
Esik az eső, dobol a bádogon.
A felhők fölött valami lappang: esély,
melyet elvesztegettünk, melyben immár
csak az hisz, aki csonkán, fölkoncolva is
hinni akar.
Pedig ugyanaz a víz fénylik bőrünkön,
ugyanazzal a pár jellel magyarázunk mindent.
Talán jobb lett volna, ha végleg elveszítjük tagjaink,
szerteszivárognak a porban, mint az esőcseppek,
egy földbe ásott állatfej, s
külön szakadna végre ez a látszólagos
egységbe forrt város, a tűzijátékaival s
a koldusfekete, elszenesedett tűzfalaival.
Széthasad – tán egyszer újra összeáll.
Álmunkban folyton újra egyesülne: te is
maradnál, aki voltál, tenyered nagyhangú térképén
az utcák tébolyult rajzolatával.
Ülnél egy vizes padon, szoknád a látványt;
elviselnéd.
Szoknyád hasadt, ajkadon elkenődött a rúzs;
hogy ne harsogjon mindenünnen ugyanaz: mocskos
szlogenek és kérkedő éjszakák, foguk vesztett
szájakban egyre ugyanazok
a szavak; estére
ugyanaz a recsegő ágy, a folyton
odébb guruló testeddel.