VALÓSÁGOS — LEHETSÉGES
1998 április
Az irodalomtudomány gyakran véli úgy, hogy a műalkotás világa — a gyakorlati célzatú valóságábrázolással, az ún. való világgal ellentétben — csupán egyike a lehetséges világoknak, fikció. Engem ez a megoldás soha nem elégített ki, mert több lényeges dologról is megfeledkezik.
Egyrészt, hogy a lehetségesnek nem a valóságos, hanem a lehetetlen az ellentéte. S az összeférhetetlenség a logikai törvényekkel (azaz a dolog lehetetlensége) a fikciót (esetünkben a műalkotást) ugyanúgy kizárhatja a „lehetőségek” köréből, mint a világ önellentmondó (azaz lehetetlen) „tapasztalati” leírását.
változó konstrukciós kísérletek
Másrészt, hogy időről időre a gyakorlati célzatú világábrázolásoknak (világképeknek) is forradalmi változásokon (paradigmaváltásokon) kell átesniük, s így maguk sem a való világ zárt és véglegesnek tekinthető ábrázolásai, csupán korról korra változó konstrukciós kísérletek, ott és akkor lehetséges (egészen pontosan lehetségesnek vélt) világok.
A lehetséges és a valóságos inkább tekinthetők szinonimáknak, semmint ellentétnek. Egy dolog valóságossága közvetlenül attól függ, hogy (egy meghatározott világ vonatkozásában) mennyiben lehetséges. A nimfa vagy a faun a vizualitás szintjén kétségtelenül lehetséges, s így valóságos is (ezért is népesíthették be az antik világ ligeteit), a biológia szintjén azonban (feltehetőleg) lehetetlen, hisz ellentmondani látszik azoknak a mélyebb törvényszerűségeknek, melyek (itt és most) a biológiai lények külső megjelenését szabályozzák, s ezzel az élő formák kollekciójának alaptípusait lehetségessé teszik.
Ami a valótlan dolgok valóságosságát megalapozza, a valóság hierarchikus strukturáltsága. Egy dolog bizonyos vonatkozásban (a léthierarchia meghatározott szintjén) lehet lehetséges, tehát valóságos, más vonatkozásban (a léthierarchia másik szintjén) nem. A sellő bár a biológiai formák világában (itt és most) lehetetlen, a vizuális formák világában lehetséges, s így valóságos is, mindannyiunk kedves ismerőse. Ez utóbbi lehetségesség és valóságosság azonban korlátozott.
A nimfa vagy a sellő jobbára valótlan lény. De amennyiben létezik, képzelt lényként kétségtelenül valóságos is, és ennek a valóságosságnak semmi köze nincs ahhoz a valótlansághoz, mely mint biológiai lényt jellemezheti. Azt persze tovább firtathatnánk, hogy a sellő biológiai lényként csak a mi való világunk szigetein lehetetlen-e, vagy az alternatív világokban is annak kéne bizonyulnia? A kérdés számunkra mégis értelmetlen. A képzelet világa nem a biológiailag lehetséges sellőt alkotja meg, csupán elvonatkoztat a biológiai problémáktól, teremtménye a képzelet birodalmában (melyben lehetségesnek bizonyult) realitásként is megalkotható, „látványa” éppoly valóságos lehet, mint a tapasztalati világban a valóságos nő és a valóságos hal látványa. Az utóbbiaktól eltérően azonban puszta elvonatkoztatás, a biológia számára összeegyeztethetetlen vizuális formák és viselkedésmódok társítása, vizuális szinekdoché. Effajta képzettársítások révén jöhetnek létre azok a valótlan valóságok, melyekről csak utólag derülhet ki, hogy nem voltak valóságosak, csupán félreértésből, valóságismeretünk korlátozottsága következtében hihettük, vagy a képzelet játéka miatt tekinthettük azoknak.
a logikai verifikáció lehetetlen
A valóságosság kritériuma – a tudományban ma elfogadott hipotézissel szöges ellentétben – nem annyira a tapasztalhatóság, inkább a belső koherencia. Az ész érvényességi köre jóval szélesebb nemcsak az érzékekénél, de a mérőeszközökénél is. Az érzékek és a mérőműszerek az elmét könnyen tévutakra vezethetik. Sokak szerint azonban a ráció lehetőségei is erősen határoltak. Ha az Univerzum végtelen (ahogyan az előbbiek vélik), a logikai verifikáció lehetetlen, illetve csupán Isten végtelen tudata lehetne képes azokat a végső törvényszerűségeket átlátni, melyek egy dolog lehetségességét eldönthetnék. Ez a feltevés azonban meglehetősen ingatag. Ha az Univerzum végesnek bizonyulna (s nyomós fizikai érvek szólnak amellett, hogy annak tekintsük), a ráció esélyei is alapvetően megváltoznának: a verifikáció elvben számunkra is lehetségessé válna. A véges teljességet (mely a kör vagy a gömb határtalan végességével lenne analóg) a véges emberi elme is megragadhatná.
