Horgas Judit
Levendel Júlia

VÁLTOZATOK AZ ŐSRÉMRE

1999 január

VÁLTOZATOK AZ ŐSRÉMRE

H. J.: Koestler önéletrajzi kötetében írja, hogy „a Rajnától keletre 1930-ban nem lehetett megúszni a választást fasizmus és kommunizmus között.” Ő akkor huszonöt éves, a nagyhatalmú, széles körben olvasott Ullstein-lapok tudományos főszerkesztője. Belép a német kommunista pártba. Több oka is van rá, de az alapvető ok talán a gyermekkorától kísértő Ősrém. „A reformerek, lázadók, útkeresők és újítók teljesítményei mögött, akik mozgásban tartják a világot, mindig van valami belső, intim motiváció – s ebben többnyire erősen jelen van a frusztráció, a szorongás vagy a bűn eleme. A boldogok ritkán kíváncsiak, akik kényelmesen befészkelték magukat a társadalmi hierarchiába, azoknak nincs okuk, hogy szétrombolják a konvencionális értékrendet vagy újat építsenek.”

1999-ben huszonöt éves vagyok, a legfeljebb intellektuális hatalommal rendelkező, szűk körben forgatott Liget egyik zöldfülű olvasószerkesztője és angoltanár. Nem vagyok párttag, sőt, semmilyen mozgalom, civil szerveződés résztvevője sem. Büszke volnék erre? Vajon miért érzek enyhe, mégis határozott irigységet, amikor azt olvasom: „nem lehetett megúszni a választást”, hiszen a szélsőségek egyike sem vonz, még a magukat mértékletesnek mondott pártok és ideológiák sem, nem beszélve az egyre divatosabb zöld mozgalmakról. Azt hiszem, boldog beilleszkedettként nem érzem jól magam, bosszant a feltételezés, hogy aki aktívan nem tesz, az belesüpped a konvenciókba. Szükséges-e, hogy az utcára vonuljak, konspiráljak és plakátokat ragasszak? Értelmiségi nyafogás, gyenge önvédelem, ha azt állítom, én néhány nyomdai hiba és iskolai dolgozat kijavításával járulok hozzá a világjobbításhoz? Hogy ez is forradalmi tett? Nehéz ilyenkor nem összevetni mindezt a fiatal Koestler bátorságával, például ahogy Komintern-ügynökként a francoista Spanyolországba utazik, jobboldali újságírónak álcázva.

Abszurd helyzet, hogy azért legyen lelkifurdalásom, mert nem üldöznek, nem akarnak deportálni, börtönbe csukni, szabadon szólhatok és írhatok. Lehet, hogy ez az én negatív Ősrémem? A túlélőé – de még ezt sem mondhatom: nem volt mit túlélni. Miért gondolom magam kevesebbnek, gyávábbnak, hogy nem vagyok kénytelen választani, sőt, egyre inkább olyan helyzetbe hoznak, hogy tisztességes csak akkor maradhatok, ha nem választok? Persze az ember mindig választ, nem csak politikai ideológiák között, és talán gyerekes dolog arra vágyni, hogy bármiféle bátorság kelljen a döntéshez. Talán valamilyen belső szál a vágyakozás oka, a nagyszüleim háborús történeteiből ered, folytatódik a szüleim meséiben, az én képzeletemben már kisgyerekként is valahogy együtt volt a bori keretlegény, az ÁVO-s kihallgatótiszt, a kiadói lektor meg a hétfejű sárkány, a vaslapátos vándorlegény pedig egy jól irányzott ütéssel ellátta a gonoszok baját. Talán ez a szál rezeg folytonosan, amikor a Párbeszéd a halállalt olvasom, a halálra ítélt Koestler naplóját, nagyon rezeg, biztos drótból van, ha kibírja. De hogy miféle? Nem közönséges drót[1], annyit mondhatok.

