonalú felhő is, a titok-
zatos íveivel:
egy angyal vagy szörnyeteg
emléke.