Gosztonyi János

VÁRATLAN VENDÉGEK

2003 január

VÁRATLAN VENDÉGEK

Tábornok lépett be közénk. Valódi tábornok. Aranygallérján dús tölgyfalombok. Kék pantallóján vastag vörös stráf, amely ha picit vastagabb, már a nadrág lett volna piros és a kék csupán a sávja. Hát még a tömérdek kitüntetés. Ahhoz, hogy újabb kitüntetést viseljen, a gyomrán kellett volna egy sort elkezdeni. Vagy másik mellkasra lett volna szüksége. Feszes gallérja őrizte a vérbőséget a fejében. A jó katonának, úgy látszik, még a vére se egykönnyen vonul vissza. Szóval: igazi, szép, vérmes tábornokkal volt dolgunk. Egyenruhája kék, mondhatnám tündéri kék és kék a pillantása is, de felhős. Indulatos, vörös képében egy darabka bánatos őszi ég: ilyen a jó katona szeme veszített háború végén.

légszomj és ámulat

Akkor már egy hete küszködtünk a vagonban. Éjjel csupa dühödt nyomakodás volt minden. Nappal szelíden hevertünk és vékonyan verejtékeztünk. A szerelvény hol döcögött, hol vesztegelt. Nem érzékeltünk különbséget. Minthogy azonban valaki belépett, hát feltehetően álltunk. A tábornok a közelemben cövekelt le. Meg tudtam volna érinteni. De olyan vasalt, ápolt, annyira felsőbbrendű volt, hogy tátott szájjal csak néztem. Légszomj és ámulat keveredett abban, ahogy erre a szép, vérbő és valószínűleg kamarazenélő katonára bámultam.

Ő meg csak állt és hallgatott. Minél nagyobb úr az ember, annál több időt hagyhat így múlni. Hát nem türelmetlenkedtem. Tokája, ez a kemény katonához illő, zsírtalan bőrzacskó, erősen hullámzott. A tiszteletadást hiányolja? Húsz éve nem lépett olyan helyiségbe, hogy valakik ne vágták volna vigyázzba magukat. Annyira vesztett háború elvégre nem is létezik, amelynek a végén egy ilyen tábornokkal packázni lehetne. Lassan mégis lecsillapodott tokatájban. Észrevehette, hogy a vagonban zajló történések lényege nem annyira a vele való packázás, mint inkább egyszerű és általános haldoklás. Bizonyára egy nagy-nagy tábornoki ordítás lehetősége is felmerült benne. Bámultam, ahogyan leküzdi. Egy kurta, csaknem sikolyban végződő torokreszelés. Ez volt minden. Szigorú tekintetét lassan körbehordta rajtunk, akik időtlen idők óta semmiféle pillantással nem találkoztunk. Még a kutyák tekintete is idegesen félrehordott, amikor legalább abba akartunk volna kapcsolódni. Az első olyan pillantás, amely létünket újra tudomásul vette, a tündérkék tábornok ajándéka.


Míg tekintetét és szándékait fürkésztem, az a benyomásom támadt, hogy nincs is mit mondania. Csupán azért állt be közénk, hogy mi folyamodjunk őhozzá. Ő nem is valóságos. Jelenés. A pusztulás küszöbén maga az Atyaúristen jelent meg nekünk, a táj jellegének megfelelő viseletben. Jó formájú, ápolt keze ekkor váratlanul a térdéhez indult. Ehhez fel kellett adnia szálegyenes tartását. És vakarni kezdé az ő térde hajlatát, és mi már tudtuk, amit ő isten létére sem, hogy az ok, amely ezt a fajta viszketést okozta, e kis piszkatúrától meg nem szűnik. Egy görög kikötőmunkás, szája fogatlan, akár a dachaui nagykapu, elmosolyodott. A mosoly terjedt, de erő híján nem nőtt nevetéssé. Elégedett morgássá inkább, hogy ez a gyönyörűen dekorált felsőbbrendű is bekapott így a végefelé. Mi nem tudtunk eléggé tisztulni a közeléből, ő túl hosszan küszködött magával. Egy fürge kantetű alighanem megszimatolta az öreg, ámde jó állagú vért, megmászta és szürcsölni kezdte a generálist, mert mégsem volt isten. Hitem erősen a végét járta, de még nem csökken annyira, hogy egy istenség megtetvesedésében higgyek.

tetvi szemszögből

A szemfüles jószág csak csóválta fejét a tábornoki nyúlkáláson. Igazi laikus mozdulat volt. Élhetetlen kezdőkorunkban, az idősebb tetvek még emlékezhettek rá, mi is így nyúlkáltunk utánuk. Aztán nehezebb idők következtek. Egyre gyakorlottabb ujjak csípték elő a korcokból és pattintották őket a tetűhalálba. Sokan mentek el akkor a legjobbak közül. Alig győzték az új generációkat tojni. Végül is érdemes volt. Ők bírták jobban. Az üldözés lanyhult, utóbb teljesen megszűnt. A vér is fogyott, hígult. Arra a kevésre pedig egyre többen lettek. A tábornok vére, tetvi szemszögből, egy szerény tetűélet jutalma, mondhatni betetőzése volt.

Amikor a tábornok felfogta, hogy csípve van, ismét haragra gerjedt. Igen. Reszketett a méltánytalanságtól. Így tetűcsípetten öregebbnek látszott. Mégsem hallgathatott és nem haragudhatott, még csak nem is vakarózhatott tovább, mert túl kellett esnie küldetésén. Anyanyelvén szólalt meg, kurtán, érdesen. És azt kérdezte tőlünk, akik hónapok óta bánkódtunk, amiért nem vagyunk – mondjuk – púpostevék, és bendőnkből így hiányoznak a cellulózt oldó enzimek… segítségükkel szalmát, priccset, tobozt falatozhattunk volna erdőstül, és rég lezabáltuk volna magunkról a vagont. Azt kérdezte tőlünk, akik emlékeztünk minden falatra, amelyet valaha is a tányéron hagytunk, akik csak azért nem ettünk még halottaink húsából, mert a dolgok rendje szerint addig még pár napnak el kellett volna telnie. Ez a szép, szomorú, tölgyfalombos, tetves tábornok, akit nyilván azok zavartak be közénk, akik közben megnyerték a háborút, azt kérdezte tőlünk:

a k a r n a k    l e v e s t ?

Senki nem felelt. A tábornok sóhajtott. Beleegyezésnek vette a hallgatást. Behunytam a szemem. Mire kinyitottam, a tábornok eltűnt. Látomás is lehetett volna, ha a vágányok melletti sóderen nem hallom a kondérok csusszanását. Bach és Beethoven néma volt. A kondérok alja muzsikált, ahogy a vagonok elé húzták.

Számunkra abban a pillanatban ért véget a második, világméretű háború.

kép | George Grosz képei, pinterest.com