már nem tudja kihúzni a mancsát

L. J.: Egyik éjjel rabul ejtett majomként láttam magamat, és reggelre tudtam, hogy radikálisan változtatnom kell az életemen. A majmokat ugyanis buta ösztönük – mintha emberi reménykedés volna – kihasználásával fogják meg: olyan megláncolt, átlátszó, szűk szájú edénybe, amelybe az állat mancsa éppen belefér, nagy darab csemegét raknak ki a vadászok; a majom rátalál, mohón megragadja a kívánatos táplálékot, de azzal együtt már nem tudja kihúzni a mancsát, ügyeskedik hát, szorítja-nyomja, feszegeti az edény száját, aztán rángatja, elvonszolná magával az egészet, közben sebesre horzsolja a saját testét, és persze a megragadott élelmet egyre görcsösebben szorítja – majom, tehát le nem mondana a megkívánt finomságról. Világosan láttam akkor éjjel, hogy abban a magamfajtájúaknak szánt edényben a hatékonyság tündököl. Szellemi hatékonyság persze, olyannyira szellemi, hogy szinte a tündöklés látszott tündökölni; ez az értelmiség befogásának leszubtilisebb és leginfernálisabban leleményes módja. Mert akad-e tudós, aki könnyűszerrel lemondana arról, hogy felfedezése, feltalálása ne jusson el – nem is még több emberhez, hanem – mindenkihez? Akad-e író, aki vállvonással elfogadná, hogy csak ennyien meg ennyien olvassák, tehát csak ennyien meg ennyien érezhetnek és gondolkodhatnak vele? Van-e szerkesztő, színész, zenész, orvos, tanár, mérnök, aki ne vágyódna tudása, művészete, munkája igazságának minél szélesebb körű terjesztésére? A hatékonyság tehát ott tündököl az edényben, ragadd meg! De nincs kényszer, ha nem akarod, nem ragadod meg. Olyan, mintha szabad volnál: ideológiák között sem kell választanod, általában nem kell gyilkolnod és gyilkoltatnod, nem kínoznak, nem fenyegetnek, ott az edényben a lehetőség: nyomulj és ragadd meg.

Gyanítom, hogy egyébként még 1930-ban a Rajnától keletre is lehetett nemválasztani a fasizmus és a kommunizmus között, pontosabban, hogy nem csak ezek az alternatívák kínálkoztak, de emlékezetes, látványos, és a szó pozitív értelmében használt hatásosság már akkor is ettől a választástól volt remélhető. A „történelmi tett” romantikus lehetősége kétségtelenül elveszett Európában: lejáratódott, diabolikusba fordult, a pátosz alól innen is, onnan is bűzhödtség és jajkiáltások szálltak fel. A „reformerek, lázadók, útkeresők és újítók” fél évszázadnál régebben egyre rémültebben néznek múltjukba, és mentegetőznek: nem, nem ezt akartuk. De hárítható-e a felnövő reformerek, lázadók stb.-k vágya, hogy reformáljanak, lázadjanak, képes lesz-e mindenki beilleszkedni és elhinni a Fukuyama-féle történelemvéget, s hogy ez a világ a világok lehető legjobbika – megtalált Kánaán? A gond ugyanis – azt hiszem – értelmi és erkölcsi természetű. Hogy tudniillik a világ – a Glóbus – nincs jobb állapotban, mint a század derekán, mint a múlt század vagy az azt megelőző század derekán, és igenis égető szükség van reformálásra, lázadásra, útkeresésre és újításra – de lehet-e egyet is lépni anélkül, hogy csapdába ess? Hogyan fogom én is – elhatározásomhoz híven – radikálisan megváltoztatni az életemet?

