VÁRBÜKK

A szekérre felkerülnek a szerszámok, ruhák, takarók, nagy ládában a kétkemencényi kenyér, krumpli, hagyma, szalonna — élelmiszer, amennyi közel két­havi túléléshez szükséges. Amikor minden fenn van, elé fogják a két tehenet, az éppen soros Bimbót és Virágot. így megy ez évtizedek óta, minden júliusban. Kiköltözünk.

Kékesszürke hajnal lengi be a falu-forma városszélét; mire a nap ráérősen elő­tolja képét a hegyek mögül, s a pára is felszáll az utat szegélyező patak fölül, már el is hagyjuk a legszélső házakat. Ott járunk a magasba nőtt sziklafalak előtt, amelyek majd minden átmenet nélkül nőnek ki az aszfaltút széléből. Ahol kissé beöblösödnek, ökörnagyságú szikladarabok halmozódnak egymásra, ki tudja mi­óta — vastagon belepte őket a moha és tenyérnyi kőrózsa. Kezdő alpinisták szoktak gyakorolgatni itt a falon, ám az igazi nagy erőpróba az Oltárkő megmászása, amely arrébb, jó huszonöt kilométernyire innen tekint le a lábánál elterülő Gyilkos-tóra. Valaki egyszer le is zuhant onnan, mesélték.
az igazi nagy mutatvány
Megyünk, mendegélünk. A tehenek ráérősen ballagnak. A gyilkos-tói út innen­ső negyedénél letértünk, egyre fennebb haladunk a kapaszkodó úton, órákon át. Erdők között járunk, le kell szállni a szekérről. Meredek és keskeny, nem is út már, csak ösvény. Tata vezeti a jószágot, a többi férfi hátulról tartja az imbolygó alkotmányt. Kiálló, karvastag gyökerek akadoztatnak, a sűrű fák-bokrok ránk ha­jolnak, hajunkba csimpaszkodnak. Az igazi nagy mutatvány az lesz, amikor majd lefele kell jönni a roskadásig pakolt szekérrel. Volt rá eset, hogy felborult.

Késő délután, mire célba érünk. Medvét, vaddisznót nem láttam, pedig gyakran emlegették az esténként összegyűlt öregek. A pajta: nagyobbacska fakunyhó, szé­nából vetett ágyán tízegynéhányan is elférnek. Falra szerelt polcok, priccs, a kő­ből rakott tűzhely. Rendcsináláskor legalább ötven, verébnagyságú denevér mene­kül fejveszetten, szanaszét az alkonyatba. Kenyeret, szalonnát eszünk, majd gyor­san ágyba bújunk, reggel kezdődik a nagy kaszálás.

Ez Várbükk. Az, ami évről évre a mindennapi betevőt termi meg a két tehén­ke számára, akik cserében habos-illatos tejet adnak.

Várbükk az a hely, ahol a család apraja-nagyja nyarait töltötte: kaszálva-takarva a felnőttek, állatot ügyelve, vizet hordva a gyerekek. Ahová valamikor még a disz­nókat és aprójószágokat is felvitték „nyaralni”.

Nagy Gábor: Áramlás

Várbükk az a tenyérnyi kaszáló, ami a hajdani családi birtokokból, erdőrészek­ből, legelőkből s rétekből megmaradt. A többit elhordta a történelem.

Reggeltől ismerkedem a környékkel. Például itt a forrás. Onnan kell hordani naponta többször is a vizet. Jó futamodásnyira van innen, lennebb, az oldalban. Dús füvek közt bújik meg, vékony erecske csörgedezik belőle, szeszélyes cikcakk­ban. A vize tiszta és jéghideg. Ilyen víz nincs is másutt a világon. Mint ahogy ilyen illat sincs sehol: fenyő, széna, virág- és hegyillat. Bódít és feldob egyszerre. Körben hegyek, erdők, rengetegek. Fenyőszínűek, a fenyőszín teljes skálájában játszók. Portyázgatok a közelben. A juhnyájakat nagy ívben el kell kerülni. Azok a borjúnagyságú fenevadak, kik a nyájat vigyázzák, bizony megtámadják az egye­dül járó embert. Csak a sok embert nem bántják. Ha nagyobb tömeg gyűlik össze egy-egy juhnyíráskor, vagy tejmérésnél, olyankor békésen heverésznek az akol tövében.

Vadállatoktól sem kell tartani. Másfelé bóklásznak ilyenkor. Bár volt olyan, hogy a málnavész innenső oldalán szüreteltek a gyerekek, túlfelől pedig mackó koma csemegézett. Na de ritka eset az ilyen. Szamócát szedek csokorszám. Illatos, nagy­szemű, de ahol megterem, ott a vipera is előfordulhat. Elég rettenetet meséltek már a Kígyóról.

Ha valamelyik felnőtt ráér, gombászunk. A rókagombából ízletes paprikás ké­szül, a fenyőalja zöldes-pirosodón sütve a legfinomabb, főképp szalonnával és tú­róval. A hiribet-medvegombát felfűzzük és szárítjuk, télen finom húspótló a le­vesben. Mogyoró is lesz majd bőven.
a világ közepe
Második-harmadik napon, amikor a kaszáló szélén gereblyézgetek, a fokok kö­zött átsiklik egy arasznyi kígyócska. Visítok, eldobom a gereblyét. Tata szétta­possa az állatot. Sikló, abból is csak fióka, nyugtatna. De én a hátralevő napok­ban nem megyek még a tájékára sem a kaszálónak. Leszűkítem teremet a pajta környékére. Látni és tennivaló akad ott is bőven. Esténként körbeüljük az üstöt, a végtelen, de mégis közeli ég alatt. Csillag is több van, mint máshol. És hulló­csillagok, rejtélyes fények cikáznak ott fenn. Fűben fekve bámuljuk az eget vacsora végeztével: megtanulom a Göncölszekeret, a Kaszást, a Sarkcsillagot. Ez utóbbit soha többé, sehol nem találom. Az öregek szerint itt van a világ közepe.

Véget ér apu szabadsága, mennünk kell. Délután indulunk, elkap egy zivatar. A villámfényben az ösvényen átnyúló, fénylő gyökereket kígyónak nézem. Félek. De aztán baj nélkül hazaérünk.

Hány éves is voltam akkor? Hét? Nyolc? Nem is tudom. A sors valahogy úgy hozta, többé nem jutottam fel Várbükkbe. De a többiek még igen, rokonok, bará­tok, szomszédok, még évekig feljárogatnak, segédkezet nyújtani az egyre gyen­gülő Tatának. Egy-két éve azonban, nem tudom pontosan, Várbükk nincs többé. Csak az emlékeinkben. Kaszáló ugyan van, mert van Bimbó és Virág is (ki tudja, hányadik?).

De már semmi sem ugyanolyan.

felső kép | Nagy Gábor: Pastorale