A mai „tudományos” világkép nézőpontjából az efféle holisztikus, s így elkerülhetetlenül metafizikai elméletek csakis korszerűtleneknek tűnhetnek, mert szemben állnak a posztmodern dédelgetett babonájával, hogy igazság nincs, csak igazságok vannak. Az a kijelentés azonban, hogy van igazság, nem azt állítja, hogy pusztán egyetlen igazság van, hanem hogy az egyetlen igazság a valóság szerkezetéből fakadóan csakis egyenértékű (azaz végső fokon azonos) igazságok sokféleségeként jelenhet meg. Az egyetlen valóság (a világ) sok-sok eltérő és egyaránt jogosult, ám csak részleges valóság-aspektusból (lehetséges világból) áll össze. A tényleges igazság csakis a teljes igazság lehet (ezzel még az alaktalan monászok elméletét megalkotó Leibniz is tisztában volt). A következetesen végiggondolt igazság különböző utakon, különböző lehetséges világokon át egyazon valóságba, egyazon kerek Egészbe torkollhat csupán. Az igazságra és valóságra vonatkozó kérések tehát elválaszthatatlanok a teljességre vonatkozó kérdésektől.
A modern szellem pluralizmusa valójában álpluralizmus, mely a világot (az egyes szaktudományok által feltárt) szigorúan koherens világtöredékek inkoherens halmazának tekinti. Minden jel arra utal, hogy a természet nem így plurális. A természet nem ismer véletleneket, mert egyetlen véletlen is a káoszba taszítaná. Egy négy-, illetve ötdimenziós paradigmában a híres Heisenberg-féle határozatlansági elv is egyfajta „optikai csalódásként lepleződhetne le: „a négydimenziós törvények határozatlanságából kiadódik a határozatlansági elv, és a kvantumjelenségeket végül is meg lehet magyarázni a térelmélettel” – írta P. Bergman. A természet pluralizmusa entitásainak egyenértékűségén, a sokféleség egységén alapul. A világ úgy plurális, mint a gömbfelszín vagy a körkerület, melyeknek számtalan (de soha nem végtelen számosságú pontjuk van, s minden pontjuk tökéletesen egyenértékű. Bár e pontokból irányról irányra és pontról pontra eltérő utakat tehetünk meg, ezek az utak külön-külön – a gömb egészétől elvonatkoztatva — tökéletesen azonosak lesznek egymással.
Ezekből a tökéletesen azonos utakból azonban a gömb mégsem építhető föl, mert a gömb koherensen csak összefüggő egészként, a középpontra mint abszolút viszonyítási pontra vonatkoztatva értelmezhető. Ez a részleges „holizmus” az ész hagyományos fogalmával is összhangban van. Az Univerzum expanziója azonban arra utal, hogy az Univerzum egészére vonatkozó tapasztalataink értelmezéséhez a hagyományos értelemben vett ráció is kevés. Az Univerzum térfogata a gömb felszínéhez, illetve a kör kerületéhez hasonlóan viselkedik, azaz e térfogat minden pontja (a hétköznapi tapasztalatot és a rációt egyaránt radikálisan felfüggesztve) középpontnak bizonyul.
Ha a galaxisok valóban mind tőlünk távolodnak, az aligha jelenthet egyebet, mint hogy az Univerzum térfogatának pontjai is egyenértékűek, azaz úgy különbözőek, hogy azonosak, értsd a középponttól azonos távolságra esnek. Számunkra, emberek számára azonban a tér pontjainak ez az egyenértékűsége nemcsak érzékelhetetlen, de felfoghatatlan is. Ezért a térben elfoglalt helyünk függvényében egyazon tárgy különböző látványai is erősen különbözhetnek. (Ez az állítás vizuális evidencia, itt azonban metaforikusan is értelmezendő.) Ezek a látványok mégsem kerülnek egymással ellentétbe, inkább kiegészítik egymást. Az eltérő nézőpontokból feltárulkozó világok, bár eltérőek, egyformán lehetségesek.
mondjuk Isten tudata
Az ellentmondás tételét ezért kell mindig három megszorítással alkalmaznunk: ugyanott, ugyanakkor és ugyanabban a vonatkozásban. Azaz egy dolog ugyanakkor, ugyanott és ugyanabban a vonatkozásban nem különbözhet önmagától, máskor, másutt és más vonatkozásban viszont (szükségszerűen) különböznie kell. A különbözőség azonban puszta látszat, mely abból a tényből fakad, hogy a negyedik dimenzió egymással azonos entitásai az emberi tapasztalás számára háromdimenziós vetületekként jelennek meg. A gömbtérfogat különböző pontjai számunkra a középponttól eltérő távolságokon fognak megjelenni, bár egy ötdimenziós tudat — mondjuk Isten tudata — ugyanúgy azonos távolságokon látná őket, ahogyan mi a kerület vagy a gömbfelszín pontjait a középponthoz viszonyítva azonos távolságokon látjuk. Amit tehát magukban a dolgokban különbözőeknek tapasztalunk, nem csupán maguknak a dolgoknak a tulajdonságaiból (tér-időbeli adottságaikból) fakad, hanem a megfigyelő tér-időbeli helyzetének (is) következménye. A különbség nemcsak a dolgokban, hanem bennünk is van.