Apám a bori koncentrációs táborban meglátta az apokaliptikus képet: néhány keretlegény birkaként hajtotta a több ezer fiatal férfit a vágóhídra. Majom-látomásom után legalább bízhatok-e abban, hogy a családi állatkert még népesedik?

közhasznú bestseller

H. J.: Csalódott lázadóként visszatekinteni és megtagadni a múltat bizonyos szempontból könnyebb, mint felnövekvő lázadónak lenni. Visszavonulni, kihátrálni is csak valahonnan lehet. Ha a romantikus értelemben vett „történelmi tett” idejét múlta, de újításra, megújhodásra mégis szükség van – és mindig szükség van –, akkor mit tehet a lázadó, ha újonc, ha nincs kéznél a „Hogyan lázadjunk könnyen, gyorsan és fájdalommentesen” közhasznú bestseller, és a körülötte fellelhető ideológiák és szellemi vezetők minősége enyhén szólva gyanús? Becsületes-e, ha úgy tesz, mintha már ő is kipróbált volna mindent és így jogos kiábrándultságában vonul vissza a harctól? Megúszhatja-e a csapdát, visszautasíthatja-e a felkínált csemegét anélkül, hogy legalább egy-két horzsolás esett volna rajta?

Középiskolás tanítványaimat sokszor faggatom, hogy körülményeiktől függetlenül mivé válnának, ha tehetnék. Érzékelem a generációs különbséget, bár alig tíz év van köztünk, a jobbára kispolgári hátteret, a tömegkultúra nyomasztó hatását, mindezt összeadom és kivonom, igyekszem alkalmazkodni az érdeklődési körükhöz, de mégis megdöbbent a szellemi és lelki sivárság, a szinte szóról-szóra elismételt tucatálmok, az egyéniség teljes hiánya.

Koestler leírja, hogy fiatal egyetemistaként hogyan került egy baráti kör hatására a cionizmus vonzáskörébe. Azelőtt soha nem foglalkozott vele, nem érdekelte, de az az élmény, hogy egy közösség befogadja, annyira erősnek bizonyult, hogy szinte fanatikusan tapadt az ideológiához. Hasonló tapasztalatok vezették később a kommunizmushoz is, és néhány évig talán élvezte, hogy szellemileg feloldódhat a tömegben. Ő szerencsés volt: elegendő intellektuális ereje maradt, hogy felismerje a beszabályozott gondolkodás veszélyeit.

A hatékonyság különösen csábító lehet egy tanár számára, ha úgy érzi, az adott tantárgyon kívül mást is adni akar, például a gondolkozás szabadságát. A legsúlyosabb kudarc, amikor a gyerekek a gondolkozást mint aktust tagadják meg, visszautasítják még a lehetőségét is a közös munkának, elmélkedésnek. Ilyenkor vágyakozva gondolok a görög tanítókra, akik néhány kiválasztott ifjúval fák alatt sétálva, együtt tanítottak és tanultak. A mai tömegtermelésre állított oktatásban ugyan kit érdekel, hogy a majombőrbe bújt értelmiség megvívja-e szellemi harcát?

L. J.: Nem tudom, még mindig nem tudom, hogyan kellene változtatnom az életemen, hisz ha tudnám, bizonyára nem írnám ezeket a mondatokat, és persze most is könnyebb elsorolni a negatívumokat – rengeteg offenzív és defenzív lehetőséget, amit nem akarok –, és hát könnyű, sőt, túlontúl csábító, különösen két-három nap elteltével önironikusan szavalatnak hallani a saját szövegemet, hogy „radikálisan változtatnom kell az életemen”. Mert mi az, hogy „radikálisan” meg „változtatni” – az „élet”-ről nem is szólva. De ha már a fogalmakba akadok, és ezúttal is megrémít, mennyire törékenyek; hogy külön-külön és összekapcsolódva miféle bűvészmutatványokra használhatók, nézzük a talán legingerlőbbet itt: a hatékonyságot. Hatni annyit tesz, mint képesnek lenni valamivel eljutni – például a másik emberhez, kifejezni valamit, ami hat, meghat akár, teremteni valamit, ami halálunk után is hat, legyen az egy szilvás gombóc vagy egy ölelés emléke, persze lehet egy elfuserált szilvás gombóc vagy éppen egy ütés emléke is; a hatás hatalmat is jelent, a hathatás hatalmát mindenekelőtt, még ha hathatási képességét felfedezve és élvezve nem is hiszi magát mindenhatónak az ember. Az első pillanatban úgy tűnik hát, mintha a hatás legfőbb ismérve (összes pozitív és negatív képzetével együtt) a személyesség volna, mintha a hatást az individuum sugárzó erejeként, emberek közötti áramlásként határozhatnák meg, holott dehogy: a meteorológiai frontoknak, az árvíznek és erdőtűznek, meg a közlekedési lámpának is hatása van (jó, az előbbiekbe feltehetően emberi tettek és mulasztások is belejátszanak, az utóbbi pedig emberi találmány), de számtalan az emberre ható (vagy nem az emberre ható), bár az embertől független eredetű hatást ismerünk (és sokat nem ismerünk). A kettő között azonban – az emberi és az embertől döntően elkülöníthető hatások között – fellelhető valamiféle ember kreálta műhatás, ami – tapasztaljuk – nem csupán belezabál viszonyainkba, kapcsolatainkba, hanem teljes felfalással is fenyeget, mert kiszámított, totális hatalomra törő hatás, s mert nélkülözi a legmélyebben emberit: az irgalmat. Mert mű. Minden valamirevaló világállapot-elemzés leírja, megvilágítja, ismétli, újraidézi, hogy a személyességet „másoló”, „utánzó” személytelenség egyre inkább uralja létünket, s hogy bár a „műlények”, robotok, cyberek és a „programozott” emberek az emberi lényeget ölik el, külsőleg, álcázásul nyilván, görcsösen igyekeznek emberiek lenni.

