Kállay Kotász Zoltán

VAN MÉG MIT

2004 december

VAN MÉG MIT

Csak a pánik lenne indokolt.
A pánik, gondolom, miközben ráfordulok az Álom utcára,
ott, ahol a szögletesre vágott sövény mögött alaktalan, sárga családi
ház áll.
Óvatosan lépdelek a ködben, mert a köd nyirkot telepít a lehullott
levelekre.
Végveszélyben a pánik egészséges reakció,
a nyugalom beteg érzéketlenség.
De mikor van végveszély?

Nem hallottam még, hogy egy ember,
aki a legegyszerűbb dolgokon csodálkozott,
ártott volna valaki másnak.
Ártani azok szoktak, akik nem csodálkoznak semmin sem.

Ha végignézel az utcán, mindenfelé építkezést látsz.
Átépítik a régi sátortetős házakat, megszélesednek, megemelkednek,
a tetejük se olyan meredek már, lakótér lesz a padlásból.
Állnak fontoskodva, felhúzott vállal.
A kertek egyre keskenyebbek. Annyi, amennyit a ház meghagy.
Ebben a tömbben lakik T. Zs., anyám egykori osztálytársa.
Elborzadok, hogy Zs-vel soha nem találkozhatnak már.
Anyám ebben a vonatkozásban is meghalt.

Emlékszel? Régen nem zártuk a lakásajtót.
Se egyre, se kettőre… se a középső, se az alsó, se a felső,
se a hevederzárat… amelyek mind-mind nem is voltak.
Ha otthon vagyok, minek zárkózzam?
Három-négyévente berepült valamilyen madár, ha jól emlékszem, veréb
a szellőzőablakon a lépcsőházba,
kétségbeesetten verdesett, neki-nekiütődött a zárt ablaktábláknak,
amíg porolóval, újsággal, lapáttal ki nem tereltük.
A nem várt események sora ezzel le is zárult.

Napok óta várat építek a kisszoba közepén, fakockákból.
Mindig csak pár darabot teszek hozzá, van,
hogy el is veszek belőle, vagy átrendezem a helyőrséget a tornyokban,
a néhány centis műanyagkatonák hadát, amelyek védelmezik
erődítményemet.
Ez a vár úgy lesz egyre biztonságosabb,
ahogy a valós életem egyre bizonytalanabb.
Várakozással telnek a napok, mintha térden járna, vezekelne az idő.
Áldozatnak is könnyebb lenni, gyilkosság áldozatának.
Ha kicsi darabot vesznek el belőled,
cipőt, kabátot,
a veszteség fájdalma őrületbe hajszol.
De ha mindennek vége… akkor mi fájjon?

Nem szoktam felriadni zajokra, de ma mégis.
Kaparászás a fülem mellett… Kell pár pillanat, amíg felismerem:
a fejem mellett, az ágytámlán valamilyen féreg mászik. Az
éjjeliszekrény felé kapok,
megvan. Agyonnyomtam a mobiltelefonommal.

Megbocsátani hitet, hitetlenséget,
egyenrangúvá tenni eredetit a képződménnyel…
Egyenrangúvá tenni eredetit a képződménnyel?
Kérdések és magyarázatok sorra kiöregednek,
s mint utolsó esélyüket,
végül elvesztik esztétikai jelentőségüket.

Mit mulasztottam el korábban, amiből
tanulnom kellene? Most?
Bólogatnak az öreg jegenyék az éjszakában, nem látni őket,
újhold van, vaksötét,
lombjuk zúgása mesél csak robogó, ködoszlató szélrohamokról.

Minél öregebb és tapasztaltabb valaki,
annál jobban tud és szeret csodálkozni.
Mert csodálkozni nem a csodán, az egyszerin kell,
hanem az ismétlődőn, az állandón. Ebben van a csoda!
A csodálatos csodátlanságban.

Van még mit eltékozolnom?

kép | shutterstock.com