Handi Péter

VÁLOGATOTT SZENTSÉGTÖRÉSEK

2004 május

VÁLOGATOTT SZENTSÉGTÖRÉSEK

Száraz, aszkéta arc, csillogó szemüveg. Önmaga köré telepített tekintély, afféle aura. Ember, aki pontosan kijelölte vélt helyét a provinciában, csak az avatottak tudnak a láthatatlan trónról, ahhoz háromdimenziós szellemi szemüveg szükségeltetik. A szúró tekintet mintha az előtte álló halandó mögé látna, rejtett kvalitásait elemezné máris, akár az idegen bolygó talajának összetételét vizsgáló robot.

Pedig B. úr a civil életben mindössze egy Rákóczi úti férfidivat üzlet és szabóság társtulajdonosa volt, persze anno dacu, aki családjával az ötvenes évek végén Ausztráliába telepedett.

az ismeretlen Európai Polgár

Csakhogy: B. úr neveltetése, körülményei, iskolai végzettsége és nem utolsó sorban szellemi hajlama folytán megtestesítette a ma már jórészt ismeretlen Európai Polgárt. Azaz: míg öltönyök és nyakkendők szöveterdejében mozgott és kereste – akkoriban bőséges – kenyerét, addig is az irodalom, a könyvek világában kóborolt. A szellemi skizofrénia ilyetén megnyilvánulása nem ritkaság. Az ember, aki más akart lenni, mint ami lett. S azt a mást ápolgatta egész életén át, párhuzamosan a társadalom előtti legitim imázsával. De az is lehetséges, hogy némelyek ab ovo tudatosan így rendezték be életüket, e kettősség jelentette számukra a teljes megvalósulást, beteljesülést. Tekintve azonban, hogy B. úr már vagy tizenöt éve nincs az élők világában, lehetetlenség pontosat tudni az ő valós esetéről. Állítólag Einstein is inkább hegedülni szeretett, mint matematikai absztrakciókról értekezni naphosszat…

B. úr megérkezett Melbourne-be háromezer kötetes könyvtárával és – magyar kölcsönkönyvtárat nyitott.

Nem tudom, érzékelhető-e a lépés merészsége. S ugyanakkor: helyénvalósága. Megélni könyvkölcsönzésből a kapitalista szférában – és irodalmat nyújtani, magyar betűt a külföldre szakadt hazánkfiainak. Úgy tűnt, hogy a tudathasadás jellege az Egyenlítő átszelése után megváltozott: a gondosan ápolgatott elhivatottság a tanult mesterség fölébe kerekedett, némileg hitelt adva annak, hogy a déli félteke valóban ellentéte az északinak. B. úr így gondolhatta: „Megpróbálom. Ha nem megy, itt a zsebemben a szabászolló”.

A háromezer kötetes kölcsönkönyvtár ígérete vezetett el B. úrhoz, aki – mint kiderült – méltányos díjazás ellenében nemcsak kölcsönözte könyveit, hanem tanácsadói szerepet is vállalt, azaz inkább tukmált az olvasókra. Rövid eszmecsere után fölmérte a kliens „jellegét”, műveltségének esetleges hiányosságait, érdeklődési körének – szerinte – sajnálatos ferdüléseit, és mint a hivatását gyakorló tanító, igyekezett az illetőt jó útra terelni. Ezzel együtt alkalma adódott irodalmi jártasságát csillogtatni. Csakhamar, ha nem is irodalmi szalon, de a kultúra morzsáira vágyó magyarok laza és rendszertelen összejövetelének helyszíne lett B. úr kölcsönkönyvtára. Maga B. úr pedig mint valami guru, provinciális, miniatűr irodalmi pápa, szerzők és irányzatok fölött ítélkezett. A megnyert olvasók véleményét kérték, s a náluk műveltebb embernek járó tisztelettel vették körül.

Jean-Christophe Jacques, flickr.com

Nem tagadhatom, hogy B. úr személyisége nekem is imponált. Ausztrália az ötvenes évek végén kulturális sivatag volt, írók, festők, gondolkodók tucatjai menekültek át Európába és Amerikába a művészeteket fojtó prűd cenzúra és részvétlenség miatt. B. úr számomra is a ritkaságszámba menő értelmiségi idealisták egyike volt, kiveszőfélben lévő bölény, háromezer magyar könyvvel körülvéve. Odáig merészkedtem, hogy alkalomadtán megmutattam egy-két zsengémet – egy huszonegy éves próbálkozásait.

– „Holló billeg” – ezt maga nem írhatja irodalmi szövegbe.

– Miért nem?

– Mert ezt már Radnóti leírta. Ez az ő sora. – Feszengtem a székben.

– Hogyhogy az ő sora?…

– A holló valóban billegve jár… Tagadhatatlan. De ha maga valamire akarja vinni, találjon rá más kifejezést.

– Eszerint – erősködtem – az sem leírható, hogy „cseperészget a bádogeresz”, pedig a bádogeresz cseperészget, ha lyukas.

B. úr összekulcsolta ujjait mintha imádkozna, és szemüvege mögött a mennyezet felé tekintett. Láthatóan elege volt okvetetlenkedésemből. De aztán lelki háborgását fékezve mégiscsak magyarázatra méltatott:

– Ez így, mehet. De ha a szövegében hozzáteszi a végén, hogy „már”, az szemérmetlen lopás József Attilától! Érti ezt, maga szentségtörő-jelölt?!

Mindebből látható, hogy B. úrban volt valami egy kiadvány nélküli szerkesztőből, egy osváti-mikeslajosi vonulat, szellemi egyengetés, vágy a rendbe rakásra.

Akarva-akaratlan elindított bennem egy mai napig is tisztázatlan gondolatsort, nevezetesen, hogy valójában mi engedélyezhető és alkalmazható akár szóbeszédben, akár leírt szövegben a „nagyok” szövegeiből anélkül, hogy maga után vonná a plágium bélyegét. Hiszen ezek az arannyá vált kifejezések, szóösszetételek, sorok méltók arra, hogy idézőjel és az alkotó megjelölése nélkül is a nyelvhasználat részévé váljanak, mi több: gyarapítsák a nyelv szépségét. Ha azt mondom, hogy vérköreimmel valami baj van, ne üssenek a számra, hogy ez József Attila kifejezése. Amondó lennék, hogy a nyelv adománya ugyanúgy emberfeletti, mint a zene, az alkotó várja a sugallatot felülről, s amint az földet ér – mert a Föld e tér, ahol mindez B. úr és a magam problémájává válik –, akkor csak arról van szó, hogy egy üzenetet továbbítottak – igenis a mennyekből, ha úgy tetszik –, ami az emberiségnek szánt közkincs – hogy éljenek vele, használják.

A posztmodernben „mindent lehet” – hallottam valakitől. Nem nehéz elképzelni, hogy B. úr miként viszonyulna e megállapításhoz. Némi kompromisszumra hajlamosan talán hozzátenné: „pedzeni”. Ebben egyetértenénk.

A MÍG FÖLDET ÉR című összeállításból
felső kép | mathaios, flickr.com