boldoggá tesz az érdeklődés

Az a roppant erőlködésem, hogy ellenálljak, hogy semennyire se alkalmazkodjam a műhatások szervezte műkapcsolatok rendszeréhez, nemcsak eleve (vagy végső soron) kudarcra ítélt, hanem – látom – gyakran sodor avíttas pátoszba, ráadásul eszelősségnek hat. Kétségtelen, hogy általában alkati adottságaihoz, tehát a meglévőhöz keres-talál az ember ideológiát – én is. Sohasem törekedtem „feloldó” közösségbe, az én Ősrémem inkább menekülésre ösztönzött a kész gyülekezetektől, és az élet minden színterén és mozzanatában csak a közvetlen, a fellelt, a kialakítható-formálódó-mozgó, az újdonság varázsával ható emberi kapcsolatok hatékonyságában bíztam. Politikus vezetőnek, munkairányítónak, a feladatokat kiosztó szervezőnek alkalmatlan vagyok, utálok dirigálni és számon kérni, de ugyanígy utálom (s ennyi évtized után már akár azt is állíthatom, hogy nem tűröm), ha bárki megpróbál nekem dirigálni vagy tőlem számon kérni. Az emberiség vagy a társadalom szűkebb körének boldogítását vezénylők szinte mindig gyanúsak, s úgy érzem, minél spirituálisabb egy munka, annál célszerűbb „testiesíteni” – ez bizonyára az orvos-szülők öröksége is. Szerencsém volt/van, mert megtaláltam azokat a formákat, amelyekben a konvencionális (akár demokratikusnak mutatkozó) társadalmi hierarchia nélkül sok és sokféle kapcsolatom, kölcsönös hathatási lehetőségem adódik, továbbá – mint mindenkit – boldoggá tesz az érdeklődés, a szeretetteli figyelem és az együttműködési-együtt játszási készség, ugyanakkor komikusnak érezném, ha valaki „hivatalos” elismerésben, díjazásban akarna részesíteni. Szerencsém van – ismételhetem –, mert ez a keményen személytelenedő világ hagy akkora rést, hogy nagyjából az ízlésem és meggyőződésem szerint éljek, s ebbe még az is belefér, hogy „testiesítsem” a nagyon is szellemi Ligetet, de tapasztalhatom: ez a „nagyjából” a csapda maga. Mintha én dönthetném el, mekkora legyen az a bizonyos hatás, sőt, ha kedvem van, még mérhetem, számszerűsíthetem is. Konkrétan tehát: ha nem fűlik a fogam az önérvényesítés szokásos módjához, ha lemondok a nyomulásról, szépen és finoman megtehetem – magammal; ha ellenállok a nyomulást eszményítő és kényszerítő világrendnek, elég jó hatásfokkal kizárhatom magam a világból és a rendből – de magamra szakasztom a – képzelt? már megfogalmazott – vádat, hogy finnyásságomat legyőzve mennyivel nagyobb volna a hatékonyságunk. Hogy akkor más hatna? Talán éppen az ellenkezője annak, amivel indultunk? Bizonyára, de az is lehet, hogy ez kitérés, gyönge védekezés. Vannak reggelek (s délutánok, éjszakai órák), amikor a leghétköznapibb-gyakorlatiasabb ellentmondás és az ontológiai paradoxon is valahogy kristályosabbnak tűnik (egyetlen látomásba sűrűsödik), és az ember úgy érzi: bátorság és elszánás kérdése, hogy nekirugaszkodjon a „radikális változtatásnak”. Nekirugaszkodik – és leírja, hogy „radikálisan”, meg a többit. S aztán zötykölődik tovább, rugdalózva, ellenállva, billegve valami peremen, csupa kétséggel a szívében-agyában, hogy a mutatványban ott van-e még a kötéltáncos kecsessége.