Így aztán a tudomány vagy az érzéki tapasztalat által a valóságként tálalt valóság-aspektusok (világ-szigetek) ugyanúgy „pusztán” lehetséges világok, mint a művészet fikciói. A két szféra közt azonban van egy — lényegtelennek semmiképpen sem nevezhető — különbség: míg a tudomány minden eddigi „lehetséges világáról” bebizonyosodott, hogy egészében véve hamis volt, azaz olyan belső ellentmondásokat tartalmazott, melyek a rendszert már születése pillanatában önellentmondóvá, tehát lehetetlenné tették, a remekművek fiktív világai — épp a teljesség igénye révén — időfelettien lehetségeseknek, azaz a szó mélyebb értelmében valóságosaknak bizonyulhattak. Hogy miért? Mert az irodalom és a tapasztalat világa közti határ nem a lehetségesség–lehetetlenség, nem is a valóságosság–valótlanság, hanem a teljesség és a részlegesség, a határoltság és a határtalanság, a nyitottság és a zártság határvonala mentén húzódik. A műalkotás elévülhetetlenségének rejtélye a műalkotásvilág gömbszerűségével függ össze.
A műalkotás azért kimeríthetetlen, mert egyszerisége és végessége dacára a gömbhöz hasonlóan határtalan. A szerző a világot soha nem ábrázolja, hanem megteremti. Olyan gömbnek építi föl, melynek ő maga a középpontja. A mű mindig szerzőjének tér-időbeli viszonyát ábrázolja a világhoz (az önmaga köré épített esztétikai Univerzumhoz). A nyitott és elvben végtelen tudománynak azonban nem lehet középpontja, mert éppen a szubjektivizmus elutasításán, a személytelenség elvén alapul. Ezért ún. fejlődésének minden szakaszában, minden paradigmájában véges, s így részleges is. A ma tudománya a holnap tévedése, mondja Várkonyi Nándor. A tudomány azonban ezt az igazságot képtelen felismerni. Önmaga bizonyosságait minden kor tudományossága abszolút és végső igazságként tételezi. Ebben rejlik ön- és közveszélyes agresszivitása is.
Az a tény, hogy a világnézetek, illetve a tudomány által előállított ún. való világok is csupán lehetséges világok, társadalmilag is drámai következménnyel jár.
Az eltérő embercsoportok eltérő világai különbözőségük miatt bármikor szembeállíthatók egymással. Az emberi létezés konfliktusok véget nem érő, megkerülhetetlen sorozata. A világtörténelem egyetlen konfliktusát sem sikerült még megoldani, legfeljebb elpusztítani. Káin megölte Ábelt. Azokban a szerencsésebb esetekben, amikor a szemben álló felek kölcsönösen belefáradtak-belerokkantak az értelmetlen viaskodásba, vagy azokban a tényleg szerencsésekben, amikor elég bölcseknek bizonyultak, hogy már a kezdet kezdetén belássák a pusztítás kilátástalanságát és embertelenségét, ennek az ellenkezője történt: a szemben álló felek az ellenfél képviselte törekvések létjogosultságát, azaz magát a konfliktust fogadták el. A „megoldás” mindig az elfogadásnak ebben a gesztusában rejlett. A konfliktus hagyományos értelemben vett megoldása, az elutasítás (s ami mögötte van: a konfliktusmentes világ ma is eleven álma) újra és újra iszonyatos rombolás-sorozatokat eredményezett. S ez érthető. Minden különbözőség valamiképpen poláris ellentéten alapul, az egyik pólus elpusztítása a másik halála is. Káin Ábellel önmagát gyilkolja meg, azt a lehetséges világot, melynek ők ketten együtt polgárai. A lehetséges (s ezért való) világ az elutasítás, a tagadás gesztusa révén egyszerre lehetetlenné (és ezért valótlanná is) válik. Így lesz maga a „való” világ valótlan, azaz lehetetlen.
A valódi „megoldás”-nak egyetlen módja van: a felülemelkedés. A magasabb nézőpontból, a magasabb egység, a teljesség nézőpontjából az egymást kizárni látszó álláspontok, törekvések, valóságok kiegészítik, feltételezik egymást. A konfliktus nem megszűnik, hanem a valóság lerombolásának eszközéből a valóság fölépítésének eszközévé alakul.
egyfajta végső győzelem
Bármerre nézek, nyugtalanító tényekkel találkozom. Közvetlen környezetemben — Romániában és Magyarországon egyaránt — olyan embercsoportokat látok, amelyek a társadalmi békét csakis a konfliktusok felszámolásával tartják elképzelhetőnek, amelyek folyton a másik nézeteinek, értékrendjének, státusának hatályon kívül helyezéséről, egyfajta végső győzelemről álmodoznak. Ahol mindenki az egyetlen, mert általa kisajátított értelmezésben akar román vagy magyar vagy zsidó lenni. Úgy érzem, a 2000 év legfontosabb kérdése: vajon lehet-e az egyesített audiovizuális falanszterben a konfliktusokat tudomásul venni, azaz valamiféle egyetemességre (is) nyíló magyarságban, zsidóságban, közép-európaiságban gondolkodni?