H. J.: Nem hiszek a radikális változtatásokban, főleg ha életvitelről van szó, mert tapasztalatom szerint általában csak látszólagos a változás,, például amikor a drogos egy vallási szekta tagja lesz, és a testi kábszert szellemire cseréli, orvosi értelemben talán beszélhetünk pozitív változásról, de emberi vagy mondjuk szellemi szinten aligha. Lehet persze változtatni úgy is, ha az ember eltökélten megpróbál nem önmaga lenni, eltépi a gyökereket, amelyek családjához, korábbi hátteréhez kötik. Ilyenkor vagy azért vágyik elszakadni, mert nem akarja a szülő, a környezet példáját követni, vagy mert nem képes a várakozásoknak megfelelni, ezért inkább megkérdőjelezi azok jogosultságát. Láttam már példát erre is, arra is, de egyik sem győzött meg. Persze nem vonom kétségbe, hogy lehetséges pozitív irányban változni, hogy az ember képes fejlődni, sőt így akár a boldogság is megtalálható, de a keserves megerőltetés nyomai bizonyára soha nem fakulnak el.

Z-t az egyetem esztétika szakán ismertem meg, teológushallgatóként járt az órákra és üdítő egyéniség volt a bölcsészek és félművészek között. Hamar összebarátkoztunk, az elmélyült beszélgetéseken túl vele még röhögni is lehetett. A vizsgákra is együtt készültünk, a szemináriumi dolgozatírásnál pedig különösen jól jött az eltérő érdeklődési kör: ő zenei szakkifejezésekkel tűzdelte meg Don Giovanni-elemzésemet, én nyersfordításokkal segítettem Hamlet-dolgozatát. Remekül ment minden, olyannyira, hogy amikor a tanszéken félbolondnak néztek, mert közelgő esküvőm ügyintézését az egyetem nyilvános telefonfülkéjéből bonyolítottam, kapcsolatunkat alaposan félreértve többen neki gratuláltak az eseményhez. Később már férjestül-feleségestül jártunk össze, ők egzisztenciális problémákkal küzdöttek, és sok estén át latolgattuk, melyik egyetemen kaphatna tanársegédi állást, külföldi ösztöndíjat, és hol publikálhatná szerteágazó témájú dolgozatait. Végül az egyik tévécsatornánál lett műsorszerkesztő, majd főszerkesztő, egyre ritkábban találkoztunk, megromló házasságából az éjszakázásba menekült, a felesége panaszkodott, én hümmögtem és megpróbáltam beszélni vele, de ő kissé fölényesen és cinikusan azt magyarázta, hogy mindezt elsősorban anyagi megfontolásból teszi; igaz, fantasztikus gyorsasággal lett főszerkesztő, de ez nem csoda, hiszen a munkatársai többségének épp csak érettségije van. Szó sem volt már tanításról, publikálásról, nem beszélgettünk se zenéről, se könyvekről, csak a munkahelyén tapasztalható becstelenségről és tehetségtelenségről.

Néhány hét múlva a felesége hívott fel lelkendezve: Z-t megkérte egy felívelő pályájú politikus, hogy legyen a sajtóreferense. Egy szót sem értettem az egészből; korábban fogalma se volt a politikáról, azt sem tudta, milyen pártok vannak. Arisztokrata családja nagy vagyont és számos értéktárgyat elveszített az államosításkor, és ezt gyakran, szinte dühvel emlegette, én meg nevettem: az én családomnak nemigen volt mit elveszítenie; még ugrattam is, hogy keresztény arisztokrata létére egy félzsidó félprolival barátkozik. A felesége akkor elmondta, hogy Z. már egy éve belépett a pártba, és most végre felismerték a benne szunnyadó tehetséget, ezért érte ez a megtiszteltetés, amely persze némi anyagi biztonságot is jelent. Fuldokolva, ingerülten kiabáltam, ő meg zavartan az állás anyagi előnyeit hangsúlyozta, és hogy Z. majd jobban elmagyarázza, bizonyára jobban.

kritizálok és megítélek

Nem magyarázta el. Amikor legközelebb találkoztunk, már nem nézett a szemembe, ömlött belőle a számtalan adat és állítólagos tény, ezek később a választási műsorokból köszöntek vissza; és reménytelennek éreztem, hogy valamiképpen felrázzam kábulatából. Ért már hasonló élmény, amikor egy másik hozzám közel álló szememre vetette, hogy nekem semmi nem jó, bármelyik párt kerül hatalomra, mindenképpen kritizálok és megítélek. Akkor döbbenten magyaráztam, hogy persze, hiszen ő is tudhatná: az értelmiséginek éppen az a feladata, hogy a fennálló rendet megkérdőjelezze, ahogy mondani szokás, építő jelleggel, de soha nem megalkuvón. Hogy a hatékonyság, vagy mondjuk úgy, az értékes, szellemi hatékonyság egy értelmiségi számára azt jelenti, hogy felkutatja és felmutatja a visszásságokat. Egy pártfunkcionárius, bármennyire becsületes és tisztakezű próbál maradni, jellegéből következően alkalmatlan erre a feladatra. Mindezt elmondhattam volna, de a felsorolt számok és az ezekből levont, megingathatatlan következtetések elnémítottak: a kommunikációkészség tökéletes hiánya szintén jellemző a pártfunkcionáriusokra. Később elköltözött otthonról, és már csak az elkeseredett feleséggel tartottuk a kapcsolatot, Z. eltűnt. A választások után persze sejtettük, hogy egyre magasabbra lép ama létrán, de azt kívántam, hogy legalább ne tudjak róla, ne szembesüljek a változással, amelyet olyan erőszakosan csikart ki.

Még egyszer eljött. Csak tíz percre, mondta, sietnie kell, közben csörgött a mobiltelefonja, végül mégis maradt szűk félórát. Azért jött, hogy bocsánatot kérjen, amiért eltűnt, és hogy megértesse velem, milyen nehéz a helyzete. A minisztériumban most államtitkári rangú állása van. Mesélt a munkájáról, hogy kit hogyan kell megvesztegetni és önérzetesen állította: tudja, mikor mondjon nemet. Erre eddig nem volt szükség. Egyébként nem csinálja már sokáig, otthagyja az egészet, ő úgyis amolyan ötletember, tanácsadói munkát azért vállal majd, mert azt jól fizetik. Keserűen kérdeztem: ugye, maga sem hiszi, hogy sértetlenül, épen kiszállhat és folytathat mindent, ahol abbahagyta. A radikális változtatásokkal éppen az a baj, hogy nincs visszaút, ha mégsem kedvünk szerint működik. Bár engem nem vonz se párt, se mozgalom, talán mégis azért tépelődöm annyit erről, mert jól tudom: az, hogy az ember életvitelében, munkájában miként értelmezi a hatékonyságot, hogy mennyire finnyás, képes-e megtalálni a réseket: visszafordíthatatlan döntés.

  1. Lásd: Levendel Júlia: Közönséges drót 
kép | shutterstock.com